2021. december 31., péntek

„Szilveszter van, az idő ünnepe.”

 

„Szilveszter van, az idő ünnepe.” (Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba)

 

„Vert az óra. A számlapon egy kordé haladt,

kerekek nyikorogtak, üres volt a bak.” (Oravecz Imre: Idő)

 

„Az idő nem sodor magával semmit. Helyettünk nem végzi el a feledés munkáját.” (Ancsel Éva utolsó bekezdései)

 

„Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.”

(Pilinszky János: Titok)



2021. december 29., szerda

Helyzetjelentés


Éjszakai túrát terveztem mára (Annavölgy-Dorog), de sárban, nyirkosságban nincs kedvem. Bezzeg hóban, de legalább fagyban!

Karácsonyi ételek után pizzára vágyom – a Pinseria zárva. Sebaj, beszerezzük máshol.

A téli tücsök meséit kerestem a polcon – elvitte a „gyermek”, hál’ istennek kapható, megveszem harmadszor is. (Közben felfedeztem, hogy fönn van a youtube-on is.)

Ok a derűre: új meseíró született: Esterházy Miklós.

 „Amikor nyár van, vakít a nap, és izzadunk, elképzelhetetlennek tűnik, hogy az életben lehet egyáltalán fázni is. És amikor télen kopár kis kertünket szemléljük, elfelejtjük, mennyi színt rejt magában, mennyi fáradságos munkának a terepe.

   Késő ősszel sorjában eltűnik minden. A színes párnák a teraszról, a színes levelek a fák ágairól. Végül minden és mindenki megáll egy pillanatra, belenéz a nap lemenő fényébe, és hatalmas levegőt vesz. Megjött a hideg. Evvel az egy levegővel kell kibírnunk tavaszig.” (Az Öreghegy meséi)

Hát, várjuk a tavaszt! De először a fagyot és a havat!


***

Baszinszkij Tolsztoj-könyvét olvasom, de elalvás előtt, szünetet tartva ma már délelőtt és délután is elolvastam, pontosabban felolvastam egy-egy mesét Esterházy Miklóstól. Most elszorult a torkom…

„A Méltóságos Úr szerette körbejárni a kertet. Főleg tavasszal. Ilyenkor lassú, komótos léptekkel felkereste a kedvenc növényeit, a tavasz hírnökeit: a hóvirágot, a krókuszt és a nárciszt. Nem hajolt le hozzájuk, nem beszélgetett velük, csak hátratett kezekkel körbement, és megszemlélte, hogy előbújtak-e már. A Méltóságos Úr abban az évben már elég beteges volt, nem találta sok kedvét igazán semmiben. De most is, mint minden évben, elindult tavaszi körútjára, talán utoljára.” (Az Öreghegy meséi, Péter, a hársfa)


Nemrég olvastam újra, így még jól emlékszem… Előveszem a Hasnyálmirigynaplót.

„Tegnap Micuval vacsoráztam. Mennyi gyönyörű finomság! És tartok tőle, éppen ennyi kiszolgáltatottság és védtelenség. Úgy védeném, mint egy anyatigris. Vagy maradjunk a bevált gepárdnál. De nem lehet. Részint rossz gepárd vagyok, részint hozzátartozik a törékenység. Sok hasonlóság van bennünk. Éhes volt, néztem, ahogy eszik. Nem tudok olyan öreg lenni, hogy ne a kicsi fiam legyen. A többiekkel is így van, de itt mintha ígyebb. Az értem fohászkodók fohászainak egy részét (szóval nem az egészet?, micsoda pitiség!) átirányítanám hozzá. És feladatomul jelölöm ki, hogy mindennap imádkozom érte. Tehetnek-e vajon többet az apák? Adhatnak-e egyáltalán valamit?” (Esterházy Péter)


Az Öreghegy meséiből még három van elalvás előttre. Aztán majd újrakezdem.




2021. november 8., hétfő

A mai a HVG-ből:

1.
„Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom nyolcvan százalékát valószínűleg kukáznám, tehát azt
mondanám, hogy sajnos nem jó”.
„…személyes élmény alapján gyűlölöm a színházat, mint olyat…”
(Demeter Szilárd, a PIM igazgatója)
 
2.
„Szikora és Lezsák 466 millióért írnak hazaszeretetre tanító musicalt”.
„Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje címmel készül musical Árpád-házi Szent Erzsébetről – közölték a produkció hétfői budapesti sajtótájékoztatóján.”

***

Bízom benne, hogy Demeter Szilárd színházgyűlöletét a Szikora-Lezsák páros musicalje oldani tudja, s meg fog felelni magas minőségi igényének.


Update:

„Az a baj, hogy vitára érdemessé tesszük azzal, hogy beszélünk róla. A hülyék mellett el kell menni anélkül, hogy véleményeznénk. Az bizonyos, hogy valakinek le kellene venni ezt az embert a sakktábláról. Én azt hiszem elmegyek mellette, mert szeretnék nyugodtan aludni. Csak remélem, hogy a miniszter felettese tudomást szerez erről” –  idézi a mai HVG Gulyás Dénes operaénekest.

***

Valakinek... például "miniszter felettesé"-nek. Aha. Ha-ha.


2021. október 15., péntek

„E súlyos időknek meg kell felelnünk: / ne illem vezessen, csakis a lelkünk.”

Tavaly ősszel mentettem le a gépemre ezt a képet: akkor készült, amikor a színművészetisek elfoglalták az egyetemüket, s demonstratíve őrséget állítottak, hogy csak egyetemi polgár léphessen be. A képen vonalban felsorakozva többen állnak, ez egy részlet: egy idős ember ül. A felvétel megrázott. Ez az ember Zsámbéki Gábor. Művészetben nincs abszolút felsőfok, még egy adott időszakhoz kötve sem. Zsámbéki 41 évig tanított a színművészeti főiskolán/egyetemen – amikor a kuratórium elnökének kinevezték Vidnyánszkyt (ez is beszédes kép), elsők között távozott. Aztán sokan mások. Ma is ökölbe szorul a kéz...

A tavaszi nyitás után a Katona József Színház első bemutatója, Shakespeare Lear királya volt, rendezte Zsámbéki - tegnap este néztük meg. Ne hagyjátok ki, ha tehetitek!

"A Lear friss bemutatója a Katonában egy klasszikus darab klasszikus megrendezése – ízléssel, mértéktartással, mindent átható igényességgel. Színészközpontú az előadás, de a legvégén a rendező diszkréten, ám félreérthetetlenül belecsempész egy kis jól elhelyezett aktuális áthallást."

"Hegedűsé az előadás, mert Zsámbéki mintha az egészet – abszolút Shakespeare-hűen – köré rendezte volna. Ezzel azt is üzeni, hogy szerinte jelenleg a Kárpát-medence magyarul játszó színészei közül ő a legalkalmasabb a szerepre. Az ereje teljében levő, kitűnő színész helyt is áll a kihívásban: a feszes, jeleneteit tempósan váltó előadásban a kidolgozott karakterváltozások magasiskoláját mutatja be. A kezdeti, hatalmát kézben tartó magabiztos király és a végső, értelmét annyira visszanyerő, hogy rossz döntését és rettenetes tragédiáját még felfogó, teljesen összetört aggastyán között hihetetlenül nagy a távolság. Ezt a távot Hegedűs D. nem egyszerűen leküzdi, hanem módszeresen bejárja: fokról fokra alakul, jellem- és alakváltozásai motiváltak, egymásból következnek, egyik váltást sem, a zuhanás egyetlen stációját sem érezzük nála hiteltelennek, erőltetettnek. Jelenléte annyira erős, hogy akkor is érezzük, amikor nincs a színen.

Pedig az összes partnere is kiválóság."

(Az idézetek Kútszegi Csaba kritikájából valók: https://kutszelistilus.hu/szinhaz/kritika/817-kutszegi-csaba-a-hegedus-d-kiraly)

Az előadás Zsámbékié (is).


2021. augusztus 1., vasárnap

"Élmények"

Kezemben a póráz, fülemen a telefon, éppen Nóra hív, Zaza mellettem be-bemegy a vízbe. Fél 9 lehet, a part békés, alig egy-két ember, a kempingben az egyik mobilház előtt kávéznak. Éppen beszélek a lányommal, amikor egy 25-30 körüli fiatalember jön szembe velem, megszólít, biztos kérdezni akar valami fontosat, ha félbeszakít ‒ ezt villan fel bennem.

‒ Hölgyem, ha látja, hogy van a parton másik kutya, miért nem köti meg a sajátját?

Látom, hogy tőlem 20-30 méterre egy nő  pórázra fogott két kistestű kutyával halad a víz szélén.

‒ Meg fogom kötni, mondom.

És itt a dolog véget is érhetne, de nem. Elkezd kioktatni, hogy nem tudhatom, hogy fog viselkedni  a kutyám, az idegen kutyákat nem ismerem...  Aztán már nem minden mondatát tudom visszaidézni, csak mondja, megdöbbent a stílusa. Zaza nem mozdul a lábam mellől.

‒ Legyen szíves, ne oktasson. Legyen szíves, vegyen vissza az agresszivitásából...

Idegesíti a legyen szíves, az agyam blokkolja a mondatait, nem most, mikor a partról hazaértem, sem tudtam felidézni.

‒ Leszarta, amit mondtam (?), kértem (?) ... 

Pillanatok alatt "leszarás" színvonalúra süllyed a kommunikáció.  Kérés nem volt.

‒ Nem szartam le, azt mondtam: meg fogom kötni.

‒ Ha nem szarta volna le, akkor nem mondja, hanem veszi a pórázt és megköti.

Mond még valamit, és visszaindul a párjához.

A kutya mellettem, állok egy darabig, míg kiderítem, hogy a vonal másik végén mi hallatszott ebből, aztán megfordulunk és hazamegyünk.


***


A postaládában egy levél vár a NAV-tól. Mi dolgom velük, gondolom.
Értesítenek, hogy közalkalmazotti jogviszonyom megszűnt, még 45 napig biztosított voltam, ennek letelte után havi 8000 Ft egészségbiztosítási járulékot fizessek, a borítékban három csekk. 48 000 Ft hátrálék esetén az ingyenes egészségi ellátásra nem vagyok jogosult.

A nyugdíjas nem fizet egészségbiztosítási járulékot, 40 évig fizettem a társadalombiztosítást. Most már nyugdíjat szeretnék kapni. Másfél hónapja jártam a nyugdíjfolyósítóban, kezdeményeztem a nyugellátás megállapítását, lemásolták minden szükséges papíromat ‒ az ügyintézés 60 nap. Még sem határozatot, sem pénzt nem kaptam. Ottjártamkor azt mondta az ügyintéző, hogy telefonon érdeklődjek, hol tart az ügy. Próbáltam, szinte reménytelen telefonos kapcsolatot létesíteni.





2021. július 25., vasárnap

Pozsonyban jártunk

Több okból, sok bizonytalansági tényező miatt nyárra nem terveztünk hosszabb utazást - egy-egy napra, nem a legnagyobb hőségben viszont igen.

Szerdán délelőtt átmentünk Párkányba a vasútállomásra, hogy nekem is csináltassunk fényképes igazolványt, amely ‒ mint 62 év fölötti uniós polgárt ‒ utazási kedvezményre jogosít. Az igazolvány ingyenes (csak a fóliázásáért kell fizetni 0,50 eurót), kiállítása néhány perc alatt megtörtént. Azon melegében vettünk retúrjegyet péntekre ‒ helyjegy nem kell, válaszolja a pénztáros, de 2 évvel ezelőtti tapasztalatból tudjuk, hogy a "nem kell" azt jelenti: nem kötelező, de lehetséges, s nyugodtan ülni a helyeden jobb, mint szorongani, hogy mikor állítanak fel. És ketten oda-vissza, helyjeggyel 8 euróból megjártuk Pozsonyt: a Hungáriával mentünk (8.43), jöttünk (17.57), a menetidő cca. 80-85 perc.


Bő másfél évtizede voltunk itt utoljára, még nem állt az Apolló híd, amely közvetve új életet lehelt Duna-parti sávba: itt zöld a fű (a belváros felé haladva kiégett és gazos), rengeteg a gusztusos kiülős hely... 

Elsődleges úticélunk  a Kék templom ‒ még sosem láttuk belülről: gyönyörű (épp vége volt egy esketési szertartásnak) ‒ 


és a Ferences templom, annak is a gótikus kápolnája.


Gyalog közlekedtünk (a végére 13 km-nél tartunk), beültünk egy-egy sörre (Pilsner Urqell 2,50-3 euró), kávéra; sokáig kerestük, hol ebédeljünk ‒ mindenütt a nemzetközi kínálatot látjuk ‒, míg egy szlovák étteremre bukkantunk. Útbaigazítás kérésekor, rendeléskor a konyhaangollal, ill. néhány szlovák szóval boldogultunk (volt, aki magyarul válaszolt), de a német a múlté, a fiatalok angolra váltanak.


Parkok, szökőkutak, szobrok,

 


a Grassalkovich-palota (kormánypalota) és hatalmas kertje, 


a Fő tér, a régi városháza udvarán fesztivál előkészületei... 


A Prímási palota tükörtermében kötötte meg az austerlitzi csata után  a pozsonyi békét I. Ferenc és Napóleon. (És itt írta alá Haynau a tizenhárom aradi vértanú halálos ítéletét.)

 

                                                  


A Szent Márton-templom, 


a Mihály-kapu (beállványozva) és utcája, 


a régi vásárcsarnok, a Comenius Egyetem jogi kara előtt diplomaosztóra érkező  fiatalok, a templomokban egy-egy turistacsoport... Pozsony bőven megér egy kirándulást.







2021. július 11., vasárnap

Az is bolond, aki pedagógussá lesz Magyarországon

A héten a Népszava adta hírül, hogy a Köznevelés-stratégiai Kerekasztal utolsó ülésén a tanárképzés átalakítása (is)  téma volt . 

"...a pedagógushallgatók felkészítését csakis az új Nemzeti alaptanterv (NAT) szellemében végezhetnék az egyetemek..."

‒ Ha jól értem, a javaslattevő (az EMMI?) úgy gondolja, hogy az új Nemzeti alaptanterv örök időkre érvényes, de minimum olyan hosszú időre, hogy érdemes erre alapozni a tanárképzést.

"Ezt támasztja alá az a minisztériumi levél is, amit néhány hete kaptak meg a tanárképző egyetemek tanszékvezetői (....) a NAT-on és a kerettanterven túlmutató tartalmak csak akkor maradhatnak a képzési és kimeneti követelmények között, ha azok »pedagógiai hozzáadott értéke nélkülözhetetlen«, továbbá »a felesleges, köznevelési tartalmakat nem érintő, azaz a köznevelési célból nem indokolt részeket törölni kell«

‒ Ha jól értem, a tanárképző egyetemek autonómiájuk szellemében húznak és törölnek. Esetleg a  hozzáadott pedagógiai érték nélkülözhetetlensége mellett érvelve instanciáznak a minisztériumban.

"A levél azt is leszögezi, a cél az, hogy a pedagógus a középszintű érettségire legyen képes felkészíteni a tanulókat." 

‒ Ha jól értem, egy átlagos középiskolai tanárnak nem kell (sokkal) többet tudnia, mint egy középszinten ötösre érettségizett diákjának...  (Olyan vakmerő gondolatom támad,  ne tétessék-e lehetővé, hogy egy középszinten jelesre érettségizett diák szükség esetén a következő tanévtől taníthasson is.)

"Ha egy pedagógus emelt szintű érettségire is szeretne felkészíteni, vizsgáztatni, ahhoz egy plusz egyéves, nem nappali rendszerű képzésen kell majd részt vennie."

‒ Ha jól értem, egy jövendő középiskolai tanár egyéves  továbbképzés nélkül nem lesz alkalmas arra, hogy a szaktárgyából, amelyből egyetemi diplomát szerzett, emelt szintű érettségire ‒ ami bemeneti feltétele volt saját egyetemi tanulmányainak ‒ felkészítse a diákját.

"... a tanároktatás követelményeinek könnyítésével visszaszoríthatják az ezen a képzési területen tapasztalható jelentős lemorzsolódást, így több hallgató juthat el a diploma megszerzéséig."

‒ Ha jól értem, fel sem merül, hogy a tanári pályát a legtehetségesebbek előtt vonzóvá tegyék.


2021. július 5., hétfő

Háy

A Szentgyörgymezői Olvasókörben (régóta azt gondolom: Esztergomban A MŰVELŐDÉSI HÁZ), kellemes, kulturált külső térben két hete elindult egy új programsorozat Irodalmi kávézó címmel. Az első vendég Háy János volt, a beszélgetőtárs (most is, a következő találkozókon is) Reichert Gábor.

Az életműből az utolsó két könyv a beszélgetés tárgya (aztán mégis elhangzik egy-két kérdés a nagy port kavart Háy-féle irodalomtörténetre vonatkozóan is): a Ne haragudj, véletlen volt és A cégvezető. Az egyiket a karácsonyi ünnepek idején olvastam, a másikat nemrég fejeztem be – frissen élnek bennem. Érdekes rácsodálkozni az alkotói folyamatra: a Ne haragudj, véletlen volt egy, a beszélgetőtárs által felolvasásra választott részlete, a Hétköznap című (nekem is be van hajtva ennél a résznél a könyvlap sarka) kapcsán R.G. rákérdez, de nem fejti ki, ez miért érdekes: ennek az írásakor A cégvezetőn még dolgozott az író, vagy már kész volt. Kész volt. T.i. a regény, A cégvezető fő témája a másik mű, a "szükségnapló" említett részletében is megjelenik, ha az kész volt: visszatér: "Ami nem növekszik, az csökken. Olyan nincs, hogy szinten tartani, mert az maga a csökkenés. És rögvest kiszimatolják a vetélytársak, hogy csökkensz."

A Ne haragudj, véletlen volt  felkérésre készült 2020-ban mint karanténnapló, a tavaszi pandémia idején, egyébként nem írt, azóta sem ír naplót, mondja Háy. Nem tartja magát érdekesnek, a vele történő dolgokat sem, hétköznapi ember, hétköznapi eseményekkel. Anti-Kosztolányi felfogás.

Amit az író ír, ha önéletrajzi is, minden fikció. Vegyünk csak elő egy 10 évvel ezelőtt írt önéletrajzot meg egy mostanit – mit hagytunk ki, mi került bele, mondja... Érdekes, de fikció-e a totalitás megragadásának lehetetlensége vagy adott esetben a fölöslegessége ...

Azt mondja Háy, a kritika elkönyvelte őt pesszimista írónak – ő nem tartja magát annak. De a cégvezető élete kudarc, nem? – hangzik valahogy így a kérdés.  Nem, a végén a tükörben kicsinek látja magát, szembenéz önmagával – Háy értelmezésében a kudarc a szembesülés hiánya. Igen, ezzel egyet lehet érteni, de a szembesülés megtörténte talán mégsem siker...

Mindannyian cégvezetők vagyunk, saját életünk irányítói, jó/rossz döntések hozói... Nem csak a cégvezető (nincs neve), a felesége is hibázik: megpróbálja megállítani a férjét, elég, amit eddig elért az üzletben... Meglep, hogy az író ezt hibának látja... Igen, elszürkült a házasság, de a feleség a visszafogással valami tartalmasabb élet felé mozdítana... Háy szerint csak a cégvezető mondhat megálljt, de a megállás csökkenés, a munkájának az értelme pedig a növekedés. Háy egyes szám 1. személyben is megismétli: őt magát is csak ő maga állíthatná meg. Tehát az üzlet megy egy kijelölt sínen, mennie kell. Egész a szembesülésig? Dermesztő magány. Eszembe jut Somodi Imre karrierje.

S már csak otthon gondolkozom azon, hogy Háy ugyanúgy, mit Oravecz Imre, paraszti származású, persze, más nemzedék – utóbbinak ez a tény áthatja egész életművét. Háy mondja, hogy Budára járt középiskolába, Budán is él. Érdekelne, miben alakította tudatát a származása, a miliő...

A napló számomra katartikus volt, olyan József Attila-i értelemben az – "De énnekem/ pénzt hoz fájdalmas énekem" , hogy t.i. az író magából dolgozik, saját fájdalma (a felesége halála) is munkája tárgya lesz (Babits-féle alany és tárgy)... A regény látlelet a rendszerváltás utáni évtizedek világáról, jellemző típusá(i)ról.

A beszélgetés végén elhangzik, hogy Grecsó a következő meghívott vendég. 'Először fordul elő, hogy Grecsó utánam jön. Biztos nem ért rá' – mondja Háy. Önirónia? Vagy valami más?

Jó este volt.


2021. június 28., hétfő

Говорите по русски?

 

Jó előre eldöntöttem, hogy amikor szabadon rendelkezem az időmmel, az Orosz Kultúra Házában beiratkozom orosz nyelvtanfolyamra.

Az én nemzedékem 5. osztályban kezdett idegen nyelvet tanulni, ez kötelezően az orosz volt. A falusi iskolában Zolczer igazgató bácsi tanította (nem tudom, hogy a szakos volt-e, élővilágot és földrajzot is tanított , lehet, hogy felvidéki származásúként neki feküdt a legjobban). Gimnáziumban orosz tagozatos voltam, az egyetemen orosz nyelv és irodalom szakon (is) végeztem, aztán 12 tanéven keresztül középiskolában tanítottam is a nyelvet utoljára 28 éve (pontosabban 2011-ben egy szemeszteren át abszolút kezdő egyetemistáknak vezettem nyelvtanfolyamot. Gondoltam, olvasva-hallva érteném, miről van szó, de a megszólalás nagy erőfeszítésbe kerülne, a spontán, folyamatos beszéd pedig biztosan nem menne.

A pandémia miatt az órák online térben folytak, a csoport zöme fiatal diplomásokból és egyetemistákból áll (kicsi a világ: csoporttársam egy egykori tanítványom a pályakezdés éveiből), a tanárnő született orosz, 20 éve él Magyarországon.

Mindez csak a kontextus kedvéért, mert a lényeg: az idegen nyelvben lubickolás öröme. Ahogy visszajönnek évtizedek óta nem használt szavak, kifejezések, ahogy rácsodálkozol, hogy nyelvtanilag tudod mi, miért és hogyan, ahogy élvezed a született orosz beszédének dallamát , ahogy lejegyzel mindent, amit spontán mond, új jelenségek, tárgyak sosem ismert szavait tanulod, ahogy egyre bátrabban megszólalsz, ahogy két délutánt töltesz a fordítással, nem annyira a szöveg nehézségi foka, hanem inkább amiatt, hogy sosem írtál cirill betűkkel számítógépen, és hasonlatos vagy az egyszeri visongatós gépírónőhöz… Ahogy felveszed az egykor elejtett fonalat. S ennek az egésznek nincs tétje, pusztán kedvtelésből csinálod.

1989-ben Moszkvában, a Rosszija Szálló Inturiszt boltjában  5 dollárért megvettem a Mester és Margaritát (normál könyvesboltban nem csak ezt nem lehetett kapni). A regényt magyarul nem egyszer olvastam, gimnáziumban többször tanítottam is, de eredeti nyelven olvasni… azért az egy kihívás. Eljött az ideje, és nem jelent nehézséget (persze, segít a mögöttes tudás). Vannak benne ismeretlen szavak, de nem szótározom, viszont fejezetről fejezetre kiírom a frazeologizmusokat, jó kifejezéseket, szókapcsolatokat, amelyeket a kontextusban értek, de anyanyelvről oroszra nem tudnám mondani.

Élvezetes időtöltés.

2021. június 25., péntek

Máglya

Nem csak megvettem – online dedikáltattam is '17 karácsonyán, de mostanáig abban a hitben voltam, hogy az elolvasásával restanciában vagyok, így kihoztam magammal a nyaralóba. Az első mondattól kezdve ismerős, de bizonyos részeket mintha először látnék. Talán a neten olvastam csak, amit Dragomán posztolt belőle...  Aztán, amikor az első behajtott sarkú laphoz érek, kétségtelen bizonyossággá válik: a szememmel olvastam, az eszem életemnek abban a nagyon nehéz időszakában máshol járt. "Erővel olvasni...", ahogy Márai mondta.

A varázslatos olvasmány főhőse, a 13 éves Emma egyes (olykor többes) szám első személyben, jelen időben nem egész egy év történetét mondja, éli, láttatja. De a jelen (1990) mögött ott a szülei, a nagyszülei története, traumái, háború, zsidóüldözés, Ceausescu-rendszer, a '89-es romániai forradalom... Plasztikusan megrajzolt szereplők sokasága, a miliő részletgazdagsága, finoman szőtt motívumháló (a nagymama rubintgyűrűjének felvillanásaiból  pl. csak most állt össze a fejemben a gyűrű története*, amikor ezt írom), a nagymama egyes szám második személyben elmondott emlékidézése krimi izgalmasságú "nyomozás", költői szépségű, a mű egészéből akár önálló életre is kiragadható "novellák" (p. a nagymama és nagypapa fiatalkori egymásra találása), mágia, látomás, szerelem, gyűlölet – és varázslatosan szép nyelv. Míves munka.

Nem ifjúsági regény – kamasz főhőse ellenére szembesülés és szembesítés XX. századi nagy bűnökkel, örök létkérdésekkelPéldául a besúgóvá válni morális dilemmájával. 

"Rám néz. Azt mondja, ilyen fiatalon én ezt nem fogom megérteni, de ha mégis meg akarnám próbálni, hogy milyen lehet megérteni, akkor tegyek fel egy kérdést magamnak, hogy mit tennék meg  azért a fiúért, akire annyit gondolok mostanában, mit tennék meg azért a Péterért?

Elhallgat, megrázza a fejét, azt mondja, hogy hiába kérdezem meg magamtól akármilyen őszintén, tudni úgyse fogom. Az csak ott és akkor derül ki, amikor dönteni kell, amikor azt kell mondani, hogy igen vagy nem."

És egymásba kapcsolódó, egymással  szakító, megbocsátani nem tudó és bűnökön felül emelkedni tudó nemzedékek története. "Az arcát nézem, a ráncai mögött meglátom Anya arcát, a saját arcomat."

Súlyos könyv, mégis áthatja valamiféle derű.





*A nagymama kicsi rubintgyűrűjét  nyújtja Emmának, őrizze meg, ha elmegy. Emma marad. A gyűrűbe egy név van vésve, de a lány nem tudja elolvasni. Fejezetekkel később a nagymama egy újabb történetében a haldokló Bátykó csúsztat valamit az akkor fiatal lány nagymama kezébe: "éles, hideg kő, kicsi, forró parázs, nem tudod eldönteni, melyik..."  S a regény befejező mondataiban élet és halál küszöbén tűnik fel utoljára a varázsolni tudó gyűrűsujj...


2021. június 23., szerda

Gyűjtés


Az egyik mezőgazdasági munka, amelyikben gyerek- és kamaszkoromban szívesen vettem részt. 

Apám még tartott állatokat, volt egy darab rétünk, de az is lehet, hogy bérelte valakitől. Júniusban vett ki szabadságot ő is, anyu is, nekünk már nem volt tanítás (emlékeim szerint 8. körül befejeződött). Géppel lekaszáltatta a füvet, pár napig száradni hagyta, nézte az eget meg az időjárásjelentést, drukkolt, hogy most ne essen, főleg több napig ne, nehogy elrohadjon a széna. Gyűjteni nem indultunk korán, hadd szálljon fel a harmat... Szénagereblyét (széles a feje, fából vannak a fogai), petrencerudakat, vasvillát vállra vetve ballagtunk a "szorocská"-n, az "Újváras"-on át a rétre.

A hosszú, keskeny parcellán a szénakaszáló rendbe vágva hagyta a füvet (nem emlékszem olyanra, hogy kézi erővel kaszálták volna le ‒ 70-es évek). A középső rendhez jobbról is, balról is hozzáhúztuk a rendeket, az így meghizlalt rend neve: garád.  A garádból lettek a petrencék: a garád végéről kezdve, felgömbölygetve a szénát (mint ahogy az ember hólabdát csinál) alakítottuk ki őket. Egy petrence akkora volt, amekkorát két petrencerúdon (női csukló vastagságú, hosszú farúd, amilyennel Toldi mutatta Laczfinak a Budára vezető utat) két kiskamasz el tud vinni az egyik középtájon lévő petrencéhez. Ott aztán apu boglyát rakott belőlük. Szénahordáskor ezeket szedték fel, és lovaskocsival vagy traktor vontatta pótkocsin hazavitték. (A szénahordással mindig került a házba egér. Innen a beteges iszonyom.) A kazal tetejére szalmát és valami fóliaszerűséget tettek, hogy a széna védve legyen a csapadéktól. Hónapok alatt a kazal úgy összeállt, összetömörödött, hogy télen egy erre alkalmas szerszámmal  kellett vágni belőle az állatok etetéséhez.

A második kaszálás, a sarjú mennyiségben már jóval kevesebb takarmányt adott (kivéve, ha hűvös, csapadékos volt a nyár).

A gyűjtés haladós és tiszta munka volt, fény és levegő, valami patriarchális derű lengte be. Ebédre vagdalthúst (a tavaszi vagdalt zöldségesebb, kevésbé jó ízű, ára 6,50, a különleges vagdalt tetején paprikás zsír, ára 7,50) vagy uzsonnahúst (sárga volt a doboza) vittünk, paprikát, paradicsomot a zöldségesnél vettünk (a kertben akkor még nem ért), a fehér kenyeret Varga péktől, Szécsényből hozta anyu. Vizet a demizsonból ittunk. "Boglyák hűvösében" vagy a fűzfa alatt volt némi pihenő.

Mindez kutyasétáltatás közben jutott eszembe  l. az alábbi képeket: itt minden géppel történt, összesen két munkafázisban.






Őszikék

Arany 60 éves volt, amikor letette az Akadémia terhét ‒ a képein matuzsálemi korúnak látszik. Oravecz Imre 42 évesen azt gondolja, "öreg fa az átültetéshez" (ti. hogy Amerikában maradjon), 50 évesen, hogy "a csillagokat már nem sokszor látom".

Én közelebb vagyok a 64-hez, mint a 63-hoz, de nem érzem, hogy öreg lennék. A munka világából azonban kiléptem, a kötelezettségeket letettem, én szabom meg napjaim rendjét. Kapcsos könyvem nincs  olvasok, járok-kelek, talán írok is.