Végére értem az Ókontrinak. Olyan, mint egy folyam: Steve élete, Szajla, Rácfalu élete akkor is megy a maga útján, ha nem nézünk oda - a teremtett regényvilág létező világ, az a benyomásunk: objektíve létező világ. S amikor az elbeszélő odapillant, kinagyítódik a kép, látható válik a víz fodrozódása, egyenként kivehetők a hullámok, sőt a vízcseppek is. Aztán a hullámok újra összeállnak folyammá.
"Végül a lovaktól a hátsó ajtón át kiment, és mintha számba venne, leltározna, a szérűn is, az udvaron is mindent megtekintett. Ez sokáig tartott, de nem elégítette ki. Hirtelen olthatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy ezt az egészet, Rácfalut, a völgyet és benne a tanyát fentről, a két Rácfalut elválasztó gerincről még egyszer lássa.
Késő volt, mire felért, és Belső-Rácfalu már árnyékban. Alkonyodott, de a Répás-tető mögött lebukott nap fényét visszaverte az ég, és még mindent jól ki lehetett venni. A lapost lent Répástető lába és Kishegy közt, Péterhegy oldalát, Macskahegyet, a tanyát, a házat, a szérűt, a csűrt, az udvart, az udvaron a kutat, a levelét vesztett diófa alatt még a kutyaházat is.
Állt ott fent az út szélén, és nézett lefelé. Aztán leült egy zsombékra, mert elgyengült. Elgyengítette a tudat, hogy ezt a völgyet, a völgyben ezt a fészket el kell hagynia. Ő rakta, építette, bele hozta Júliát, itt született Jancsika, itt nőtt fel Georgie, ez lett az otthona, működésének, életének a gyújtópontja. És most oda."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése