2008. április 27., vasárnap

Olvasmányaim, avagy nincs új a nap alatt

- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K.H.G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
- Ki volt az? - kérdezte a német őr.
- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K.H.G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
- Kik ezek? - kérdezte az őr.
- Költők - mondta dr. K.H.G. - Schiller nevét sem ismeri?
- De ismerem - mondta a német őr.
- És Rilkét?
- Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte
dr. K.H.G.-t.
(Örkény István: In memoriam dr. K.H.G.)

Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel. (Bertrand Russel)

2008. április 24., csütörtök

:):):)

Ebben a szinte élhetetlen országban elégedettséggel tölt el, hogy vannak még élhető szigetek, ahol hívő és hitetlen, baloldali, jobboldali és mindenféle-oldali, öreg és fiatal - egyetlen kivétellel - egyet tud érteni abban, hogy az iskola nem a politika terepe, hogy az iskolavezetés szakmai kompetenciákat igényel. Örülök, hogy ennek a közösségnek a tagja vagyok.

2008. április 20., vasárnap

A történetíró

Sütő Andrást olvasok. A szúzai menyegzőt.

LYSIMACHOSZ (…) A tényeket mondd: mi történt velünk holnap hajnalban?
KALLISZTHENÉSZ Mondanám, de ha folyton megszakítasz…
LYSIMACHOSZ Sokan vagyunk érdekeltek.
(…)
KALLISZTHENÉSZ A nagy szúzai menyegző pedig a tízezer hellén vőlegény és perzsa menyasszony vigasságával betöltötte a birodalom tereit. Nem volt és nem lészen az emberiségnek ehhez hasonló szinkretikus, boldog pillanata (…)
(…)
PARMENION És ha nem így történt mindaz, ami történni fog?
KALLISZTHENÉSZ Ő tudja, minek kell megtörténnie.

2008. április 18., péntek

Elégikus

Mostanában többször eszembe jutott: miért van az, hogy az ember mellől lassan elfogynak a barátai. Sosem volt sok, egy adott életszakaszban egy-kettő. Vége lett az egyetemi életnek, költöztem többször is - túl nagy lett a fizikai távolság, mindent nem lehet levélben elmondani, találkoztunk, aztán már nem is találkoztunk: kikoptunk egymás életéből. Ezt értem. Ha mégis összejövünk, kiderül, hogy értjük egymást, nem lettünk más emberek - de aztán megint nem találkozunk évekig. Kellene, de sűrű az élet, kevés az idő - a barátság meg nagyon időigényes. De van olyan is, amit nem értek, megszakadt, máig sem tudom az okát: valahogy kihűlt, nem kértem magyarázatot, és nem adtak magyarázatot. Van, ami mögött politikát sejtek, van, amiről fogalmam sincs. Nem faggatózom, a tolakodás távol áll tőlem.
Ez a futam olyan elégikusra sikerült.
Ma levelet kaptam egy régi tanítványtól: eszébe jutottam. Ma elballagtak az estisek: az egyikük mondott valami olyat, amit nem írok le, mert dicsekvésnek hatna. Ma olvastam valami olyat, amit megint nem írok le, mert ... Őrzök néhány sms-t, e-mailt is. Majd ha nagyon csüggedek, előveszem.
"...szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett..."

2008. április 9., szerda

Vele kell lenni

Hogy a gyermek mit jelent - akinek van, tudja, akinek nincs, hiába magyaráznám. Kiskorában sem szerettem, amikor azt mondták, hogy "most a legaranyosabb". Mindig az - csak másképp. Ancsel Éva írja valahol, hogy mi a gyereknevelés: vele kell lenni. Igen, azt hiszem, ennyi.
Apa mesél: ez minden esti szertartás, soha nem maradhat el. Van mese a könyvből, aztán villanyoltás után fejből. Legalább két évig ment a "Bruki" (Lázár Ervin után szabadon), a lányom megrendeli, hogy miről szóljon: mindig születésről, szülésről. Lázár halála óta ennek vége, most a főszereplő "Lajos király, a kempingek királya". Egy, másfél éve este apa mesél, én csak hallgatom. Van olvasás délután is, önállóan is - nem mondom, hogy mindig sima ügy.
Apropó, szülés. Hétvégén szabad 1 órát "gépezni": színez, rajzol, dalt hallgat, filmet néz, játszik, babát öltöztet. Néhány hete a koraszülöttekről kérdezgetett. Aztán azt mondta, hogy látott ilyet.
- ???
- Hát, beírtam, hogy: szülés.
Két és fél volt, amikor azt mondta, hogy "van két gyerekem, úgy hívják, hogy Emanuel Schikaneder". Akkor volt új Halász Judit gyerekeknek készített CD-je, a Varázsfuvola. Most Krakkóból hazafelé többek között ezt hallgattuk, két napig énekelte utána Papagenó áriáját. Meg a Carmina Burana egy részletét - azt mondja, ez benne van a János vitézben (a Jankovics Marcell rajzfilmjében), én nem tudom.
Szeret múzeumba járni, sokáig bírja: aprólékosan megnézi a képeket, kérdezi, hogy miért van így vagy úgy. A bibliai tárgyú képeken "olvassa" a közismert történeteket. A múltkor azt mondja: "a kincstárban van egy 30 kilós ezüstkereszt - majdnem olyan nehéz, mint én."
Egy fél éve jegyeztem föl:
Ruhát teregetek, a nyolcéves lányom a gyerekszobában az apjával labdázik. A szabály: minden dobáshoz egy vezetéknevet kell mondani. Apa a volt osztálytársai nevét sorolja, Nóra az ismerősökét, majd egyszer csak azt hallom: Szálasi, Rákosi. Tátva marad a szám.
- Honnan tudsz te ilyeneket?
- A Csinibabából - hangzik a válasz. (Életkép, 2007. október 23.)
Tényleg csak velük kell lenni.

2008. április 6., vasárnap

Gondoltam a galambokra Krakkó főterén

Egyetemista korom kultikus helye volt Krakkó (kicsit később Prága), talán '77-ben jártam ott először. Nem foglaltunk szállást, egy öregasszony rögtön a pályaudvar közelében lecsapott ránk, nála szálltunk meg. Furcsa volt: a belső szoba lett a mienk, az övéből nyílt, este furcsa hangok, vita hallatszott át, kicsit szorongtunk - az öregasszony egyedül élt. Elneveztük boszorkának. Reggel korán indultunk, este elég későn jöttünk meg: jártuk a várost és környékét. Az egyik nap valamikor napközben mentünk el, s hát egy párocska volt ágyban az előszobában - addig ott semmi fekvőhelyet nem vettünk észre. A "boszorka" nyilván kisnyugdíjas volt, gondoskodott magáról, ahogy tudott: szobáztatott, kispénzű turistáknak adott szállást.
Krakkó akkor is elvarázsolt: kopott volt, de gyönyörű. A Mária-templomba sokszor bementünk, akkor még nem kellett azért fizetni, hogy Wit Stwosz gyönyörű gótikus oltárát közelről láthassuk. A Posztócsarnok környéke tele volt galambokkal, Cseh Tamás dalát dúdoltuk, a waweli sárkányról a gyerekkor meséi idéződtek fel. November volt, ködös, nyirkos, hideg - s a lengyelek érzékelhetően szegények, rosszkedvűek.

Jó tíz éve nyáron voltunk ott. Az akkori emlékeimben a kultúrváros él: a főtértől a Wawel felé vezető úton klasszikus zenét jól játszó utcazenészek, elegáns lengyel nők, Leonardo Menyétes hölgye a Czartoryski Múzeumban...

Most húsvétkor mentünk, interneten foglaltunk szállást: egy garzonlakást a belváros szélén, így csak gyalog közlekedtünk. A múzeumok zárva voltak, a templomok a nap minden szakában zsúfolásig tele, ahogy kisütött a nap, megteltek a Rynok Glownyn a kávéházak teraszai, többször meghallgattuk a "hejnal"-t: a legenda szerint a tatárok közeledtére figyelmeztette a toronyból a kürtös a várost, de egy tatár észrevette, s nyílvesszőt röpített a torkába - a kürtszónak hirtelen szakad vége ennek emlékére. Az idei nagy élmény a gyönyörű, gótikus Collegium Maius - itt tanult Kopernikusz. Meg az egykori zsidónegyed hangulatos kiskocsmái. Nem kávéház - nem olyan elegáns -, nem cukrászda, de nem is magyar értelemben kocsma. Az Alchemiában csak gyertya ég, bordó, arannyal hengerelt falak, két világháború közti családi képek a falon, a másik helyiségbe egy szekrényen át visz az út, francia, lengyel, angol szó. Sört iszunk (Zywiec), a gyermek narancslét. De a francia képzőművészeti plakáttal tapétázott "kocsma" is nagyon hangulatos. Kedves a fülemnek a lengyel szó, főleg ha nők beszélik, valaha kicsit tanultam is. Krakkó még mindig kopott, ráférne egy is glancolás - de nagyon emberi város. Tudnék itt élni, még talán lengyelül is meg tudnék tanulni. Havazik, amikor hétfőn délelőtt hazaindulunk.

2008. április 3., csütörtök

Nem érek rá

Nem érek rá, nem érek rá, nem érek rá, semmire sem érek rá. Be vagyok havazva. Pedig milyen jó lenne leülni a törzsasztalhoz... (ha odaengednek)... Vagy kialudni magam... Vagy Krakkóról írni, ott voltunk húsvétkor... Vagy olvasni...
Talán majd szombaton, addig nem érek rá... Üres a fejem...