Reggel tanácsot kérünk a recepción, Comóba akarunk menni. A fiatal nő a Cadorna pályaudvarra irányít, közben kiderül, hogy a nagyapja Kecskeméten született – nem, nem volt még ott, csak átutazóban járt Magyarországon. A vonat már benn áll, zsúfolásig tele van, bár félóránként jár. Como Milánótól 46 km, egy óra rengeteg megállóval. Előrébb megyünk, hátha... Úgy látszik, húsvéthétfől fél Milánó Comóba igyekszik. A peronon állunk, lapjával, minden megállóban újabb és újabb emberek préselődnek fel. N. erősen meg van fázva, hányingere van a tömegtől, arra sincs hely, hogy a földre üljön – az út háromnegyedénél muszáj leszállni. A szabad levegőn elmúlik a rosszullét, várunk a következő vonatra, késik, de aztán – hasonló tömegnyomorban – célba érünk. Minden étterem, pizzéria, kávézó, terasz tele, az utcán hömpölyög az emberáradat – messzire elsétálunk.
A parton a fűben piknikeznek, szolgálatban a településeket összekötő hajó,
hidroplán száll le, gyönyörű vörös bokrokat fényképezek – örökzöld, bizonyára a friss hajtások vörösek (azóta biológus kollégámtól megtudtam a nevét: korallberkenye).
Visszasétálunk a városba, a bazilika gyönyörű.
Szép hely, de nem teljesíti be a várakozást, itt-ott az elhanyagoltság jelei... Egy fokkal elviselhetőbb a visszaút. Milánóban még egy séta a dómhoz, vacsora megint a pizzériában, aztán metróval a szállodába. Holnap irány Torino.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése