Szerinted?

"... akármennyire is töprengünk, belül a lelkünk telve van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. De nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserű ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad.

Ámbár ezt sem jól mondom. Akármilyen tetszetős hasonlat ez az ólom a hajófenékben, nem jó hasonlat. Abban sem vagyok biztos, hogy olyan nehéz és olyan keserű-e csakugyan, ami lefelé húz bennünket. Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából. A többi és a további, a fedélzet rengése-ingása, a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, már könnyű, és csak játék, maradék nyári nagyvakáció." (Ottlik Géza: Iskola a határon)



Szerinted is van ilyen kemény magja a személyiségnek? Mindenki személyiségének? S ha van, ismerjük, tisztában vagyunk a sajátunkéval? S mi ad(hat)ja ezt az erős és szilárd tartalmat?

Vagy az ember személyisége inkább olyan, mint a hagyma? Vagy egyesek személyisége hagymaszerű?

Szerinted?

„Aztán lassan lapozva nézegették, míg besötétedett. Akkor félretették, halat sütöttek, ettek, majd behúzódtak a hodályba, és gyertyafénynél tovább álmélkodtak a sok messzi csudán hajnalig. A mindenféle császárok, pápák, régi auktorok képei kevéssé érdekelték őket, ezeket majd mind egyformának látták egy idő után. Hanem a városok, a hegyek közé épített várak; máshol csillaghullás, egyéb égi csoda; ezek láttán mindig abból kerekedett vita, hogy némelyek kérlelték, ne fordítson még, mások meg, hogy lássuk már, a következő lapon mi van? Amikor Buda képéhez értek – ez két oldalon terült – a nagy fóliáns elé hasaltak, és miután a deák azt mondta, ez a vár Mátyás idején lehetett ilyen: tüzetesen végigszámláltak minden bástyát, tornyot; ki tudja, ezekből a barbár kezén mára mi maradt.”

Szilágyi István Hollóidő című regényében az Első könyv alcíme: Lovat és papot egy krónikáért. Valamikor a törökkori Magyarországon vagyunk, valahol az Alföld és Erdély határán. Egy Tentás nevű deák a határban bujdosó kamasz társaihoz viszi el gazdája, a prédikátor pap kincsét: Schedel nevezetes Világkrónikáját. A fiúk – akik aztán belesodródnak a török elleni harcokba Tentással és annak feltételezhető apjával, Fortuna Illéssel együtt – döbbenten nézik a megtestesült tudást a világról a könyv lapjain.

Van-e ma ilyen erejük a könyveknek? Egyáltalán: az írott szónak?

Szerinted?

"Amikor Fehérvárhoz közeledünk, kiviszem a vagon előterébe a hátizsákot. Leemelem az ágyneműkkel teli szatyrot meg a gyerek kisebb hátizsákját is, kint mindent egymás mellé állítok. A második forduló után kilép utánam az ajtón és megáll szemben. Talán vécére jött. Megkérdezem a gyereket, nem akar-e pisilni leszállás előtt. A férfi közelebb lép, összeugrik az arca az indulattól. Ijesztően halkan szól: - Menjél csak vissza.

Hirtelen arra gondolok, hogy talán ott felejtettünk valamit, mert különben nem értelmezhető, amit mond. De aztán folytatja: - Menjél csak vissza, és pucold le az ülést!

A fojtott hang egészen váratlanul átcsap pattogó kiabálásba: - Pucold le az ülést, amire fölraktad a mocskos lábadat! Te! Hát mit képzelsz te, mi? Összekoszolod a magyar vonatot? A mocskos lábaddal, te?! Rohadt zsidó cigány kurva! Menjél vissza, vagy lelöklek innét! Menjél vissza Irakba, vagy a faszom tudja, hova. Ahol kiszart anyád, oda!

A gyerekre nézek. Az ajtónál áll és vigyorog, de lehet, hogy csak zavarában vagy ijedtében. Érzem, hogy a férfi a kalauznő ordibálásán bátorodhatott fel, az adta meg neki a jelet. Nyilván kereste, hogy kibe lehet belekötni, aztán a hivatalos személy viselkedése megerősítette benne, hogy alsórendű állampolgárok lehetünk. Ránézek, és végzetes hibát követek el. Válaszolok: - Nem koszoltuk össze az ülést.

Állati hangon kezd üvölteni, közben fenyegetően kilép felém.
- Ne pofázz vissza, rohadt zsidó cigány kurva, mer' lerúglak, meg a kölyködet is! Te, mocskos pinaszájú. Aljadék. Ganaj. Hát hogy mered? Hát mit képzelsz te magadról? Lebaszlak innét, hogy beledöglesz! Hát mit képzelsz?!

A gyerekre pillantok. Még mindig vigyorog, mintha rádermedt volna a mosoly az arcára, de közben folyik a könnye. Te jó ég. Sír. Egy pillantással jelzem, hogy nyugi, semmi baj. Közben a vécéajtó mellé letett sörösüvegeket nézem és méregetem a távolságot. Arra gondolok, ha a férfi közelebb lép, felkapok egyet és ütök. (...)

(…)

Poroszkálunk a betonon, de meg kell állnunk, mert a fiam csuklik, úgy zokog. Figyeljük, ahogy a férfi halad az állomás felé, és próbálom mondogatni, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Hogy most már elment, most már elment. Hogy nem kell vele foglalkozni, vannak ilyenek. Leülünk egy padra.

Tűz a nap, várjuk a csatlakozást. Lehetne folytatni a szóláncot, amíg meg nem jön a következő szerelvény: B, mint Balaton, N, mint ne, E, mint egyedül, L, mint lakos, S, mint saját, T, mint takarodj, J, mint jövő, Ő, mint őriz, Z, mint zavar, R, mint remény, Ny, mint nyugalom, vagy nem is, legyen inkább nyelvem - és végül M, mint Magyarország.”



A fenti részlet Tóth Krisztina Szólánc c. novellájából való (Hazaviszlek, jó? c. kötet). Gondolkozzunk!

(A kötetben nagyon sok központozási hiba van - betűhíven idéztem. A hiányzó vesszőket ne nekem rójátok fel!)

Szerinted?

Az idézet kivételesen nem irodalmi műből származik, hanem Zsolnai László közgazdászprofesszor interjújából.

"De nem kell megijedni sem a pénzügyi válságtól, sem a klímaváltozástól, mindkettő jó irányba terelhet bennünket. Orvosi hasonlattal élve: a betegségbe nem kell föltétlenül belehalni, az nem csak veszély, esély is. A változás már zajlik. A lényege a mértékletesség. Gazdasági fogyókúrára, komoly életmódváltásra van szükségünk.

– Miben kell visszafognunk magunkat?

– Nem kevesebbet kell fogyasztanunk, hanem mást és máshogyan. Sorolom a fő területeket: közlekedés, táplálkozás, lakás, gyógyszer. A repülés kevesek ritka kiváltságává válik, és nem lesz lehetőség a jelenlegi intenzitású autózásra sem. Családonként évi egy-kétezer kilométer belefér majd, de harmincezer nem. Aztán: a nyugati társadalmak húscentrikus étkezését el kell tolni a növényi alapú fogyasztás felé. Fenntarthatatlan a jelen mértékű állattartás, ugyanis mondjuk egy kilokalóriányi hús előállításához csaknem tízszer annyi energiára van szükség, mint egy kilokalóriányi növényhez. Szintén fenntarthatatlanok az energiapazarló épületek. Alternatív technológiákkal már most lehet csaknem nulla fűtésigényű házat felhúzni."



El tudod képzelni ezeken a területeken a józan önkorlátozást?
Vagy: miben igen, miben nem?
S ha nem, jön a Tragédia XIV. (eszkimó) színében bemutatott jövő?

Szerinted?

„Nincs elmúlt-múlt, csak én múlhatok el, akinek közöm van hozzá, elképzelésem róla, pontosan nekem, hogy legyen jelenem. Tévedés, hogy a múlt „messze” esik, „távol van”. Közeli, mint a kihűlt szerető, aki újra és újra fölmelegszik és megint mindenre képes. A múlt mai csoda, amit holnap ismerek meg s teszek magamévá. Mégis úgy élünk, mintha ismernénk a jelent nélküle, s lehetne így is álmunk a holnapról.”


Egyetértesz-e Mészöly Miklós gondolatával?
Hogyan befolyásolja a mát, a holnapot a tegnap?
Elkerülhető-e, zárójelbe tehető-e a megismerés?
Mennyire 'mélységes mély a múlt kútja'?

A kérdések is folytathatók, a válaszokra is kíváncsi vagyok.

Szerinted?

Úgy érzékelem, hogy nagy igény erre vagy az ilyen típusú párbeszédkísérletre nincs. Teszek még egy próbát.

A múlt hétfői idézet (is) Popper Pétertől származik (A tigris és a majom. Popper Péterrel beszélget Mihancsik Zsófia)


"32
Arról, hogy semmitől nem kell félni
Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz."


Így gondolod?

Így is teszed ? (Mekkora a távolság a gondolat és a tett között?)

Fontosabb az igazság, mint az élet? Vagy csak az Antigonék esetében?

Milyen ár nem túl nagy az igazságért?

Szerinted?

"... analizáltam, hogy az embernek hol van a hazája. Ugyanis az határozza meg a hovatartozását. Ha Magyarország a hazája, akkor magyar. Ha Chile, akkor chilei. De mi határozza meg, hogy hol a haza? A következőkre jutottam: először is az ember kommunikatív lény. A hazája tehát az az ország, amelynek a nyelvén a legpontosabban ki tudja fejezni magát. Másodszor, amelynek a nyelvét a legpontosabban érti, utalásokkal, célzásokkal együtt. Harmadszor a kultúra: a kultúra gondolkodásmódot reprezentál, tehát amelyik ország kultúrája a sajátja, az az ország a hazája is. Mentünk át a feleségemmel a sivatagon, Egyiptomból Izraelbe, valamit kérdezett, amire azt feleltem: karóval jöttem. Próbálnám ezt mondani egy francia nőnek... Bevinne az elmegyógyintézetbe, hiszen sosem hallott József Attiláról. Aztán az orientáltság. Hol tud a legjobban tájékozódni arról, hogyan intézhetők el a kényes dolgok? Aztán: a zsigeri része a dolognak, az ízek. Ez iszonyú keményen meg tudja gyötörni az embert. (...) Ezek a dolgok nagyon mélyen élnek az emberben, és nem lehet őket megváltoztatni. Magyarán: egy ember nem átültethető. Talán még a serdülőkora előtt igen. De ha ezt a kort itt érte meg, akkor lehet, hogy az otthona másutt lesz, de a hazája itt van."


És ti mit gondoltok: mi a haza? S valóban nem átültethető az ember?

Szerinted?

"Buddhának volt egy fia, Rahula, az anyja nyolcéves korában elviszi Buddhához, hogy most már a papának kell őt nevelni. Ám a fiú hamarosan szembefordul az apjával, mint ez annyiszor megtörténik minden jobb családban. Buddhának van egy unokatestvére is, aki a helyére akar lépni, és pártütést szervez Buddha ellen. Rahula csatlakozik hozzá. Nagy balhé van, vallásszakadás. Majd egy idő után Rahula megjelenik Buddhánál. Apa, mondja neki, én nagyot vétettem ellened. Szembefordultam veled, az unokatestvéredhez csatlakoztam, meg akartalak fosztani a mozgalom irányításától, de nagyon megbántam. Melletted szeretnék élni, és segíteni neked. Buddha nemet mond. Miért nem, kérdezi Rahula. Megbántam, jóvá szeretném tenni. Mire Buddha azt mondja: Légy szíves, hozz egy agyagedényt. Hoz. Töltsd meg vízzel. Megtölti. Mosd meg benne a lábadat. Megmossa. Öntsd ki. Kiönti. Töltsd meg tiszta vízzel. Megtölti. Igyál belőle, mondja Buddha. Rahula megtagadja. Miért nem, kérdezi Buddha. Mert előzőleg piszkos víz volt benne. Látod, mondja Buddha, így vagyok én is veled. Nem kétlem, hogy benned már tiszta víz van és tiszta szándék. De valaha nem így volt. (...) Szóval itt nem fordul elő, hogy az atya keblére vonja a tékozló fiút, és borjút vágat a tiszteletére."

(A tigris és a majom. Popper Péterrel beszélget Mihancsik Zsófia)


S te Buddha vagy a tékozló fiú apjának felfogásával, magatartásával tudsz inkább azonosulni? Van-e harmadik lehetőség?

A visszafogadás vagy elutasítás gesztusa szerinted egyén- vagy kultúrafüggő? Vagy: és?

Megéltél-e hasonló szituációt - hogyan?

Örömmel venném, ha megírnátok.

Szerinted?

A legmélyebb álmomból is felébredek, ha kinn az utcán sikoltanak. Kirohanok a balkonra, kutatva, mi történik, gondolom, odavágok valamit, egy vázát, egy cserép virágot ledobok, valamit tenni kell, mert most valaki segítségért kiált, és tudom, hogy nem jönnek ki a házakból az emberek. Amikor én segítségért kiáltottam, nem mozdult senki. Mikor az utcán segítségért kiáltottam... pedig kilestek az ablakon. (A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?)

Azon az éjszakán, amikor kiszöktem a parókiáról, nem fogadott be senki, aztán jóval később valahol egy kicsi magyar városban az utcára szorultam - hiába könyörögtem, hogy csak a pincébe engedjenek be, vagy csak az előszobában egy székre, vagy a pajtába - nem, és nem. Télen nem lehet fedél nélkül tölteni az éjszakát. Hajnal felé mindenképpen elfáradsz, és ha leülsz, akkor megfagysz. Félek, ha idegen városban egyedül vagyok az éjszakai utcán. Félhetnék attól is, hogy megtámadnak, hiszen megtörténhet békében, Budapesten is. De inkább a kirekesztettségtől félek." (Polcz Alaine: Asszony a fronton)


"A félelem győz le mindent, és nem a szeretet?" Szerinted? Így karácsony előtt különösen aktuális a kérdés.

Szerinted?

"... Bildung. Képzést, önképzést jelent. (...) Azt jelenti, hogy saját agyának műveléséért mindenki maga felelős. Annak érdekében, hogy tudjon a világról, mindenkinek magának kell tennie. Ez a felelősség senkire át nem hárítható, műveltség nélkül a lelkiismeretet sem lehet jól karban tartani."

(Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel)


És ti mit gondoltok műveltség és felelősség, műveltség és lelkiismeret összefüggéséről?

Szerinted?

Nagy az ország, s neki csak a maga városa a világa. Mintha nem is az országba tartozna ez a város, ez annyira saját életét éli, és annyira szűkkörű. Olvasni kezdte az újságot, halkan, hogy ne zörögjön, és egy vidéki polgármester nevét találta meg, akit a főispán azonnali hatállyal felfüggesztett. Végigolvasta a vádpontokat. Valamennyi anyagi természetű dolog; a város kertgazdaságvételénél a polgármester szabálytalanul járt el... Az óvoda építkezésénél szintén szabálytalanul járt el... A polgármesteri lakás számára való telekvásárlásnál szabálytalanul járt el... A hatodik vádpont szerint a városi alkalmazottakat a saját háztartásában foglalkoztatta... Idegeneknek engedte át használatra a város tulajdonát képező autót... Egyes szerződéses városi vállalkozók járandóságainak kifizetésénél kevesebb illetéket vontak le, s így az államot károsodás érte... A város részére felhatalmazás nélkül vásárolt egy sokszorosító gépet... Szabálytalanságokat követett el a külföldi kölcsönök terhére történt építkezéseknél... És végre a legsúlyosabb vádpont, hogy a parcellázásoknál meg nem engedett anyagi előnyökhöz jutott...

Megdöbbenve olvasta újra s újra a vádpontokat. Egy sincs köztük olyan, ami náluk is elő ne fordult volna, és egy sincs, aminek bűnügyi következménye lehetne... Fel fogják menteni, gondolta magában. Hajsza.

Így fel lehetne függeszteni akármelyik polgármestert, mert ez mind bizonyíthatatlan vád... Pletyka...

Úgy érezte e pillanatban magát, mint a vad, aki még szabadon cserkel a mezőségben, de már valahol készítik a fegyvert reá.

Olyan ez az élet, mint valami dzsungel. Vadak élnek benne, s marcangolják egymást, és felfalják, akit lehet.

Itt senki sem ért alapjában semmihez. Itt az a baj, hogy mindenki olyan helyen áll, ahová nem készült. S aki ért valamihez, az sehol sincs. (...) Itt minden képviselő társadalmi érdemei, kormányszolgálatai jutalmául kapja a képviselőséget. A megbízhatóság, nem a hozzáértés a fontos. A rokoni kapcsolat a legbiztosabb ismérve a megbízhatóságnak. S minél kevésbé ért valaki magához a politikai tudományokhoz, annál megbízhatóbb. Itt szavazógépek kellenek."

Móricz 1930-ban írta a Rokonokat. Halad-e előre a világ, vagy csak körbejár?

Szerinted?

"Tény, hogy bizonyos dolgokat, gesztusokat belém neveltek, ettől nem tudtam, nem is akartam megszabadulni. A formátlanságtól idegenkedem, a formák nagyon fontosak. Az elmúlt évtizedekben, mondjuk 1956 óta, de 1968 óta mindenképp, számomra az egyetlen kapaszkodót, a szó közvetlen és átvitt értelmében, az úgynevezett polgári erények jelentették, a civil öntudat megbízható formái. Ezek közül nem egyet bizonyára öntudatlanul vettem át a családomtól. Tehát, hogy adott helyzetben a viselkedésnek milyen optimális formái lehetségesek, az ember hová fújja az orrát és hová nem, hogyan öltözködjön, hogy ne tűnjön ki nagyon, de bizonyos esztétikai igénynek azért megfeleljen, vagy amikor asztalhoz ül, akkor miként terítsen meg magának, ne papírosról egye a parizert, ne nyúljon kézzel a tányérba, szalvétával törölje a száját, rendesen fogja a villát meg a kést - ezek olyan alapszabályok, amelyek az életnek valamifajta formát adnak, egyezményes rendbe szervezik, és erre a rendre nekem nagyon nagy szükségem volt, hogy ne pusztuljak el. Hogy ne pusztítsam el magam, ne pusztítsanak el, és még csinálni is tudjak valamit. Ennek az egész formavilágnak én nagyon jó hasznát vettem. Lehet, hogy mindez ma már mulatságos, nevetséges lett. Nem tudom."

(Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel)


Ti hogy vagytok a formákkal? Tudatosan őrzitek vagy éppen tagadjátok? Milyen szerepet játszanak a formák az ember életében?

Szerinted?

"A rendszerető, pedáns ember hajlamos megfeledkezni róla, vagy esetleg soha el sem jut a felismerésre, hogy a világ természetes állapota a zűrzavar, a káosz, és amit ő rendnek vél, az látszat, érzéki csalódás, önáltatás vagy gyermeteg kísérlet az uralkodó felfordulás elkendőzésére. Ez a fogyatkozása olyan erős, hogy úgy képzeli, egészen az utolsó pillanatig, szíve végső dobbanásáig a helyén lesz majd körülötte, benne minden, és mindenek után gondosan kitakarított, átszellőztetett szobában, frissen vetett ágyban, patyolattiszta hálóingben, megfürödve, megborotválkozva és szeretteitől körülvéve hal meg."

(Oravecz Imre: Ondrok gödre)

Ti hogy gondoljátok: a rend-e a látszat, és a zűrzavar-e a természetes? Vagy esetleg éppen fordítva? Más szinten úgy is kérdezhetem: mennyire van a kezünkben az életünk?

Szerinted?

A következő részlet Oravecz Imre Ondrok gödre c. regényéből való. Árvai István (sokgyermekes, törekvő, módosabb parasztcsalád sarja) feleségével és két kicsi gyerekével Amerikába indul. A századfordulón vagyunk.

„- Ez a törvény, a mi törvényünk. Az ember maradjon ott, ahol született, nevelkedett, ahol felnőtt, ahová a Jóisten tette. Ahol otthon van, ahol ismerik, és ő is ismer mindenkit, mindent. Földet, időjárást, határt, hegyet, völgyet, erdőt, utat, vizet, madarat, bogarat, növényt, még a leghaszontalanabb útszéli gazt is. Ne menjen máshová, ne izgágáskodjon, ne kódorogjon, csámborogjon. Maradjon a seggén, üljön meg, keresse, találja meg a boldogulását ott, ahol az apja, nagyapja, annak a nagyapja, meg a többiek. Csinálja azt, amit az ősei, ami bevált. Ne fogjon másba, ne akarjon mást, aztán főként nem máshol, pláne nem külföldön. Ha rajtam múlt volna, soha ki nem mozdultam volna Szajláról, még a szomszéd faluba se mentem volna át soha. Minek? Felesleges. Mi keresni valóm van ott nekem? Semmi. Kijeim azok nekem? Senkijeim. De ezt az ember fiatalon nem tudja, aztán elkívánkozik innen, meg mászkál. Én is csak őszülő fejjel értettem meg, pedig itt minden megvan, csak meg kell érte dolgozni.
- Szerintem nincs meg minden Szajlán - védekezett kissé erőtlenül István. - Vagy mondjuk inkább úgy, hogy én még nem tartok ott, ahol kend.
- Azért hallgass rám, az öregebbre, a tapasztaltabbra, amíg nem késő, amíg itthon vagytok. Mert aztán késő lesz, aztán szívhatod a fogad.
- Mindenki a maga útját járja, apám.
- De nekünk egy az utunk.
- Most egy darabig nem, megint nem.”


Ti hogy gondoljátok: menni vagy maradni? Egyáltalán: gondoltatok-e már rá? Ha igen, egy időre vagy örökre? Miért?

Szerinted?

Az előző szöveg Franz Kafka Add föl! c. parabolája volt (teljes terjedelmében).

A mostani szöveg Márai Föld, föld!... c. művéből származik. Az író végleg búcsúzik a hazájától, a búcsú során elmegy a kiadójába - amit egyik napról a másikra államosítottak -, úgy gondolja, hogy Magyarországról való távozása után a könyveit be fogják zúzni, kilép az épületből - innen idézem:

"Szórakozottan mentem, és azon törtem a fejem, mi volt a 'jól menő íróság' értelme? Mi is volt az, amit a sok könyvvel és másféle írással mondani akartam?... De minden, ami eszembe jutott, mesterkélt, nyakatekert okoskodás volt. Aztán, a Köröndön túl, átmenet nélkül - mint a kártyás, aki vesztett és váratlanul talál a mellényzsebében egy aranypénzt - ez jutott eszembe: 'Az ember: lehetőség'. Az első eszméletre fontoskodóan hangzott, mint mikor a Herr Professor felemelt mutatóujjal prelegál egy közhelyet. De olyan is volt, mintha abban a titokzatos komputerben, ami az agysejtek összessége, valaki vagy valami előhúzta volna ezt a meghatározást. Mert évtizedeken át mindenféléről írtam - a mulatságosról és a szörnyűségesről -, de közben valahogy erőlködve, mindig arról szerettem volna beszélni, hogy az ember - ez a nagyon fiatal emlős, aki az organikus evolúció során, talán valamilyen kozmikus sugárütés mutációs változata következtében, ösztönzést kapott, hogy más organikus élőlények agyvelejétől eltérő, nagyobb térfogatú agyvelőt növeljen - több is, más is, mint amit vagy akit éppen mutat. Arról akartam írni, hogy van valami az emberben, amit a természetéből következő iszonyatosságok és esetlegességek sem tudnak megmásítani: nem 'jobb', mint amilyen, de mindig, minden szörnyűségen túl 'más': lehetőség... Az egzisztencialisták azt hiszik, az ember nem az, akinek születik, hanem az, aki lesz belőle. Homályosan és megszövegezetlenül, de azt hittem, az ember nem az, akinek születik, nem is az, aki aztán lesz belőle, hanem mindig, mindenen túl permanens lehetőség. Nem mondhatom, hogy mindezt szó szerint így gondoltam el, délelőtt, amikor eljöttem a kiadómtól, ahol éppen rohadni kezdett 'életművem', és mentem a napsütötte pesti utcán. De emlékezem, hogy szórakozottan, füstölögve morogtam magam elé ilyesmit."


Ti hogy értelmezitek Márai definícióját? És szerintetek: mi az ember?

Szerinted?

Kora reggel volt, az utcák tiszták, üresek, a pályaudvarra mentem. Ahogy a toronyórát órámmal összehasonlítottam, láttam, hogy sokkal később van már, mint hittem, sietnem kell, e felfedezésemtől megrémültem, elbizonytalanodtam utamban, nem ismertem még jól a várost, szerencsére akadt a közelben egy rendőr, odasiettem hozzá, és lélekszakadva kérdeztem tőle az utat. Mosolygott, s azt kérdezte:
- Tőlem akarod megtudni az utat?
- Igen - mondtam -, mert magam nem találom.
- Add föl, add föl! - mondta, és nagy lendülettel elfordult, mint aki nem akarja, hogy nevetni lássák.


Ez egy közismert parabola. Te hogy értelmezed?

Szerinted? / По-твoeмy?

Életem legmeghatározóbb olvasmányai között tartom számon a Mester és Margaritát, érintőlegesen a regényhez kapcsolódva itt és itt már írtam róla. Az eheti párbeszédkísérlethez ebből a műből veszek egy részletet.

- Most pedig, kérem, számoljon be a kivégzésről.

- Megkérdezném, mi az, ami elsősorban érdekli a helytartót.
- Nem lázongott-e a tömeg? Nem próbálta-e kimutatni felháborodását? Ez a legfontosabb.
- Nem, semmi efféle nem történt.
- Akkor jó. Személyesen állapította meg a halál bekövetkeztét?
- Efelől nyugodt lehet a helytartó.
- És mondja... adtak nekik inni, mielőtt fölfeszítették őket?
- Adtak. De ő - s a vendég behunyta szemét - nem fogadta el.
- Kicsoda? - kérdezte Pilátus.
- Bocsánat, hégemón! - kapott észbe a vendég. - Nem mondtam a nevét? Ha‑Nocri!
- Az eszeveszett! - kiáltott fel Pilátus, és nem tudni, miért, elhúzta az arcát. Bal szeme alatt lüktetni kezdett egy ideg. - Hogy valaki mindenáron napszúrás­ban akarjon elpusztulni! Visszautasítsa, ami törvény szerint dukál! És milyen szavakkal utasította vissza?
- Azt mondta, köszöni szépen - felelte a vendég, ismét behunyta a szemét -, és nem haragszik azokra, akik halálát okozták.
- Kire nem haragszik? - kérdezte Pilátus halkan.
- Azt nem mondta, hégemón...
- És prédikálni nem próbált a katonák jelenlétében?
- Nem, hégemón, ezúttal nem volt bőbeszédű. Csupán egyet mondott: hogy az emberi gyarlóságok közül a gyávaságot tekinti a legsúlyosabb bűnnek.
- Mire értette ezt? - kérdezte Pilátus, és a vendéget meglepte a hégemón izgatott, elfúló hangja.
- Az nem derült ki. Furcsán viselkedett, mint általában mindig.
- Miben állt a furcsasága?
- Minduntalan igyekezett a körülötte állók szemébe nézni, hol az egyiknek, hol a másiknak; és egész idő alatt furcsán, zavartan mosolygott.
- Egyéb semmi? - kérdezte a helytartó fátyolos hangja.
- Egyéb semmi.


Ti is a gyávaságot tartjátok-e a legnagyobb bűnnek? Ha igen, miért, ha nem, akkor mit? Mit jelent/mi a gyávaság - Bulgakov regényében és egyáltalán?


— А теперь прошу сообщить мне о казни, — сказал прокуратор.
— Что именно интересует прокуратора?
— Не было ли со стороны толпы попыток выражения возмущения? Это главное, конечно.
— Никаких, — ответил гость.
— Очень хорошо. Вы сами установили, что смерть пришла?
— Прокуратор может быть уверен в этом.
— А скажите... напиток им давали перед повешением на столбы?
— Да. Но он, — тут гость закрыл глаза, — отказался его выпить.
— Кто именно? — спросил Пилат.
— Простите, игемон! — воскликнул гость. — Я не назвал? Га-Ноцри.
— Безумец! — сказал Пилат, почему-то гримасничая. Под левым глазом у него задергалась жилка. — Умирать от ожогов солнца. Зачем же отказываться от того, что предлагается по закону? В каких выражениях он отказался?
— Он сказал, — опять закрывая глаза, ответил гость, — что благодарит и не винит за то, что у него отняли жизнь.
— Кого? — глухо спросил Пилат.
— Этого он, игемон, не сказал.
— Не пытался ли он проповедовать что-либо в присутствии солдат?
— Нет, игемон, он не был многословен на этот раз. Единственное, что он сказал, что в числе человеческих пороков одним из самых главных он считает трусость.
— К чему это было сказано? — услышал гость внезапно треснувший голос.
— Этого нельзя было понять. Он вообще вел себя странно, как, впрочем, и всегда.
— В чем странность?
— Он все время пытался заглянуть в глаза то одному, то другому из окружающих и все время улыбался какой-то растерянной улыбкой.
— Больше ничего? — спросил хриплый голос.

— Больше ничего.


A вы cчитаeтe тoжe трусость одним из самых главных человеческих пороков? Еcли да, пoчeму, ecли нeт, тoгда чтo? Что значит трусость – в ромaнe Бyлгaковa и вooбще?

Szerinted?

A múlt hétfői részlet Gion Nándor Latroknak is játszott c. tetralógiájának első regényéből, a Virágos katonából való. A regényfolyam harmadik része, az Ez a nap a miénk a Délvidék visszafoglalásának idején játszódik. A Gion-regény után ezért újraolvastam Cseres Tibor Hideg napok c. művét - gimnazista koromban találkoztam vele, valószínűleg a filmet is láttam, de igazán nem emlékeztem rá. Az e heti "Szerinted?"-hez ez a mű adta az ötletet. Eddig a számomra legvisszataszítóbb irodalmi alak (mondhatnám azt is: embertípus) Sarkadi Oszlopos Simeonjában Vinczéné volt - mostantól Dorner tizedest is ebben a kategóriában helyezem el.

Harmadik napja folyik az újvidéki megtorlás (Cseres regénye szerint az áldozatok száma háromezer-háromszázkilenc): sorban jönnek le a lékhez a már fehérneműre vetkőzött férfiak, öregek, nők és gyerekek is. Az alábbi részletet Szabó (Dorner rajparancsnoksága alatt szolgált) idézi fel a börtönben, 4 évvel az esemény után.

"Délután kettőkor kis terepjáró autón érkezett oda egy vezérkari őrnagy - minek mondjam hozzá, hogy úr? - egyszerűen csak őrnagy. Még mozgott az autója, de már nyitott ajtón kiabált kifelé, mintha megbolondult volna, hogy "tüzet szüntess! tüzet szüntess!".

Még maradt abból a csapatból vagy tizenöt-húsz ember. Ezekkel mi legyen?

Dorner meg a csendőr törzs nagyon összegyakorolták már magukat, egymásra néztek: ezeket már nem szabadna meghagyni!

- Te vagy a katona - mondta a csendőr -, te jelentsd!

Ezzel a csendőr hátrább lépett, a maradék népség mögé, Dorner meg előre. Olyan katonás vigyázzban várta be a vezérkarit, hogy a jutasi őrmesterek se különbül. A vezérkari kénytelen volt megtorpanni előtte, a cövek előtt:

- Alázatosan jelentem, ezek itt mán mindent láttak, mindenbe bele vannak egyesülve, tessék mán hagyni, hogy befejezzük a munkát velük.

A vezérkari csak nézte-nézte Dornert, aztán a maradékra vetette a szemét, Dorner meg folytatta:

- Úgyis mindjárt ebédelni mentünk volna...

Dorner meglóbálta a kezét. Ezt viszont még Sasvári szakaszvezető úr se engedte volna meg.

Hideg volt még mindig, ha nem kellett dolgozni, mozogni az embernek.

A vezérkari lehúzta komótosan bal keziről a kesztyűt, egy pecsétgyűrű volt a középső ujján, azt a hüvelykujjával ügyesen a tenyerébe fordította, s már ütött is abban a szent percben."

Nektek ki a legellenszenvesebb, legundorítóbb irodalmi hős? Örülnék, ha bemutatnátok (idézettel és/vagy saját szóval)!

Szerinted?

A múlt heti részlet Babel Lovashadseregének Gedali c. novellájából való. Nemigen volt kedvetek reflektálni rá... Lássuk a következőt!

"A Virágos Katona szöges korbáccsal veri a Megváltót a kőoszlopokba épített képeken. Homokszürke ruha van rajta, és a mellén egy hatalmas, sárga szirmú virág. A rikító sárga virág egyáltalán nem illik a képekre, és vele együtt a katona sem, hiszen senki másnak nincs a ruhájára virág tűzve, sőt még a háttérben sem látszik egyetlen virág sem. Arról a sok tülekedő emberről látszik, hogy onnan nőttek ki, abból a kopár, homokos talajból, és valahogy mindannyian összetartoznak, a Virágos Katona azonban úgy járkál ott közöttük, mint aki véletlenül került oda, és ezért megbélyegezték egy nagy sárga virággal. Amikor először hosszabb ideig nézegettem a képeket, folyton az volt az érzésem, hogy a Virágos Katona ki akar lépni a képekből. Akkor még azt hittem, hogy mindez a sárga szirmú virág miatt van, de később rájöttem, hogy nem csak emiatt különbözik a többiektől, a virág tulajdonképpen nem is olyan fontos. A Virágos Katonának az arca más, mint a többieké. Ugyanolyan szakállas arc, mint a többieké, de hiányzik róla valami. Tudniillik a Virágos Katona nem szenved. Mindenki más szenved: a Megváltó, akinek vérzik a homloka a töviskoszorú alatt, a farizeus, aki leköpi a Megváltót, Simon, a cirénei ember, akinek át kell vennie a keresztet a leroskadó Jézustól, a hóhér és az egész bámész népség mind, mind szenved, mindegyiknek látszik az arcáról, hogy boldogtalan. Az egyetlen boldog ember a Virágos Katona. Komoly az arca, majdnem zord, de bozontos, barna szakálla mögül mégis mintha folyton mosolyogna egy kicsit, és az egymástól távol eső szemeivel úgy néz az emberekre, mintha azok nem is léteznének. És ezután már mást is felfedeztem: a Virágos Katona mindent rosszul csinál. A többiek értik a dolgukat; a katonákat vezénylő százados is, a keresztet készítő ácsok is, a hóhér is, a Virágos Katona azonban hallatlanul ügyetlen. Sisakja félrecsúszott a fején, a lábát esetlenül emelgeti a Megváltó mögött, és a szöges korbácsot is úgy fogja, és úgy lendíti meg, hogy szinte biztosra vehető, hogy mindjárt az ő nyakára tekeredik. A következő képen a korbács mégis a Megváltó hátán csattan, de úgy, hogy a szöges végei visszamerednek a Virágos Katona felé, aki komoly arccal mosolyog, mintha nemcsak a körülötte tolongó emberekről nem tudna semmit, de még a kezében tartott korbácsról sem. Furcsa volt ez nagyon, és én egy pillanatra arra is gondoltam, hogy talán hülye a Virágos Katona. De nem, határozottan értelmes arca van, nem hülye, egyszerűen csak boldog. És akkor elhatároztam, hogy megállapítom, miért boldog a Virágos Katona."

Ez most egy regényből vett részlet. A főhős, Rojtos Gallai István megfejti a titkot: a Virágos Katona csak testben van jelen - lélekben kilép az adott térből és időből, kiszakítja magát az éppen zajló eseményekből, ha úgy tetszik: teremt magának egy másik világot.

Szerinted lehetséges-e ez? Ha lehetséges, miben/hogyan teremthető meg, fenntartható-e a valóság ellenében? Ha lehetséges, jó-e ez? Ti mit gondoltok? Örülnék, ha megírnátok...

A következő "Szerinted?" egy hét múlva, hétfőn jön.

Szerinted?

(...)

- A forradalom... hát "igen"-t mondunk neki, de vajon a szombatnak "nem"-et mondjunk-e? - így kezdi Gedali, és körülfon ködös szemének selyem szíjaival. - Igen, kiáltom én a forradalomnak, igen, kiáltom én neki, de ő elbújik Gedali elől, és csupán a puskaropogást küldi feléje...
- A lehunyt szembe nem jut el a nap - válaszolom az öregnek -, de mi felhasítjuk a lezárt szemeket...
- A lengyel zárta be a szemem - suttogta az öreg alig hallhatóan. - A lengyel: veszett kutya, megragadja a zsidót, és kicibálja a szakállát, eh, a kutya! S most őt verik, a veszett kutyát. Ez nagyszerű, ez a forradalom! De jön az, aki a lengyelen elverte a port, és így szólt hozzám: - "Add csak ide a gramofonodat, Gedali." - Én is szeretem a muzsikát, pan - válaszolom a forradalomnak. - "Nem tudod te, hogy mit szeretsz, Gedali, de majd ha beléd lövök, akkor megtudod, és nekem lőnöm kell, mert én a forradalom vagyok..."
- Neki lőnie kell, Gedali - mondom az öregnek -, mert ő a forradalom.
- De a lengyel is lőtt, szerelmetes uram, mert ő az ellenforradalom. Maguk meg lőnek, mert maguk a forradalom. A forradalom pedig kellemes dolog. De a kellemesség nem szereti az árvákat a háznál. A jó dolgokat jó emberek csinálják. A forradalom a jó emberek jó dolga. De jó emberek nem ölnek, így hát a forradalmat gonosz emberek csinálják. De a lengyelek szintén gonosz emberek. Vajon ki mondja meg Gedalinak, hogy hol a forradalom és hol az ellenforradalom? Valaha tanultam a Talmudot, szerettem Rasi magyarázatait és Majmonides könyveit. De Zsitomirban van még sok értelmes ember, és íme, mi valamennyien tudós férfiak arcra borulunk, és egy hangon kiáltjuk: Jaj nekünk, hol van a gyengéd forradalom?
(...)


Ez itt egy novellarészlet. Aki késztetést érez, írja meg pár sorban, szerinte miről szól! Kíváncsi vagyok... A következő "Szerinted?" egy hét múlva, hétfőn jön.