A remény

Ogyesszában láttam ezt a plakátot, s eszembe juttatta a Moszkvából hozott, évtizedek óta nem hallgatott lemezt, sőt az előadást, de nem tudtam felidézni a történetet: Voznyeszenszkij szövegére Ribnyikov írta a zenét, "modern opera"-ként definiálták a műfajt. Itthon kutattam utána a neten, a you tube-on (sok gyenge technikai minőségű felvételt találtam), íme néhány sláger itt és itt. Itt pedig a főszerepet játszó Karacsencov 40 éves művészi jubileumán éneklik a finálét.

1983-ban bemutatták Párizsban, '86-ban vendégszerepeltek vele Pesten is, a magyar címe A remény. A Színház c. folyóiratban ekkor így írt az előadásról Koltai Tamás:

"Külön méltatást kívánnak a tempók. Színpadi beszéd ritkán hallható olyan ritmusban, ahogy Karacsencov interpretálja Rezanov prózai szövegeit. Ugyanez a sürgető kényszer figyelhető meg a zenei részek előadásában. Még a lírai számokban sincs idő elmerülni. A hajszoltság mint dramaturgiai motor működik. Ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy ez károsan befolyásolná a részletek aprólékos kidolgozását. Ebben az előadásban minden mozzanat gondos összecsiszolás eredménye. A zene tudatosan eklektikus. A pravoszláv motivika, a kemény rock, az orosz és spanyol dallamvilág harmóniává olvad az előadás dramaturgiai egységében. Minden a tökéletes szakmai professzionalizmus jegyében történik. Még az is, ahogy az együttes tagjai kézi mikrofonjaik hosszú zsinórját „bejátsszák" az előadásba."

A folyóiratban olvasható a rendező írása a darab születéséről:

"Néhány évvel azelőtt, hogy színházunk Párizsban járt volna, Andrej Voznyeszenszkij felkereste San Francisco amerikai város temetőjét, ahol megmutatták neki annak egyik nevezetességét, Conohi Maria de la Conception, San Francisco helytartójának Jose Dario Arguillo lányának sírját. Conchia Maria, aki Kalifornia első apácája lett, 1806-ban eljegyezte magát Nyikolaj Petrovics Rezanov orosz hajóssal és diplomatával, aki a múlt század elején kötött ki Amerika partján. Az orosz hajós szoros kereskedelmi és gazdasági kapcsolatot akart létrehozni a spanyol telepesekkel, amire elsősorban azért volt szüksége, hogy támogassa az Alaszkán és a környező szigeteken megtelepedett orosz-amerikai kereskedelmi társaságot. A korabeli spanyol kormányzat minden erővel meg akarta akadályozni, hogy az oroszok kereskedelmi partnerként megvessék lábukat Kaliforniában, de a kiváló diplomáciai képességekkel megáldott Rezanov a maga oldalára állította a spanyol helytartót, s kettőjük erőfeszítésével létrejött az első gazdasági és kulturális kapcsolat Oroszország és Amerika között. Természetesen nem utolsó szerepet játszott ebben a helytartó tizenhat éves lánya, Conchita, Kalifornia legszebb lánya, aki beleszeretett a negyvenéves orosz diplomatába, és eljegyezte vele magát, mielőtt a férfi visszatért volna hazájába. Rezanov megígérte, hogy egy év múlva visszatér. Az volt a szándéka, hogy Szent-Pétervárott engedélyt szerez, hogy feleségül vegye a katolikus szépséget, de mint afféle szenvedélyes és kockázatra kész ember, gondos előkészületek nélkül vágott neki a hóval borított Szibériának, hajszolva a lovakat, nyeregben úsztatva át a jeges szibériai folyókon. S minden igyekezete ellenére sem sikerült eljutnia Szent-Pétervárra, az úton súlyosan megbetegedett, és 1807-ben Krasznojarszkban meghalt. Ahogy a költő, Voznyeszenszkij mondja: a kaland nem sikerült, a kísérletért hála. Conchita csak nagy sokára szerzett tudomást szerelmese haláláról. Teltek az évek, s őt egyre a férfi visszatérésének reménye éltette. A hozzá eljutó kósza híreknek nem adott hitelt, s Nyikolaj Rezanov haláláról csak harmincöt év múlva, 1841-ben szerzett biztos tudomást. Miután meggyőződött orosz vőlegénye haláláról, Conchita életének hátralevő éveire hallgatási fogadalmat tett, és Kalifornia első apácája lett. „Conchita harmincöt évig várta Rezanovot" - hangzik az előadásban. Igyekszünk ezt egyszerűen, tárgyilagosan mondani, de a nézőteret furcsa csend üli meg, egyfajta sokk, zavarodottság. Bolondság ez, szeszély, esztelen, értelmetlen makacsság vagy pedig emelkedett és ritka emberi hőstett? Nem könnyű eldönteni. A józan ész szempontjából természetesen butaság. A szexuális szabadosság és a fogyasztói ösztönök felerősödésének korában egy fiatal nő ilyen viselkedése legfeljebb szánalmat vált ki, de inkább nevetségesnek tűnik. Mellesleg először mi is megpróbáljuk kinevetni régvolt földink jegyesének őrült viselkedését. Abdulovaki Conchita további sorsának adatait olvassa fel, nevet is ezen a helyen, majd együtt elgondolkodik, és elszomorodva fordul halkan Conchitához: Köszönjük . . . Itt áll be az a furcsa csend. Néha tapsolnak is, de nem mindenki. Érdekes, sokaknak nincs kedvük tetszést nyilvánítani, s a nézőtéren nem alakul ki egységes érzelmi reakció. A néző mintha megzavarodna, ami modern színházi előadáson ritkán fordul elő. Ezt a részt szeretem legjobban az előadásban."

Itt pedig megtekinthető a színház által feltöltött teljes előadás.