Vasárnapi mese

Amikor a telket megvettük, két régen kiszáradt fenyő törzsére kúszónövény volt felfuttatva (trombitafolyondár és lonc). Az egyik néhány éve már annyira instabil volt, hogy attól tartottunk, egy vihar kidönti, így ‒ egy balesetet megelőzendő ‒ mi magunk döntöttük ki. Nem fűrészeltük fel, B. pozsgások beültetésére alkalmas mélyedéseket vájt ki benne. Az erősen korhadt fa azóta tovább korhadt, a hangyák lassan lebontják. A leváló kéregdarabok belsején sűrű mintázat látható. És erről jutott eszembe…

 

„Apró üzlet, kis ékszerdoboz, üvegkirakatán több száz kis kép lóg. Tenyérnyi képkeretek egymás hegyén-hátán, mindegyik más, és mindegyikben más kép van.

[…]

Imádtuk nézni a kirakatot. Ha megvettek egy képet, rögtön egy másik került a helyére. Nem volt két ugyanolyan. A keretek legalább olyan sokszínűek voltak, mint a képek. Ahogy beléptél az ajtón, Madeira szigetének hűvös levegője és eukaliptusz illata csapta meg az arcod. A képkeretminták a földtől a plafonig futottak, szín szerint rendezve. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint egy cukorkabolt. csemegézhettél egész nap a kedvenc színeid között. Középen egy nagyon hosszú asztal állt, amire az emberek a képeiket tették le. Hátul egy csigalépcső vitt fel a műhelybe, ahonnan kopácsolás, üvegtörés, és a gépek zaja szűrődött le. A csigalépcső alatt mindig egy öreg spániel aludt. Fehér kutya barna foltokkal. Vilmának hívták, és hangosan szuszogott. Nála békésebb ebbel nem találkoztam.

[…]

Aznap sem volt ez másképp, pedig az a nap igazán nem olyan volt, mit a többi.

A férfi komótosan jött le a csigalépcsőn, felesége dermedten állt előtte, egy keretmintát szorongatva. A kis L alakú, festett darabban egy apró, de jól látható kacskaringós kis alagút. A férfi arca elfehéredett.

Egy szú járata volt az.”

Eddig az idézet a meséből… A házaspár megrémül, hogy a szú tönkreteheti az egész raktárkészletet, de épp akkor jár ott az elbeszélő, aki magával viszi a lyukas keretet a kertjébe, van ott elég akác, rágja azt a szú. Ám kiderül, hogy a szú latin betűket rág a fába, szóval „beszél”, rádásul portugálul. Pár nap múlva már gyerekek járnak hozzá nyelvet tanulni…

Olvassatok meséket (is)! A fönti részletek Esterházy Miklós A szú I. és A szú II. c. meséjéből valók.

Ancsel Éva

 

Ancsel Évát leginkább a „bekezdései” és rádiós beszélgetései révén ismerem, néhányszor nagyon finom műelemzései keltették fel a figyelmem. A Tények és tanúk sorozatban nemrég jelent meg ez a kötet. Hőség miatti bezártságomban a napokban ezt olvastam.

A következőkben megosztok a könyvből néhány aforizmaszerű, ill. hosszabb, tűnődésre késztető gondolatsort.

„Én például a gyűlölködő, korlátolt nacionalizmust kipróbált téveszmének tartom, ami történelmi kátyúba visz, ezért úgy gondolom, hogy itt nincs helye semmiféle toleranciának, de arra még ebben a vitatémában is ügyelni kell, hogy mások és saját magunk nemzeti öntudatán sérelem ne essék.”

***

„A lélek nem felejt. […] A lélek jelene sűrű, minden ott van, ami egyszer megtörtént velem, amit egyszer megtettem, vagy amit elmulasztottam megtenni. Legsúlyosabb vétségeinknek éppen mulasztásainkat tekintem. Kafkával értek egyet, aki azt mondja ‒ elég keserű volt, de igaza volt ‒ az emberekről: nem rongyemberek, csak alvajárók. És ezt ő úgy érti, ezt az alvajárást, hogy elmulasztjuk. Úgy vagyunk jelen a fontos pillanatokban, fontos történéseknél, mintha nem lennénk ott. Ez a legkényelmesebb: elaludni, amikor virrasztani kellene. Mi nem vagyunk Júdás utódai, nem vagyunk árulók, már inkább Pilátus utódai vagyunk, amennyiben szeretjük mosni a kezünket ‒ azért nem tiszták a kezeink, mert folyton mosnánk őket. De leginkább azoknak a tanítványoknak vagyunk az utódai ‒ ha már bibliai példával élek ‒ akik abban a kertben, azon az éjszakán elaludtak. Más szavakkal úgy is mondhatnám, hogy nagyon kevés ember követi el a gaztetteket, azok már többen vannak, akik egyetértenek, és a legtöbben, aki eltűrik. De ez nem fokozat a bűnben, mert eltűrni is bűn. Eltűrni az bűn. Megengedem, hogy legyenek fokozatok aközött, aki eltűrte, és aközött, aki elkövette, de eltűrni is bűn, mert nem eshetne meg sok bűn, ha nem lennénk olyan sokan, akik eltűrjük, és mindig többes szám első személyben kell ‒ azt hiszem ‒ etikai kérdésekben fogalmazni.”

***

"Nagy baj van, ha az emberrel csak az történik meg, ami vele történik, és azt is mondhatnám, hogy mi történések közepette élünk, de nem minden történik meg velünk, néha az sem, ami pedig érint minket. Sokszor sok évnek kell eltelnie, hogy egyszerre megtörténjen velünk az, ami lezajlott. Nem most, hanem akár öt éve, tíz éve. De csak jóval később ér utol, ezért talán nyersen fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a múlt lasszót vet utánunk, nem várja ki türelmesen, hogy mi leszünk szívesek visszahajolni a múltbeli tetteinkre. Mert én azt hiszem, hogy a múlt nem múlik el."

PS. Ancseltól való a blogon a mottóm, sosem cseréltem le, a tartalmával ma is azonosulok. De egy baki mindig zavart benne, hogy ti. a láncszemek ne gurulnak.

Hajnali túra

 

Utálok korán kelni, bagoly vagyok. Mehetnékem van, de a 36 fok elriaszt. Erőt vettem magamom ‒ valamit valamiért ‒, fél 4-kor keltem, 4-kor el is indultam, az utolsó pillanatban úgy döntöttem, Zazát is viszem, nem sok sétában volt része az utóbbi időben. Hegymeget vettem célba, az idén nem voltam arra, napkeltét akartam látni. Erős szürkület volt még a városban, de valahonnan friss kenyér illata szállt, sok helyen surrogtak a klímák, senki emberfiával nem találkoztunk (kivéve a velünk szemközi házból egy kutyás embert).

Itthon megnéztem: pár perccel 5 előtt kel a nap, 50 perc alatt a hegymegi lovastanyánál voltunk, akkor már teljesen világos volt, megszólaltak a madarak, de a napkorong még nem bújt ki a hegyek mögül. Mentünk tovább lefelé a Csenke-patak irányába, fixíroztam a rózsaszínesedő eget, aztán vártunk, álldogáltunk, Zazával megettünk egy almát, sosem látott sötét színű katángot fotóztam… Egyszer csak hátranéztem, s a város felől, gondolom, a Duna felől nagy, egybefüggő rózsaszínes-szürkés felhőtömb sodródott felénk, a völgy felé, a Vaskaput néhány percre a derekáig befedte, s kúszott tovább. Már érdemes volt felkelni! Aztán kibújt a hegyek mögül a Nap.

A Vaskapu-erdő alatt elmentünk a Fári-kútig, onnan föl a Vaskapuba, majd haza ‒ 12 km. Reggelire, nyolckor már itthon voltunk. Többször kellene hajnalban túrázni!

(Több kép a facebook oldalamon.)

Madárnapló

2024.06.08.

Megtisztelve érzem magunkat, de aggódom is.

Több napi távollét után, amikor hazajöttünk, a loggián a szélfújta pornál, levélnél nagyobb rendetlenséget találtam: földet a kövön – gondoltam, vihar volt, a virágládákból kiverte; tollat – berepült egy madár, néha szokott a korláton üldögélni…

Ma locsolás közben vettem észre, hogy a polcon is föld van. Leemeltem az üres, pontosabban nem beültetett cserepet, és egy fészek van benne, sőt egy tojás is!

Hát jó, azt valahogy megálljuk, hogy ne menjünk ki a loggiára, ne ott teregessek, de vajon visszajön-e a madár, ti. a cserép a fészekkel a klíma kültéri egysége alatt van, s az bizony tegnap működésben volt…

Pár perce láttam, hogy ott ül a fészekben, de a behúzott függöny mögött is észlelhette a mozgást és elrepült. Ha néhány napig nem zavarjuk, vajon mire jövünk haza…

06.09.

Jelentés a loggiáról: reggel a madármama a fészkén ült, egy pillanatra odarepült a madárpapa, aztán mindketten el. Már két tojás van.

06.11.

Jelentés a loggiáról

Reggel hosszasan üldögélt a madárka a fészkén, íme az eredmény.

06.12.

Jelentés a loggiáról

A madárka tegnap már a nap nagy részében a fészkén ült, most is, de ha a függönyhöz közelítek, elrepül - inkább nem zavarom. Távollétében azt azért meg tudtam lesni: 5 tojás van.

06.17.

Jelentés a loggiáról

Pár napig nem voltunk itthon, de nem történt semmi különös a fészekben: a madárka ül a helyén. Ha minden igaz, a hétvégén kikelhetnek a fiókák. Hogy feketerigó-e vagy szürke légykapó - nem tudom. Fotók alapján és laikus vélemény szerint a tojásaik hasonlóak, a fészek minősége és talán a madár mérete is az utóbbit valószínűsíti. Segítene, ha meg tudnám figyelni a hasának és csőrének színét, de szemvillanás alatt kirepül, a fészekben nem látom a hasát, a függöny és az árnyék miatt a csőre színét sem. Türelemmel várakozunk.

06.24.

Jelentés a loggiáról

A madárka ingajáratban röpköd oda-vissza, távollétében befotóztam a fészekbe... Egy fióka még nem kelt ki, remélem, a többi él. Nem tudom, hogy kell kinézniük... A hálóban inkább nem kapcsoljuk be a klímát (a loggián alatta lévő polcon van a fészek), ne nyomja rájuk a meleget, így is hőség van ott (déli tájolás), de a félig leeresztett redőny miatt árnyék. Esőmérő van a korláton, teletöltöttem vízzel, közel legyen az itató.

Most láttam a tojó hasát: világos, szóval talán szürke légykapó.

06.25.

Jelentés a loggiáról

Kikelt az ötödik madárka is, a mama szorgalmasan etet.

06.27.

A szürke légykapó hossza 14-15 cm, hátoldala szürkésbarna, hasoldala szennyesfehér, szeme barna, csőre és lába fekete A levegőben repülő rovarokra, kétszárnyúakra, szúnyogokra, darazsakra, apró bogarakra vadászik. Hangja vékony, kissé érdes ”szi-szi”, éneke gyorsan hangzó, magas ”szip-szip-szii-szitti-sziszi”. Tölgyesekben, elegyes erdőkben, de házak körül, kertekben, parkokban is meg lehet figyelni. Többnyire április második felében érkezik, az őszi vonulás augusztus elején indul, kedvező időjárás esetén az utolsó példányok csak október elején tűnnek el. Telelőterülete Afrikában, a Szaharától délre található,általában. 4-5 évig él vadon.

Évente egy, ritkábban két alkalommal költ, először májusban. A hímek többnyire néhány nappal a tojók előtt érkeznek, de előfordul, hogy a pár egyszerre jelenik meg a költőhelyen. Ha tojó érkezik a revírbe, a hím hangosan énekelve és fáról fára szállva mutatja a fészekhelyeket. Minden egyes kiválasztott helyre leszáll, és halkan énekelve hívja a tojót, amely végül kiválasztja a számára megfelelőt. Fészkét öreg fák kikorhadt odúiba, épületek zugaiba építi finom növényi szálakból. A fészek belsejébe puha anyagokat hord. Fészekalja 3-6 tojásból áll. A tojó a fiókákat 11-13 nap alatt kelti ki. Kezdetben főként a hím etet, mikor a fiókákat már kevésbé kell melegíteni, mindketten vadászni járnak. A fiatalok kéthetes korukban hagyják el a fészket. (netről összeollózott ismertetés)

***

A mieink 4 naposak. A fiókák már nyújtogatják a fejüket, cuppogásra nyitják a csőrüket. Napközben a szülők – látom mind a kettőt – a szemben lévő hársfán tartózkodnak, onnan csapnak le villámgyorsan a zsákmányra, szélsebesen tesznek 1-2 kört a hárs, a házunk és a ránk merőleges házsor közötti területen. Az etetés – úgy látom – reggel és délután történik, szempillantás alatt. Napközben a mama már nem ül a fészken.

06.28.

Jelentés a loggiáról

10 percre kiültem a loggiára, a madaraktól távolabbi székre, mozdulatlan maradtam, vártam, bejön-e a mama... Mind a két szülő ott volt a hársfán, hallottam őket, aztán köröztek a loggia magasságában, az egyik egy villanásra berepült és huss... Bejöttem. A kicsik mintha nyugovóra térnének... Délután a nagy melegben a cserépből nyújtogatták a fejecskéjüket, hallottam gyenge kis hangjukat - most nem látszódnak ki, és csend van. Most jött a mama, de ment is. Vajon éjjel itt van? A fiókák 5 naposak - hogy férnek el azon a kis helyen még vagy 10 napig?

06.30.

Jelentés a loggiáról

Reggeli etetés megvolt, most ejtőznek. Szépen tollasodnak.

07.02.

Jelentés a loggiáról

Már elpilledtek. Ha kimegyek, a mama a hársfáról figyel és csipog. Hétvégén aktuális a kirepülés...

07.06.

Jelentés a loggiáról: üres a fészek

Az első kép tegnap este készült - a többi ma reggel -, három fióka látszódik, talán már akkor csak annyi volt a fészekben. Ma reggel a fészek szélén ültek, óvatosan le akartam fényképezni őket, de ahogy a telefonnal közeledtem, egy pillanat alatt huss ki az egyik, a másik a loggia kövén landolt, a harmadik a szobában. Ez utóbbit némi töprengés után egy lapátra tereltem, és kitettem a lábtörlőre. Aztán egy órát hol az ablakból figyeltem, hol kimerészkedtem. Az egyiket kis idő múlva a széken láttam, az aztán átrepült a sarokba felakasztott bíborpletykába – talán ez volt az, amelyik a szobában landolt. A másik a földön mozgott kicsit jobbra, kicsit balra, talán ő az, amelyik az egyik képen a sarokban kucorog. Gyorsan leszedtem a kiteregetett ruhát a szárítóról, nehogy beleakadjon, ha repülne. Közben hallottam a mama hívó hangját, olykor a fiókákét is. Aztán egyszer csak üres lett a loggia.

Délután a mama még berepült, lebegett a fészek magasságában (nem dobtam ki), mint aki ellenőriz: megvan-e mind.

Szívesen látjuk őket jövőre is. Hátha…

Pécsvárad

A hétvégén a Mecsekben jártam, Pécsváradról indult a 3 napos túránk. A település nevét bennem Székely János Vak Béla király c. drámája rögzítette évtizedekkel ezelőtt. Az ősbemutató a Gyulai Várszínházban volt 1982-ben, én a Pesti Színházban láttam Lukács Sándorral a címszerepben.

Bár tudtam, hogy Pécsváradon csak elhaladunk a vár mellett, de erős volt a késztetés a dráma újraolvasására (negyedszázada egy tanítványom, K.Z. Székely János drámáiról írt díjazott pályamunkát). A mű nekem a Rivalda 81-82 c. kötetben van meg ‒ boldog idők, amikor a könyvhétre megjelent Körkép, a Szép versek, a Rivalda és az Írószemmel jelentette a vizsgaidőszakban a kikapcsolódást.

Székely drámái történelmi témájú, de a mindenkori jelenhez szóló vitadrámák, morális kérdések állnak a középpontban, a gondolatiság fontosabb, mint a cselekmény… Kálmán király és öccse, Álmos herceg más oldalhoz húz az invesztitúraharcban, másban látják az ország függetlenségének zálogát, a trónöröklés szabályozatlansága, változó volta kiváltja a kettejük közti vetélkedést. Kálmán egységet szeretne, de támogatóik is két pártra szakadtak, és Álmos többedszeri külön akciói során eljön az a pont, amikor a büntetés a király akarata ellenére súlyos lesz: Álmost és kisfiát, Bélát megvakítják, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegyék. Ez az első felvonás vége. Snitt. Béla a pécsváradi monostorban él inkognitóban, barátja Gellért, akivel szövetséget köt, hogy ő legyen a „szeme”. Aztán Béla vakon is király lesz, és ugyanolyan konfliktusok és kényszerek keserítik, mint korábban Kálmánt. Áldozattá válik Béla „szeme” is, Gellért, a szerzetes, aki szerint Isten az emberek kezével végezteti a gonoszságot, s ő arra tette fel az életét, hogy Isten jóságát testesítse meg.

A dráma prózában íródott, ám ez a vers zárja a 3. felvonást.

Másként, uram, nem így, nem így,
Másként gondoltad el bizonnyal.
Már egyáltalán semmiben
sem értek egyet világoddal.

Élet, gondoltad – s lett halál.
Üdvösség – s lettek új halottak.
A béke bűn, a pusztítás
Dicsőség lett, mire kimondtad.

Körülvesz, csaknem eltemet
Az undor és a rettenet.
Úgy dadognak a tények, hogy már

Magam is képtelen vagyok
Kinyögni, amit gondolok
Kudarcaid felől, te kontár.

A pécsváradi bencés monostort Szent István alapította, a pannonhalmi után a második legrégebbi Magyarországon. A várkápolnát a 10. század végén építették.

 https://www.pecsvaradivar.hu/kiemelt-latnivalok#latnivalo1

2023, összegzés

 

Holnap megnyitom az idei túraszezont, így ideje összegezni a tavalyit. Három éve ráérek, azóta túrázom nem esetlegesen, de 2023 mérföldkő volt, mert ebben az évben

- mentem a legtöbbet (1568 km-t 85 túranapon),

- jellemzővé váltak a 20 km fölötti távok, kényelmes a 25 is (persze a szintemelkedés, no meg a hőmérséklet nem mindegy),

- először voltam többnapos, sőt egyhetes túrán, és bírtam a sorozatterhelést,

- augusztusban elkezdtem kéktúrázni is (négy és fél hónap alatt 18 túranap 368 km, 31%).

Jártam a Pilisben, a Visegrádi-hegységben, a Helembai-hegységben (Szlovákia), a Budai-hegységben, a Gerecsében, a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben, a Cserhátban, a Vértesben, a Keszthelyi-hegységben, Toscánában és a Tátrában.

A két legeredményesebb hónap október és április volt (200 fölötti kilométerrel), a leggyengébb május (ekkor voltunk tavaszolni Bolognában, s bár mentünk napi 12-15 km-t, de az nem túra volt).

A legkimerítőbb néhány száz méter föl Szanda várához vezetett, 37 fokban; a leghosszabb megtett táv 34 kilométer volt Gánt és Szárliget között, 34-35 fokban; a legnehezebb a túra Péliföldszentkereszt és Tokod közötti kék 30 cm-es hóban.

Túráztam egyedül, társakkal (Zara Gyöngyi, Parragi György), csoporttal (Alba, Túrázás). Remélem, még sokáig bírom.




S ha már összegzés, akkor jöjjenek a kulturális élmények is!

Havonta 2-3-4-szer megyünk színházba, nem sokfélébé (Katona, Örkény, Radnóti) és/vagy a Müpába koncertre vagy irodalmi estre. A legjobb előadásoknak az alábbiakat találtam: Médeia, Pálos Hannával, Isten (Karsai Dániel ügye igazolta vissza, hogy mennyire fontos erről beszélni). (Régen nem fordult elő velem, hogy ott akarjak hagyni egy előadást: az Egy szerelem három éjszakája a Pestiben ilyen.) Nagyon jó volt Jánossy Lajos beszélgetése Visky Andrással a Müpában és a Szentgyörgymezei Olvasókörben Reichert Gábor beszélgetése Nádasdy Ádámmal.

Moziba nem járunk, de a Saját erdő c. filmet Nádas Péterrel kétszer is megnéztem.

Nagyon szerettem a Gulácsy- és a Renoir-kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, gyönyörű Szent Katalin és Szent Borbála szobra Selmecbányán.

Az elolvasott könyvek közül nehéz választani. Álljon itt öt nagyon különböző, amelyek nagyon lekötöttek:

Vodolazkin. Laurosz

Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

Visnyevszkaja: Életem

N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya

Versek, verseskötetek közül Oravecz Imre Halászó embere újra megrendített.

Kétszer voltunk "nyaralni": tavasszal Bolognában és környékén, ősszel Triesztben. Egynapos városnéző sétára mentünk Selmecbányára és Szent Antalra, Nyitrára, Garamszentbenedekre.

Voltak baráti találkozók, beszélgetések, voltak megrázó halálesetek. 

Mivel pótmama is vagyok, így áprilisban pótnagymama lettem. Novemberben pedig eljegyezték a lányomat.

Ha ki tudom zárni, háttérbe tudom szorítani a külvilágot, a belvilágban jól vagyok.

Túrázás

 

Reggel fölkelsz, több napi ború után végre süt a nap ‒ menni kell. Délelőtt nagy pelyhekben havazni kezd ‒ menni kell. Van, amikor így, spontán: túrázás szempontjából szerencsés helyen lakom. Van, amikor hetekkel korábban tudom: ekkor és ekkor egy csapattal indulok.

Nem volt ez így mindig ‒ bár minél jobban stresszelt a munka, annál jobban vágytam arra, hogy a szél, a nap, a fizikai fáradtság átmossa az agyam. Aztán eljött a szabadság ideje ‒ először csak a rendszeresség érdekelt: gyalogolni minden áldott nap. Aztán: gyerünk a környékbeli erdőkbe. Aztán: menjünk távolabb. Legyünk kinn néhány órát, aztán egész nap, majd napokat. És kialakul a belső késztetés: látni azt a völgyet, hegyet, patakot másik évszakban is. És ráébredsz: életed immár fontos részévé vált a túrázás, és átstrukturálod a tevékenységeid, megváltoztatod a fontossági sorrendet. Lehetőséget adsz magadnak új szépségek befogadására, hegyek-völgyek-növények nevét tanulod meg, új kapcsolatokra teszel szert, a „megcsináltam”-érzés növeli az önbecsülésed, jót tesz a fizikai és mentális egészségednek…

Számomra a legfontosabb hozadék: kitágul a világ, a tér és idő érzete, megváltoznak a hangsúlyok, átélem, hogy része vagyok az egésznek.

„… köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák

és lombok, fák, füvek.”

  

(I.m. Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek)