KONCZ – ma 76 éves. Hihetetlen.

 

Valamikor a ’60-as vége felé hallottam az első dalát. Az unokanővérem nyaralni jött a nagyszülőkhöz, és szalagos magnón hozta a Szőke Anni balladáját. Azóta hol közelebbről, hol távolabbról követtem a pályáját. Gimnazista koromban hozzátartozott az esti forró kakaóhoz az éppen aktuális lemeze (meg a Fonográfé, az LGT-é), elsős koromban, még kollégistaként vacsorára menet (néhány 100 méterre volt a főépület) Ritával az Elmúlt egy év c. slágerét énekeltük. Tanárként, Arany balladáinak tanításakor bevittem órára a megzenésített Vörös Rébéket. Egyszer talán koncertjén is voltam, mérget nem vennék rá: a lemezek, a videófelvételek, az interjúk alakította kép, az évtizedek óta változatlan hang, stílus, modor, értékszemlélet, külső (csak a haja lett rövidebb) a teljes személyiség ismeretének illúzióját kelti. Az Illés, a Fonográf után is megtalálta azokat az alkotótársakat, akik révén Koncz Koncz maradt – Bródy mellette az állandóság.

A szombati (03.05.) koncerten kísérő voltam: a húgom nyugdíjba vonulása alkalmából a fiai meglepetése volt a két belépő. A Hatvannégyben épphogy elindultunk hangzott el indításként, az új és régi dalok felölelték a teljes pályát, külön blokkot szentelt Cipő dalaival a Covid 44 ezer áldozatának, az utóbbi időszakban eltávozott barátok, pályatársak emlékének. Számomra az előadás három csúcspontját jelentette a Kárpátiék lánya az első részben – szerintem a magyar popkultúra egyik gyöngyszeme –, a Szabadnak születtél (a koncert címadó dala) és a Békét és reménységet a másodikban. Ez utóbbi – mint a dal befejezésekor megrendülten elmondta – a délszláv háború idején született, s nem hitte, hogy még egyszer el kell énekelnie (a kivetítőn az ukrán zászló színei). A kék és sárga a második részben többször is hangsúlyos volt: kék-sárga fények, ráadásként a második szám az Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, nem hiszem, hogy véletlen a szünet utáni részben viselt kék színű blúz. A hangulat forrósodásával mobiltelefonok tömegének elemlámpája világít a nézőtéren, a fináléban elhangzik a Jöjj, kedvesem, a refrént („meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink”) énekeljük. Ráadásként a közönség énekli a Ha én rózsa volnék c. számot, majd a Sárga rózsa refrénjét.

Hosszú-hosszú pályafutás, hitelesség… Mégis: vannak pillanatok, amikor feszengek. Tudom, hogy ebben az elviselhetetlenül kettéosztott országban ő hová tartozik, értem, hogy úgy érzi: az övéi között van, mégis zavarnak az összekötő szövegben a direkt politikai ki- és beszólások. És nem azért, mintha én a Mariana-árok másik oldalán lennék, hanem mert ez egy koncert, ő itt énekesi szerepében lép fel, a dalai is egyértelműen tükrözik hovatartozását, és ez éppen elég.

Tolsztoj

 

„Azt teszem, amit általában tesznek az öregek, sok ezer öreg, akik közel állnak a halálhoz, itt hagyom a számukra gyűlöletessé vált körülményeket, és olyan körülmények közé megyek, amelyek közel állnak a hangulatukhoz. A többségük kolostorba vonul, és én is oda mennék, ha hinnék abban, amiben a kolostorokban hisznek. Mivel úgy nem hiszek, egyszerűen csak magányba vonulok.” (Tolsztoj levelének első változata a feleségéhez távozása előtt)

Pavel Baszinszkij könyvét Lev Tolsztoj életéről és futásáról (Szökés a Paradicsomból) már elolvastam: családtörténet, kortörténet, személyiségtörténet, egy ember öntökéletesítésének, önmaga feletti hatalmának/erejének és a környezet kölcsönhatásának visszaemlékezéseken, naplórészleteken, kordokumentumokon alapuló rekonstrukciója.  

Ezt az évet (vagy egy részét) Tolsztoj (akinek nagy hatása volt arra, hogy orosz szakra mentem) szépirodalmi műveinek szentelem: újraolvasom, amit ismerek, elolvasom, ami eddig kimaradt. Nincs meg a házi könyvtárban a teljes életmű, de így is találtam olvasatlant: a Hadzsi Murat c. kisregényt. Mintha a Kaukázusban, a csecsencek világában I. Miklós, Samil és Hadzsi Murat óta sem sok minden változott volna, az egymásra torlódó társadalmi formák földjén ma is a békétlenség az úr.

Belefogtam a Háború és békébe… Évtizedekkel ezelőtt olvastam utoljára (először gimnazista koromban, másodszor néhány évvel később), s most is az első oldalaktól kezdve „otthon” vagyok. Lenyűgöz Tolsztoj atmoszféra- és alakteremtő képessége, az emberi psziché ismerete, a ráérős történetmesélés…  a folyam lassú sodrásából nehéz kiszakadnom, még a gyaloglást is hanyagolom.

 

Elmentek a háromkirályok – kicsi, élő fenyőnk varázstalanítva egyelőre a lépcsőházban, ablakdíszek a dobozukban, de egy égősort még feltekertem a tükörre, kell a fény, messze még a tavasz. A téli tücsök meséit hallgatom a youtube-ról: Sinkó László mesél, a felvétel 1977-es. A Kossuth rádió Esti meséjének szignáljával indul minden egyes történet: „Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már.”

(Több idősík élményei tolakodnak elő… Amikor még én voltam gyerek, és nagyanyáméknál szólt a rádió, a szobában sötét volt, csak a rádió zöld szeme világított, és kezdődött az Esti mese...  Évtizedekkel később, de már az is rég volt, amikor Nóri ült az ölemben, és A téli tücsök meséit olvastam fel neki…)

Sinkó hanghordozással, hangszínnel, tempóval megteremti minden állat karakterét, az ismétlődő mesefordulatok behúzzák a gyereket (az embert) egy harmonikus világba, a történetek bűbájosak – odakinn nagy hó van, s a téli tücsök egy szobában egy hátizsák bal zsebéből, a gyengülő zsályaillatból mászik elő, s a nyárra emlékezik.

„Szilveszter van, az idő ünnepe.”

 

„Szilveszter van, az idő ünnepe.” (Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba)

 

„Vert az óra. A számlapon egy kordé haladt,

kerekek nyikorogtak, üres volt a bak.” (Oravecz Imre: Idő)

 

„Az idő nem sodor magával semmit. Helyettünk nem végzi el a feledés munkáját.” (Ancsel Éva utolsó bekezdései)

 

„Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.”

(Pilinszky János: Titok)

Helyzetjelentés

Éjszakai túrát terveztem mára (Annavölgy-Dorog), de sárban, nyirkosságban nincs kedvem. Bezzeg hóban, de legalább fagyban!

Karácsonyi ételek után pizzára vágyom – a Pinseria zárva. Sebaj, beszerezzük máshol.

A téli tücsök meséit kerestem a polcon – elvitte a „gyermek”, hál’ istennek kapható, megveszem harmadszor is. (Közben felfedeztem, hogy fönn van a youtube-on is.)

Ok a derűre: új meseíró született: Esterházy Miklós.

 „Amikor nyár van, vakít a nap, és izzadunk, elképzelhetetlennek tűnik, hogy az életben lehet egyáltalán fázni is. És amikor télen kopár kis kertünket szemléljük, elfelejtjük, mennyi színt rejt magában, mennyi fáradságos munkának a terepe.

   Késő ősszel sorjában eltűnik minden. A színes párnák a teraszról, a színes levelek a fák ágairól. Végül minden és mindenki megáll egy pillanatra, belenéz a nap lemenő fényébe, és hatalmas levegőt vesz. Megjött a hideg. Evvel az egy levegővel kell kibírnunk tavaszig.” (Az Öreghegy meséi)

Hát, várjuk a tavaszt! De először a fagyot és a havat!

***

Baszinszkij Tolsztoj-könyvét olvasom, de elalvás előtt, szünetet tartva ma már délelőtt és délután is elolvastam, pontosabban felolvastam egy-egy mesét Esterházy Miklóstól. Most elszorult a torkom…

„A Méltóságos Úr szerette körbejárni a kertet. Főleg tavasszal. Ilyenkor lassú, komótos léptekkel felkereste a kedvenc növényeit, a tavasz hírnökeit: a hóvirágot, a krókuszt és a nárciszt. Nem hajolt le hozzájuk, nem beszélgetett velük, csak hátratett kezekkel körbement, és megszemlélte, hogy előbújtak-e már. A Méltóságos Úr abban az évben már elég beteges volt, nem találta sok kedvét igazán semmiben. De most is, mint minden évben, elindult tavaszi körútjára, talán utoljára.” (Az Öreghegy meséi, Péter, a hársfa)

Nemrég olvastam újra, így még jól emlékszem… Előveszem a Hasnyálmirigynaplót.

„Tegnap Micuval vacsoráztam. Mennyi gyönyörű finomság! És tartok tőle, éppen ennyi kiszolgáltatottság és védtelenség. Úgy védeném, mint egy anyatigris. Vagy maradjunk a bevált gepárdnál. De nem lehet. Részint rossz gepárd vagyok, részint hozzátartozik a törékenység. Sok hasonlóság van bennünk. Éhes volt, néztem, ahogy eszik. Nem tudok olyan öreg lenni, hogy ne a kicsi fiam legyen. A többiekkel is így van, de itt mintha ígyebb. Az értem fohászkodók fohászainak egy részét (szóval nem az egészet?, micsoda pitiség!) átirányítanám hozzá. És feladatomul jelölöm ki, hogy mindennap imádkozom érte. Tehetnek-e vajon többet az apák? Adhatnak-e egyáltalán valamit?” (Esterházy Péter)

Az Öreghegy meséiből még három van elalvás előttre. Aztán majd újrakezdem.

A mai a HVG-ből:

1.

„Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom nyolcvan százalékát valószínűleg kukáznám, tehát azt

mondanám, hogy sajnos nem jó”.

„…személyes élmény alapján gyűlölöm a színházat, mint olyat…”

(Demeter Szilárd, a PIM igazgatója)

 

2.

„Szikora és Lezsák 466 millióért írnak hazaszeretetre tanító musicalt”.

„Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje címmel készül musical Árpád-házi Szent Erzsébetről – közölték a produkció hétfői budapesti sajtótájékoztatóján.”

***

Bízom benne, hogy Demeter Szilárd színházgyűlöletét a Szikora-Lezsák páros musicalje oldani tudja, s meg fog felelni magas minőségi igényének.


Update:

„Az a baj, hogy vitára érdemessé tesszük azzal, hogy beszélünk róla. A hülyék mellett el kell menni anélkül, hogy véleményeznénk. Az bizonyos, hogy valakinek le kellene venni ezt az embert a sakktábláról. Én azt hiszem elmegyek mellette, mert szeretnék nyugodtan aludni. Csak remélem, hogy a miniszter felettese tudomást szerez erről” –  idézi a mai HVG Gulyás Dénes operaénekest.

***

Valakinek... például "miniszter felettesé"-nek. Aha. Ha-ha.

„E súlyos időknek meg kell felelnünk: / ne illem vezessen, csakis a lelkünk.”

Tavaly ősszel mentettem le a gépemre ezt a képet: akkor készült, amikor a színművészetisek elfoglalták az egyetemüket, s demonstratíve őrséget állítottak, hogy csak egyetemi polgár léphessen be. A képen vonalban felsorakozva többen állnak, ez egy részlet: egy idős ember ül. A felvétel megrázott. Ez az ember Zsámbéki Gábor. Művészetben nincs abszolút felsőfok, még egy adott időszakhoz kötve sem. Zsámbéki 41 évig tanított a színművészeti főiskolán/egyetemen – amikor a kuratórium elnökének kinevezték Vidnyánszkyt (ez is beszédes kép), elsők között távozott. Aztán sokan mások. Ma is ökölbe szorul a kéz...

A tavaszi nyitás után a Katona József Színház első bemutatója, Shakespeare Lear királya volt, rendezte Zsámbéki - tegnap este néztük meg. Ne hagyjátok ki, ha tehetitek!

"A Lear friss bemutatója a Katonában egy klasszikus darab klasszikus megrendezése – ízléssel, mértéktartással, mindent átható igényességgel. Színészközpontú az előadás, de a legvégén a rendező diszkréten, ám félreérthetetlenül belecsempész egy kis jól elhelyezett aktuális áthallást."

"Hegedűsé az előadás, mert Zsámbéki mintha az egészet – abszolút Shakespeare-hűen – köré rendezte volna. Ezzel azt is üzeni, hogy szerinte jelenleg a Kárpát-medence magyarul játszó színészei közül ő a legalkalmasabb a szerepre. Az ereje teljében levő, kitűnő színész helyt is áll a kihívásban: a feszes, jeleneteit tempósan váltó előadásban a kidolgozott karakterváltozások magasiskoláját mutatja be. A kezdeti, hatalmát kézben tartó magabiztos király és a végső, értelmét annyira visszanyerő, hogy rossz döntését és rettenetes tragédiáját még felfogó, teljesen összetört aggastyán között hihetetlenül nagy a távolság. Ezt a távot Hegedűs D. nem egyszerűen leküzdi, hanem módszeresen bejárja: fokról fokra alakul, jellem- és alakváltozásai motiváltak, egymásból következnek, egyik váltást sem, a zuhanás egyetlen stációját sem érezzük nála hiteltelennek, erőltetettnek. Jelenléte annyira erős, hogy akkor is érezzük, amikor nincs a színen.

Pedig az összes partnere is kiválóság."

(Az idézetek Kútszegi Csaba kritikájából valók: https://kutszelistilus.hu/szinhaz/kritika/817-kutszegi-csaba-a-hegedus-d-kiraly)

Az előadás Zsámbékié (is).