Országos Kéktúra

 

2023. augusztus 8-án, 35 fokban kezdtem az OKT-t Keszthelyen, és 60 túranap alatt végigjártam, 2024. október 25-én, egy nappal a 67. születésnapom után Keszthelyen befejeztem. Négy nap kivételével tömegközlekedést vettem igénybe, 37 alkalommal a testvéremmel gyalogoltam, 16 alkalommal társasággal és 7-szer egyedül, 44 napra a logisztikát magam szerveztem. 28 éjszakára foglaltam/foglaltunk szállást 23 szálláshelyen. A legjobb hely a Stupa – Rezi – Tátika ház volt Zalaszántón, de megállapítottuk, hogy a szállásdíj és a szállás minősége között nincs összefüggés. A legjobb étteremnek a gánti Vértes vendéglőt találtuk, kifejezetten lehúzós árai miatt a bánkúti turistaház éttermét pedig elfogadhatatlannak. Az egy nap megtett leghosszabb út ­– tikkasztó hőségben –­ 34 km volt Gánt és Szárliget között, a legrövidebb 10 km Hévíz és Keszthely között, kiadós sétával mindkét városban. A legnagyobb csalódás a Nagy-Nyugodó volt ­– ilyen szép néven valami szép helyet, jó kilátópontot vártam, és semmi, egy pad… A legnehezebb szakasznak a Péliföldszentkereszt ­­– Tokod bizonyult, ami rendes körülmények között egyáltalán nem nehéz, de akkor 30-40 cm-es hó volt, a Hegyes-kőnél  nem lehetett lejönni a faluba, jókorát kerültünk. A szakaszokat nem sorban csináltam, hanem először a közelebbieket, a könnyebbnek gondoltakat, a legkeletibb és legnyugatibb szakaszokat a vége felé.

Ha csak visszagondolok, akkor a Bakony, a Mátra, a Bükk lett a kedvenc, de most végignéztem a képeket, és mindegyik szakaszban fotóztam szépeket. Az élményt nyilván befolyásolja, hogy az ember milyen évszakban, milyen időjárási körülmények között, milyen fizikai állapotban megy. Amikor Írott-kőn voltunk pl., semmi kilátás nem volt a szaharai por miatt; bár tudom és látom a képeken, hogy a Balaton-felvidék gyönyörű, de a Szentbékkálla – Badacsonytördemic szakaszon nagyon gyengének éreztem magam (másnap be is lázasodtam), így nem jó szívvel gondolok rá. A Dunakanyarban élek, erre gyakran túrázok, az itteni szépségeket megszoktam, így ritkább a rácsodálkozás, pedig… A 27 szakasz között van tizen- és hetvenvalahány kilométeres is – természetesen nem végig csoda talán egyik sem. Az ember megtanulja, hol sok az aszfalt, hová ne menjen nagyobb eső után, hová ne tűző napon (aztán mégis), hogy keressen szállást, hogy szakaszoljon…, bújja a menetrendeket és a térképet… Biztosan lesz olyan útvonal, ahová visszamegyek.

Rendszeresen azóta túrázom, amióta ráérek – a Szentgyörgymezői Olvasókör bakancsosaival kezdtem, hála Polacsek Mónikának. Nagyon vártam, hogy letehessem a kötelezettségeim, sokszor gondoltam, hogy stressz ellen fizikai fáradtság kellene. Amikor 2021 telén felmentem Esztergomban a Vaskapuba (373 m), lihegtem, gondoltam, nem muszáj nekem hegyre menni, gyalogolhatok síkon is. Aztán nőtt a táv és a szint meg a gyakoriság is, kerestem társakat, társaságot, de szívesen megyek egyedül is. 2023 tavaszán elmentem Toscanába egy egyhetes túrára, utána gondoltam, hogy menni fog az OKT is.

Hosszú távra tervezek, bár az Országos Kékkörre nem gondolok, de füzetbe pecsételős, egy-egy tájegységen végigfutó túrákra igen. November 5-én az MTSZ ellenőrei átvizsgálták a füzetem, és 10 029. sorszámmal nyilvántartásba vettek. Megcsináltam, sokat tanultam – nem lettem más ember, de megváltoztak az mindennapjaimban a hangsúlyok. A körülöttünk lévő vircsaftban, agresszív hangzavarban ez nem is kevés.

Az 1172,3 km-en (és mennyivel több!) természetesen rengeteg fotó készült, néhány olyat osztok meg itt, amelyek különböző okok miatt számomra különösen fontosak vagy emlékezetesek.

„Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. »NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.«   Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.”

Ottlik Géza Iskola a határon c. regényéről van szó, a sgraffitós ház latin nyelvű felirata Pál apostoltól származik, magyarul: „Sem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Az egykori katonai alreál rövid kitérőt jelent a kékről, az iskolában Ottliknak emléktáblája van, ott a park, a gyakorló tér… Genius loci, akinek jelent valamit a regény. Az író mellszobra a Jurisics téren található.

(1.szakasz, Kőszeg, Jurisics tér)

Egy út menti Krisztus-kereszt alsó részén van ez a megszokottól teljesen eltérő, bájosan bárgyú Mária, feltételezésem szerint egy népi kőfaragó alkotása.

(3. szakasz, Rezi)

Sosem láttam még mocsári ciprusokat őszi pompában.

(3. szakasz, Hévíz)

Tanúhegyek a Csobáncról fotózva… A szakasz, ahol nem igazán voltam jól.

(6. szakasz, Csobánc)

Kávézunk, semmi különös, de mégis, hiszen a Szent Mauríciusz monostor kávézójában a kávét egy szerzetes főzte és a hozta az asztalunkhoz.

(8. szakasz, Bakonybél)

Csend, béke, magány… késő őszi szépség…

(9. szakasz, Isztimér közelében)

Fehérvárcsurgói-víztározó, hideg kékség, jeges szél…

(9. szakasz, Fehérvárcsurgó)

Bőven túl a Hegyes-kőn, négy óra múlt, lement a nap, december van, mindjárt sötét lesz, a telefonom lemerülőben, a töltő vége leért a hóba, így nem fogadja el a power bank, az ösvény le a faluba járhatalan, továbbmegyünk a hatalmas puszta térségen a legalább 30 centis hóban, nyári emlékeim aktivizálom, átjárót keresünk, vészesen sötétedik… Bokrok, bozótok között átvergődünk a piroson át a Nagy-Gete felől lejövő kékre, be a faluba. Megúsztuk.

(11. szakasz, Tokod fölött)

Üldögélni itt a padon, s ’a szabadság nagy csendjét hallgatni’…

(13. szakasz, Nagy-Szénás)

Kis kitérő a kékről a Teve-szikla, bármikor szép, de őszi verőfényben különösen.

(15. szakasz, a Kevély-nyeregről Rozália télagyár felé)

A nagytestvér és a kistestvér ‒ a Duna szeli ketté a Börzsönyt és a Visegrádi-hegységet.

(16. szakasz, Visegrád, Nagy-Villám)

Bercelen volt a szállásunk, busszal mentünk Becskére, vasárnap reggel egyik faluban sem volt nyitva semmi. Kétbodony az előbbieknél sokkal kisebb település, 37 fokot ígértek aznapra, 10 km után jó lenne valami, de nem reménykedtünk. És láss csodát! Bolt is nyitva, kocsma is, ráadásul Pilsner Urqellt mértek pilsneres korsóba, Kőbányai áráért. Egy kortalan roma férfi várta a buszt, Romhányba ment, nincs 3 km. Mondtam, mi is arra megyünk, de gyalog. Ne már, ad pénzt… Felejthetetlen.

(18. szakasz, Kétbodony)

Számtalan fotót készítettem virágokról, gombákról – álljon itt egyetlen egy: nagyon ritkán találkozom búzavirággal, pedig gyerekkoromban úton-útfélen…

(19. szakasz, Terény közelében)

Az ősz, a színek, a formák, a felhők, az árnyékok és a fények – jókor jó helyen. Lenyűgöző látvány volt!

(22. szakasz, Szarvaskő felé)

Emlékszem a mellbevágó felismerésre a világos törzsű, sudár, fenséges bükkfák láttán...

„A lenge hold halkal világosítja

A szőke bikkfák oldalát…”

Hogy honnan a kép, hogy mit is jelent… Bakonybélből Kőris-hegy felé tartottam akkor, bár holdfényben azóta sem, de különböző évszakokban a Bakonyon kívül a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben is el-elgyönyörködöm a bükkfaerdőkben. És aggódom veszélyeztetettségük miatt.

(23. szakasz, Bélapátfalva környékén)

Keressük a zsinagógát, láttam róla fotót, tudom az utca nevét, de nem találjuk. Megkérdezzük. A temető felé irányítanak, hozzáteszik, hogy nem jó környék. Látom a térképen, hogy arra nem lehet. No, majd reggel… Az utca szétnyílik, állunk egy sarkon, itt kell lennie, ott egy asszony, újra megkérdezzük, valószínűleg a szót sem ismeri, itt él évtizedek óta, itt régen patika volt… A telefonon újra megnézem a fotót, és lassan ráismerek: ez az. Tető, nyílászárók nincsenek, az eredeti bejáratnál szeméthegyek… Az „épület” eladó vagy kiadó.

Mikor ott jártam, még nem tudtam: putnoki származású Karsai László történész és Karsai György klasszika filológus édesapja, Karsai Elek – az ő édesanyja is a deportáltak között volt.

(24. szakasz, Putnok, vasútállomás)

Nagy élmény volt a hucul ménes: nyugodtan lehetett sétálni a lovak között, ha megálltunk, egészen közel jött hozzánk egy-egy ló, hagyták magukat simogatni. Ez a fotó egy megsimogatott ló mögül készült egy másik lóról.

(24. szakasz, Szelce-puszta)

Ez a Sajdik-kép az Esztramos vendégház kocsmája falán látható (meg egy másik is), Bódvarákón – nagy csapatunk kedvéért Endre reggel is kinyitott. Térjetek be, ha arra jártok!,

(25. szakasz, Bódvarákó)

Panoráma Boldogkő várából június legvégén. Nincs mit hozzátenni.

(25. szakasz, Boldogkő vára)

Sokszor olvastam az Arka-patakról, hogy tizenvalahányszor kell átkelni rajta… Augusztus végén csak épp csörgedezett benne a víz.

(26. szakasz, Mogyoróska közelében)

Drámai hatású panoráma Füzér várából. Bő félórát kellett várni a nyitásra, a belépő szokatlanul borsos árú, a Kis-Milic izzasztó kaptatója csak ezután jön, no de hogy kihagyjuk… Szó sem lehet róla!

(27. szakasz, Füzér)

Ez már az ünneplés: kezdet és vég összeér, pezsgő Keszthelyen; az elismerés átvétele az MTSZ-nél.

Szentkirályszabadja

 

Amikor alaposabban megnéztem a Balaton-felvidéki Kéktúra útvonalát, szemembe ötlött a Szentkirályszabadja helységnév ‒ a túra a települést nem érinti, de nem messze halad el tőle. A logisztikát úgy terveztem, hogy első etápként Pétfürdőtől eddig megyek el, és pontosan október 31-én, mert Radnóti utolsó verse, a Razglednica (4) itt és pontosan 80 évvel ezelőtt ezen a napon született.

Keresgéltem a neten, van-e valami nyoma Radnótinak a faluban. Találtam egy 30 évvel ezelőtti cikket : az akkori vidéki lapok stílusában számol be egy felújított emlékházról, amelyet 1994. november 5-én Göncz Árpád adott át, amelyet aztán 1995 tavaszán Gyarmati Fanni is felkeresett, aki a kiállításhoz addig publikálatlan fényképeket adott.

A cikk alapján úgy tűnik, hogy a helyi Radnóti-kultusz motorja egy veszprémi középiskolai tanár, aki 1964-ben a faluban emlékműsort mutatott be a diákjaival, s ettől kezdve évente október 31-én gyalogos emléksétát szervezett Veszprémből Szentkirályszabadjára. (Ez a hagyomány a mai napig él, az önkormányzat honlapján olvasom, az idén október 11-én volt, műsorral, polgármesteri köszöntővel, koszorúzással… Hogy miért pont akkor, miért tértek el az eredeti és jelentéssel bíró dátumtól, csak találgatni tudom. Október 31-én egyébként „Tökjó nap”-ot tartottak, olvasom a falu eseményei között.) 1969-ben az akkori tanácselnök javaslatára a házat, ahol a költő néhány napot töltött, Radnóti Emlékházzá alakították, 1970. május 5-én (R.M. születésnapja) Ortutay Gyula nyitotta meg a kiállítást, a házon emléktáblát helyeztek el. A faluban élő szájhagyomány szerint ez a ház Máté Dániel gazdálkodó háza, ahol Radnóti házimunkásként tartózkodott, Máté lányának elbeszélése szerint verseket is olvasott fel, a pincéből vitték el egy hajnalon.

Ferencz Győző Radnótiról szóló monográfiájában egyetlen szó sincs sem Mátéékról, sem a szentkirályszabadjai emlékházról, pedig nagyon körültekintően, minden forrást egymás mellé téve rekonstruálja Radnóti utolsó napjait. A munkaszolgálatosokat marhavagonban vitték Mohácsról Szentkirályszabadjára, „az épülő repülőtér melletti barakkokban szállásolták el őket. Naponta egyszer kaptak enni. A foglyokat nem dolgoztatták, arra vártak, hogy továbbszállítsák őket a nyugati határhoz. Az október 15-ei nyilas hatalomátvétel és a németek háborús veszteségei fokozták a terrort, a keretlegények minden visszaemlékező szerint folyamatosan és öncélúan kegyetlenkedtek velük.”

­­­­***

A bicikliút felől érek be a faluba, jobb kézre esik a Veszprém ‒ Szentkirályszabadja repülőtér, a mai „szellemváros”, az egykori szovjet katonai bázis (a dús növényzet miatt nem látszik), ahol a barakkok voltak, bal kézről a falu. A szélén előzetes információm szerint lennie kell egy emlékhelynek, a vasúttól ezen az úton vonultak a munkaszolgálatosok a repülőtéri barakkokba – nem találom, csak egy halloweeni tökökből készített installációt látok. Megyek tovább a központ felé, a buszmegállóban megszólítok egy asszonyt, a kisfia mondja, merre menjek, szoktak az iskolával kivonulni… A tököktől jobbra, a házak felé van egy kereszt, ott az emlékhely: „A diktatúrák áldozatainak emlékére” – olvasom egy táblán a kereszt tövében –, alatta egy fekete márványtábla Radnótira emlékeztet, egy másik a tanárra, aki helyi Radnóti-kultuszt megteremtette. Az idei emléknapon két információs táblát is avattak ‒ jó sillabusz érettségizőknek.

Elindulok a református templom felé, a közelében áll az a bizonyos emlékház, a fotóról felismerem, de nem találom a bejáratot. Egy férfit kérdezek, útbaigazít: nagy zöld kapuja van az egészségháznál… A kapun belül az egészségház, az óvoda, még valami középület s a telken legbelül a keresett épület: immár nem emlékház, hanem tájház. Nincs már a 30 évvel ezelőtti cikkben emlegetett emléktábla, semmi nem emlékeztet arra, hogy Radnóti itt lett volna pár napig.

Az internet Szentkirályszabadja látnivalói között most is feldobja a Radnóti Miklós Emlékházat, az önkormányzat oldalán a polgármester faluról szóló ismertetőjében továbbra is szerepel, ami talán, valószínűleg csak legenda: „Szentkirályszabadja az a helység, ahonnan Radnóti Miklós költő munkaszolgálatos fogolyként az utolsó gyalogmenetre indult, s itt írta utolsó fennmaradt versét is. A ház, melyben néhány napot töltött, közös erőfeszítéssel „Radnóti Emlékház”-zá, majd Tájházzá alakult át, ezzel tisztelegve a tragikus sorsú költő emléke előtt.” (Kiemelés tőlem)

Akkor hogy is van?

Ami biztos: Radnóti a szentkirályszabadjai vasútállomástól a repülőtéri barakkokig áthaladt a falun, utolsó versét 1944. október 31-én, néhány nappal halála előtt itt írta, innen hajtották tovább társaival együtt nyugat felé.

 

Az emlékhely

A tájház telkének bejáratánál

A pince bejárata, ahonnan állítólag Radnótit hajnalban elvitték.

„A verset kivételes helyzetbe hozzák megírásának és fennmaradásának körülményei. Már nem másolta be noteszébe, egy félbetépett csukamájolaj-reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz lapjai közt. Egyébként hibátlan kéziratban, a cím után az üres sor szokásos nyomdai korrektúrajelével ellátva, tehát nyomtatásra előkészítve. Alig néhány nappal azelőtt írta, hogy ‒  exhumálási jegyzőkönyv szerint »Tarkón fejtető irányú koponylövés«-sel ‒ kivégezték.” (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete)

Vasárnapi mese

Amikor a telket megvettük, két régen kiszáradt fenyő törzsére kúszónövény volt felfuttatva (trombitafolyondár és lonc). Az egyik néhány éve már annyira instabil volt, hogy attól tartottunk, egy vihar kidönti, így ‒ egy balesetet megelőzendő ‒ mi magunk döntöttük ki. Nem fűrészeltük fel, B. pozsgások beültetésére alkalmas mélyedéseket vájt ki benne. Az erősen korhadt fa azóta tovább korhadt, a hangyák lassan lebontják. A leváló kéregdarabok belsején sűrű mintázat látható. És erről jutott eszembe…

 

„Apró üzlet, kis ékszerdoboz, üvegkirakatán több száz kis kép lóg. Tenyérnyi képkeretek egymás hegyén-hátán, mindegyik más, és mindegyikben más kép van.

[…]

Imádtuk nézni a kirakatot. Ha megvettek egy képet, rögtön egy másik került a helyére. Nem volt két ugyanolyan. A keretek legalább olyan sokszínűek voltak, mint a képek. Ahogy beléptél az ajtón, Madeira szigetének hűvös levegője és eukaliptusz illata csapta meg az arcod. A képkeretminták a földtől a plafonig futottak, szín szerint rendezve. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint egy cukorkabolt. csemegézhettél egész nap a kedvenc színeid között. Középen egy nagyon hosszú asztal állt, amire az emberek a képeiket tették le. Hátul egy csigalépcső vitt fel a műhelybe, ahonnan kopácsolás, üvegtörés, és a gépek zaja szűrődött le. A csigalépcső alatt mindig egy öreg spániel aludt. Fehér kutya barna foltokkal. Vilmának hívták, és hangosan szuszogott. Nála békésebb ebbel nem találkoztam.

[…]

Aznap sem volt ez másképp, pedig az a nap igazán nem olyan volt, mit a többi.

A férfi komótosan jött le a csigalépcsőn, felesége dermedten állt előtte, egy keretmintát szorongatva. A kis L alakú, festett darabban egy apró, de jól látható kacskaringós kis alagút. A férfi arca elfehéredett.

Egy szú járata volt az.”

Eddig az idézet a meséből… A házaspár megrémül, hogy a szú tönkreteheti az egész raktárkészletet, de épp akkor jár ott az elbeszélő, aki magával viszi a lyukas keretet a kertjébe, van ott elég akác, rágja azt a szú. Ám kiderül, hogy a szú latin betűket rág a fába, szóval „beszél”, rádásul portugálul. Pár nap múlva már gyerekek járnak hozzá nyelvet tanulni…

Olvassatok meséket (is)! A fönti részletek Esterházy Miklós A szú I. és A szú II. c. meséjéből valók.

Ancsel Éva

 

Ancsel Évát leginkább a „bekezdései” és rádiós beszélgetései révén ismerem, néhányszor nagyon finom műelemzései keltették fel a figyelmem. A Tények és tanúk sorozatban nemrég jelent meg ez a kötet. Hőség miatti bezártságomban a napokban ezt olvastam.

A következőkben megosztok a könyvből néhány aforizmaszerű, ill. hosszabb, tűnődésre késztető gondolatsort.

„Én például a gyűlölködő, korlátolt nacionalizmust kipróbált téveszmének tartom, ami történelmi kátyúba visz, ezért úgy gondolom, hogy itt nincs helye semmiféle toleranciának, de arra még ebben a vitatémában is ügyelni kell, hogy mások és saját magunk nemzeti öntudatán sérelem ne essék.”

***

„A lélek nem felejt. […] A lélek jelene sűrű, minden ott van, ami egyszer megtörtént velem, amit egyszer megtettem, vagy amit elmulasztottam megtenni. Legsúlyosabb vétségeinknek éppen mulasztásainkat tekintem. Kafkával értek egyet, aki azt mondja ‒ elég keserű volt, de igaza volt ‒ az emberekről: nem rongyemberek, csak alvajárók. És ezt ő úgy érti, ezt az alvajárást, hogy elmulasztjuk. Úgy vagyunk jelen a fontos pillanatokban, fontos történéseknél, mintha nem lennénk ott. Ez a legkényelmesebb: elaludni, amikor virrasztani kellene. Mi nem vagyunk Júdás utódai, nem vagyunk árulók, már inkább Pilátus utódai vagyunk, amennyiben szeretjük mosni a kezünket ‒ azért nem tiszták a kezeink, mert folyton mosnánk őket. De leginkább azoknak a tanítványoknak vagyunk az utódai ‒ ha már bibliai példával élek ‒ akik abban a kertben, azon az éjszakán elaludtak. Más szavakkal úgy is mondhatnám, hogy nagyon kevés ember követi el a gaztetteket, azok már többen vannak, akik egyetértenek, és a legtöbben, aki eltűrik. De ez nem fokozat a bűnben, mert eltűrni is bűn. Eltűrni az bűn. Megengedem, hogy legyenek fokozatok aközött, aki eltűrte, és aközött, aki elkövette, de eltűrni is bűn, mert nem eshetne meg sok bűn, ha nem lennénk olyan sokan, akik eltűrjük, és mindig többes szám első személyben kell ‒ azt hiszem ‒ etikai kérdésekben fogalmazni.”

***

"Nagy baj van, ha az emberrel csak az történik meg, ami vele történik, és azt is mondhatnám, hogy mi történések közepette élünk, de nem minden történik meg velünk, néha az sem, ami pedig érint minket. Sokszor sok évnek kell eltelnie, hogy egyszerre megtörténjen velünk az, ami lezajlott. Nem most, hanem akár öt éve, tíz éve. De csak jóval később ér utol, ezért talán nyersen fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a múlt lasszót vet utánunk, nem várja ki türelmesen, hogy mi leszünk szívesek visszahajolni a múltbeli tetteinkre. Mert én azt hiszem, hogy a múlt nem múlik el."

PS. Ancseltól való a blogon a mottóm, sosem cseréltem le, a tartalmával ma is azonosulok. De egy baki mindig zavart benne, hogy ti. a láncszemek ne gurulnak.

Hajnali túra

 

Utálok korán kelni, bagoly vagyok. Mehetnékem van, de a 36 fok elriaszt. Erőt vettem magamom ‒ valamit valamiért ‒, fél 4-kor keltem, 4-kor el is indultam, az utolsó pillanatban úgy döntöttem, Zazát is viszem, nem sok sétában volt része az utóbbi időben. Hegymeget vettem célba, az idén nem voltam arra, napkeltét akartam látni. Erős szürkület volt még a városban, de valahonnan friss kenyér illata szállt, sok helyen surrogtak a klímák, senki emberfiával nem találkoztunk (kivéve a velünk szemközi házból egy kutyás embert).

Itthon megnéztem: pár perccel 5 előtt kel a nap, 50 perc alatt a hegymegi lovastanyánál voltunk, akkor már teljesen világos volt, megszólaltak a madarak, de a napkorong még nem bújt ki a hegyek mögül. Mentünk tovább lefelé a Csenke-patak irányába, fixíroztam a rózsaszínesedő eget, aztán vártunk, álldogáltunk, Zazával megettünk egy almát, sosem látott sötét színű katángot fotóztam… Egyszer csak hátranéztem, s a város felől, gondolom, a Duna felől nagy, egybefüggő rózsaszínes-szürkés felhőtömb sodródott felénk, a völgy felé, a Vaskaput néhány percre a derekáig befedte, s kúszott tovább. Már érdemes volt felkelni! Aztán kibújt a hegyek mögül a Nap.

A Vaskapu-erdő alatt elmentünk a Fári-kútig, onnan föl a Vaskapuba, majd haza ‒ 12 km. Reggelire, nyolckor már itthon voltunk. Többször kellene hajnalban túrázni!

(Több kép a facebook oldalamon.)

Madárnapló

2024.06.08.

Megtisztelve érzem magunkat, de aggódom is.

Több napi távollét után, amikor hazajöttünk, a loggián a szélfújta pornál, levélnél nagyobb rendetlenséget találtam: földet a kövön – gondoltam, vihar volt, a virágládákból kiverte; tollat – berepült egy madár, néha szokott a korláton üldögélni…

Ma locsolás közben vettem észre, hogy a polcon is föld van. Leemeltem az üres, pontosabban nem beültetett cserepet, és egy fészek van benne, sőt egy tojás is!

Hát jó, azt valahogy megálljuk, hogy ne menjünk ki a loggiára, ne ott teregessek, de vajon visszajön-e a madár, ti. a cserép a fészekkel a klíma kültéri egysége alatt van, s az bizony tegnap működésben volt…

Pár perce láttam, hogy ott ül a fészekben, de a behúzott függöny mögött is észlelhette a mozgást és elrepült. Ha néhány napig nem zavarjuk, vajon mire jövünk haza…

06.09.

Jelentés a loggiáról: reggel a madármama a fészkén ült, egy pillanatra odarepült a madárpapa, aztán mindketten el. Már két tojás van.

06.11.

Jelentés a loggiáról

Reggel hosszasan üldögélt a madárka a fészkén, íme az eredmény.

06.12.

Jelentés a loggiáról

A madárka tegnap már a nap nagy részében a fészkén ült, most is, de ha a függönyhöz közelítek, elrepül - inkább nem zavarom. Távollétében azt azért meg tudtam lesni: 5 tojás van.

06.17.

Jelentés a loggiáról

Pár napig nem voltunk itthon, de nem történt semmi különös a fészekben: a madárka ül a helyén. Ha minden igaz, a hétvégén kikelhetnek a fiókák. Hogy feketerigó-e vagy szürke légykapó - nem tudom. Fotók alapján és laikus vélemény szerint a tojásaik hasonlóak, a fészek minősége és talán a madár mérete is az utóbbit valószínűsíti. Segítene, ha meg tudnám figyelni a hasának és csőrének színét, de szemvillanás alatt kirepül, a fészekben nem látom a hasát, a függöny és az árnyék miatt a csőre színét sem. Türelemmel várakozunk.

06.24.

Jelentés a loggiáról

A madárka ingajáratban röpköd oda-vissza, távollétében befotóztam a fészekbe... Egy fióka még nem kelt ki, remélem, a többi él. Nem tudom, hogy kell kinézniük... A hálóban inkább nem kapcsoljuk be a klímát (a loggián alatta lévő polcon van a fészek), ne nyomja rájuk a meleget, így is hőség van ott (déli tájolás), de a félig leeresztett redőny miatt árnyék. Esőmérő van a korláton, teletöltöttem vízzel, közel legyen az itató.

Most láttam a tojó hasát: világos, szóval talán szürke légykapó.

06.25.

Jelentés a loggiáról

Kikelt az ötödik madárka is, a mama szorgalmasan etet.

06.27.

A szürke légykapó hossza 14-15 cm, hátoldala szürkésbarna, hasoldala szennyesfehér, szeme barna, csőre és lába fekete A levegőben repülő rovarokra, kétszárnyúakra, szúnyogokra, darazsakra, apró bogarakra vadászik. Hangja vékony, kissé érdes ”szi-szi”, éneke gyorsan hangzó, magas ”szip-szip-szii-szitti-sziszi”. Tölgyesekben, elegyes erdőkben, de házak körül, kertekben, parkokban is meg lehet figyelni. Többnyire április második felében érkezik, az őszi vonulás augusztus elején indul, kedvező időjárás esetén az utolsó példányok csak október elején tűnnek el. Telelőterülete Afrikában, a Szaharától délre található,általában. 4-5 évig él vadon.

Évente egy, ritkábban két alkalommal költ, először májusban. A hímek többnyire néhány nappal a tojók előtt érkeznek, de előfordul, hogy a pár egyszerre jelenik meg a költőhelyen. Ha tojó érkezik a revírbe, a hím hangosan énekelve és fáról fára szállva mutatja a fészekhelyeket. Minden egyes kiválasztott helyre leszáll, és halkan énekelve hívja a tojót, amely végül kiválasztja a számára megfelelőt. Fészkét öreg fák kikorhadt odúiba, épületek zugaiba építi finom növényi szálakból. A fészek belsejébe puha anyagokat hord. Fészekalja 3-6 tojásból áll. A tojó a fiókákat 11-13 nap alatt kelti ki. Kezdetben főként a hím etet, mikor a fiókákat már kevésbé kell melegíteni, mindketten vadászni járnak. A fiatalok kéthetes korukban hagyják el a fészket. (netről összeollózott ismertetés)

***

A mieink 4 naposak. A fiókák már nyújtogatják a fejüket, cuppogásra nyitják a csőrüket. Napközben a szülők – látom mind a kettőt – a szemben lévő hársfán tartózkodnak, onnan csapnak le villámgyorsan a zsákmányra, szélsebesen tesznek 1-2 kört a hárs, a házunk és a ránk merőleges házsor közötti területen. Az etetés – úgy látom – reggel és délután történik, szempillantás alatt. Napközben a mama már nem ül a fészken.

06.28.

Jelentés a loggiáról

10 percre kiültem a loggiára, a madaraktól távolabbi székre, mozdulatlan maradtam, vártam, bejön-e a mama... Mind a két szülő ott volt a hársfán, hallottam őket, aztán köröztek a loggia magasságában, az egyik egy villanásra berepült és huss... Bejöttem. A kicsik mintha nyugovóra térnének... Délután a nagy melegben a cserépből nyújtogatták a fejecskéjüket, hallottam gyenge kis hangjukat - most nem látszódnak ki, és csend van. Most jött a mama, de ment is. Vajon éjjel itt van? A fiókák 5 naposak - hogy férnek el azon a kis helyen még vagy 10 napig?

06.30.

Jelentés a loggiáról

Reggeli etetés megvolt, most ejtőznek. Szépen tollasodnak.

07.02.

Jelentés a loggiáról

Már elpilledtek. Ha kimegyek, a mama a hársfáról figyel és csipog. Hétvégén aktuális a kirepülés...

07.06.

Jelentés a loggiáról: üres a fészek

Az első kép tegnap este készült - a többi ma reggel -, három fióka látszódik, talán már akkor csak annyi volt a fészekben. Ma reggel a fészek szélén ültek, óvatosan le akartam fényképezni őket, de ahogy a telefonnal közeledtem, egy pillanat alatt huss ki az egyik, a másik a loggia kövén landolt, a harmadik a szobában. Ez utóbbit némi töprengés után egy lapátra tereltem, és kitettem a lábtörlőre. Aztán egy órát hol az ablakból figyeltem, hol kimerészkedtem. Az egyiket kis idő múlva a széken láttam, az aztán átrepült a sarokba felakasztott bíborpletykába – talán ez volt az, amelyik a szobában landolt. A másik a földön mozgott kicsit jobbra, kicsit balra, talán ő az, amelyik az egyik képen a sarokban kucorog. Gyorsan leszedtem a kiteregetett ruhát a szárítóról, nehogy beleakadjon, ha repülne. Közben hallottam a mama hívó hangját, olykor a fiókákét is. Aztán egyszer csak üres lett a loggia.

Délután a mama még berepült, lebegett a fészek magasságában (nem dobtam ki), mint aki ellenőriz: megvan-e mind.

Szívesen látjuk őket jövőre is. Hátha…