Menni kéne

Ogyesszába készülök. Ogyesszára áll a nyelvem, bár ukránul Odessza, de 1976-ban, a szovjet érában töltöttem ott hat hetet, s Viktor Knis azt mondta: Odesszának a kacapok mondják. Hm…

Viktor Knis oktatástechnikus (vagy efféle) volt az ogyesszai egyetemen (pedagógiai főiskolán? utánanézni!*), ő jött elénk Lvovba. Ma már nyugdíjas lehet… Beírtam a nevét a keresőbe, Németországban dobott ki ilyen nevű embert. Ha elég időm lenne, talán megtalálhatnám azt az évfolyamtársamat (31 éve nem láttam), aki esetleg tud róla. A hat hét alatt Viktor és Sz. M. között szerelmi románc szövődött, Viktor eljött Magyarországra, de addigra M. más fiúval járt, így meghívó levelet is az említett évfolyamtárs küldött neki.

36 év az emberi lét léptékével mérve nagy idő – Ogyesszából/-ról villanásnyi emlékképeim vannak. Lvovba kora reggel érkeztünk, ott töltöttük a napot: idegenvezetővel néztük meg a várost, de csak a temetőre emlékszem, ahol – a többiek döbbenetére – az egyik orosz-angolos lány jegyzetelt. 18-19 évesek voltunk. Este utaztunk tovább, s másnap az érkezés és lepakolás után első utunk a tengerhez vezetett. (A tenger nélküli országok gyermekeinek érthető vonzalma az ismeretlen iránt.) A portán megmondták, hogy honnan, melyik villamossal menjünk. November közepe lehetett: a víz szürkés színű, tajtékos volt. Egy évvel korábban, nyáron, Jaltában egészen másmilyennek mutatta magát.

Az  egyetemről hazafelé a kollégiumba útba esett egy büfészerűség, rendszerint itt ebédeltünk:  virslit jó erős orosz mustárral vagy túrós palacsintát (viszonylag vastag tészta négyrét hajtva, s nem benne, hanem rajta a túró és tejföl, jó adag kristálycukorral megszórva). Az egyetem büféjében jó volt a kaszinótojás (rokona).

Voltunk az Operában, az Anyegint néztük meg, termetes asszonyság énekelte Tatjána szerepét. S mintha valami orgonahangversenyen is lettünk volna.

Emlékszem, hogy a fő utcát Gyeribaszovszkajának (ukránul nyilván d-vel) hívják, de nem tudok semmit felidézni. Mint ahogy az oktatásból sem. Csak Zsannára emlékszem, valószínűleg stílgyakot tartott (razgovornaja praktyika), szőke volt, nagydarab, a barna lehetett a kedvenc színe. Vele hallgattuk, énekeltük a „Molodoszt moja, Belorusszia” kezdetű dalt – a folytatásból csak egy jelzős szerkezet maradt meg: „pesznyi partyizan” –, amitől ő mindig elérzékenyült. (Harmadév után a felsőbabádi építőtáborban Gagik, az örmény fiú önmagát gitárral kísérve Ogyesszáról énekelt – erre a dalra sokkal jobban emlékszem:

„Ah Ogyessza, zsemcsuzsina u morja,

Ah Ogyessza, ti vigyel mnogo gorja.

Ah Ogyessza, ti moj ljubimij kraj,

Zsivi Ogyessza, zsivi i raszcvetaj!”)

A kollégiumi zuhanyzót nem tudom felidézni (a moszkvai úszik be a képbe – nem lett volna?), de arra emlékszem, hogy hetente közfürdőbe jártunk: sorba álltunk, megkaptuk a jegyet s egy számot, hogy melyik fülkébe menjünk. Jártak ide férfiak, nők, de családok gyerekkel is. Benn meleg volt, nagy gőz, s aztán kiléptünk a novemberi-decemberi utcára.

Elvittek bennünket Jaltába kirándulni – decemberben az utcán nagy szemű szőlőt árultak –, jártunk Livagyijában, ahol a második világháború vége felé a jaltai konferenciát tartották. Egy Kolhida nevű hajóval mentünk, este indultunk, s másnap reggel érkeztünk meg. Megtapasztaltuk, milyen tengeri betegnek lenni: a hajó elég kisméretű volt, a tenger háborgott, a gyomrunk nem különben. Valamennyire elviselhető a bárban volt. Soha nem szerettem semmiféle Colát, de valamit fogyasztani kellett, s ez volt a kínálat üdítőből –1976-ban a Szovjetunióban nagy dolognak számított. Reggel azt mondtuk, még egyszer ezt az utat visszafelé nem. Kértük Liebert, hogy vonattal menjünk, de Szimferopolon keresztül kissé nagy lett volna a kerülő. Aztán békés tengeren, nyugodtan hajóztunk vissza Ogyesszába.

’76-ban Ogyesszában magyar nyelvű könyveket is árultak: ott vettem meg a Mester és Margaritát. A kötelező foglalatosságokat leszámítva egy huzamban olvastam végig – meghatározó mű; bár másik példány is van belőle, ma is ebben a kötetben tudok tájékozódni. Akkor Babelről még nem is hallottam – most az ő Ogyesszai történeteivel is készülök az útra.­

Közeledett a karácsony, de karácsonyfát nem árultak (szovjet éra!, de nem is 24-én állítják). Az nem lehet, hogy ne legyen karácsonyfánk! Kitaláltuk, hogy legalább fenyőágakat lopunk egy parkból. Késő este nagykéssel, utazótáskával felszerelkezve Teriék el is indultak – én migrénes fejfájással küszködtem –, és sikerrel jártak. Szilveszterre aztán Lieber (ő volt a kísérőtanárunk, később Gogolt tanított nekünk – azt hiszem, már nem él) szerzett egy nagy fát, a folyosón állítottuk fel. Állt egy a kollégium aulájában is – néhány nap múlva, amikor indultunk haza, s Lieberre vártunk, aki adminisztratív teendőit végezte, egy aranyszínű gömb Teri kávébarna télikabátja kapucnijában landolt. Vajon mi lett vele?

Előkerestem az egyetemi indexem, orosz szakosként később abszolvált továbbképzések tanúsítványait, de Ogyesszáról nincs semmi: sem tanúsítvány, sem az első egyetemi év első félévében bejegyzés (a moszkvai félév benne van) – pedig hat hét volt.

*Utánanéztem. Emlékeztem, hogy van egy orosz nyelvű könyvem a városról. Bűn rossz: háború, a szocialista munka hősei a szövegben, pocsék minőségű fotók a dolgozó és pihenő szovjet emberekről… De az elejére beleírtam, hogy hol laktunk, s azt is hogy az OGU-n (= Ogyesszkij Goszudarsztvennij Unyiverszityet) tanultunk. A könyvben szerepel öt egykori csoporttársam aláírása is. Ezért nem dobom ki.