2017. június 19., hétfő

Gyönyörűséges hársillatban ülök, állok, alszom...



                                                 Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik
                       

                                                  A hársfa mind virágzik,
                                                  a csíz mind énekel,
                                                  a lomb sugárban ázik,
                                                  csak szíved alszik el.

                                                  Nyílnak feléd a lányok,
                                                  mint ékszer-ládikók -
                                                  nem is figyelsz utánok,
                                                  kedved beszőtte pók.

                                                  Már csak hitet szeretnél,
                                                  szolgálnád Ég-Urát,
                                                  minden hiút levetnél,
                                                  viselnél szőrcsuhát.

                                                  A hársfa mind virágzik,
                                                  a csíz mind énekel,
                                                  a lomb sugárban ázik,
                                                  csak szíved alszik el.
                      




2017. június 18., vasárnap


174
Arról, hogy sokat kell sétálni
Természetesen mindig egyedül kell sétálni, legalább egy, de inkább másfél, s ha lehet, két órán át napjában. A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.

(Márai: Füveskönyv) 




 









2017. május 24., szerda

Nekrológ

"Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."

1993-ban egyszerre érkeztünk a Szent István Gimnáziumba. Ervin 31 éves, ifjú apa, az egri tanárképző főiskola irodalomtanszékének tanársegédi állását cserélte a középiskolai tanárságra. Hosszú éveken keresztül velem szemben ült a tanáriban, asztalán toronymagasra halmozta a könyveket, nagy kupacokban álltak a dolgozatok. A legmunkásabb két tárgyat tanította – magyart és történelmet –, nemcsak nappali, hanem esti tagozaton is. A lélekölő mennyiségű, nagy időigényű dolgozatjavítás gyakran kitöltötte a szüneteket, a lyukas órákat is. Ma is látom, ahogy ott ül a Kis-Duna parti épület tanárijában a kanapén, vastagon aláhúzza a helytelen kifejezést, a tárgyi tévedést, megjegyzéseket ír a margóra, az asztalon a fémbögre, belekortyol a teába… Vagy jön a folyosón, jellegzetes járásáról messziről felismerni, derékból mozog az egész felső teste, kaszál a kezével… Vagy magyaráz valamit, erősen gesztikulál… Mert a magyarázás volt a lételeme, bármilyen témában, szituációban és közegben előadott, saját meghatározása szerint "epikus alkat" volt. Megértetni sosem késő, sugallta a magatartása, amikor érettségin is kiigazította a diákot, vagy elmondta a tételt, ha a delikvens nem állt a helyzet magaslatán. Messze átlag fölötti tudású és műveltségű tanárember volt, lehetett volna belőle tudós, ha ezt ambicionálta volna. Lehetett szeretni őt vagy/és tartani tőle – hisz a tanár is esendő ember –, de nem lehetett kétségbe vonni szakmaszeretetét, tág látókörét, igényességét.

Bölcsész végzettsége ellenére értett sokféle kézműves tevékenységhez, leginkább az asztalos munkát szerette. Kisbútor-készítésben, képkeretezésben, ékszerkészítésben ugyanolyan precizitás jellemezte, mint tanári munkájában. Szívesen túrázott, kerékpározott. Szerette a társaságot. Szilárd és józan értékrend jellemezte, kiállt, amikor meg kellett szólalni, hátsó és ártó szándék hozzá nem férhetett.

16 év után, 2009-ben – nem éppen önszántunkból – távoztunk az Istvánból, de nem szűntünk meg istvánosok lenni. Azóta is évente többször összegyűlünk, de távolmaradásodat az idei évzáróról felsőbb hatalmak igazolják, kedves Ervin.

 „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Értünk szól.



2017. május 21., vasárnap

Tegnap a Katonában az Össz-Hangot láttuk, hallottuk. Fizikai jelenlét nélkül is köztünk volt Esterházy. Az ismert karácsonyi dalra előadott improvizáció egyszerűen zseniális. Éjfél után hazaérve még Esterházyt olvasok, találomra ütöm fel az Egy kékharisnya följegyzéseiből c. kötetet, a második írás, amibe belebotlok Désről szól: "Azt, hogy kicsoda Dés László szaxofonos, azt az ember persze tudja, úgy többé-kevésbé azt is, hogy ez mivel jár, profizmus, virtuozitás, effélék. (...) Nem véletlen, hogy a szaxofonról azt szokták mondani, hogy beszél. Dés László hozzám szólt, továbbírta a szövegeket - elképesztő könnyedséggel, erővel és tisztán. Azt meg külön érdekes látni, hogy változtat, javít, a nekem-jóból neki-jót csinál, olykor csak egy hajlításon múlt, máskor eldobta az egészet, és teljesen máshonnét kezdte. Mennyi ötlet csak úgy odaszórva, gyöngy a disznóknak, mennyi kedv, invenció! (...) Micsoda fantasztikus ország, gondoltam, és vállat vontam."

A "haza a magasban" tényleg fantasztikus ország.

2017. május 13., szombat

"... a család akkor működik, ha mindenki kipakol minden terhet az asztalra, és minden harcot végigharcolnak, totálisan tabumentesen, és ha kell fájdalmasan. Mindenkinek szembe kell néznie magával és a másikkal és semmilyen szempontból nincsen helye se hazugságnak se kegyelemnek. Nincs hiúság, nincs félrenézés, harc van, mert akkor mindenki egyenlő lehet a másikkal és mind szabadok lehetünk. Ez persze csak a szűk családon belül valósítható meg, nagyon sok empátia kell hozzá, és rengeteg önismeret." 
 
 

2017. május 10., szerda

Az István egy darabja



1993-ban egyszerre érkeztünk az Istvánba, 2009-ben egyszerre rúgott/rúgatott ki bennünket (is) a dicső városvezetés. A Kis-Duna parti iskolában hosszú éveken keresztül egymással szemben volt az íróasztalunk. Tegnap éjjel meghalt az általam ismert István egy darabja.

Novemberben a piacon összefutva mondta el a diagnózist, a kilátásokat. Még műtét előtt volt. Ha 3 hónapon belül kiújul, nem műthető újra, egy másik orvos szerint igen. Fel van készülve, mondta, ha ennyit dobott a sors. De A. - ott szaladgált körülöttünk - még csak 8 éves, és könnybe lábadt a szeme.

A legmunkásabb két tárgyat tanította, lélekölő mennyiségű dolgozattal. De a magyarázás volt a lételeme, bármilyen szituációban és közegben - a kórházban a középső fiával találkozva döbbenten fedezem fel B.-on az apja kézmozdulatait. Messze átlag fölötti tudású és műveltségű tanárember volt, saját meghatározása szerint "epikus alkat". Lehetett volna belőle tudós, ha ezt ambicionálta volna.

Bölcsész végzettsége ellenére értett sokféle kézműves tevékenységhez, leginkább az asztalos munkát szerette. Szenvedélyes túrázó volt, fiatalabb korában nem egyszer megtette az Eger-Bajna távot biciklivel. Szerette a társaságot, kiállt, amikor meg kellett szólalni, szilárd és józan értékrend jellemezte, hátsó és ártó szándék hozzá nem férhetett.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”  (John Donne)


2017. május 4., csütörtök

Hűha!

Ma a kedvenc esztergomi boltomban azt mondja az eladó:
"Már bocsánat, de jó segge van! Milyen jó szabású ez a nadrág! Meg van magán egy kis szín, jó az ősz haj...

Így 60 felé nem mindennapi bók. Ma már érdemes volt felkelnem.





2017. április 30., vasárnap

A gyermek

nem akarja, hogy kitegyem a facebookra, ide megengedte, itt jóval kevesebben látják. Ez a tegnapi produktum, bő két óra alatt készült. Tudja, a kezek...




 

2017. április 29., szombat

Ki?



Nagy László

Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra! 
 
 

2017. április 18., kedd

Téli rege

Tegnap este láttuk a Radnóti Színházban. A színlapon azt írja Valló Péter, a rendező:

„A Téli rege nem kisebb kihívás elé állít minket, mint hogy megragadjuk magát az Időt, és megmutassuk teljes valójában – hadd lássák a nézők, hogy milyen is! Lassú és gyors, gonosz és jóságos, pusztító és teremtő. Ahogy telnek az évek, az ember észreveszi magán, hogy az Idő egyre fontosabb szerepet játszik az életében, és nemcsak az elmúlás, hanem a visszafordíthatatlanság, a megismételhetetlenség, a jóvátehetetlenség értelmében is. Persze Shakespeare, az emberi história egyik legnagyobb drámaköltője ezekre a gyászos képzetekre mégiscsak talál felemelő, vigasztaló válaszokat. Hiszen mire való a fantázia? A Téli rege színrevitelének a legnagyobb tétje, hogy mindezt egyszerre meg tudjuk mutatni.” 

Egy kortalannak berendezett stilizált, fehér térben, mai ruhában játszanak a színészek egy keserédes mesét, ahol az Idő (Bálint András) bölcs látó és láttató, az emberek, mint mi vagyunk: zsarnokok, szolgalelkűek és szembeszegülők, tisztán látók, megbocsátók, jólelkűek és haszonlesők... Ez a darab is, mint a nagy alkotások, sokrétegű: megmutatja, hogy a boldogság, a családi idill pillanatok alatt semmivé válhat, az ember megbolondulhat, beszűkült tudatába nem enged be érvet, szétver mindent maga körül, s amikor kijózanodik, vezekel. S van, aki gondolkodás nélkül engedelmeskedik a zsarnoki akaratnak, van, aki hezitál, de behódol, s van, aki ellenáll, meggyőzni próbál, s ha nincs más lehetőség, menti a menthetőt.

"Leontes nem különösebben okos ember; a létbe vetettség élményét nem képes önálló gondolattá fogalmazni. Fogalma sincs róla, hogy mi az, ami elkülöníti a többiektől, az a magány, amitől egyszerre elveszíti a fejét. Éspedig épp azért, mert önfejű, mert csak önmagával van elfoglalva. Önkényesen, tévesen kijelölt analógiák alapján próbál tájékozódni, s ezért eltéved az életében. (...) Megesik ilyesmi, hogy a férfi eltörpül ahelyett, hogy felnőne, mert ami lenni szeretne, "örök-gyerek", arányosan nem maradhat. Mit tesz ilyenkor egy mai tucatférj? Rosszalkodik, kirúg a hámból, felrúgja a házasságát, úgy menekül belőle - egy másikba." Írja Géher István.

A mesében persze majdnem minden jóra fordul, de az anyja meggyötrésébe belehaló kisfiú nem támad fel, az életből eltelt 16 év visszahozhatatlan...

Az előadás után, a tapsrendet megtörve, Ascher Tamás átadta Pál Andrásnak, Leontes megformálójának a Gábor Miklós-díjat, amelyet az évad Shakespeare-darabban nyújtott legjobb alakításáért ítélnek oda. Ascher megemlékezett Koltai Tamásról, aki 17 évig töltötte be a díj kuratóriumának vezető tisztségét, és felolvasta Vass Éva levelét. A Camillót alakító László Zsolt, aki 17 éve az első díjazott volt, nyílt színen gratulált Pál Andrásnak.


2017. február 28., kedd

A meteorológiai tél utolsó napján




A jó idő kicsalta a szomszédokat is a nyaralóba. Öregek, derűsek - élnek (6 éve, mióta ott is otthon vagyunk, hárman meghaltak). Őszinte örömmel köszöntjük egymást, boldog új évet kívánunk. Gy. bácsi két hónap múlva 85 éves, eladná már a telkét, de nem hirdeti, nem siet, jó kinn... A szőlőt nézegeti, szöszmötöl, ma kinn alszik. Megvan M. is  ̶  Zaza csaholva köszönti  ̶ , kiszellőzteti a házat, az ágyneműt, de még hazamegy.




Megmetszem a csüngő barkafüzet, a labdarózsát, levágom az elszáradt krizantémokat, kiszedem a rézvirágot, nézegetem a fügét (kihajt-e, az idei télen először nem volt betakarva), közben erősen beborul  ̶  lemegyünk a partra.  A januári nagy hidegek idején gondoltam a kőfaragóra, vajon hogy bírta a kunyhójában... A kutyája előront és megugatja Zazit, bentről kopácsolás hallatszik  ̶  minden rendben.

A parton senki. Hosszú sétát teszünk. Az egyik állandóan lakott házból frissen sült fánk illata száll...



Most.



 Három hete.


2017. február 20., hétfő

Athénba készülünk

   "Innen, ahol ülök, jól látni a márványportikuszt, a korék csarnokát, áll a hat lány, tartja szép fején a mennyezetet, villog a pentelikoni márvány. (...) A hat koréból öt az eredeti, egy közülük Londonba szakadt, az a második ott csak másolat. Vajon mit csinálhat az Erekhtheion koréja Londonban az Elgin márványok termében, éjjel? S mit a többi műemlék, a torzók, a frízek? Nyihognak-e vajon a lovak? Londonban ritka a napfény, és az ég váratlan kéksége olyan örömmel tölti el a lakosokat, hogy beszélnek róla az ismerősök, ott állandó téma az időjárás. Mit csinálsz hatodik koré, távol a tieidtől, a rezgő, remegő, ezüst párától, amely körüllebegi nővéreidet? Mit csinálsz olyan messze, távol az ősi kövektől?
   Istenem, ne add rám soha, hogy örökre távol kelljen élnem a hazámtól."


(Szabó Magda: Zeusz küszöbén)





2017. január 16., hétfő

36 perc 12 másodperc

Kora este hazaér. Megcsinálja a kávéját (habos tejjel, fahéjjal, mézzel), meleg, apró fényeket gyújt, beteszi Cohen utolsó lemezét, sámlira ül, nekiveti a hátát a fűtőtestnek (mennyivel jobb a cserépkályha, villan belé), lábánál a kutya, igényli a simogatást... Az eltűnt és az énbe épült időre gondol, elvont főnevek (szeretet, felelősség, bizalom) valóságán, valósságán meditál...

Feláll, kikapcsolja a lejátszót. 

2017. január 5., csütörtök

Integráció magyar módra

XY-nal korábban heti 2 órában foglalkozott egy autizmushoz értő gyógypedagógus –  szerinte heti 3 órára lenne szükség.

Felülvizsgálatkor a szakértői bizottság visszavesz egy órát  – XY ezután heti 1 óra fejlesztést kap  –, és beírja a szakvéleménybe, hogy a tanuló "oktatása-nevelése során autizmus-specifikus módszerek alkalmazása szükséges."

Nagyszerű. Az integráció meg van oldva. Papíron.

Megjegyzés: a gyógypedagógia egy másik szakma (a fogorvos nem vezet le szülést, pedig ő is orvos), az iskolában nincs gyógypedagógus, az autizmus-specifikus módszerek ismerete a gyógypedagógián belül is külön szakirány.



2017. január 3., kedd

A nap híre

"Összesen 18 millió forintért foglalkoztak pszichológusok az Emberi Erőforrások Minisztériumának dolgozóival – derül ki a kormány.hu-ra feltöltött szerződésekből. A tárca két megállapodást kötött összesen négy hónapra egy céggel, hogy közreműködjenek személyi fejlesztési célok meghatározásában. A tárca szerint azért kellettek a pszichológusok, hogy megtalálják a minisztériumi dolgozók számára a legmegfelelőbb munkaköröket, és végül „csak” 13 milliót költöttek erre – hangzott el a keddi RTL Híradóban."


2017. január 1., vasárnap

2016


"Undorító egy év volt 2016, de attól semmi nem változik, hogy ugrik egyet az évszám." 

Fájdalmas év volt, "de attól semmi nem változik, hogy ugrik egyet az évszám".