"Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."
1993-ban egyszerre érkeztünk a Szent István
Gimnáziumba. Ervin 31 éves, ifjú apa, az egri tanárképző főiskola
irodalomtanszékének tanársegédi állását cserélte a középiskolai tanárságra.
Hosszú éveken keresztül velem szemben ült a tanáriban, asztalán toronymagasra
halmozta a könyveket, nagy kupacokban álltak a dolgozatok. A legmunkásabb két
tárgyat tanította – magyart és történelmet –, nemcsak nappali, hanem esti
tagozaton is. A lélekölő mennyiségű, nagy időigényű dolgozatjavítás gyakran
kitöltötte a szüneteket, a lyukas órákat is. Ma is látom, ahogy ott ül a
Kis-Duna parti épület tanárijában a kanapén, vastagon aláhúzza a helytelen
kifejezést, a tárgyi tévedést, megjegyzéseket ír a margóra, az asztalon a
fémbögre, belekortyol a teába… Vagy jön a folyosón, jellegzetes járásáról messziről
felismerni, derékból mozog az egész felső teste, kaszál a kezével… Vagy
magyaráz valamit, erősen gesztikulál… Mert a magyarázás volt a lételeme,
bármilyen témában, szituációban és közegben előadott, saját meghatározása
szerint "epikus alkat" volt. Megértetni sosem késő, sugallta a
magatartása, amikor érettségin is kiigazította a diákot, vagy elmondta a
tételt, ha a delikvens nem állt a helyzet magaslatán. Messze átlag fölötti
tudású és műveltségű tanárember volt, lehetett volna belőle tudós, ha ezt ambicionálta
volna. Lehetett szeretni őt vagy/és tartani tőle – hisz a tanár is esendő ember
–, de nem lehetett kétségbe vonni szakmaszeretetét, tág látókörét,
igényességét.
Bölcsész végzettsége ellenére értett sokféle kézműves
tevékenységhez, leginkább az asztalos munkát szerette. Kisbútor-készítésben,
képkeretezésben, ékszerkészítésben ugyanolyan precizitás jellemezte, mint
tanári munkájában. Szívesen túrázott, kerékpározott. Szerette a társaságot. Szilárd és józan értékrend jellemezte, kiállt, amikor meg kellett szólalni,
hátsó és ártó szándék hozzá nem férhetett.
16 év után, 2009-ben – nem éppen önszántunkból –
távoztunk az Istvánból, de nem szűntünk meg istvánosok lenni. Azóta is évente többször
összegyűlünk, de távolmaradásodat az idei évzáróról felsőbb hatalmak igazolják,
kedves Ervin.
„Senki sem különálló sziget; minden ember a
kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a
tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy
barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert
egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted
szól.”
Értünk szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése