2009. április 30., csütörtök

2009. április 28., kedd

In memoriam

Amikor fiatal voltam, ha meghalt a környezetemben valaki, akihez közöm volt, megsirattam, meggyászoltam, de valahogy úgy éreztem: ez vele történt. Persze, majd velem is fog, de az még soká lesz, nem látok el odáig, ezzel nem kell foglalkozni...

Ahogy haladtam előre a korban, a más halála és magam között csökkent a távolság. Tizenöt éve lakunk itt, s a konyhaablakon kitekintve nem tudom, mikor gondoltam először arra: ott a szentgyörgymezei temető, oda fogok kerülni - légvonalban nagyon közel van. S a látvány felidézte gondolatban nincs semmi rémisztő, sőt: megnyugtató tudni.

A helyet már ismerem - az időt nem. Még sok dolgom van a világban: a legfontosabb, hogy fel kell nevelni a lányom. Szeretném ismerni az unokámat. Szeretnék békés öregkort. De szoktam arra gondolni, mi lenne, ha valami történne velünk. Több van mögöttem, mint előttem. Készülök, de nem készültem fel. Nem tudom, fel lehet-e készülni: megadatik-e erre az idő.

In memoriam B.P. (1948-2009)

Ma délután meghalt egy budapesti kórházban.

Ő is szerette volna megélni, hogy unokája legyen, nyugodt, horgászós, utazós öregkort tervezett. Mikor átrepült az óceánon, nem gondolta, hogy meghalni jön haza. S nem tudom, felkészült-e az elkerülhetetlenre.

A halállal ma már úgy vagyok, hogy általérzem tünő életem...

Szavazás

Az igazgatójelöltek pályázatával kapcsolatban megfogalmazott különböző szervezeti vélemények majd megjelennek a hivatalos honlapon. Addig a szavazás eredménye...

Tantestületi:
- Fodorné Farda Éva 22 igen, 3 nem - 88%-os támogatás
- Daróczi József - 6 igen, 19 nem - 24 %-os támogatás
- Kurnász László - 3 igen, 21 nem (1 érvénytelen) - 12,5 %-os támogatás.

Alkalmazotti véleménynyilvánítás:
- Fodorné Farda Éva 25 igen, 3 nem - 89%-os támogatás
- Daróczi József - 4 igen, 24 nem - 14 %-os támogatás
- Kurnász László - 4 igen, 24 nem - 14 %-os támogatás.

Az eredmény ismeretében Daróczi József bejelentette, hogy visszavonja pályázatát. Indoklásként azt mondta: szerinte ilyen esetben az egyetlen etikus döntés a visszalépés, kívánja, az kapjon megbízást, aki a legnagyobb bizalmat élvezi.

2009. április 27., hétfő

Igazgatóválasztás

Az iskolaszék, a szülői közösség, a diákönkormányzat után holnap a tantestület és az alkalmazotti közösség véleménynyilvánításával lezárul az igazgatói pályázatok véleményezési folyamata.

***

Előterjesztés
a Képviselő-testület 2009. január 22-ei ülésére
Tárgy: Tájékoztató Esztergom Város Önkormányzata Képviselő-testületének
Oktatási és Ifjúsági Bizottsága
2009. évi munkatervéről

2009. június 9.

Közoktatási intézményvezetői pályázatok elbírálása (Honvéd Utcai Óvoda, Esztergom; Erzsébet Királyné Óvoda, Esztergom; Kertvárosi Óvoda, Esztergom; Szentgyörgymezei Óvoda, Esztergom; Petőfi Sándor Általános Iskola, Esztergom; Szent István Gimnázium, Esztergom; Balassa Bálint Gazdasági Szakközépiskola és Szakiskola, Esztergom; Majer István Nevelési Tanácsadó, Logopédiai Intézet és Gyermekjólét Szolgálat)
Képviselő-testületi előterjesztés véleményezése
Előterjesztő: Meggyes Tamás polgármester
Előkészítésért felelős: Gerendás János irodavezető

***

Majd csak júliusban ülnek legközelebb (egominfo)
"A polgármester egyik előterjesztése szerint viszont elmarad a következő két hónap testületi ülése, így legközelebb csak júliusban üléseznek a városatyák."

(Kiemelések tőlem.)

2009. április 26., vasárnap

***

Legfeljebb huszonnégy óra. De bármelyik pillanat. Nincs mit tenni.

"A várt és rettegett exitus bekövetkezése megnyugtató, ha sok szenvedés után csendesen következik be. Ha látványosan - rémületet kelt. A bekövetkezett halál szembesülés az ismeretlen és érthetetlen állapottal; szembesülés saját várható halálunkkal és annak lehetséges módjával; a többi szeretteinket fenyegető elmúlással. Egyáltalán a végleges elveszítéssel. A végleges és visszavonhatatlan mindig megrendítően hat."
(Polcz Alaine)

2009. április 25., szombat

"A zene az kell..."

Az öröm két óráját jelentette tegnap a MÜPA-ban a Buena Vista koncertje. Ibrahim Ferrer, Rubén González, Omara Portuondo és Compay Segundo sincs, az együttes mégis él, zenél, táncol - aki hallgatja, a széken ülve is mozog, s a koncert idejére megfeledkezik minden másról. Olyan volt, mint egy vérátömlesztés. (Írás közben a nappaliból hallgatom a Wim Wenders filmet - a többiek nézik is.)

S ma itthon az 50. dalos ünnep. Először az általános iskolák léptek fel, de hol volt a Gyakorló? Meglepő (nekem legalább is), hogy nem az erősnek tartott iskolák a jók. Le a kalappal az Arany előtt, elismerésem a Mindszentynek. Ha az énekkar teljesítménye alapján választanék iskolát a gyerekemnek, akkor oda biztos nem vinném, ahová pedig éppen jár. Mert bizony itt minden a tanáron múlik: képzettség, ízlés, gyerekszeretet - az utóbbi nem helyettesíti az előbbit és fordítva.

Aztán jöttek a középiskolák. Az istvánosok műsorának végén már bőgök: mert csoda, hogy ki tudtak állni, hogy helyt tudtak állni, sőt: jók voltak. Mert csak mi, istvánosok tudjuk, hogy ezt másfél hónap munkájával produkálták, mert majdnem szétverték őket. Köszönet azoknak, akik kitartottak, és köszönet Daróczi Gabriellának.
A tanár még középiskolában is majdnem minden: több, mint az épület, a felszereltség... Vigyázni kellene rá, minden lehetőséget megadni neki - nem önmagáért. Ha az iskoláról lenne szó... Ami történt és történik: bűn.

Jók a többiek - nekik annak is kell lenniük. A Bözsében (mikor még szomszédok voltunk, így hívtuk őket) van egy fantasztikus hangú lány.

2009. április 23., csütörtök

Színvonal

"Háromnapos magyarországi látogatása részeként érkezett Esztergomba tegnap Habsburg Ottó."

Habsburg Ottó látogatásának része maga Habsburg Ottó. Az alpolgármester fogadta, fogadta, megmutatta számára a nevezetességeket (zsebre dugott kézzel - fotó), sétát tett, sétát tett.

Nem kellene egy fogalmazási készséget fejlesztő tanfolyamra beiratkozni? Vagy legalább egy szinonimaszótárt, egy nyelvművelő kézikönyvet meg egy helyesírási szótárt beszerezni (vagy a nyelvi ellenőrzést bekapcsolni)?

"A szórólap helyesírási nehézségekkel küzdő szerzője... "
Bagoly mondja a verébnek, nagyfejű.

De a legjobb: Esztergom, az "államalapító főváros".

2009. április 21., kedd

Meghalt egy költő

Most olvasom az OKM honlapján, hogy meghalt Lászlóffy Aladár (igaz, szerintük 62 éves korában - gyanakszom, utánanézek: 1937-ben született).

Végül is

Végül is anyag vagyok.
Hosszasan rohantam ott, ahol
jelen se voltam. Hosszasan
néztem ezt, hosszasan eltöprengtem
rajta. Hosszasan ültem csendben
a minden kiürült színhelyein, ott,
ahová nem volt idő betérni, mert
hosszasan kellett rohanni amott.
Ez volna jelenlétem rövid története.
Ki kellene derítni végül, jaj, hogy
kerültem így a csillagok közé, jaj
hogy engedtek így a számok közelébe.
Végül is anyag vagyok.

Update 04. 21. este
Már "72. évében"...

2009. április 20., hétfő

Rohan az idő...

Kilenc évvel ezelőtt életem egyik legharmonikusabb időszakát éltem. Nóra nyolc hónapos volt, minden délután elindultunk sétálni. Amikor meglátta a kengurut, repesett az örömtől: alig várta, hogy felemeljem, tartotta a lábát, hogy könnyen a helyére huppanhasson. Még nem volt meg a Bánomi áttörés, Szenttamáson keresztül lesétáltunk az Ettore fagyizóig, vettünk egy fagyit egy plusz tölcsérrel, ez kitartott, míg a Kis-Duna sétányon az iskoláig értünk. Mentünk tovább az Erzsébet parkon át, a bicikliúton a 48-as temetőig, majd onnan haza. Ez pont két óra séta volt. Nóra néha elaludt a vállamon, olykor inni kért, nézelődött, gagyarászott. Így ment egyéves koráig, akkor már majdnem 9 kg volt, nem bírtam.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma meghívót kaptunk az unokaöcsém ballagására. Kilenc éve a tavaszi szünetben meglátogatott bennünket (először utazott egyedül Pestről), s annyi idős volt, mint most a lányom. Hogy rohan az idő...

2009. április 17., péntek

Az irodalom az élet tanítómestere (2.)

ISZMÉNÉ "(...) gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek, s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármint is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is."
(Szophoklész: Antigoné)

Iszméné ugyanúgy tudja, mint Antigoné: a halottnak kijár a végtisztesség, a királyi, tehát emberi parancs nem írhatja fölül az istenek törvényét, ha úgy tetszik: az örök törvényeket. De az istenek messze vannak, Kreón közel. A közeli és azonnali fenyegetettség súlyosabbnak látszik, a "muszáj" elég indok, az alvilági lelkek kiengesztelhetők.

A világ, az ember nem változik, csak "finomul a kín". A muszáj oka nem a halálfenyegetés, nem is a börtön, csak amit muszájnak érzünk: állás, másodállás, karrierlehetőség, szerződés, lakás, valamilyen előny... - a sajátunk vagy valakié, aki fontos nekünk. Nem kétséges: ismerjük az isteni törvényt. De becsukjuk a szemünk, a fülünk: nem is sérti a Kreóné. Vagy: sérti, de majd imádkozunk, majd elrendezzük a lelkismeretünkkel. Vagy: én, kérem, kívülálló vagyok. Vagy: nem is tudom, mondjátok meg, mit csináljak?! Vagy: szegény kicsi Iszméné vagyok, ugye megértesz kicsi nővérem, Antigoné?

Antigoné kellemetlen ember: a léte a figyelmeztetés.

(Brecht viszont azt tanítja: a hősnek mindegy, milyen korban él; de az átlagembernek jó társadalmi körülményekre van szüksége. Vagyis: a világot az Iszménék számára kell lakhatóvá tenni.)

2009. április 16., csütörtök

A holocaust emléknapja

"Ezerkilencszáznegyvenkilenc késő ősze lehetett, nyolcéves voltam. Az én aranyszőke anyám ezen a délutánon krémszínű selyemblúzt viselt, hosszú, szűk, felhasított, sötét színű szoknyát, és szépen formázott selyemharisnyás lábán kígyóbőrből készült, magas sarkú, fekete cipőt. Mintha valamilyen ünnepélyről érkezett volna vagy színházba készülődne. Ünnepélyes volt a tartása, a tekintete, s mindebben ott rezgett amaz izgékony sietősség, amit a kivételes események váltanak ki belőlünk. Örömteli meglepetésemben rögtön valami nagyon fontosat akartam volna mondani neki. Mondtam, hogy én mennyire gyűlölöm a zsidókat.Már az előbb kedvesen tarkón legyintett, most azonban ott is maradt a keze. Kérdezte, mért gyűlölöm őket, és úgy indultunk el nyugodalmasan beszélgetve a lakás barátságos mélye felé, mintha a tarkómnál fogva vezetne. Mondtam, hogy azért gyűlölöm őket, mert a mi urunkat, Jézus Krisztust megfogták és felfeszítették a keresztfára. Biztosan számíthattam az egyetértésére, hiszen az igazságtalanságot ő legalább annyira gyűlölte, mint én a zsidókat. Hol hallottam ilyesmiről, kérdezte. Mondtam, a hittanórán. Mindeközben a lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobai tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződtünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia. Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted nyugodtan. Azóta nézem, ki vagyok én." (Nádas Péter)

Gyerekkoromból két momentumot tudok felidézni:
- Hittanórán én is azt tanultam, Jézust a zsidók feszítették meg. De azt nem mondták, hogy Jézus is zsidó volt.
- Anyám kislány koráról mesélve gyakran emlegetett egy zsidó boltost, akihez ha kedve tartotta, betért cukorkáért. Nagyanyám hetente egyenlítette ki a számlát. Aztán a boltos, családja és sorstársai eltűntek Szécsényből.

Egyetemistaként jártam Auschwitzban. Azt hiszem, egyszer el kell oda menni.
Zsidótemetőt Prágában láttam először.

De ami ezt a témát illeti, fiatal felnőtt koromig gyermeki tudattal éltem: azt hittem, ez a múlt, ez már történelem. Kezdő tanár koromban meglepődtem, amikor egy kolléganőm, egykori tanárom sziszegő megvetéssel ejtette ki a szót: ez zsidó. Nem értettem, ma sem értem, hogy lehet(ett) az ő tudatával Radnótit tanítani. Talán igaza van Popper Péternek: "Magyarország (...) nem vállalja a saját múltját, hanem azt mondja, hogy ami itt rossz volt, azt a németek, az oroszok, az osztrákok csinálták." Meg a zsidók. Meg... És csinálják...

Radnóti Naplója, 1942. május 17.
"Hogy is kezdjem… Szobám falán három „családi kép" van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és egy festmény másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: „a nagybátyád?" vagy „a rokonod?" Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Ezt így érzem és ezen a „belső valóságon" nem változtathatnak törvények. – Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is, de a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom. A fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem „szellemiségem" és „lelkiségem" és „költőségem" meghatározójának. A zsidóságom „életproblémám", mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel, hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem" nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat."

2009. április 15., szerda

Money, money, money...

Hazafelé jövet arról szoktunk beszélni a lányommal, hogy mi történt aznap az iskolában. Nem közlékeny, sokszor kérdezek. Azt mondja, ma arról volt szó, ki mit csinált a szünetben: újságolja, hogy valaki az osztályból volt a Rám-szakadékban (ez egy ideje valamiért vonzza). Ő elmondta, hogy Budapestre mentünk meg hegyet másztunk (ez utóbbi kis túlzás: a Strázsa-hegyen voltunk, a kökörcsin már elvirágzott, fürtös györgyikét sokat, törpe nőszirmot kevesebbet láttunk, de ezeket is hervadóban). Aztán arról is volt szó, hogy ki mi akar lenni.
- És te mit mondtál?
- Hogy építészmérnök.
- Miért pont az?
- Mert az sok pénzt keres.
Nem tudom ugyan, ezt honnan veszi, de mondom neki, hogy a bankár még többet. Akkor az lesz.
- De miért olyan fontos a sok pénz?
- Mert gazdag akarok lenni.
Nekünk már sohasem lesz nagy, kertes házunk, ő kisgyerekként nem gazdag, akkor legalább felnőttként szeretne - érvel. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy nincs megírva: az embernek valamikor gazdagnak kell lennie.
- S mit vennél, ha most gazdag lennél?
- Barbie-t.
- De hát van vagy 10!
- Több. De mindig a legújabbak a legjobbak.
Aztán már itthon megtárgyaljuk, mire való a pénz, hogy mi minden fontosabb nála... Megnyugszik, hogy mi valahol középen vagyunk (ő fogalmaz így), de kicsit szomorú. Mert vannak az osztályban, akik (az ő fogalmai szerint) gazdagok, van, akinek konditerme van otthon... Mennyit kell beszélni arról, hogy mihez viszonyítunk, hogy milyen egyéb dolgok vannak! Fogyasztói társadalom, tárgyi értékek... Pedig ő kiskorától természetesnek tartja, hogy múzeumba, színházba, hangversenyre megyünk...

2009. április 14., kedd

Emlékképek: Ez a Divat

Az embernek bizonyos képek beleégnek a tudatába. Nem történetek, nincs elejük, végük, nem lehet elmesélni - mégis: mint a mágnes, magukhoz rántják az élet elillanó pillanatait, s így felidézhetővé válik egy történés, egy esemény, egy életszakasz...

Anyu mindig megvette az Ez a Divat c. lapot, azt hiszem, havonta jelent meg. A 60-as évek végétől emlékszem rá: szürkés, majd barnás tónusú volt, olyan, mint ma egy barnított fénykép, s aztán - talán a hetvenes évek második felétől - színes. Ekkor (és még később is) a manökenek - a színészeken, énekeseken, tévébemondókon és riportereken kívül - a kor sztárjai voltak. A divat propagálásán kívül a lap kielégítette az átlagember kíváncsiságát, hogy bepillantást nyerjen a felső tízezer világába. Rátonyi Róbert felesége beszélt arról, hogyan öltözteti a kislány Hajnit: sötétkék rózsaszín betétes ruhában volt lefotózva (a barnás képen); az ifjú színésznő Piros Ildikó férjével készült a müncheni olimpiára, egy fényképen háti babahordozóban volt a fia. Mennyi fölösleges, haszontalan dolgot megőriz az ember memóriája... Innen emlékszem Fekete Klárira is (meg kicsit későbbről a Fabulont reklámozó Pataki Ágira, Komjáthy Ágira, a Skála háziasszonyára) - csak onnan jutott eszembe, hogy ma a Kossuth téren szónokolt Morvai Krisztina, a lánya.

A zsákruha
Divat volt: egyenes szabású, szűkítés nélküli, hátul cipzár. A nagyobbik húgomnak és nekem egyformát varratott anyu. Elég vastag, kicsit szúrós, krémszínű volt, háromnegyedes ujján és kámzsanyakán barna díszítő szalag. A farsangi bálra kaptuk. Ekkor és vendégségre (szeptemberben tartották, eredetileg búcsú, amire hazajöttek a család elszakadt tagjai, így lett vendégség a gyakrabban használt neve, és persze kiürült a vallási tartalma) kijárt az új ruha. Emlékszem egy búzakék hosszított derekú, húzott szoknyásra fehér gallérral (ilyen a húgomnak is volt), aztán egy szilvakékre, aminek az elejét fehér gépi hímzés díszítette (a húgomnak világoskék volt sötétkék hímzéssel, az unokabátyám esküvője alkalmából kaptuk), s egy már igazi nagylányos szabású, szintén kék, nyomott jersey-re. Érdekes ez a sok kék, mert anyu nem szerette - magán legalább is -, gyerekkoromban minden kabátom piros volt, ha kinőttem, vettek egy új pirosat. Egy időre meg is utáltam a színt. De a farsangra ezek közül biztosan csak a zsákruhát kaptam. Moka Sári néni varrta. A Rózsadombon laktak, messze tőlünk, a falu másik végén. Jól varrt, de nem volt megbízható: ha megadott egy napot próbára, annyi esélye volt, hogy lehet próbálni, mint az ellenkezőjének - s ilyenkor az ember hiába caplatott ki hozzá. Nagydarab asszony volt, hol a dereka fájt, hol a lába. Böske szinte mindig nála lebzselt, segített neki tisztázni - mi gyerekek azt hittük, férjhez megy majd a fiához, de nem. Sári nénin kívül volt még egy népszerű varrónő a faluban: Juliska néni. Ő a fő utcán lakott, közel hozzánk, nem is értem, miért nem hozzá jártunk. Kettejük kuncsaftjai azonban nem keveredtek. Anyu magának két idős varrónőnél varratott: egyszer-egyszer Örzsi néninél, de inkább Donkó Juli néninél. Ez utóbbi rokonságban állt Sári nénivel, lehet, hogy így kötöttünk ki nála. A hatvanas években egy kis faluban négy varrónő... Ebben az időben készen vett ruhám nem is igen volt, pulóver, nadrág (amit nem hordtam) igen.

A kultúrházban volt a farsangi bál, élő zenével. (Bált rendeztek vendégségkor és szüretkor is.) A gyerekeknek volt jelmezverseny. A barna széksorokat kihúzták oldalra, középen volt a tánctér, színes krepp-papírral volt földíszítve a terem, a zenekar a színpadon. Az előtérben lehetett kapni bambit – biztos mást is, engem ez érdekelt. Ott volt a falu apraja-nagyja, kicsi és nagy táncolt. Én is, általános iskolás koromban még néptáncra is jártam, sőt a klasszikus táncokat tánciskolában tanultam (kijárt a faluba egy tánc- és illemtanár) - aztán ez a szórakozás valahogy kihullott az életemből.

2009. április 13., hétfő

Emlékképek: húsvéthétfő

Az embernek bizonyos képek beleégnek a tudatába. Nem történetek, nincs elejük, végük, nem lehet elmesélni - mégis: mint a mágnes, magukhoz rántják az élet elillanó pillanatait, s így felidézhetővé válik egy történés, egy esemény, egy életszakasz...

HúsvéthétfőOtthon az udvaron, a kapu felé a besztercei és a ringószilva teljes virágzásban, a bejárati ajtóval szemben egy fiatal hárs: verőfényben állok a lépcsőn, ide hallatszik a hófehér koronából az intenzív méhzümmögés - az idei nyáriasan meleg húsvétról merült fel ez a kép a több évtizedes emlékréteg alól. (Tulajdonképpen emiatt kezdtem el az Emlékképeket.)
Húsvéthétfőn legkésőbb fél nyolc tájban fel kellett kelnünk. Apu addigra végzett az állatokkal, már elküldött néhány cigány kisgyereket, hogy "a lányok még alszanak", s ő locsolt meg bennünket először: mindig kölnivel, vizet sosem kaptunk. Nyolckor aztán már ünneplőben, terített asztal mellett vártuk a locsolkodókat. Listát vezettünk arról, hogy hányan jöttek, tudtuk, hogy kire számíthatunk még. Felső tagozatos koromban 30 körüli fiú volt a listán: osztály- és iskolatársak, rokonok, nagyobb fiúk. A kisebbek pénzt kaptak, 1-2 forintot, a rokonok 10-et, őket és a nagyobbakat leültették, megkínálták a szüleim. Hímes tojás nem volt, de csoki igen. A locsolkodás nagymiséig (11-ig) befejeződött, délután már csak a "keresztgyereket" vártuk, valamikor estefelé meg is érkezett, kellőképpen "beállítva", sokáig maradt, rengeteget beszélt, zöldségeket, de mi gyerekek nagyon élveztük (kamaszkorunkban már kevésbé).

Gimnazista koromban már fogytak a locsolkodók, csak a pénzkeresetért nem jött senki. Pataki, Sárvári, Szabó, a gyarmati osztálytársak mindig eljöttek a három szakali lányhoz: a fél 9-es vonattal érkeztek, fél 1-kor volt vonat visszafelé. Kedélyesen elbeszélgettek, megkóstolták a parasztsonkát, vettek a süteményből, ittak egy pohár bort - nekik ez az élő folklór volt.

Aztán egyetemre mentem, és a locsolkodás eltűnt az életemből. Lassan két évtizedes esztergomi létünk alatt Pista volt, amíg élt, az egyetlen húsvéthétfői vendég. Nóra kicsi volt, talán kétéves sem, amikor félénk csodálkozással nézte, hogy mi fog történni. A húsvétnak nincs akkora jelentősége az életünkben, mint a karácsonynak. Most, amikor a menüt kitaláltam, a sonkán kívül semmi tradicionális ételt nem tudtam felidézni a gyerekkoromból sem (még a kocsonyát, de azt nem szeretem).

2009. április 12., vasárnap

Egy vasárnap Budapesten

Reggel megérkezett a nyuszi, ki volt készítve a kiskosár, benne a fű. A rajzok még a várakozás idején készültek.

Ez itt a gyermek, tükörből rajzolta magát.

A kislány örömében sír.

Ma Pesten voltunk, a Szépművészetiben megnéztük a Moreau- és a Mucha-képeket. 11 éve jártunk Párizsban Moreau Rochefoucauld utcai műteremlakásában, a képek abból a múzeumból érkeztek Budapestre, jó volt újra látni őket. Muchától eredetiben eddig keveset láttunk, gyönyörűek - ha nyerünk a lottón, s nyitok egy internetkávézót, Mucha-plakátok másolatai lesznek a falon. (Ha-ha-ha.) Szeretünk a Szépműbe járni - szép és gazdag kiállítások igényes kivitelezésben -, Nóra is otthonosan mozog. A Szerájba (a Vígszínházzal szemben egy török önkiszolgáló étterem) mentünk ebédelni, a KOGART mellett elsuhanva vettem észre, hogy ott meg impresszonista tárlat van, augusztusig annak is szerét ejtjük. (Jut eszembe, két éve a Kieselbach Galéria és Aukciósházban volt egy fantasztikus kiállítás Egry József képeiből. Maga a honlap sem kutya, ez a könyv meg egyszerűen fantasztikus.)

Aztán ebéd után a Lánchíd pesti hídfőjétől gyalog fölmentünk a Várba, megnéztük, amiről a gyermek környezetórán tanult. A híd össze-vissza van firkálva - a szabadság nagyobb dicsőségére. A Mátyás templomot felújítják - a környéke építési terület, de ha mondjuk arra gondolok, hogy a Sagrada Familiát évtizedek óta építik, akkor nemigen találok mentséget a küllemre. A bejáratnál jobbra, balra "cassa" felirat, de most - nyilván a húsvét miatt - nem működik. A Halászbástya és Szent István szobrának közvetlen közelében a legfontosabb hirdetni való, hogy hány méterre és mennyiért lehet WC-re menni. A Halászbástya mentén oda-vissza megyünk, jegypénztárat nem találunk, míg végül közvetlen a feljárat mellett meglátunk két automatát, az egyik nem működik. Ki van írva, hogy van diákjegy, a feljárat előtt álló két őr mondja, hogy olyat az automata nem ad, s mutatnak valamerre, hogy hol a főpénztár. Mindez Budapesten, a Várban, a turisták egyes számú magyarországi célpontjában. Hát ott egye meg a fene. Gyerekkoromban sokat jártam itt, a közelben laktak a nagybátyámék, a Halászbástyára bárki, belépti díj nélkül felmehetett, s mindig tele volt. Most alul szól a cigányzene, ebédelnek, van vendég, fönt - mert végül is följutunk, a gyereknek azt mondják az őrök, bújjon át, ez az ő húsvéti ajándékuk - 5-6 ember sétál, fényképez, s csak az első részre szól a 400 Ft-os jegy. Ahol lejövünk, egy fehér, műanyag kerti szék - benne a szivacs kilóg valamikori huzatából - áll a lépcsőn, az őr lent a palánk mellett egy másikon ül. A bástya mentén továbbmegyünk, s a következő rész, ahová föl lehetne menni, le van falazva. Echte ungarische Schlamperei. És három őr vigyáz egy 30-40 méteres szakaszra. Ócska, pitiáner harácsolás. Ráadásul nem látszik, hogy a bevételt az épületre fordítanák.

A Dísz téren keresztül elsétálunk a Nemzeti Galériáig, útközben népművészeti tárgyak és souvenirek (hatalmas román? ceruzák és orosz matrjoskák - emlék Budapestről), a Korona cukrászda terasza tele, valaha itt volt Mikes Lilla szentélye, most irodalomnak se híre, se hamva. A valamikori Honvéd Főparancsnokság háborús sebeire rácsodálkozik a gyermek. Az egykori Várszínházon (ma: Nemzeti Táncszínház) a magyar nyelvű színjátszásra, Kelemen László társulatára emlékeztet egy tábla. A Sándor-palota körül 2-3 őr. A sikló nem működik. Most látom először a középkori templom helyét - tulajdonképpen csak az alaprajzát -, ahová Pogyebrád Katalint temették. Kimegyünk a Duna felőli részre, a gyermekkel számba vesszük a hidakat, megkeressük a Nemzetit és a MÜPÁ-t. Már most sok a turista, mindenféle náció, egy negyvenes orosz nő magyarázza a társaságának, hogy 150 évig itt voltak a törökök, aztán a németek, aztán 45 évig mi. Mozgó árusnál fagyit veszünk, sor áll, ráérek nézelődni. Láthatóan összetartozó, harmincas pár árulja, fagyisnak szokatlanul elegánsak: a nőn fekete ruha, szolidan ki van festve, a férfin fekete nadrág, lila ing. A földön papírdobozban a tölcsér, a férfi rakja a nő keze alá, a nő szedi ki a fagyit a tégelyből, nem húzza le a kanalat, lassan megy. Mögöttük egy asztal, akkor veszem észre, hogy mi van rajta, amikor a férfi végzett a pakolással s falatozni kezd: egy tányéron felszeletelt uborka, paprika, paradicsom, egy másikon félbevágott főtt tojás, sonka szalvétával letakarva. Magyar életkép. Az az érzésem, hogy a pár friss vállalkozó, nem régen lehetnek ezen a jónak ígérkező helyen.

A Tóth Árpád sétányon indulunk visszafelé: a palota felőli részét felújítják, bizony a többire is ráférne. Virágzanak a fák, a padokon emberek ülnek, babakocsis fiatal párok sétálnak. Emléktábla Feszty Masa, kicsit odább Borsos Miklós egykori házán. Itt tudnék élni. Kimegyünk a Szentháromság utcára, benézünk az Úri utcába: szép középkori, ill. középkori alapra épült későbbi házak, néhány modern - egy tetszik, mert úgy mai, hogy illeszkedik a környezetébe. Nagybátyámék egykori lakásának ablakában ott az „eladó” felirat. Hányszor voltam hosszabb-rövidebb ideig náluk… Elsétálunk a Hadtörténeti Múzeumig, Habsburg-sárgára emlékszem, most törtfehér. Nóra végigmássza az összes ágyúcsövet, aztán hazaindulunk.

Nocsak!

"...az ISTVÁN benevezett az elit-gimnázium címre, ha igen, kell majd egy kis fazonigazítást végezni a szcientológiai bérenceken."

1. Bár egy önkormányzat majdnem mindenható, az "elit-gimnázium cím"-et mégsem ők adományozzák.
2. Nocsak! Már többen vagyunk?

Emlékképek: csöpögő kolbászzsír

Az embernek bizonyos képek beleégnek a tudatába. Nem történetek, nincs elejük, végük, nem lehet elmesélni - mégis: mint a mágnes, magukhoz rántják az élet elillanó pillanatait, s így felidézhetővé válik egy történés, egy esemény, egy életszakasz...

Csöpögő kolbászzsír
Nagyanyáméknál az udvarról léptünk be a "komrába". Az ajtóval szemben egy kis ablak, balra létra vitt a padlásra, alatta homokban a télire eltett zöldség, odább talán három boroshordó, aztán a stelázsi, előtte zsírosbödön, a szemben lévő oldalon szintén stelázsi tele befőttel, lekvárral, savanyúsággal, a földön zsákban szemes takarmány a tyúkoknak, kukoricadara (a kukorica a padláson) - a krumpli helyét nem tudom fölidézni. A földön volt fazékban a főtt étel - a "savanyú babot" apu annyira szerette, hogy hazaérve úgy hidegen, fazékból elkezdte kanalazni -, szita alatt a stelázsin a túró, ha éppen volt, mázas edényben az aludt tej. A jobb oldali stelázsitól az ajtó felé a gerendához erősítve egy rúd lógott. Szüret után rafiára két fürtönként felkötözve itt várta a szőlő a karácsonyt, téltől pedig - amíg tartott - ide volt felakasztva a füstölt hús, kolbász.

A vágy tárgya: a kolbász. Nyárra csak 1-2 szál maradt, jól kiszáradt, a melegben csöpögött belőle a zsír. Nagyanyám a nagybátyáméknak őrizgette, nem lehetett hozzányúlni. Laci bácsiék meggyéréskor jöttek, volt a faluban házuk - sosem laktak benne -, kertjében két meggyfa, termése nagy szemű, jó ízű, Mária néni finom meggylevest főzött. Laci bácsi fürdőgatyában volt napközben (sötétkékre emlékszem), naracssárga dobozos Caola krémmel kente be magát - a falusiak nem napoztak. Egy hétig biztosan maradtak, a gyerekeik tovább is. Reggelire vagy uzsonnára aztán ott volt a kolbász, parasztsonka, paprika, paradicsom a kertből, ilyenkor nagyanyám vajat is hozatott (kisebb koromban még maga köpülte, amikor még volt tehenük) - normál hétköznapokon zsír volt a kenyérre. Mi is vágtunk disznót, de nálunk a zsír nem tartott ki az újig - de szerettük a bolti zsíros kenyeret is -, a kolbász sem száradt ki soha. Nagyanyám beosztó volt: amíg az abárolt szalonna, a töpörtyű el nem fogyott, szó sem lehetett kolbászról, s utána sem bármikor.

A télen vettem három rúd jófajta házi szalámit, ebből kettő felakasztva a garázsban várja a nyarat (a kocsi nincs ott). Majd nézem, mikor csöpög.

2009. április 11., szombat

Csend

Főzés közben szokás szerint rádiót hallgattam, a Déli krónika után Szikra Zsuzsa beszélgetett egy Domonkos-rendi szerzetesnővel. Bár a misztikához nincs affinitásom, a boldogságot a szolgálatban megtaláló szerzetesekhez képest individualista vagyok, mégis megragad az apáca képessége a csendre. Aztán azon gondolkozom, hogy mennyire más hit és egyház...

Még ott vannak a konyhaasztalon a reggel fölhozott újságok, köztük egy véletlenségből hozzánk keveredett Kiskegyed: belelapozok - micsoda ócska, talmi világ.

Este megvárjuk, míg a harangok Rómából visszatérnek, aztán asztalhoz ülünk. Tavaly ilyenkor Krakkóban voltunk, az Alchímiában a János passió szólt.

A költészet napja

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.

Ma 104 éve született József Attila, s már 71 éve halott.

Emlékképek: a patak

Az embernek bizonyos képek beleégnek a tudatába. Nem történetek, nincs elejük, végük, nem lehet elmesélni - mégis: mint a mágnes, magukhoz rántják az élet elillanó pillanatait, s így felidézhetővé válik egy történés, egy esemény, egy életszakasz...

A patak
1965-ben lehetett, jó idő volt, tavasz. Ekkor már nem laktunk nagyanyáméknál, de hozzájuk mentem iskola után. '65-ben elsős voltam, de a másodikos tanító nénim úszik be a képbe, szóval, lehet, hogy '66-ban volt: árvíz után. Beérek az udvarra, apu éppen mászik föl a kútból, nyakig sáros, szedi ki az iszapot. Ezt a képet őrzöm.
- Mi újság babám?
- Kettest kaptam. A tanító néni azt mondta, hogy ezzel az ostorral akár agyon is lehet ütni a lovat.
(És sírok.)
- Nem baj babám, nem leszel te kocsis.
Valahogy így hangzott köztünk a párbeszéd. Gyakorlati órán (ma technikának hívják) ostort csináltunk (!!!), s én akkora csomókat (görcsöket - így mondtuk) kötöztem rá, hogy... Nagyanyámék háza a patakparton állt, a házig (a kút közvetlenül előtte volt) enyhén emelkedett a terep. Arra nem emlékszem, hogy a házba is bement volna a víz, de a fából készült kiskaput magával sodorta.

A Bertecén nyáron sokszor át lehetett lépni. A Felvégen emlékeim szerint három híd volt rajta. Nagyanyámék szomszédja, Nahaj Mari néniék háza előtt egy kis lélekvesztő: két fagerendán kb. 60-70 cm hosszú deszkák (nem is deszkák: mintha karvastagságú fákat feldarabolnának és hosszában kettéfűrészelnének), két ember nem fért el egymás mellett, korlátja sem volt. Ezt a hidat olykor elvitte a víz. (Följebb, az erdő felé lévő hidak magasabban voltak, legalább az egyik oldalukon volt korlát.) Hóolvadáskor nagy volt a patak, tejeskávé színű vize sebesen folyt: ott állok a hídon, s reménytelenül nézem, mint viszi el az egyik beleejtett piros kesztyűmet. (Ez legalább még egyszer megtörtént, mert volt két fél piros kesztyűm ugyanarra a kézre.)

A jobb oldali szomszéd, Hársas Laci bácsiék telke egészen a patakig tartott, a házuk előtt csak a patakban gázolva lehetett az erdő felé menni, vagy át kellett menni a túloldalra, Virág Mariék udvarán keresztül ki a Palóc utcára. A Hársasék kerítésének alja legalább másfél méter magas betonfal volt, itt ki volt mélyítve a patak, gyerekkoromban ott fürödtünk. Kerestük a "kacsakövet", azzal firkáltunk a betonra. Télen a befagyott patakon csúszkáltunk, jó hosszú pályát csináltak a bátrak - nem tartoztam közéjük-, a felnőttek meg "troszkával" (salak) tettek járhatóvá egy keskeny sávot.

Aztán nagyobbacska koromban ('70-ben) akkora volt a patak, hogy kiegyenesítette a kanyarulatát. Normális medre a "lélekvesztő" után úgy tíz méterre 90 fokban elkanyarodott a kertek alatt, de akkor a víztömeg áttörte a Kőmíves Laci bácsiék kerítését, s új medret vágott magának a kerteken keresztül. Nem emlékszem, meddig tartott az ár levonulása után, hogy a felszaggatott kertekben az árkot betemették - akkora volt, hogy egy lovas kocsi elfért volna benne. Ez után az árvíz után az országúttól a vasút felé kibetonozták a medret.

2009. április 10., péntek

Méreg

Tele van a hócipőm az újságterjesztéssel. Egy napilapot hosszú évek óta negyedévente, banki átutalással fizetünk. Novemberben kaptuk a számlát a január-márciusi időszakról - azzal az értesítéssel, hogy a 3 hónapos előfizetés díja majd' ezer forinttal megemelkedik, s a befizetés esedékes dátuma 2 nappal korábbi volt, mint ahogy a levelet megkaptuk. Ettől az arcátlanságtól elöntött a pulykaméreg: megnéztem, hogy a bank leemelte-e már az összeget, nem, fogtam magam és letiltottam. Azt is tisztességtelennek tartom, hogy novemberben fizessük ki azt a szolgáltatást (eddig az előző hónapban kellett), amit majd csak másfél hónap múlva kezdek igénybe venni.

A lap jött tovább - december 31-ig természetesen, hiszen már szeptemberben kifizettük, de januártól sem változott semmi. Aztán valamikor a hónap közepén megkaptuk a negyedéves számlát egy postai csekk kíséretében, addigra már elmúlt a mérgem, befizettem. A lapterjesztő úgy gondolhatta, hogy ezután csekket kell küldenie. Írtam nekik egy e-mailt, hogy mostantól havonta óhajtok fizetni - annál is inkább, mert az 1x3 hónap pontosan ugyanannyiba kerül, mint a 3x1 hónap (fél évre már adnak 300! Ft kedvezményt) -, újra megbíztam a bankot az átutalással, a megbízást az e-mail mellékleteként elküldtem a terjesztőnek. Márciusban az áprilisi előfizetést a bank rendben át is utalta.

Erre tegnap jött egy számla a terjesztőtől (nem csekk, tehát megkapták az e-mailt, tudomásul vették, hogy a bank utal) két hónapról: az áprilisi és májusi előfizetés átutalásának határideje április 17. Hát egy frászt. A bank egyébként csak egy havi összeget tud leemelni, mert ennyire adtam neki megbízást.

Most írok még egyszer a terjesztőnek - utoljára. Még egy ilyen húzás, és lemondom a lapot: áttérek az online olvasásra.

2009. április 9., csütörtök

Olvasgatok

Attól, hogy valamiről nem tudunk (pl. mert nem akarunk tudni), az a valami még létezik. De jobb-e nem tudni róla?

A katekézis kérdés-felelet formájában történő hitoktatás. Eredendően az ember keresztény életbe való bevezetéséről, a krisztusi tanítás átadásáról van szó. A módszert ma is alkalmazzák, a cél most is a hit átadása, csak a tartalom más.

Torquemada 500 éve halott, de utódai ma is azt gondolják: „Egy ország, egy nép, egy vallás."

„Az Isten dícse, a nép üdve hív,
Eretnekek fölött kellvén ítélnem,
Kik mérget szórva dudvaként tenyésznek,
S tűzzel vassal bár irtjuk, szüntelen
Ujúlt erővel küldi a pokol ránk."


De van megoldás.

"Mit állsz oly szótlan, mondd, mit borzadasz?
Tragédiának nézed? Nézd legott
Komédiának s múlattatni fog.”

(Madách: Az ember tragédiája, VII. szín)

2009. április 8., szerda

Irodalom

Délután elkezdődött a tavaszi szünet. Még nincs három hete, hogy Egerben majd' megfagytunk, odafelé itt-ott havazott - pár napja nyár van, a gyermek zokniban, térdnadrágban ment iskolába. Hőmérsékletben a tavasz kimaradt, látványban nem: szemben a hatalmas nyárfa három nap alatt kizöldült, de még viaszos zöld, ritkás a lombja.

Tegnap (ma) fél egyig javítottam, de a szünetben nem vagyok hajlandó. Délután azt olvastam, amihez kedvem volt. Vasárnap a rádióban hallottam először a Villanyspenótról. "Március 15-től teljes gőzzel üzemel a szabadon gazdagítható, új, hálózati irodalomtörténet, a VillanySpenót (www.villanyspenot.hu). Működik egyenjogú tanári és hallgatói szerkesztősége. A kiindulópont még papírkönyv: a NeoSpenót (hivatalosan A magyar irodalom történetei, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály). A hálózati kézikönyv programozása lehetővé teszi, hogy akár mi magunk különféle mesékbe rendezhessük el a magyar irodalomtörténet anyagát." (Spenótnak nevezik az irodalmárok a hatkötetes - később újabb hat kötetben megírták az 1945-75 közötti korszak irodalomtörténetét is -, spenót színű borítós irodalomtörténetet.) Belenéztem, jól kezelhető, remek: ajánlom minden magyartanárnak, irodalom iránt érdeklődő olvasónak. Folyamatosan bővítik, egészen friss művekről, pl. Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka c. regényéről is lehet olvasni benne.

Egy múlt heti, magyartanítással kapcsolatos konferencia anyagát böngésztem, talán elindul valami, talán valóban átalakul az irodalomtanítás, mindenesetre megveszem magamnak Fűzfa Balázs irodalomkönyvét (az 12. osztályos már megvan, időben visszafelé haladva írja). A váltáshoz ezeket az elveket fogalmazza meg:
- Kompetenciaközpontú vizsgarendszert!
- Új szemléletet: a „mindent megtanítani” elve helyett örömolvasást!
- Szakítani szükséges az irodalomtörténetre alapozott tanítással.
- A tankönyvek a kreativitás és az élményközpontúság jegyében szülessenek!
- Alkotó irodalomtanítást!

Az irodalomtörténeti elv háttérbe szorítása és az élményközpontúság a legfontosabb szerintem. Az irodalom a világ, önmagunk megismeréséhez a legfontosabb kulcs - az nem lehet, hogy az ember ne legyen kíváncsi önmagára... Ha a diák nem az, akkor valami rosszul van kitalálva, illetve azt hiszem, hogy nagyon eljárt fölötte az idő: a mai tizenéveseket nem lehet 30 éves koncepciók szerint tanítani - lehet, de rossz hatásfokkal. Nem tudom pl., mikor fogunk oda eljutni, hogy egy iskolában legyen egy akkora informatikaterem, ahová egy egész osztály befér, hogy természetes legyen, hogy ott nem csak informatikaórát lehet tartani. Legalább azoknak a tanároknak, akik ettől nem idegenkednek.

Aztán Oravecz Imre Ondrok gödre c. regényének most íródó folytatásából egy hozzáférhető részlet (Kaliforniai fürj) idézte fel bennem nem régi, nagy olvasmányélményem világát.

Két hét múlva hétvégén Esti kérdés-konferencia Esztergomban.

2009. április 6., hétfő

Jogerős végzés

A Komárom-Esztergom Megyei Bíróság március 10-én hozott, ma kézbesített végzése a Tatabányai Munkaügyi Bíróság 2008. december 20-án hozott döntését megváltoztatta, a kérelmező (a gimnázium igazgatója) kifogását elutasította. A végzés indoklásában a bíróság kifejti, hogy a közalkalmazotti tanács választásában megállapíthatók ugyan szabálytalanságok, de a szabálysértés nem olyan mértékű, hogy az a választás eredményét érdemben befolyásolná. A végzéssel szemben fellebbezésnek helye nincs. (A választási bizottságot a PDSz képviselte.)

Emlékeztetőül: 11.04-ei és 12.20-ai bejegyzés. A jogerős döntés értelmében tehát a közalkalmazotti tanács hivatalban volt és van.

2009. április 5., vasárnap

Szavak és számok

Esztergom közoktatási intézményeinek (óvodák, általános iskolák, a zeneiskola, a középfokú intézmények és a nevelési tanácsadó) fenntartására normatív támogatásként az államtól 2009-ben 1 335 354 051 Ft-ot kap - ez az előző évi 97,95%-a, 27 927 719 Ft-tal kevesebb a 2008-ban átutalt összegnél (a számokat - itt és lejjebb - a város hivatalos honlapján elérhető költségvetési előterjesztés(ek)ből vettem, s remélem - bölcsész voltom ellenére is - jól számoltam).

Nagy ez a különbség vagy kicsi, sok a kb. 28 millió forint vagy kevés? Egy beszédes adat: a Szent István Gimnázium 2008-as költségvetési főösszege: 154 886 E Ft, a 2009-es: 121 377 E Ft - a csökkenés több mint 33 és fél millió forint (a normatíva csak cirka 1,8 millióval kevesebb).

De mire elég a normatíva? 2009-ben az esztergomi óvodák fenntartási költségeinek felénél kevesebbre: 37,81 és 48,41% között mozog az arány. Az általános iskolákban az Arany költségvetésében a nagyobb részt az önkormányzat, a többiek esetében az állam állja (a normatíva 47,89 és 60,83% közötti). Az óvodák és az általános iskolák fenntartása a helyi önkormányzatok kötelező feladata. A középiskolák üzemeltetése azonban vállalt feladat: Esztergom sorra veszi vissza őket a megyétől, "A gyarapodás programjá"-ban s minden lehetséges alkalommal büszkélkedik iskolavárosi szerepével. Három középfokú oktatási intézményének költségvetésében az állami normatíva a költségek 68,71 és 89,86%-át teszi ki.

Esztergom saját pénzéből 2008-ban 272 814 E Ft-ot költött óvodáira, az idén 249 262 E Ft-ot tervez. Nézzük az iskolákra fordított kiadásokat:
- általános iskolák: 2008 - 312 841 E Ft; 2009 - 248 799 E Ft
- középiskolák: 2008 - 112 197 E Ft; 2009 - 60 069 E Ft
- kollégium: 2008 - 29 075 E Ft; 2009 - 25 228 E Ft.

Egy kis összevetés:
- A 2009-es állami normatíva összege óvodák esetében a 2008-as 97,26%-a, általános iskolák esetében 95,60%-a, középfokú intézmények (valószínűleg az iskolák és a kollégium együtt) esetében 99,11%-a. Vagyis - a zeneiskolát és a nevelési tanácsadót kivéve - csökkent.
- A város saját ráfordításainak összegét az óvodák esetében a 2008-as összeg 91,36, az általános iskolák esetében 79,52%-ára mérsékli, a középiskoláknál pedig a tavalyi 53,53%-ára csökkenti. (Arányaiban az Istvánban a legdurvább a változás - meglehet, a sok nyugdíjba vonuló miatt ennek speciális okai vannak.) Tehát majdnem 28 millióval kevesebb a város közoktatási intézményeinek járó állami apanázs, de a központi pénzek aránya mégis emelkedett a költségvetésben, hiszen kicsit csökkenő állami finanszírozás mellett a város saját hozzájárulását az államinál jelentősebben csökkenti.

Nem hiszem, hogy másutt jelentősen különbözne a helyzet: nálunk több éve a költségvetés cirka 90 %-a a bérköltség, a többi döntő hányada a közüzemi számlákra megy (az Istvánban 2008-ban kb. 4 millió forint volt a költségvetésben ezeken felül). A gáz, a víz, a villany ára nem lett alacsonyabb, béren kívül más juttatásunk nincs - kérdés: miből lehetett csökkenteni?

Összességében - a zeneiskolát, a kollégiumot és a nevelési tanácsadót is beleértve - az iskolaváros 2009-ben 132 288 E Ft-tal költ kevesebbet közoktatási intézményeire. Ez azt jelenti, hogy a 2008-as összeg 83,05 %-át. Úgy látszik, itt már elkezdődtek a megszorítások.

2009. április 4., szombat

Variációk

Olvasom, hogy eljött az igazság pillanata.
De már hányszor... És hányszor még...

Eljött az igazság pillanata.
Aztán elment.

(Oszt jó napot!)

2009. április 3., péntek

Igényesség

Délután busszal jövök haza. Egy nő mellé ülök. Fél percen belül érzem azt a szagot, amelyet nagyon nehezen tudok elviselni: cigaretta és mosdatlanság idült keveréke. Lopva megnézem: melírozott hajú, a körme lakkozva.

A ránk merőleges ház egyik 4. emeleti lakásába új lakók költöztek. Reggelente egy férfi az ablakban cigarettázik, aztán természetes mozdulattal kidobja a csikket.

Ünnepélyes alkalom: sötét ruha és sáros bakancs. Hétköznapok: hátul kilógó ing - nem az óvodában.

2009. április 2., csütörtök

Jönnek a hírek

Most csend van. De nincs tétlenség. Szűkebb környezetünkben szeptembertől nagy változások lesznek - jönnek a hírek. "Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

2009. április 1., szerda

A maszk

"Festett maszkja alatt kiveszett belőle minden szemérem és önérzet, szemrebbenés nélkül nézett végig ellenfelein."

Golding A legyek ura című regényét tanítom, ez a mondat napok óta ott van a fejemben. Valami miatt zavar az "önérzet" szó, valahogy nem illik bele a szövegbe, a szituációba. Jackról van szó, aki főnöknek nevezteti magát, aki a lakatlan szigeten fontosabbnak tartja a vadászatot, mint azt, hogy a tűznek nem szabad kialudnia; aki társaival együtt az emberré válás útján visszafelé halad, aki hagyja, sőt ösztönzi, hogy a ráció helyett az ösztönök uralkodjanak el a gyerekeken; aki Ralph üldözésében, a gyűlöletben odáig jut, hogy fel sem fogja: a sziget felgyújtásával mindannyiukat halálra ítéli (deus ex machina: megmenekülnek). Az "önérzet" helyett az "önmérséklet", az "önkontroll" kifejezés illenék a mondatba.

De nem a valószínűleg rosszul fordított szón meditálok. Hanem azon: ember voltunkhoz hozzátartozik az arcunk vállalása. Az önkontrollnak valamilyen foka. A net világában a habzó szájú bátrak esetében a nick az álarc. Az önmérséklet leépülése lehet betegség tünete. És a leépítése?