Apám elmúlt 30, amikor 1955-ben megnősült – ő volt a kisebbik fiú, nagyanyám a szoknyája mellett tartotta. Aztán a szüleim 8 évig, mai fogalmak szerint igen szűkösön, a nagyszüleimmel közös háztartásban éltek, klasszikus meny-anyós viszonyban. Közben a Gránicon felépült a házunk.
1963 nyarán lehetett. Anyu fuvarost hívatott. Alacsony platójú lovaskocsira hordták ki a bútorokat – apu meg sem mozdult, ült a verandalépcsőn és zokogott.
6 éves voltam. Azóta tudom, milyen érzelmi megrázkódtatás egy gyereknek a szüleit sírni látni.
Jó, hogy leírtad! Engem még felnőttként is megrázott ez a kép Apukádról. És eszembe jutott hirtelen, hogy a kevés hangemlékem között ott van Anyukádé, pedig nem sokszor találkoztunk. Úgy emlékszem, határozott, de türelmes beszéde volt, és az én pesti fülemnek érdekesen is hangzott - talán ezért jegyeztem meg. Ugyanezt a határozott, türelmes és kitartó kocsira pakolást "láttam" részéről mostani bejegyzésedben.
VálaszTörlésNem baj, hogy írok róla? Ha nem szeretnéd, nem folytatom! :)
Nem baj. Sőt.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés