2019. január 22., kedd

Nádas

Tudom, de nem látom, hogy idős: áll a színpadon egy férfi és felolvas. Néha iszik egy kortyot - másodpercnyi szünet -, olykor jobb zsebéből előveszi a zsebkendőjét, elhúzza az orra előtt, meg sem áll, olvas érzékletesen, kifejezően, szinte "eljátssza", újraéli, amit megírt. Tele a Fesztivál Színház - nem csörög cukorka, néha egy-egy köhintés -, odaadó figyelemmel hallgatunk, 'erővel' olvas és 'erővel' odahallgatunk.. Múlt századi műfaj, gondolom, semmi show (minimál design: egymásba csúszó fehér vonalak a fekete háttérre vetítve, átlátszó plexi pult, sötétebb és világosabb szürkészöld fényszőnyeg) - csak "fehérek közt egy európai".

"S valóban el voltam kényeztetve, nem mintha kényeztettek volna, ellenkezőleg, igen szigorúak voltak velem, hanem szerettek. Ketten szerettek, akik egymást szerették, feltétel nélkül szerették egymást, ebből szintén jutott nekem valamennyi, a feltétel nélküliből, később még az öcsémnek is jutott belőle."

2018. december 31., hétfő

2018

Évek óta ritkuló bejegyzések, megszűnőben lévő közlésvágy, szelektáló figyelem a külvilágra...
Csak a rend kedvéért (két nappal visszadátumozva)...

Nóra leérettségizett, jó helyen tanul tovább - sok-sok év után újra szeret iskolába járni. Nyár végén kórház - a szorongás különböző mélységű fokozatai, aztán nyugalom, de nem megnyugvás.

A világ elgörbült gyémánttengelye kiegyenesedett. Béke.

Sok-sok színház, kevés olvasás (idei leg: Omerta), Bukovina-Máramaros és Velence...

A szabadság szűk körei.

Még 2.

2018. június 2., szombat

Már régen

Kiss Dénes: Részem lettél


Úgy élsz bennem, akár a vérem,
nyitott szememben a világ,
fájdalmaink a létezésben,
vagy ép üvegben a szilánk!
Belőlem már te ki nem válhatsz,
mint halál a születésből,
éjszakáimból az álmok,
élők a múló időkből.

2018. április 26., csütörtök

Ókontri

Végére értem az Ókontrinak. Olyan, mint egy folyam: Steve élete, Szajla, Rácfalu élete akkor is megy a maga útján, ha nem nézünk oda - a teremtett regényvilág létező világ, az a benyomásunk: objektíve létező világ. S amikor az elbeszélő odapillant, kinagyítódik a kép, látható válik a víz fodrozódása, egyenként kivehetők a hullámok, sőt a vízcseppek is. Aztán a hullámok újra összeállnak folyammá.

    "Végül a lovaktól a hátsó ajtón át kiment, és mintha számba venne, leltározna, a szérűn is, az udvaron is mindent megtekintett. Ez sokáig tartott, de nem elégítette ki. Hirtelen olthatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy ezt az egészet, Rácfalut, a völgyet és benne a tanyát fentről, a két Rácfalut elválasztó gerincről még egyszer lássa.
    Késő volt, mire felért, és Belső-Rácfalu már árnyékban. Alkonyodott, de a Répás-tető mögött lebukott nap fényét visszaverte az ég, és még mindent jól ki lehetett venni. A lapost lent Répástető lába és Kishegy közt, Péterhegy oldalát, Macskahegyet, a tanyát, a házat, a szérűt, a csűrt, az udvart, az udvaron a kutat, a levelét vesztett diófa alatt még a kutyaházat is.
    Állt ott fent az út szélén, és nézett lefelé. Aztán leült egy zsombékra, mert elgyengült. Elgyengítette a tudat, hogy ezt a völgyet, a völgyben ezt a fészket el kell hagynia. Ő rakta, építette, bele hozta Júliát, itt született Jancsika, itt nőtt fel Georgie, ez lett az otthona, működésének, életének a gyújtópontja. És most oda."


2018. április 1., vasárnap

A feltámadás

kapcsán jutott eszembe Nádas Saját halál c. műve, a meghalás és a reanimáció élménye .


"Távoli fényforrásból érkezik, szórt fénye van. Erő visz felé, s a közeledés sebességéből lesz a visszanéző tudat számára belátható a szándék. Az erő egyesíteni fog vele. Halálom lesz a születésem. A közeledéstől nem a fény minősége változott meg, hanem értékelhetőbbé vált. Olyan volt a fény, mintha mattüveget löktek volna egy valójában nagyon erősen sugárzó fényforrás elé, nem direkt, úgymond fátyolos.

Ovális nyílás erősen fodrozott peremén törik meg.

Ahogy barlang mélyéről látja az ember a kinti világot egy borús napon. Még nagy utat, nem tudja megbecsülni, hogy mekkora utat kell odáig megtennie. Az utat nem ismeri, még soha nem tette meg.

A személyét sem ismeri, akinek bármikor, bármit meg kéne tennie vagy fel kéne becsülnie.

Valójában nem tudná, mit jelent az út, ha nem az erő vinné a fényforrás felé ilyen föltartóztathatatlanul.

Ettől viszont tudomása lesz öntudatlan önmagáról, a fény állandósága jelöli ki a pozícióját.

Ez hát a születés útja, mondja önmagának, igazán nagyon érdekfeszítő, nyugtázza elégedetten önmagában. Ki is pillantok a halálom idejéből, annyira érdekel a születésem, lássam, mit művelnek a világban, amelyet éppen elhagyok. Látom ám, amint egy kéz a mellemre valamit rácsatol vagy éppen lecsatol a mellemről. Kezek küszködnek mindenféle huzalokkal. De a fényforráshoz képest erősen megváltozik a pozícióm. Mintha nem csak a fényforrás felé haladnék, valósággal siklanék, hanem a roppant erő síkosan elfordítana. Mintha egyenletes bordázata vagy redőzete lenne a térnek. A barlang ovális bejárata eltűnik. Másik két tenyér a mellkasomra tehénkedik. A két tenyér súlyát nem érzem, de világosan felfogom, hogy most törik a bordáimat. Látom, amint az emberi árny guggol fölöttem, látom, amint teste egész súlyát ütemesen nyomkodja belém a tenyerével. Gondolom, a medikus lehet. A mennyezeti neonok jéghideg fényében nézek ki a halálból.

Hasamig láttam le a testemen.

Mantegna az óriási meztelen talpától nézve, perspektivikus rövidülésben ábrázolta Krisztus lemeztelenített testét. Ilyen erős, csaknem parodisztikusan rövidülő perspektívából láttam ki a saját testemre, amint a kövezet óriás kockáin hevert. Furcsa volt, hiszen a látószögem valamivel magasabban állt, mint ahogy a kockás kövezeten heverő pozíció megengedhette volna. Ezt még méricskélte is a tétova tudatom, mert az élmény szokatlansága miatt a magyarázó információk helyét kereste, s az is kérdéses lett, hogy tapasztalatként hová, melyik rekeszbe helyezze el az emlékezetben. Mintha valamit magasabb gépállásból fényképeztem volna le, mint ahonnan néztem. Hiányoztak a tudatban a jelenség magyarázatához szükséges címszavak. Valamelyest még az ironikus látás képessége is megmaradt. Még a fényképészeti látás képessége is megmaradt. Jóindulatú elnézéssel figyeltem az igyekvő kezeket, a kezeken a szőrzetet, tudatom serénykedését, a saját megmagyarázhatatlan optikai csalódásomat. De ez a reálisnál magasabb gépállás megfelelt a fogalmi világon túlinak.

Szelíd iróniával visszanézel. Nem olyan sürgős, hiszen olyan ütemben és olyan szinteken fogod megfejteni, ahogy az életedtől reálisan távolodsz.

A visszanézés a tudatnak egyszerre többféle perspektíváját fogadja önmagába.

A különböző tudatszinteket most végre együttállásukban láthatod.

A nyelv előtti állapot vagy a tiszta szemlélet struktúrái szinkronba kerülnek a testi folyamatokhoz rendelt nevekkel, habár ezek nem mindig és nem teljesen fedik a tartalmakat. Kívülálló tekintetem, lám, egész életemben elkísért, és most tovább fog kísérni. Testi érzet híján így élem át lélekként önmagam. Az úgynevezett tudatom azonban, mely egy életen át szintén elkísért, és most filozófiai, szociológiai, teológiai, pszichológiai, antropológiai fogalmainak egész gazdag és rendezett tárházát a fogalmi gondolkodáson túlról szemlélve bocsátja a rendelkezésemre, a léleknek csupán a világról szerzett tapasztalataiból részesült. A teremtő erő kozmikus méretű működése rejtve maradt előtte. Habár erre a lélek folyamatosan emlékezett. Amit viszont egy életen át a testi létezés emlékezési mechanizmusa fedett el. A teremtés nem szimmetrikus. Ennyi új tapasztalat még bőven belefér a tudatomba.

De az erő még egyszer elfordított, ismét lökött, lágyan átfordított, és a lökéssel megint vitt valamennyit a fény felé.

A fényt azonban, mely elvakíthatott és elmoshatott volna, nem érhettem el.

Hangsúlyozom, hogy nem egyenesen tartottam a mélyről a fény felé, közben elfordultam.

Mintha csavarmenet vinne előre. Azt hiszem, hogy összesen kétszer fordultam át, de nem egyszerre tettem meg e két teljes fordulatot. Mintha kétszer mozdult volna be a látószögem. A szakaszos mozgásról van ugyan képem, de nem okozott önálló testi érzetet. A megelőző állapothoz, az ősállapothoz képest ismeretlen eredetű nyugtalanságot, feszültséget támasztott, bár nem állíthatnám, hogy az én testi érzetem volt. Van egy képem, amint a fényforrás helyzetéhez képest alulról fölfelé mozdul el a látvány, lassan fordul el, és akkor megáll. Látom a barlang ovális, erősen fodrozott bejáratát. Aztán megint megindulok a csavarmenetben, a fényforrás alámerül, amiből utólag az is megállapítható, hogy balról jobb felé mozgok el a térben, amelyet a tudat barlangként mutat be. A két hangsúlyosan szakaszos mozgás, az elfordulás és a közeledés között van egy rövid szünet. Megakadás. Amíg az erő ismét fel nem ragad, s megint csak fordít és lök a fény felé.

A kórterem neonjai alatt a két emberi alak fölém hajolt. A harmadik háttérben maradt, a nagy ápolónő, bizalmatlanul figyelte onnan, ezek ketten vajon mit fognak tenni most. Kék árnyékokba merült arcukon a professzionális figyelem elementáris, nem fegyelmezhető boldogságra váltott. Fejüket a bántó fénybe emelve fölnevettek.

Ami azt jelentette, hogy megint itt vagyok."

A kép forrása: itt.
(Három éve Milánóban volt szerencsém látni. Felidézi Miskin herceget.) 


2018. március 31., szombat

Húsvét előtt


Az ünnep közeledtére elővettem Popper Péter Jézus-történetét (Peloni avagy Pilátus testamentuma), idemásolok belőle egy részletet.

„Kritikus alázattal írtam ezt a könyvet. Alázatomat a zsidóság, a kereszténység szellemi és erkölcsi építménye és Jézus Krisztus személyisége, tevékenysége és tudatosan vállalt mártír halála keltette életre bennem. (…) E történetben zsidó, keresztény és gnosztikus elemek szintetizálódnak saját elképzeléseimmel és megérzéseimmel. Baj ez? Azt hiszem, hogy a Szentek Szentje kárpitjának széthasadása és a jeruzsálemi Templom pusztulása után mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját maga közvetlenül rendezze viszonyát a transzcendenciával, Istennel, Jézussal, Buddhával vagy Mohameddel. (…) Talán még Bulgakov Jézusa sem haragszik rám, ha az én kéziratomat is elolvasta. Ezt csak azért merem remélni, mert tudjuk, hogy «kézirat nem ég el», tehát még a leggyarlóbbja is fontos dolog.”  (a regény utószavából)

S a részlet:

̶  Üljünk le, Hegemon. – És a lócákra mutatott, nyitott tenyérrel, hívó mozdulattal. A belőle áradó erő hirtelen abbamaradt, mintha elrekesztették volna. És váratlanul latinra fordította a szót.
̶   Könnyebb neked, ha az anyanyelveden beszélünk. Vagy inkább a görögöt kedveled?
A meglepetéstől megint megnémultam. Egy galileai rabbi, aki folyékony és hibátlan latinsággal beszél. Hiszen még a főpap is ejtett nyelvtani hibákat. Sőt görögül is tud. Ki ez az ember?
̶  Vigyázz Hegemon! A lelked fele egy gőgös római katonáé. De a másik fele már a miénk! Vigyázz, nem lehet a lélek egyik felét sem lehasítani! Mert meghalsz.
A verejték forrón kezdett csordogálni a hónom alól. De azt is éreztem, hogy az orrom meg a homlokom jéghideg.
̶   Mit tegyek?
Szánakozva nézett rám.
̶  Éld végig, ami rád méretett. Jó lenne, ha lelked mindegyik része meg tudna bocsátani a másiknak.
̶   Dehát… Ez a kettősség szörnyű kegyetlenségek forrásává válhat!
̶   Igen – mondta közömbösen – az ember ilyen kegyetlen.
̶   De nemcsak a kegyetlenség. Hanem a körém fonódó csapda, ami majd árulóvá tesz. Rettegek az árulás gyalázatától.
̶  Pedig az ilyen ember áruló lesz. Vigasztalásodra szolgál, hogy nem azért leszel áruló, mert gyáva vagy, hanem mert többfelé szeretnél hűséges lenni? Senki sem lehet többfelé hűséges.
A hangja kemény volt és közönyös. Törvényekről szólt, nem rólam, akin csak beteljesednek a törvények. Valami emlék kezdett bennem felderengeni. Hol is hallottam ezt a hangot? Igen, mikor Júdával a zsidók Tóráját tanultam. „Ne legyenek neked más isteneid rajtam kívül!” A Féltékeny Isten hangja.
És akkor megint áradni kezdett felém az erő. És mintha messziről hallottam volna a szavait.
̶  Másfélezer év köde elhomályosítja a látásod? Nem ismersz meg? Te, akinek megnyújtottam a nevét és ezzel meghajoltam az ember előtt. És az Ember meghajolt előttem és azt mondta…
̶  Jó Uram, ha kedves vagyok előtted, kérlek ne kerüld el a szolgádat… mormoltam szinte félálomban, valamilyen fényektől át meg áthasított tudatködben.  Sátrak körvonalait láttam, meg talán tölgyfákét…
̶  Akkor hát mégis emlékszel Mamré ligetére – állapította meg, szinte jókedvűen. – Térj magadhoz, Hegemon! Azt kérdezted, ki vagy te? Feleltem.
Akkor vettem csak észre, hogy Nikodémusz félhomályos szobájában most nagy világosság van. Élesen láttam a Rabbit, minden tárgyat. A tudatköd eloszlott. Könnyen, szabadon lélegeztem. Csak a fény forrását nem láttam sehol. Felálltam és földig hajoltam előtte.
̶  Uram, Júdea helytartójaként kész vagyok elkövetni érted mindent. Ha kell, hűtlen leszek a Császárhoz!
̶   Már hűtlen lettél hozzá ezzel a mondattal.
̶   Ha kell, elárullak Téged is.
̶  Tudom, Hegemon! De te maradj hűséges hozzám. És hűséged bizonyítékául, mártsd meg a kardod a szívembe, ha eljön az óra.
̶   De hát miért? Miért?
̶  A föld túlságosan kemény lett. Kemény lett a test is és minden anyag. Bilincsbe verik az emberek lelkét és a testhez láncolják. Amióta Egyiptom kitalálta ezt a varázslatot és Izrael eltanulta tőlük négyszáz év alatt. És magukkal vitték a titkos tudást Mósét követve. Ha a Föld nem ihatja be a véremet, te is Júdea helytartója maradsz mindörökre. Nem lobbanhatsz fel újra, hogy visszaemlékezz erre a szobára, erre a találkozásra, a Templomra, Heródes várára, Tabor hegyére, mint az előbb Mamré ligetére. De az én vérem szétolvaszt minden láncot és bilincset. Most hallod harmadszor! Megérted végre?
̶   Ez… ez a Megváltás?
̶   Megváltás az anyag fogságából.
̶   Te vagy a Messijach?
Felkelt.
̶   Nem mindegy, hogy minek hisznek az emberek? Megáldalak.
Lehajtottam a fejem, csak szegetlen fehér ruhájának rojtjait láttam és meztelen lábát. Az áldás végigfolyt rajtam, körülvette a testemet és láthatatlan meleg védőbúrát alkotott. Tudtam, hogy ebben az életemben többé nem kell félnem semmitől.



-     

2018. február 4., vasárnap

Művészet

Pénteken újra megnéztem az 1945 c. filmet, most a "gyermek"-kel - neki is tetszett. Nincs semmi olyan a történetben, amit ne ismertem volna, nincs benne semmi megdöbbentő. De ahogy a rendező feszesen tartva végigviszi a történetet, ahogy sűrít, ahogy egy-egy villanással idézi fel, amit tudunk (Jancsi egyetlen mondata a rendőrnek a jegenyesorról, aztán a két zsidó megy végig a jegenyesoron vissza az állomásra...), a plasztikusan megformált típusok, a színészi játék (pl. Szirtes Ági mozgása, mimikája, pár szavas mondatai), a két temetni jött férfi (szinte) némasága és méltósága, Kustár és Árpád, akik nem tudnak tovább úgy élni, mintha mi sem történt volna... Szép film. (Csak azt nem értem, hogy lehet 1945 augusztusában a falu - inkább mezőváros - ilyen patyolattiszta, ennyire rendben.)


Ma az Örkényben Az átváltozás... A csúcspont a 2. felvonás 2 képe: A fegyencgyarmaton. Kovács Zsolt, megjegyzem a vendégként játszó színész nevét: fantasztikus.