Nyaralás 1.

Csütörtökön este hazaértünk, július 30. és augusztus 13. között megtettünk 1370 valahány km-t. Az első állomás Debrecen, a gyermek kedvéért Hortobágyon megállunk: 35 fok, a parkolás 300 Ft egész napra, kb. 30 percet töltünk itt - így nem kicsit: sok. A Kilenclyukú hidat felújítják, a forgalmat elterelik, megnézzük a szobrokat, a régi mesterségeket bemutató kiállítást.

Debrecen - itt voltam egyetemista. Három éve találkozóm volt, a család is elkísért, megtetszett nekik a város, ezért jöttünk most ide. No meg Szabó Magdáért.

A szállás: Korona Panzió. Ár-érték arány kiváló: tágas szoba, damaszt ágynemű, ízléses berendezés, tisztaság, zárt parkoló, udvarias kiszolgálás. Két negatívum: giccses kép a falon, nincs olvasólámpa. Évek óta tartó megfigyelésem alapján a szálloda- és panziótulajdonosok szerint az utazók, turisták nem olvasnak.

A város - 28 év után az első 1-2 nap az idegen szemével nézve - heterogén, de nagyon. A Nagytemplomtól jobb oldalon a Nagyállomásig viszonylag egységes a kép (az Apolló mozi megvan, emlékezetem szerint akkoriban kék színű volt az épület, most zöld) a túloldalon viszont kiabál az utókor érzéketlensége. Sok minden megvolt már egyetemista koromban is, de pl. a Hotel Kálvin azóta épült: egyszerűen gnóm.

Ez viszont szép, s a bal oldalon van.

Az egész várost elrondítják a falfirkák, sehol ennyit nem láttam - a belvárosban és kijjebb egyaránt. Tetszik viszont az új városháza - semmi pucc, csak harmonikus és jó a színezése -, egy lakóháztömb a Bethlen utca elején (a valamikori Kismester utca, itt élt Rickl Mária és családja), a Modem.

Mázlink van: első este a Déri Múzeumnál üldögélve siető, kiöltözött emberekre leszünk figyelmesek, kiderül, hogy a Kölcseyben a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar lép fel. Csatlakozunk. A nyári szabadegyetem zárókoncertjén Vásáry Tamás vezényelt, Érdi Tamás Lisztet, majd ráadásként Schubertet játszott - fantasztikusan.

Balra a Modem, középen a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ, jobbra egy négycsillagos szálloda.

Két nap múlva eljövünk a Modembe is: Schaár Erzsébet évtizedekig padláson porosodó fej- és arcszobrait látjuk meg a Kis magyar pornográfia c. kiálítást - a Kósa-szobor körül vert hab ócska politika, a szobor jó, legfeljebb kényelmetlen a léte.

A Kölcsey egyébként élettelen, üres, s elgondolkodom azon, hogy a MÜPA nem csak este él - Debrecen nem elég nagy ahhoz, hogy élettel töltse meg?! A tetőtéri bár érdeklődés hiányában bezárt (3 éve megnéztük onnan a kilátást), a lenti kávézóban mi vagyunk az egyetlen vendég - pedig benn kellemes a levegő, kinn szinte elviselhetetlen.

Felkerestük a Szabó Magda-helyeket - egy-egy képet, információt itt meg itt korrigálnom kell. Sétáltunk a Szent Anna utcában, a Szent Anna templomba járt a katolikus Rickl és Jablonczy család, vele szemben a az iskolanővéreknél tanult Lenke. A plébánia falán fedeztük fel ezt a táblát: nem is tudtam, hogy az evangélikus Petőfi itt kereszteltette meg a fiát.

Kimegyünk a Köztemetőbe is - tisztelegni. (A villamosról a strandfürdőnél szállunk le - Rickl Mária nagyobbik lányának férjéé volt, itt tanult meg Jablonczay Lenke úszni -, katasztrofálisan néz ki ez is, a volt szolgáltatóház is, szemben az Új Vigadó is.)

Felfedezem egymáshoz nagyon közel Barta János, Bán Imre és Kálmán Béla professzorok sírját - az előbbi kettő az én időmben már csak bejárt olykor-olykor az egyetemre, jegyzeteikből tanultam, de Kálmán még tanított, vizsgáztam is nála. Visszafelé úton a gyermek kedvéért bemegyünk az állatkertbe - kellemes meglepetés.

Az egyetem a régi, bár az angol és német tanszék (akkoriban - most: intézet) helyileg nem ott volt. A szláv filológián Porcsalmy Évát (lengyelt tanultam nála) és Hajnády Zoltánt (orosz realizmus) ismerem, a magyar tanszéken sokakat, de a többség neve előtt ott a "ny." Görömbei, Bitskey, Imre aktív az én tanáraim közül. Fölcaplatok egész az Audmaxig - vele szemben, ahová én franciaórára jártam Dombrovszkynéhoz, most a néprajz tanszék könyvtára van. A gyermek "balettozik" egy kicsit a díszudvarban, a könyvtár órája változatlanul méri a múló időt.

Kifelé menet a lépcsőn épp jön fel Nyirkos (szombat van) - sokak bálványa, nagyon népszerű tanár volt (nyelvtörténetet tanított) -, másodpercek alatt felismerem, aztán mégsem köszönök, majd' 30 év távlatából nem tudna azonosítani, aztán sajnálom.

A Tótfát 3 évvel ezelőtti ottjártam óta felújították, szép lett, a Köztemetőben véletlenül rábukkantam Tóthfalusi Sándor síremlékére, s így most megtudtam, kinek a nevét ('45 júniusában meghalt kommunista ifjúmunkás) viselte akkoriban a kollégium (most Kossuthét). Keresem a forgó átjárót a menza és a klinikák közti kerítésen (erre vitt a legrövidebb út a Benczúrba) - kerítés sincs: a Kossuth és a DOTE ma egy egyetem. Az egyetemi templom anno a pszichológusok felségterülete volt, most két lelkész is tart ott istentiszteleteket. A villamos megállójánál, a sarkon iszunk egy kávét, aztán gyalog megyünk végig a Simonyi úton, a Péterfián a panziónkig.

Egy újgazdag villa a Simonyi út jobb oldalán.

A Péterfián sehol nem találom az Óbester borozót (zsíros kenyerezésünk és forralt boraink helyszínét), viszont ezen a néven szálloda épül, talán éppen ott. A Nagyerdőben a Leveles viszont megvan - itt találkozom egyetemista koromból a legjobb barátnőmmel, a család közben strandol.

Nosztalgiából kivillamosozok a Nagyállomásig - jobb állapotban van, mint az utóbb időben látott pályaudvarok. Esténként rendszerint a Kossuth téren iszunk meg egy sört - az egész tér olyan, mint egy vásár: sörpadok, bódék, árusok.

Egy új szobor a Kossuth tér sarkán - Szabó Lőrinc jobb válla kb. a Nagytemplom síkjára merőleges.

Elképesztő arra gondolni: életemből több idő telt el Debrecen (=egyetem) óta, mint addig. Az első este, a Déri Múzeumnál üldögélve elhalad előttünk egy vékony, magas fiatalember babakocsit tolva, mellette egy nő, egy pillanatra látom az arcát, s mire leesik, hogy ő az egyetemi barátnőm nővére, továbbhaladnak. Utánaszámolok: ha ők voltak, akkor a fiatalember - T.D. - 30 körül lehet. Másnap látom a Levelesben az esküvői képeit is. Két nappal később a sörünkkel leülünk egy padra, Nóra rohangál a szobor és köztünk, szétnézek: a szomszéd padon T.D. ül egy Borsodival a kezében, mellette a felesége, előttük kocsiban a kéthónapos gyerek. Nem szólítom meg őket: anyja húgának egykori barátnője számára idegen. Négyéves volt, amikor én eljöttem Debrecenből. Múlik az idő, milyen közhely, s milyen félelmetes, hogy benne élve nem érzékeli az ember!

(Fotók: Rafael Balázs)