Kis magyar történetszilánkok

 

1.

- Klári néni vagyok. Jó, jöhetsz. Kapsz egy könnyű kis vacsorát: paradicsomlevest betűtésztával meg krumplistésztát. Reggelire meg sütök neked lángost.

Kikérdez, ki vagyok, honnan jövök...

- Akkor te ismerted a Bazilika orgonistáját.

- Barótit?

- Sokszor volt nálunk vendég.

Kicsi a világ. Kiderül, a férj orgonaépítő volt.

Aztán személyesen mesél a nyírségi tanyavilágban töltött gyerekkorról, a fiatalon kötött házasságról, két gyerekéről, megismerkedéséről az orgonaépítővel, aki '79-ben harminc év ausztráliai élet után költözött haza, a huszonöt év korkülönbséggel gyorsan megkötött második házasságról, a huszonnégy együtt töltött évről, a betegápolásról, arról is, hogy lett szállásadó...

78 éves, komoly műtéten van túl...

- Ti vagytok nekem a köldökzsinór, idehozzátok nekem a világot.

2.

Igen, szép vidék, régen én is jártam... Már nem megyek, fáj a lábam. Négy éve áprilisban ...-én lett volna a műtét, csípőprotézis... Nem mentem el, beteg volt a feleségem, én ápoltam. Két hét múlva meghalt. Ezt ő csinálta - mutat körbe. Most én próbálom a kisebbik fiammal... Én fával foglalkoztam... Abbahagytam... Minek?

3.

Az apartman olyan, mint amilyeneket képeslapokban mutogatnak: magas minőségű anyagok vannak beépítve hibátlan kivitelezéssel, visszafogott színvilág, jó ízlésre valló berendezés. A ház előtt és a kerítésen belül egy-egy kocsi. A magánszállást telefonon foglaltam ‒ írásos nyoma nincs. Adatrögzítés nem történik, az IFA összegétől eltekintenek. Készpénzzel fizetek.

***

Közösségi szállás. Alkalmi túratársam itt foglalt szobát ‒ adatlapot kellett kitöltenie még a foglaláskor, e-mailben kapja a linket a fizetéshez és a számlát. Én máshol foglaltam, de lemondom, itt maradok, van szoba bőven. Kínálom az okmányaim, nem kellenek ‒ a gondnok munkaideje lejárt, a szállásdíjat készpénzben kéri el.

4.

Falusi menza… a térképen is rajta van. A szállásadó telefonál, igen, kaphatok ebédet. Odaérve kiderül: a falusi menza iskolai menza, zöldborsófőzelék az ebéd. Hát erre nem vágyom. Van pizzéria is, igazából levest ennék, az biztos nincs. A pultnál fiatal, rosszkedvű nő. ‒ Ebédelni szeretnék. Szótlanul adja az étlapot. Indulnék ki a teraszra… ‒ A pultnál kell leadni a rendelést. Görög salátát kérek natúr csirkemellel, utóbbi nincs, akkor rántott sajttal. ‒ Szeretnék egy sört is. Kinyitva odateszi az üveget a pultra. Kicsit várok. Semmi. ‒ Poharat kaphatok? Szó nélkül koccan a pulton. (A „görög salátá”-ban uborka helyett tépett salátalevél van, feta helyett valami túrószerűen morzsálódó „sajt”. De ehető.)

5.

Késésben vagyok, kicsit eltájoltam magam, más irányból szoktam feljönni, ráadásul a kávésbódéban a jegypénztár felé terelnek, sejtem, hogy a vesperásra ez rossz irány. Három ember jön szembe, a nővel egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Ismerős. Néhány méter után azt is tudom, honnan. A turistabejárat zárva, visszafordulok, utolérem a három embert.

‒ Bocsánat… Esztergom, Szent István Gimnázium… Két napja Bakonybélben találkoztam Ignác testvérrel.

Kiderül, az én arcom is ismerős volt, tisztázzuk, ki vagyok. Elmesélem a két nappal korábbi élményt, nem tanítottam Danit, raportra küldte hozzám az osztályfőnöke…

‒ Puliszka ‒ mondja az édesanya.

14 éve költöztek Pannonhalmára, ő itt tanít a gimnáziumban.

‒ A hatodik, utolsó gyerekünk is elhagyta a közoktatást ‒ mondja az apa.

‒ Itt érettségiztél? ‒ kérdezem Gellértet.

Nem, Győrben. Sok szerencsét kívánok neki, elbúcsúzom a családtól, és meggyorsítom a lépteimet. Mire beérek a bazilikába, összeállnak a fejemben a részletek…

2009. augusztus 29-én Esztergom polgármestere a gimnázium élére állított bábigazgatóval azonnali hatállyal, fegyelmivel eltávolíttatott bennünket (hét tanárt a huszonvalahányból). Szeptember elején a Szent Adalbert Központban volt egy konferencia, keresztény értelmiségiek találkozója, ahová ‒ úgy hírlett ‒ O.V. is ellátogat. Az Ószeminárium előtti térre a Jobbik demonstrációt jelentett be.

Istvános szülők és szimpatizánsok levelet készültek átadni a Fidesz elnökének. Egy szülő, a karján kisgyerekkel megszólította az oldalsó bejáraton közlekedő O.V.-t. Gellért volt az a karon ülő kisgyerek.

Eltelt 16 év…

Országos Kéktúra

 

2023. augusztus 8-án, 35 fokban kezdtem az OKT-t Keszthelyen, és 60 túranap alatt végigjártam, 2024. október 25-én, egy nappal a 67. születésnapom után Keszthelyen befejeztem. Négy nap kivételével tömegközlekedést vettem igénybe, 37 alkalommal a testvéremmel gyalogoltam, 16 alkalommal társasággal és 7-szer egyedül, 44 napra a logisztikát magam szerveztem. 28 éjszakára foglaltam/foglaltunk szállást 23 szálláshelyen. A legjobb hely a Stupa – Rezi – Tátika ház volt Zalaszántón, de megállapítottuk, hogy a szállásdíj és a szállás minősége között nincs összefüggés. A legjobb étteremnek a gánti Vértes vendéglőt találtuk, kifejezetten lehúzós árai miatt a bánkúti turistaház éttermét pedig elfogadhatatlannak. Az egy nap megtett leghosszabb út ­– tikkasztó hőségben –­ 34 km volt Gánt és Szárliget között, a legrövidebb 10 km Hévíz és Keszthely között, kiadós sétával mindkét városban. A legnagyobb csalódás a Nagy-Nyugodó volt ­– ilyen szép néven valami szép helyet, jó kilátópontot vártam, és semmi, egy pad… A legnehezebb szakasznak a Péliföldszentkereszt ­­– Tokod bizonyult, ami rendes körülmények között egyáltalán nem nehéz, de akkor 30-40 cm-es hó volt, a Hegyes-kőnél  nem lehetett lejönni a faluba, jókorát kerültünk. A szakaszokat nem sorban csináltam, hanem először a közelebbieket, a könnyebbnek gondoltakat, a legkeletibb és legnyugatibb szakaszokat a vége felé.

Ha csak visszagondolok, akkor a Bakony, a Mátra, a Bükk lett a kedvenc, de most végignéztem a képeket, és mindegyik szakaszban fotóztam szépeket. Az élményt nyilván befolyásolja, hogy az ember milyen évszakban, milyen időjárási körülmények között, milyen fizikai állapotban megy. Amikor Írott-kőn voltunk pl., semmi kilátás nem volt a szaharai por miatt; bár tudom és látom a képeken, hogy a Balaton-felvidék gyönyörű, de a Szentbékkálla – Badacsonytördemic szakaszon nagyon gyengének éreztem magam (másnap be is lázasodtam), így nem jó szívvel gondolok rá. A Dunakanyarban élek, erre gyakran túrázok, az itteni szépségeket megszoktam, így ritkább a rácsodálkozás, pedig… A 27 szakasz között van tizen- és hetvenvalahány kilométeres is – természetesen nem végig csoda talán egyik sem. Az ember megtanulja, hol sok az aszfalt, hová ne menjen nagyobb eső után, hová ne tűző napon (aztán mégis), hogy keressen szállást, hogy szakaszoljon…, bújja a menetrendeket és a térképet… Biztosan lesz olyan útvonal, ahová visszamegyek.

Rendszeresen azóta túrázom, amióta ráérek – a Szentgyörgymezői Olvasókör bakancsosaival kezdtem, hála Polacsek Mónikának. Nagyon vártam, hogy letehessem a kötelezettségeim, sokszor gondoltam, hogy stressz ellen fizikai fáradtság kellene. Amikor 2021 telén felmentem Esztergomban a Vaskapuba (373 m), lihegtem, gondoltam, nem muszáj nekem hegyre menni, gyalogolhatok síkon is. Aztán nőtt a táv és a szint meg a gyakoriság is, kerestem társakat, társaságot, de szívesen megyek egyedül is. 2023 tavaszán elmentem Toscanába egy egyhetes túrára, utána gondoltam, hogy menni fog az OKT is.

Hosszú távra tervezek, bár az Országos Kékkörre nem gondolok, de füzetbe pecsételős, egy-egy tájegységen végigfutó túrákra igen. November 5-én az MTSZ ellenőrei átvizsgálták a füzetem, és 10 029. sorszámmal nyilvántartásba vettek. Megcsináltam, sokat tanultam – nem lettem más ember, de megváltoztak az mindennapjaimban a hangsúlyok. A körülöttünk lévő vircsaftban, agresszív hangzavarban ez nem is kevés.

Az 1172,3 km-en (és mennyivel több!) természetesen rengeteg fotó készült, néhány olyat osztok meg itt, amelyek különböző okok miatt számomra különösen fontosak vagy emlékezetesek.

„Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. »NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.«   Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.”

Ottlik Géza Iskola a határon c. regényéről van szó, a sgraffitós ház latin nyelvű felirata Pál apostoltól származik, magyarul: „Sem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Az egykori katonai alreál rövid kitérőt jelent a kékről, az iskolában Ottliknak emléktáblája van, ott a park, a gyakorló tér… Genius loci, akinek jelent valamit a regény. Az író mellszobra a Jurisics téren található.

(1.szakasz, Kőszeg, Jurisics tér)

Egy út menti Krisztus-kereszt alsó részén van ez a megszokottól teljesen eltérő, bájosan bárgyú Mária, feltételezésem szerint egy népi kőfaragó alkotása.

(3. szakasz, Rezi)

Sosem láttam még mocsári ciprusokat őszi pompában.

(3. szakasz, Hévíz)

Tanúhegyek a Csobáncról fotózva… A szakasz, ahol nem igazán voltam jól.

(6. szakasz, Csobánc)

Kávézunk, semmi különös, de mégis, hiszen a Szent Mauríciusz monostor kávézójában a kávét egy szerzetes főzte és a hozta az asztalunkhoz.

(8. szakasz, Bakonybél)

Csend, béke, magány… késő őszi szépség…

(9. szakasz, Isztimér közelében)

Fehérvárcsurgói-víztározó, hideg kékség, jeges szél…

(9. szakasz, Fehérvárcsurgó)

Bőven túl a Hegyes-kőn, négy óra múlt, lement a nap, december van, mindjárt sötét lesz, a telefonom lemerülőben, a töltő vége leért a hóba, így nem fogadja el a power bank, az ösvény le a faluba járhatalan, továbbmegyünk a hatalmas puszta térségen a legalább 30 centis hóban, nyári emlékeim aktivizálom, átjárót keresünk, vészesen sötétedik… Bokrok, bozótok között átvergődünk a piroson át a Nagy-Gete felől lejövő kékre, be a faluba. Megúsztuk.

(11. szakasz, Tokod fölött)

Üldögélni itt a padon, s ’a szabadság nagy csendjét hallgatni’…

(13. szakasz, Nagy-Szénás)

Kis kitérő a kékről a Teve-szikla, bármikor szép, de őszi verőfényben különösen.

(15. szakasz, a Kevély-nyeregről Rozália télagyár felé)

A nagytestvér és a kistestvér ‒ a Duna szeli ketté a Börzsönyt és a Visegrádi-hegységet.

(16. szakasz, Visegrád, Nagy-Villám)

Bercelen volt a szállásunk, busszal mentünk Becskére, vasárnap reggel egyik faluban sem volt nyitva semmi. Kétbodony az előbbieknél sokkal kisebb település, 37 fokot ígértek aznapra, 10 km után jó lenne valami, de nem reménykedtünk. És láss csodát! Bolt is nyitva, kocsma is, ráadásul Pilsner Urqellt mértek pilsneres korsóba, Kőbányai áráért. Egy kortalan roma férfi várta a buszt, Romhányba ment, nincs 3 km. Mondtam, mi is arra megyünk, de gyalog. Ne már, ad pénzt… Felejthetetlen.

(18. szakasz, Kétbodony)

Számtalan fotót készítettem virágokról, gombákról – álljon itt egyetlen egy: nagyon ritkán találkozom búzavirággal, pedig gyerekkoromban úton-útfélen…

(19. szakasz, Terény közelében)

Az ősz, a színek, a formák, a felhők, az árnyékok és a fények – jókor jó helyen. Lenyűgöző látvány volt!

(22. szakasz, Szarvaskő felé)

Emlékszem a mellbevágó felismerésre a világos törzsű, sudár, fenséges bükkfák láttán...

„A lenge hold halkal világosítja

A szőke bikkfák oldalát…”

Hogy honnan a kép, hogy mit is jelent… Bakonybélből Kőris-hegy felé tartottam akkor, bár holdfényben azóta sem, de különböző évszakokban a Bakonyon kívül a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben is el-elgyönyörködöm a bükkfaerdőkben. És aggódom veszélyeztetettségük miatt.

(23. szakasz, Bélapátfalva környékén)

Keressük a zsinagógát, láttam róla fotót, tudom az utca nevét, de nem találjuk. Megkérdezzük. A temető felé irányítanak, hozzáteszik, hogy nem jó környék. Látom a térképen, hogy arra nem lehet. No, majd reggel… Az utca szétnyílik, állunk egy sarkon, itt kell lennie, ott egy asszony, újra megkérdezzük, valószínűleg a szót sem ismeri, itt él évtizedek óta, itt régen patika volt… A telefonon újra megnézem a fotót, és lassan ráismerek: ez az. Tető, nyílászárók nincsenek, az eredeti bejáratnál szeméthegyek… Az „épület” eladó vagy kiadó.

Mikor ott jártam, még nem tudtam: putnoki származású Karsai László történész és Karsai György klasszika filológus édesapja, Karsai Elek – az ő édesanyja is a deportáltak között volt.

(24. szakasz, Putnok, vasútállomás)

Nagy élmény volt a hucul ménes: nyugodtan lehetett sétálni a lovak között, ha megálltunk, egészen közel jött hozzánk egy-egy ló, hagyták magukat simogatni. Ez a fotó egy megsimogatott ló mögül készült egy másik lóról.

(24. szakasz, Szelce-puszta)

Ez a Sajdik-kép az Esztramos vendégház kocsmája falán látható (meg egy másik is), Bódvarákón – nagy csapatunk kedvéért Endre reggel is kinyitott. Térjetek be, ha arra jártok!,

(25. szakasz, Bódvarákó)

Panoráma Boldogkő várából június legvégén. Nincs mit hozzátenni.

(25. szakasz, Boldogkő vára)

Sokszor olvastam az Arka-patakról, hogy tizenvalahányszor kell átkelni rajta… Augusztus végén csak épp csörgedezett benne a víz.

(26. szakasz, Mogyoróska közelében)

Drámai hatású panoráma Füzér várából. Bő félórát kellett várni a nyitásra, a belépő szokatlanul borsos árú, a Kis-Milic izzasztó kaptatója csak ezután jön, no de hogy kihagyjuk… Szó sem lehet róla!

(27. szakasz, Füzér)

Ez már az ünneplés: kezdet és vég összeér, pezsgő Keszthelyen; az elismerés átvétele az MTSZ-nél.

Szentkirályszabadja

 

Amikor alaposabban megnéztem a Balaton-felvidéki Kéktúra útvonalát, szemembe ötlött a Szentkirályszabadja helységnév ‒ a túra a települést nem érinti, de nem messze halad el tőle. A logisztikát úgy terveztem, hogy első etápként Pétfürdőtől eddig megyek el, és pontosan október 31-én, mert Radnóti utolsó verse, a Razglednica (4) itt és pontosan 80 évvel ezelőtt ezen a napon született.

Keresgéltem a neten, van-e valami nyoma Radnótinak a faluban. Találtam egy 30 évvel ezelőtti cikket : az akkori vidéki lapok stílusában számol be egy felújított emlékházról, amelyet 1994. november 5-én Göncz Árpád adott át, amelyet aztán 1995 tavaszán Gyarmati Fanni is felkeresett, aki a kiállításhoz addig publikálatlan fényképeket adott.

A cikk alapján úgy tűnik, hogy a helyi Radnóti-kultusz motorja egy veszprémi középiskolai tanár, aki 1964-ben a faluban emlékműsort mutatott be a diákjaival, s ettől kezdve évente október 31-én gyalogos emléksétát szervezett Veszprémből Szentkirályszabadjára. (Ez a hagyomány a mai napig él, az önkormányzat honlapján olvasom, az idén október 11-én volt, műsorral, polgármesteri köszöntővel, koszorúzással… Hogy miért pont akkor, miért tértek el az eredeti és jelentéssel bíró dátumtól, csak találgatni tudom. Október 31-én egyébként „Tökjó nap”-ot tartottak, olvasom a falu eseményei között.) 1969-ben az akkori tanácselnök javaslatára a házat, ahol a költő néhány napot töltött, Radnóti Emlékházzá alakították, 1970. május 5-én (R.M. születésnapja) Ortutay Gyula nyitotta meg a kiállítást, a házon emléktáblát helyeztek el. A faluban élő szájhagyomány szerint ez a ház Máté Dániel gazdálkodó háza, ahol Radnóti házimunkásként tartózkodott, Máté lányának elbeszélése szerint verseket is olvasott fel, a pincéből vitték el egy hajnalon.

Ferencz Győző Radnótiról szóló monográfiájában egyetlen szó sincs sem Mátéékról, sem a szentkirályszabadjai emlékházról, pedig nagyon körültekintően, minden forrást egymás mellé téve rekonstruálja Radnóti utolsó napjait. A munkaszolgálatosokat marhavagonban vitték Mohácsról Szentkirályszabadjára, „az épülő repülőtér melletti barakkokban szállásolták el őket. Naponta egyszer kaptak enni. A foglyokat nem dolgoztatták, arra vártak, hogy továbbszállítsák őket a nyugati határhoz. Az október 15-ei nyilas hatalomátvétel és a németek háborús veszteségei fokozták a terrort, a keretlegények minden visszaemlékező szerint folyamatosan és öncélúan kegyetlenkedtek velük.”

­­­­***

A bicikliút felől érek be a faluba, jobb kézre esik a Veszprém ‒ Szentkirályszabadja repülőtér, a mai „szellemváros”, az egykori szovjet katonai bázis (a dús növényzet miatt nem látszik), ahol a barakkok voltak, bal kézről a falu. A szélén előzetes információm szerint lennie kell egy emlékhelynek, a vasúttól ezen az úton vonultak a munkaszolgálatosok a repülőtéri barakkokba – nem találom, csak egy halloweeni tökökből készített installációt látok. Megyek tovább a központ felé, a buszmegállóban megszólítok egy asszonyt, a kisfia mondja, merre menjek, szoktak az iskolával kivonulni… A tököktől jobbra, a házak felé van egy kereszt, ott az emlékhely: „A diktatúrák áldozatainak emlékére” – olvasom egy táblán a kereszt tövében –, alatta egy fekete márványtábla Radnótira emlékeztet, egy másik a tanárra, aki helyi Radnóti-kultuszt megteremtette. Az idei emléknapon két információs táblát is avattak ‒ jó sillabusz érettségizőknek.

Elindulok a református templom felé, a közelében áll az a bizonyos emlékház, a fotóról felismerem, de nem találom a bejáratot. Egy férfit kérdezek, útbaigazít: nagy zöld kapuja van az egészségháznál… A kapun belül az egészségház, az óvoda, még valami középület s a telken legbelül a keresett épület: immár nem emlékház, hanem tájház. Nincs már a 30 évvel ezelőtti cikkben emlegetett emléktábla, semmi nem emlékeztet arra, hogy Radnóti itt lett volna pár napig.

Az internet Szentkirályszabadja látnivalói között most is feldobja a Radnóti Miklós Emlékházat, az önkormányzat oldalán a polgármester faluról szóló ismertetőjében továbbra is szerepel, ami talán, valószínűleg csak legenda: „Szentkirályszabadja az a helység, ahonnan Radnóti Miklós költő munkaszolgálatos fogolyként az utolsó gyalogmenetre indult, s itt írta utolsó fennmaradt versét is. A ház, melyben néhány napot töltött, közös erőfeszítéssel „Radnóti Emlékház”-zá, majd Tájházzá alakult át, ezzel tisztelegve a tragikus sorsú költő emléke előtt.” (Kiemelés tőlem)

Akkor hogy is van?

Ami biztos: Radnóti a szentkirályszabadjai vasútállomástól a repülőtéri barakkokig áthaladt a falun, utolsó versét 1944. október 31-én, néhány nappal halála előtt itt írta, innen hajtották tovább társaival együtt nyugat felé.

 

Az emlékhely

A tájház telkének bejáratánál

A pince bejárata, ahonnan állítólag Radnótit hajnalban elvitték.

„A verset kivételes helyzetbe hozzák megírásának és fennmaradásának körülményei. Már nem másolta be noteszébe, egy félbetépett csukamájolaj-reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz lapjai közt. Egyébként hibátlan kéziratban, a cím után az üres sor szokásos nyomdai korrektúrajelével ellátva, tehát nyomtatásra előkészítve. Alig néhány nappal azelőtt írta, hogy ‒  exhumálási jegyzőkönyv szerint »Tarkón fejtető irányú koponylövés«-sel ‒ kivégezték.” (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete)

Hajnali túra

 

Utálok korán kelni, bagoly vagyok. Mehetnékem van, de a 36 fok elriaszt. Erőt vettem magamom ‒ valamit valamiért ‒, fél 4-kor keltem, 4-kor el is indultam, az utolsó pillanatban úgy döntöttem, Zazát is viszem, nem sok sétában volt része az utóbbi időben. Hegymeget vettem célba, az idén nem voltam arra, napkeltét akartam látni. Erős szürkület volt még a városban, de valahonnan friss kenyér illata szállt, sok helyen surrogtak a klímák, senki emberfiával nem találkoztunk (kivéve a velünk szemközi házból egy kutyás embert).

Itthon megnéztem: pár perccel 5 előtt kel a nap, 50 perc alatt a hegymegi lovastanyánál voltunk, akkor már teljesen világos volt, megszólaltak a madarak, de a napkorong még nem bújt ki a hegyek mögül. Mentünk tovább lefelé a Csenke-patak irányába, fixíroztam a rózsaszínesedő eget, aztán vártunk, álldogáltunk, Zazával megettünk egy almát, sosem látott sötét színű katángot fotóztam… Egyszer csak hátranéztem, s a város felől, gondolom, a Duna felől nagy, egybefüggő rózsaszínes-szürkés felhőtömb sodródott felénk, a völgy felé, a Vaskaput néhány percre a derekáig befedte, s kúszott tovább. Már érdemes volt felkelni! Aztán kibújt a hegyek mögül a Nap.

A Vaskapu-erdő alatt elmentünk a Fári-kútig, onnan föl a Vaskapuba, majd haza ‒ 12 km. Reggelire, nyolckor már itthon voltunk. Többször kellene hajnalban túrázni!

(Több kép a facebook oldalamon.)

2023, összegzés

 

Holnap megnyitom az idei túraszezont, így ideje összegezni a tavalyit. Három éve ráérek, azóta túrázom nem esetlegesen, de 2023 mérföldkő volt, mert ebben az évben

- mentem a legtöbbet (1568 km-t 85 túranapon),

- jellemzővé váltak a 20 km fölötti távok, kényelmes a 25 is (persze a szintemelkedés, no meg a hőmérséklet nem mindegy),

- először voltam többnapos, sőt egyhetes túrán, és bírtam a sorozatterhelést,

- augusztusban elkezdtem kéktúrázni is (négy és fél hónap alatt 18 túranap 368 km, 31%).

Jártam a Pilisben, a Visegrádi-hegységben, a Helembai-hegységben (Szlovákia), a Budai-hegységben, a Gerecsében, a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben, a Cserhátban, a Vértesben, a Keszthelyi-hegységben, Toscánában és a Tátrában.

A két legeredményesebb hónap október és április volt (200 fölötti kilométerrel), a leggyengébb május (ekkor voltunk tavaszolni Bolognában, s bár mentünk napi 12-15 km-t, de az nem túra volt).

A legkimerítőbb néhány száz méter föl Szanda várához vezetett, 37 fokban; a leghosszabb megtett táv 34 kilométer volt Gánt és Szárliget között, 34-35 fokban; a legnehezebb a túra Péliföldszentkereszt és Tokod közötti kék 30 cm-es hóban.

Túráztam egyedül, társakkal (Zara Gyöngyi, Parragi György), csoporttal (Alba, Túrázás). Remélem, még sokáig bírom.




S ha már összegzés, akkor jöjjenek a kulturális élmények is!

Havonta 2-3-4-szer megyünk színházba, nem sokfélébé (Katona, Örkény, Radnóti) és/vagy a Müpába koncertre vagy irodalmi estre. A legjobb előadásoknak az alábbiakat találtam: Médeia, Pálos Hannával, Isten (Karsai Dániel ügye igazolta vissza, hogy mennyire fontos erről beszélni). (Régen nem fordult elő velem, hogy ott akarjak hagyni egy előadást: az Egy szerelem három éjszakája a Pestiben ilyen.) Nagyon jó volt Jánossy Lajos beszélgetése Visky Andrással a Müpában és a Szentgyörgymezei Olvasókörben Reichert Gábor beszélgetése Nádasdy Ádámmal.

Moziba nem járunk, de a Saját erdő c. filmet Nádas Péterrel kétszer is megnéztem.

Nagyon szerettem a Gulácsy- és a Renoir-kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, gyönyörű Szent Katalin és Szent Borbála szobra Selmecbányán.

Az elolvasott könyvek közül nehéz választani. Álljon itt öt nagyon különböző, amelyek nagyon lekötöttek:

Vodolazkin. Laurosz

Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

Visnyevszkaja: Életem

N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya

Versek, verseskötetek közül Oravecz Imre Halászó embere újra megrendített.

Kétszer voltunk "nyaralni": tavasszal Bolognában és környékén, ősszel Triesztben. Egynapos városnéző sétára mentünk Selmecbányára és Szent Antalra, Nyitrára, Garamszentbenedekre.

Voltak baráti találkozók, beszélgetések, voltak megrázó halálesetek. 

Mivel pótmama is vagyok, így áprilisban pótnagymama lettem. Novemberben pedig eljegyezték a lányomat.

Ha ki tudom zárni, háttérbe tudom szorítani a külvilágot, a belvilágban jól vagyok.

Túrázás

 

Reggel fölkelsz, több napi ború után végre süt a nap ‒ menni kell. Délelőtt nagy pelyhekben havazni kezd ‒ menni kell. Van, amikor így, spontán: túrázás szempontjából szerencsés helyen lakom. Van, amikor hetekkel korábban tudom: ekkor és ekkor egy csapattal indulok.

Nem volt ez így mindig ‒ bár minél jobban stresszelt a munka, annál jobban vágytam arra, hogy a szél, a nap, a fizikai fáradtság átmossa az agyam. Aztán eljött a szabadság ideje ‒ először csak a rendszeresség érdekelt: gyalogolni minden áldott nap. Aztán: gyerünk a környékbeli erdőkbe. Aztán: menjünk távolabb. Legyünk kinn néhány órát, aztán egész nap, majd napokat. És kialakul a belső késztetés: látni azt a völgyet, hegyet, patakot másik évszakban is. És ráébredsz: életed immár fontos részévé vált a túrázás, és átstrukturálod a tevékenységeid, megváltoztatod a fontossági sorrendet. Lehetőséget adsz magadnak új szépségek befogadására, hegyek-völgyek-növények nevét tanulod meg, új kapcsolatokra teszel szert, a „megcsináltam”-érzés növeli az önbecsülésed, jót tesz a fizikai és mentális egészségednek…

Számomra a legfontosabb hozadék: kitágul a világ, a tér és idő érzete, megváltoznak a hangsúlyok, átélem, hogy része vagyok az egésznek.

„… köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák

és lombok, fák, füvek.”

  

(I.m. Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek)

Útközben

35 fok körüli hőséget ígértek aznapra, a táv első felén egy alig több mint 400 fős településre, Kétbodonyba érkeztünk. Nem reméltük, hogy vasárnap bármi nyitva legyen, egyáltalán, hogy legalább egy kocsma legyen, hiszen a négyszer akkora Bercelen, ahonnan indultunk, a pékség délután 3-kor (?!), az étterem délben nyitott ‒ friss pékáru nélkül persze megoldottuk, egyre melegebb innivalónk is volt.

Ám Kétbodonyban nyitva tartó üzlet is, kocsma is volt ‒ jobb minőségű és alacsonyabb árú sör, mint Bercelen a panzióban, erőt adott a következő tizen… kilométerhez. De Kétbodony nem csak ezért emlékezetes.

A fedett teraszon kortyoltam a hideg sört, ide, az árnyékba húzódott be egy roma férfi. Szóba elegyedtünk. Hogy megvárja a buszt, Romhányba megy, nem gyalogol ebben a hőségben… De hisz az 2 és fél kilométer, a busz egy óra múlva jön… Nem siet, megvárja, mi is azt várjuk? Nem, mi Alsópetényig megyünk, de gyalog… Gyalog?! Ad pénzt, fogadjuk el, tegezzem, anyja lehetnék…mit hozzon nekünk…

*** 

Egy börzsönyi kis faluban hagyom a kocsit, busszal megyek tovább a túrám kiindulópontjához.  Egy magam korabeli asszony várakozik még, az édesanyját megy meglátogatni az idősek otthonában. Muszáj volt beadni, ő hónapokig kórházban volt Vácon, fizetett valakit, aki ezalatt gondozta, de az asszony elfáradt, kért két hét szabadságot… Nem tudott mit csinálni, a kórházból próbált intézkedni, a testvére nem vállalta (át) a gondozást… Azóta a mama az otthonban van, nemigen tud magáról, tavaszra lenne 90. Hogy mi van a nyugdíjával, hogy mit fog örökölni… ez foglalkoztatja a testvért.

Nincsenek haragban, beszélnek, az otthonba a testvér is be-bemegy.

***

Egy líraian szép arcú fiatal pár ül velem szemben a metrón. A lány ölében egy vászonszatyor, megigazítja. Если не сейчас, то когда? ‒ olvasom. A fiún kötött sapka, kék-sárga széles csíkos. Oroszul beszélnek.