Az idei évad első Metropolitanből közvetített operájaként az Otellót néztük meg tegnap. Aleksandrs Antonenko jó néhány kilót felszedett (a Müpa honlapján szereplő fotók nem ebből az előadásból valók), mióta utoljára láttam – nem vált előnyére. Otellóként nincs feketére maszkírozva, szerintem ez gyengíti féltékenysége lélektani megalapozottságát (még akkor is, ha az eredetileg 15. században játszódó történetet a ruhák alapján a 19.-be, a díszlet alapján a 21.-be helyezi a rendezés). Bizonyára alkatilag felfoghatatlan számomra a féltékenység, nem tudom átélni, hogy a dicső hadvezér, a hős férfi hogy lesz pillanatok alatt Jagó játékszere. Így nekem a történet nem Otellóról, hanem Desdemonáról – akire Otello méltatlan, s ez lesz az asszony tragédiája – és Jagóról szól. Desdemona és Jagó ellenpontjai egymásnak, s a zászlós rokona Lucifernek (annak nagy formátumú tudása nélkül) s azoknak a dosztojevszkiji figuráknak, akik abbéli hitükben, hogy nincs túlvilág, az amoralitás megtestesítőivé válnak.
(Mennyivel magasabb rendű etika a József Attiláé!
KÉT HEXAMETER
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. )
Antonenko énekesi teljesítményéből azonban mindez semmit sem von le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése