1993-ban egyszerre érkeztünk az Istvánba, 2009-ben egyszerre rúgott/rúgatott ki bennünket (is) a dicső városvezetés. A Kis-Duna parti iskolában hosszú éveken keresztül egymással szemben volt az íróasztalunk. Tegnap éjjel meghalt az általam ismert István egy darabja.
Novemberben a piacon összefutva mondta el a diagnózist, a kilátásokat. Még műtét előtt volt. Ha 3 hónapon belül kiújul, nem műthető újra, egy másik orvos szerint igen. Fel van készülve, mondta, ha ennyit dobott a sors. De A. - ott szaladgált körülöttünk - még csak 8 éves, és könnybe lábadt a szeme.
A legmunkásabb két tárgyat tanította, lélekölő mennyiségű dolgozattal. De a magyarázás volt a lételeme, bármilyen szituációban és közegben - a kórházban a középső fiával találkozva döbbenten fedezem fel B.-on az apja kézmozdulatait. Messze átlag fölötti tudású és műveltségű tanárember volt, saját meghatározása szerint "epikus alkat". Lehetett volna belőle tudós, ha ezt ambicionálta volna.
Bölcsész végzettsége ellenére értett sokféle kézműves tevékenységhez, leginkább az asztalos munkát szerette. Szenvedélyes túrázó volt, fiatalabb korában nem egyszer megtette az Eger-Bajna távot biciklivel. Szerette a társaságot, kiállt, amikor meg kellett szólalni, szilárd és józan értékrend jellemezte, hátsó és ártó szándék hozzá nem férhetett.
„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a
szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz
kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát,
vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok
az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted
szól.” (John Donne)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése