Én vagyok az a hülye szülő, aki megpróbál megfelelni az iskola elvárásának, aki azt várja el a gyerekétől, hogy képességei szintjén megfeleljen. Én vagyok az a hülye tanár, aki feltételezi, mit feltételezi, nem is gondol rá, hogy másképp is lehet, mint hogy gyerek és tanár érdeke ugyanaz: tanítom, gyakorlom, hogy majd tudja...
Ehhez képest zsinórban tapasztalom, hogy a kimeneti szabályozás erősen érzékelhető a számonkérésben, de nem a tanítási/tanulási folyamatban: vaktérkép csak dolgozatban van – órán nincs, forráselemzés csak dolgozatban van – órán nincs, esszéírás évfolyam szintű felmérésben van – az esszé mibenlétéről, írásának megtanításáról szó sem esik az órán; bejelentjük a témazárót (hogy holnap, holnapután, vagy valamikor – azt nem, hogy pontosan mikor), de teljesen esetleges, hogy megíratjuk-e; összefoglalás nélkül íratunk témazárót, vagy azt mondjuk, hogy összefoglalás gyanánt gyakorlunk, de közben új anyagot veszünk...
Merő jó szándékból azt tanácsoljuk: 'igaz ugyan, hogy sok órátok van, de az érettségi tárgyakból kevés, ezért ha jól akartok érettségizni, keressetek magatoknak magántanárt'. Mindezt heti 36 óra mellett.
Elküldöm a gyereket a baleseti sebészetre, ahol néhány órás várakozás után megállapítják, hogy eltört a lábujja, de én reggel úgy megyek el itthonról, hogy ha végzett a sebészeten, menjen iskolába, mert a holnapi témazáró előtti utolsó óráról ne hiányozzon. Aztán ezen az utolsó órán megkapják a feladatgyűjteményt, hogy oldjanak meg belőle példákat szabad választás szerint (a tanár meg elfoglalja magát a gépnél) – a megoldásokat nem ellenőrzik. Aztán a 7. órában írat a másik kemény tárgyából egy meglepetésdolgozatot. Én vagyok a hülye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése