„A polgári fejlődés, a
lemaradástól való félelem hozta létre egy gimnázium létrejöttének igényét a
XIX. század utolsó harmadában Balassagyarmaton.
1867 után kialakult a polgári
vármegye hivatali intézményrendszere, s az erősödő városi hivatalnokréteg,
polgárság, értelmiség tisztában volt azzal: a társadalmi felemelkedést csakis a
tudást átadó tanintézetek biztosítják. 1875-ben polgári fiúiskola, majd polgári
leányiskola alakult a jelenlegi gimnázium régi épületének középső szárnyában.
1900-ban a Nógrádi Ellenőr
júliusi száma már boldogan adja hírül: »a
régóta várt eszme: »Legyen
Balassagyarmaton gymnasium«
megvalósult. Szeptember elsején megnyílik az első osztály, s következetesen minden
évben egy-egy fog megnyittatni«
‒ foglalja össze a kezdeteket Szabó Andrea Eszter, a gimnázium egykori diákja,
jelenlegi tanára a 125. évfordulóra kiadott emlékkönyvben.
Március 27-én pódiumbeszélgetés keretében volt a bemutatója ‒
nekem is szerepel benne egy írásom ‒, aztán a közönség soraiból sok egykori balassis
elevenítette fel diákkori emlékeit. Két mozzanatot emelek ki a
hozzászólásokból: az egyik, hogy az iskolát nem az épület, nem ez, nem az,
hanem a tanárok teszik; a másik, hogy szinte minden megszólaló úgy élte meg, az
ő idejében volt a gimnázium aranykora.
Alább az emlékkönyvbe adott visszaemlékezésem
olvasható.
Tízéves lehettem, amikor először
jártam a Balassiban: apám esti tagozatra járt, s aznap magával vitt, hogy téli
kabátot vegyen nekem, aztán beültetett maga mellé a padba. Az órákra nem
emlékszem, de arra igen, hogy megkérdezték, ide jövök-e majd én is…
Oda mentem, 1972-76 között voltam
a gimnázium diákja – harmadmagammal a falunkból, orosz tagozaton,
másodunokatestvérem pedig matematika tagozatra járt. Elsős (ma úgy mondjuk:
kilencedikes) koromban kollégista voltam (az ország első túszrablása, a
Pintye-ügy idején tanárok kísértek bennünket az utcán), a következő három évben
bejáró. Úgy éreztem, most is úgy gondolom, bennünket egy nagy generáció
tanított.
Versényi György volt az igazgató ‒ minden reggel fél nyolc után,
amikor a vonattól beértünk, az emeleti folyosón (régi épület, még csak az volt)
összefont kézzel a háta mögött sétált egész a becsengetésig. Osztályunk
francia tagozatos felének tanította a nyelvet, hajtani kellett nála.
Előfordult, hogy bejött matematikát helyettesíteni – elismerő csodálkozással
tapasztaltuk, hogy francia-latin szakos létére szakszerű matematikaórát
tartott. De a legemlékezetesebbek az évzáró és ballagási beszédei voltak:
klasszikus felépítésű, hatásos szónoklatok – fejből, nem papírról olvasva. (Később,
már tanárként tudtam meg: beszédeit megírta, megtanulta, begyakorolta – lám, a
latinos műveltség.)
Nagybégányi Enid osztályába
jártam, oroszt tanított (történelmet csak önként vállalva, külön az
érettségizőknek – 1976-ban a történelem választható tárgy volt). A tankönyvön
túl sok anyagot hozott be stencilezve, Zsukovszkijt olvastunk, Majakovszkij
Poloskájából részleteket… Több éven keresztül vasárnap délelőttre
operabérletünk volt, ősszel a Börzsönybe, Hollókőre szervezett túrát (még sem
szabad szombat, sem őszi szünet nem volt), harmadik (tizenegyedik) év végén
Kijev‒Leningrád‒Moszkva útvonalon vitt
bennünket osztálykirándulásra, amihez a megelőző években előteremtettük a
költség egy részét: őszi társadalmi munkán a dejtári uborkasavanyítóban,
tanévben pedig egy-egy hétköznap délután kamillát csomagoltunk. Ballagásra az
osztály minden tagja érdeklődésének megfelelő könyvet kapott Enidtől ajándékba.
Dr. Szabó Károlyné volt a
magyartanárom. Általában sietve érkezett, az ablakkilincsre akasztotta a
kabátját, gyors pillantás az ablaküvegbe, megigazította szőke kontyát és
rózsaszínű rúzsát, és kezdődött az óra. Béke volt, nyugalom, nála nem kellett
szorongani, egy kicsit anyánk is volt. Emlékezetesek a tíz szavas
tollbamondások (legfeljebb egy hibával volt ötös), fontosnak tartotta, hogy
ismerkedjünk az irodalmi folyóiratokkal, emlékszem, ahogy Babitsot tanította,
de a legjobban arra, hogy rendszeresen – tanmenettől, évfolyamtól függetlenül –
hozott be kortárs irodalmat: pisszenés nélkül hallgattuk a felolvasást.
Mofe (Molnár Ferenc) tanította nálunk a matematikát, a tantárgynál
nagyobb hatással volt rám szigorú embersége, egy-egy története, életre, sőt
hazafiságra nevelése… tudtuk, hogy Széchenyi vagy Kossuth álláspontját helyeseli-e,
hogy mit gondol Görgeyről…
Tanított bennünket Nagy Imre és felesége ‒ nagyon felkészült és következetes tanárok voltak. Bár a
fizikához (a csillagászaton kívül) semmi
affinitásom sem volt, de Tóbiás Annára meleg szeretettel emlékszem.
Nagy Rezsőné
(Mimóza) az asztalnál ülve tanított, ki lehetett számítani, ki mikor felel, de
mindegy volt, mert töviről hegyire kikérdezte nem az aznapi leckét, hanem a
nagyobb anyagrészt.
Versényiné,
Piroska volt a lányok testnevelője ‒ x iskolakör után (télen is) jött a
gimnasztika, aztán valami szer, majd jutalomjáték. Sosem láttam tréningruhában,
amikor felvette napsárga rakottszoknyáját, tudtuk, itt a tavasz. Akkoriban
voltak városi sportünnepélyek: több osztálynyi ügyes és ügyetlenebb lányt
készített fel a bemutatóra: zenét választott, megtervezte és betanította a
koreográfiát, heteken keresztül, délutánonként. Nemigen dicsért, de amikor a kézipályája
szélén állt, napszemüvegben, és elmosolyodott, tudtuk: elégedett.
Azt hiszem, Bandi
bácsit (Farkas András) mindenki szerette, akkor is, amikor „meleg barna kettes”-t
adott.
Ötven évvel ezelőtt a gimnázium éppen 75 éves volt, elsők
között (vagy elsőként?) került be a Magyar Rádió „Híres alma materek” c.
sorozatába: a műsor felelős szerkesztője Asperján György volt, felvétele több
napon keresztül készült Balassagyarmaton. Az összevágott anyagot, még mielőtt
adásba ment, az igazgató úr, Varga Györgyné mint felelős tanár szerkesztő és a
legtöbbet dolgozó diák közreműködők (ezek egyike voltam) meghallgathattuk a
Rádió épületében. Mindannyian büszkék voltunk az iskolánkra.
Érettségi után a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanultam
tovább, 1981-ben végeztem ‒ volt tanáraim ezt számon tartották, visszahívtak.
Eleinte furcsa volt az alá-fölé rendeltségi viszonyból kollégává válni,
segített ebben, hogy új, fiatal tanárok is voltak a tantestületben, és a régiek
is egyenrangú félként fogadtak. Hat tanéven át, 1987-ig tanítottam a
Balassiban, de ez már egy másik történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése