"Távoli fényforrásból érkezik, szórt fénye van. Erő visz felé, s a közeledés sebességéből lesz a visszanéző tudat számára belátható a szándék. Az erő egyesíteni fog vele. Halálom lesz a születésem. A közeledéstől nem a fény minősége változott meg, hanem értékelhetőbbé vált. Olyan volt a fény, mintha mattüveget löktek volna egy valójában nagyon erősen sugárzó fényforrás elé, nem direkt, úgymond fátyolos.
Ovális nyílás erősen fodrozott peremén törik meg.
Ahogy barlang mélyéről látja az ember a kinti világot egy borús napon. Még nagy utat, nem tudja megbecsülni, hogy mekkora utat kell odáig megtennie. Az utat nem ismeri, még soha nem tette meg.
A személyét sem ismeri, akinek bármikor, bármit meg kéne tennie vagy fel kéne becsülnie.
Valójában nem tudná, mit jelent az út, ha nem az erő vinné a fényforrás felé ilyen föltartóztathatatlanul.
Ettől viszont tudomása lesz öntudatlan önmagáról, a fény állandósága jelöli ki a pozícióját.
Ez hát a születés útja, mondja önmagának, igazán nagyon érdekfeszítő, nyugtázza elégedetten önmagában. Ki is pillantok a halálom idejéből, annyira érdekel a születésem, lássam, mit művelnek a világban, amelyet éppen elhagyok. Látom ám, amint egy kéz a mellemre valamit rácsatol vagy éppen lecsatol a mellemről. Kezek küszködnek mindenféle huzalokkal. De a fényforráshoz képest erősen megváltozik a pozícióm. Mintha nem csak a fényforrás felé haladnék, valósággal siklanék, hanem a roppant erő síkosan elfordítana. Mintha egyenletes bordázata vagy redőzete lenne a térnek. A barlang ovális bejárata eltűnik. Másik két tenyér a mellkasomra tehénkedik. A két tenyér súlyát nem érzem, de világosan felfogom, hogy most törik a bordáimat. Látom, amint az emberi árny guggol fölöttem, látom, amint teste egész súlyát ütemesen nyomkodja belém a tenyerével. Gondolom, a medikus lehet. A mennyezeti neonok jéghideg fényében nézek ki a halálból.
Hasamig láttam le a testemen.
Mantegna az óriási meztelen talpától nézve, perspektivikus rövidülésben ábrázolta Krisztus lemeztelenített testét. Ilyen erős, csaknem parodisztikusan rövidülő perspektívából láttam ki a saját testemre, amint a kövezet óriás kockáin hevert. Furcsa volt, hiszen a látószögem valamivel magasabban állt, mint ahogy a kockás kövezeten heverő pozíció megengedhette volna. Ezt még méricskélte is a tétova tudatom, mert az élmény szokatlansága miatt a magyarázó információk helyét kereste, s az is kérdéses lett, hogy tapasztalatként hová, melyik rekeszbe helyezze el az emlékezetben. Mintha valamit magasabb gépállásból fényképeztem volna le, mint ahonnan néztem. Hiányoztak a tudatban a jelenség magyarázatához szükséges címszavak. Valamelyest még az ironikus látás képessége is megmaradt. Még a fényképészeti látás képessége is megmaradt. Jóindulatú elnézéssel figyeltem az igyekvő kezeket, a kezeken a szőrzetet, tudatom serénykedését, a saját megmagyarázhatatlan optikai csalódásomat. De ez a reálisnál magasabb gépállás megfelelt a fogalmi világon túlinak.
Szelíd iróniával visszanézel. Nem olyan sürgős, hiszen olyan ütemben és olyan szinteken fogod megfejteni, ahogy az életedtől reálisan távolodsz.
A visszanézés a tudatnak egyszerre többféle perspektíváját fogadja önmagába.
A különböző tudatszinteket most végre együttállásukban láthatod.
A nyelv előtti állapot vagy a tiszta szemlélet struktúrái szinkronba kerülnek a testi folyamatokhoz rendelt nevekkel, habár ezek nem mindig és nem teljesen fedik a tartalmakat. Kívülálló tekintetem, lám, egész életemben elkísért, és most tovább fog kísérni. Testi érzet híján így élem át lélekként önmagam. Az úgynevezett tudatom azonban, mely egy életen át szintén elkísért, és most filozófiai, szociológiai, teológiai, pszichológiai, antropológiai fogalmainak egész gazdag és rendezett tárházát a fogalmi gondolkodáson túlról szemlélve bocsátja a rendelkezésemre, a léleknek csupán a világról szerzett tapasztalataiból részesült. A teremtő erő kozmikus méretű működése rejtve maradt előtte. Habár erre a lélek folyamatosan emlékezett. Amit viszont egy életen át a testi létezés emlékezési mechanizmusa fedett el. A teremtés nem szimmetrikus. Ennyi új tapasztalat még bőven belefér a tudatomba.
De az erő még egyszer elfordított, ismét lökött, lágyan átfordított, és a lökéssel megint vitt valamennyit a fény felé.
A fényt azonban, mely elvakíthatott és elmoshatott volna, nem érhettem el.
Hangsúlyozom, hogy nem egyenesen tartottam a mélyről a fény felé, közben elfordultam.
Mintha csavarmenet vinne előre. Azt hiszem, hogy összesen kétszer fordultam át, de nem egyszerre tettem meg e két teljes fordulatot. Mintha kétszer mozdult volna be a látószögem. A szakaszos mozgásról van ugyan képem, de nem okozott önálló testi érzetet. A megelőző állapothoz, az ősállapothoz képest ismeretlen eredetű nyugtalanságot, feszültséget támasztott, bár nem állíthatnám, hogy az én testi érzetem volt. Van egy képem, amint a fényforrás helyzetéhez képest alulról fölfelé mozdul el a látvány, lassan fordul el, és akkor megáll. Látom a barlang ovális, erősen fodrozott bejáratát. Aztán megint megindulok a csavarmenetben, a fényforrás alámerül, amiből utólag az is megállapítható, hogy balról jobb felé mozgok el a térben, amelyet a tudat barlangként mutat be. A két hangsúlyosan szakaszos mozgás, az elfordulás és a közeledés között van egy rövid szünet. Megakadás. Amíg az erő ismét fel nem ragad, s megint csak fordít és lök a fény felé.
A kórterem neonjai alatt a két emberi alak fölém hajolt. A harmadik háttérben maradt, a nagy ápolónő, bizalmatlanul figyelte onnan, ezek ketten vajon mit fognak tenni most. Kék árnyékokba merült arcukon a professzionális figyelem elementáris, nem fegyelmezhető boldogságra váltott. Fejüket a bántó fénybe emelve fölnevettek.
Ami azt jelentette, hogy megint itt vagyok."
A kép forrása: itt.
(Három éve Milánóban volt szerencsém látni. Felidézi Miskin herceget.)
