Apám 100. születésnapjára

 

Élete első 30 évéről alig tudok valamit. Születésekor az édesapja 29 éves volt, megjárta Isonzót, Doberdót; édesanyja még nem volt 26 ‒ ő volt a harmadik (vagy 4.) gyerekük. A bátyja, aki anyai nagyapja nevét kapta, 6 évvel volt idősebb, lánytestvérei csecsemőkorukban meghaltak (gyerekkoromban még megvolt a sírjuk, rémülettel töltött el, amikor hallottam, hogy egyiküket „leforrázta a bába”), a második fiú, apám apja nevét örökölte.

Nem tudom biztosan, hol laktak születésekor. A ház, amit ismerek, ahol én is világra jöttem, ma is áll, lakják; édes-bús nosztalgiával nézek le rá a temetőből. Paraszház formájú, beosztású, de a homlokzata nem tipikus, a két szoba padlós, a konyha, veranda kövezett, csak a „komra” döngölt földes; biztosan nem 19. századi, talán már nagyapám építtette a szűk telekre a patakparton.

Nagyapám és nagyanyám vezetékneve azonos ‒ anyám azt gondolta udvarlójáról az anyja neve után, hogy „törvénytelen” gyerek. Egy 1715-ös összeírás a régi törzsökös családok között említi a Zarát mint itt maradt török katona leszármazottait. A családi legendárium szerint Dalmáciából származunk, Zadar középkori neve Zára. Gyerekkoromban a faluban több Zara család élt, köztük rokonok és nem rokonok, ragadványnévvel különböztették meg őket. Apám tágabb értelemben nagy családba érkezett: apjáék négyen (talán öten) voltak testvérek (én Miska és Pista bácsira emlékszem, emlékeim szerint nagyapám utóbbival tartott laza kapcsolatot); anyjáék hárman (de anyai nagybátyját nem ismerte, eltűnt az első világháborúban a keleti fronton; anyai nagynénje 13 évvel volt fiatalabb a nővérénél, akit édesnéninek szólított, az ő családjával gyerekkoromban még élénk volt a kapcsolat).

Apám soha nem beszélt a gyerekkoráról, nem tudom melyik házban laktak a nagyszülei, milyen volt a viszonya velük: 14 éves volt, amikor gyors egymásutánban meghaltak az apai nagyszülők, 6 éves, amikor elveszti anyai nagyapját, de anyai nagyanyja látta őt felnőni, 1949-ben halt meg. Anyai nagyanyja testvérét még én is ismertem, a „Szorocskán” át mentünk hozzá nagyanyámmal az „Újvárasra”.

Nemigen emlegette az unokatestvéreit sem, a faluban tudtam, hogy ők azok, kamaszkoromban egyszer, amikor autónk lett, egy távolabbra szakadt unokatestvér családját meglátogattuk Pilinyben. A keresztszülők egy gyermektelen házaspár volt, nem tudom, miért vagy milyen szokásjog alapján éppen ők ‒ az asszony élt tovább, apám után én is keresztmamának szólítottam, nagyanyám komámasszonynak; amikor nagyapa otthon meghalt, apu őt hívta mosdatni, öltöztetni, biztos ez is valamilyen hagyomány része volt. Apám bérmakeresztanyja, Terka néni volt a tágabb rokonságból az, aki anyuhoz is közelebb állt, T. néni középső fiának apu volt a bérmakeresztapja.                                                         

A szülők és felmenőik valamikor biztos a földből éltek, de már nem éltek meg belőle. Nagyapám vasúti pályamunkásként ment nyugdíjba ‒ a falun 1896 (nagyapám születési éve) óta megy keresztül a vasút (2023 augusztusában zárták be a vonalat, kivéve a Szlovákiából Szlovákiába tartó átmenő forgalmat), nagyapám Losoncra, Fülekre járt. Volt némi háztáji földjük, saját fogyasztásra megtermelték a krumplit, kukoricát, babot, tököt, a ház körül a zöldséget; hizlaltak disznót, voltak tyúkjaik, libáik, nyulaik, tehenük a 60-as években már nem; volt gyümölcsös kertjük, a szőlőhegyen két darabban szőlő… A szülők mellett a két felnövekvő fiú beletanult a mezőgazdasági munkába, de egyik sem akart benne ragadni.

Nem tudom, kisgyerekként hogy jött ki apám a bátyjával, a 6 év korkülönbség miatt bizonyára nem ugyanabba a bandába tartoztak. Én úgy láttam, felnőttkorukban jó testvérek voltak. Laci bácsi – ma úgy mondanánk – közigazgatási pályára lépett, a faluból nősült, nagyanyámnak tetsző házasságot kötött, gyerekei születtek, akiket alig vártunk gyerekkorunkban, hogy nyáron jöjjenek a nagyszülőkhöz nyaralni.

Apám a régi rendszer szerint hat elemit végzett, sosem nem beszélt róla, milyen tanuló volt, de az gyakran elmesélt sztori volt a családban, hogy állt cipészinasnak: egy délután eldobta a kapát ‒ „édesanyám én nem kapálok többet” ‒, átment az Ipolyon Bussára, és beállt egy mesterhez. A szakma mentette meg attól, hogy a háború idején besorozzák ‒ azt mesélte: egy-két falunként a fontosabb szakmákban kellett hagyni egy-egy mesterembert. Nagyanyáméknál a nyári konyhában az ablak alatt volt egy négyzet alakú, sárga keramitból kirakott jó kemény felület ‒ apu itt dolgozott ’44 decemberében akkor is, amikor az Aranygomb felől egyre közelebbről hallotta az ágyúszót, és reggelre bejöttek az oroszok.

1945-ben apám cipész mestervizsgát tett, valameddig a szakmájában dolgozott, aztán visszaadni kényszerült az iparengedélyt. A nyolcosztályos állami oktatás bevezetése után elvégezte a 7-8. osztályt, az 50-es években biztosítónál dolgozott, jégkárbecslőként járta az országot. Már családos emberként érettségizett le (ott, ahol én is később, sőt tanárként is ott töltöttem pályám első hat évét). Magyart és történelmet anyuval tanult, a kötelező olvasmányokat anyu szerezte be és olvasta föl neki, volt, amit diafilmen néztek meg.

Szüleim megismerkedéséről, házasságukról írtam már korábban… https://egyelettajairol.blogspot.com/2008/10/vfordul.html Apám 30 éves volt, még mindig a szüleivel élt, a legénykori barátok (KB, NJ) megnősültek,  ő nem hajlott a nagyanyám protezsálta menyasszonyjelöltek felé; anyám 22 éves volt, 14 éves kora óta dolgozott, talán félt, hogy pártában marad, talán önállóságra vágyott… igent mondott a „szép szemű Palikának”. Aztán nyolc évig nagyanyáméknál laktak, laktunk, ma már elképzelhetetlen szűkösségben.  Nehéz volt anyunak, nem a várt meny volt, de nem volt könnyű apunak sem az anyja és a felesége között őrlődni.

1963 nyarára felépült a házunk, anyu számára az önállóságot jelentette. Apuban maradt a kettős megfelelési kényszer. Hány olyan vasárnap volt, amikor apu reggel egy megkopasztott tyúkkal és egy üveg borral jött haza nagyanyáméktól, és kiadta a parancsot: „Marianna, készítsd misére a gyerekeket!” Anyu éppen egy pléhteknőben mosta a család heti szennyesét, mosógépünk még nem volt, szabadszombat sem. Nagyanyám bigott katolikus volt, anyám nem volt hívő, apámról ezt nem merném állítani ‒ ő maga nem járt templomba, párttag volt, de belül, ki tudja. Aztán, ahogy csökkent a családon nagyanyám hatalma, úgy enyhült a szorítás is pl. vallási kérdésekben: még mind a hárman meg vagyunk keresztelve, a két nagyobb lány volt első áldozó, de már csak én bérmálkoztam, titokban.

A hatvanas években apám a járási földhivatalban dolgozott, a fél 7-es vonattal jött haza, aztán kezdődött a második műszak: suszterkodott, egy idő után csak a családnak, magának cipőt készített, nekünk fűzős csizmát, jó tartósat, bőrtalpút (emlékszem, ahogy tele van a szája sarka faszeggel) állatokat tartott, 2-3 tehenet vagy hízóbikát, később disznótartással is próbálkozott, tavasztól őszig ott volt a kert… Három lányt kellett felnevelni, berendezni a nagy házat, cserépkályhát építeni minden szobába (gáz majd a 90-es években lesz), ’75-ben vett autót, már egyetemista voltam, amikor saját kútról (hol volt még csatorna!) bevezettették a vizet… A hatvanas évek legvégén vagy a 70-esek legelején megalakult a téesz melléküzemága, mokaszinokat, fapapucsukat, pékszandálokat gyártottak, utazótáskát varrtak (nem egyszerre, termékváltás viszonylag sűrűn volt) ‒ aput kérték fel üzemvezetőnek, ettől kezdve legalább utazással nem töltött naponta 2 órát. Pihenésre csak ünnepnapokon és vasárnap délután volt néhány óra.

Aztán ez is elmúlt, mire végeztem az egyetemen, leáldozott a melléküzemágnak, apu már a szomszéd falu tanácsán dolgozott adóügyi előadóként. Minden lánya diplomás lett, mert a szüleink fontosnak tartották a tudást, mert akkor volt lehetőség a társadalmi felemelkedésre. Apu közben öregedett, lassult, már rég nem voltunk napi kapcsolatban, második éve tanítottam, amikor kórházba került, nekem mondta el a kezelőorvosa a diagnózist: Parkinson-kór, gyógyíthatatlan ‒ ekkor 57 éves. Felnőttkori életem első nagy sokkja: felfogni a megváltoztathatatlant, megélni a tehetetlenséget. Egy ideig táppénzen volt, beállították a gyógyszereit, visszament dolgozni és maradt a nyugdíjkorhatár betöltéséig. Hálás vagyok a főnökének, hogy tolerálta a lassúságát. A diagnózis után még hat évet élt, az utolsó évben anyu folyamatosan otthon volt vele. Kórházban, húsvétvasárnap halt meg, 63 évesen. Anyu 26 évvel élte túl.

Azt hiszem, külsőleg is apámra hasonlítok, a „Csicsák Patyo” lánya vagyok, 37 éve hiányzik… Nem látta egyetlen unokáját sem.

Ma lenne 100 éves.

                                                         A szülőházam, talán apámé is

Országos Kéktúra

 

2023. augusztus 8-án, 35 fokban kezdtem az OKT-t Keszthelyen, és 60 túranap alatt végigjártam, 2024. október 25-én, egy nappal a 67. születésnapom után Keszthelyen befejeztem. Négy nap kivételével tömegközlekedést vettem igénybe, 37 alkalommal a testvéremmel gyalogoltam, 16 alkalommal társasággal és 7-szer egyedül, 44 napra a logisztikát magam szerveztem. 28 éjszakára foglaltam/foglaltunk szállást 23 szálláshelyen. A legjobb hely a Stupa – Rezi – Tátika ház volt Zalaszántón, de megállapítottuk, hogy a szállásdíj és a szállás minősége között nincs összefüggés. A legjobb étteremnek a gánti Vértes vendéglőt találtuk, kifejezetten lehúzós árai miatt a bánkúti turistaház éttermét pedig elfogadhatatlannak. Az egy nap megtett leghosszabb út ­– tikkasztó hőségben –­ 34 km volt Gánt és Szárliget között, a legrövidebb 10 km Hévíz és Keszthely között, kiadós sétával mindkét városban. A legnagyobb csalódás a Nagy-Nyugodó volt ­– ilyen szép néven valami szép helyet, jó kilátópontot vártam, és semmi, egy pad… A legnehezebb szakasznak a Péliföldszentkereszt ­­– Tokod bizonyult, ami rendes körülmények között egyáltalán nem nehéz, de akkor 30-40 cm-es hó volt, a Hegyes-kőnél  nem lehetett lejönni a faluba, jókorát kerültünk. A szakaszokat nem sorban csináltam, hanem először a közelebbieket, a könnyebbnek gondoltakat, a legkeletibb és legnyugatibb szakaszokat a vége felé.

Ha csak visszagondolok, akkor a Bakony, a Mátra, a Bükk lett a kedvenc, de most végignéztem a képeket, és mindegyik szakaszban fotóztam szépeket. Az élményt nyilván befolyásolja, hogy az ember milyen évszakban, milyen időjárási körülmények között, milyen fizikai állapotban megy. Amikor Írott-kőn voltunk pl., semmi kilátás nem volt a szaharai por miatt; bár tudom és látom a képeken, hogy a Balaton-felvidék gyönyörű, de a Szentbékkálla – Badacsonytördemic szakaszon nagyon gyengének éreztem magam (másnap be is lázasodtam), így nem jó szívvel gondolok rá. A Dunakanyarban élek, erre gyakran túrázok, az itteni szépségeket megszoktam, így ritkább a rácsodálkozás, pedig… A 27 szakasz között van tizen- és hetvenvalahány kilométeres is – természetesen nem végig csoda talán egyik sem. Az ember megtanulja, hol sok az aszfalt, hová ne menjen nagyobb eső után, hová ne tűző napon (aztán mégis), hogy keressen szállást, hogy szakaszoljon…, bújja a menetrendeket és a térképet… Biztosan lesz olyan útvonal, ahová visszamegyek.

Rendszeresen azóta túrázom, amióta ráérek – a Szentgyörgymezői Olvasókör bakancsosaival kezdtem, hála Polacsek Mónikának. Nagyon vártam, hogy letehessem a kötelezettségeim, sokszor gondoltam, hogy stressz ellen fizikai fáradtság kellene. Amikor 2021 telén felmentem Esztergomban a Vaskapuba (373 m), lihegtem, gondoltam, nem muszáj nekem hegyre menni, gyalogolhatok síkon is. Aztán nőtt a táv és a szint meg a gyakoriság is, kerestem társakat, társaságot, de szívesen megyek egyedül is. 2023 tavaszán elmentem Toscanába egy egyhetes túrára, utána gondoltam, hogy menni fog az OKT is.

Hosszú távra tervezek, bár az Országos Kékkörre nem gondolok, de füzetbe pecsételős, egy-egy tájegységen végigfutó túrákra igen. November 5-én az MTSZ ellenőrei átvizsgálták a füzetem, és 10 029. sorszámmal nyilvántartásba vettek. Megcsináltam, sokat tanultam – nem lettem más ember, de megváltoztak az mindennapjaimban a hangsúlyok. A körülöttünk lévő vircsaftban, agresszív hangzavarban ez nem is kevés.

Az 1172,3 km-en (és mennyivel több!) természetesen rengeteg fotó készült, néhány olyat osztok meg itt, amelyek különböző okok miatt számomra különösen fontosak vagy emlékezetesek.

„Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. »NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.«   Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.”

Ottlik Géza Iskola a határon c. regényéről van szó, a sgraffitós ház latin nyelvű felirata Pál apostoltól származik, magyarul: „Sem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Az egykori katonai alreál rövid kitérőt jelent a kékről, az iskolában Ottliknak emléktáblája van, ott a park, a gyakorló tér… Genius loci, akinek jelent valamit a regény. Az író mellszobra a Jurisics téren található.

(1.szakasz, Kőszeg, Jurisics tér)

Egy út menti Krisztus-kereszt alsó részén van ez a megszokottól teljesen eltérő, bájosan bárgyú Mária, feltételezésem szerint egy népi kőfaragó alkotása.

(3. szakasz, Rezi)

Sosem láttam még mocsári ciprusokat őszi pompában.

(3. szakasz, Hévíz)

Tanúhegyek a Csobáncról fotózva… A szakasz, ahol nem igazán voltam jól.

(6. szakasz, Csobánc)

Kávézunk, semmi különös, de mégis, hiszen a Szent Mauríciusz monostor kávézójában a kávét egy szerzetes főzte és a hozta az asztalunkhoz.

(8. szakasz, Bakonybél)

Csend, béke, magány… késő őszi szépség…

(9. szakasz, Isztimér közelében)

Fehérvárcsurgói-víztározó, hideg kékség, jeges szél…

(9. szakasz, Fehérvárcsurgó)

Bőven túl a Hegyes-kőn, négy óra múlt, lement a nap, december van, mindjárt sötét lesz, a telefonom lemerülőben, a töltő vége leért a hóba, így nem fogadja el a power bank, az ösvény le a faluba járhatalan, továbbmegyünk a hatalmas puszta térségen a legalább 30 centis hóban, nyári emlékeim aktivizálom, átjárót keresünk, vészesen sötétedik… Bokrok, bozótok között átvergődünk a piroson át a Nagy-Gete felől lejövő kékre, be a faluba. Megúsztuk.

(11. szakasz, Tokod fölött)

Üldögélni itt a padon, s ’a szabadság nagy csendjét hallgatni’…

(13. szakasz, Nagy-Szénás)

Kis kitérő a kékről a Teve-szikla, bármikor szép, de őszi verőfényben különösen.

(15. szakasz, a Kevély-nyeregről Rozália télagyár felé)

A nagytestvér és a kistestvér ‒ a Duna szeli ketté a Börzsönyt és a Visegrádi-hegységet.

(16. szakasz, Visegrád, Nagy-Villám)

Bercelen volt a szállásunk, busszal mentünk Becskére, vasárnap reggel egyik faluban sem volt nyitva semmi. Kétbodony az előbbieknél sokkal kisebb település, 37 fokot ígértek aznapra, 10 km után jó lenne valami, de nem reménykedtünk. És láss csodát! Bolt is nyitva, kocsma is, ráadásul Pilsner Urqellt mértek pilsneres korsóba, Kőbányai áráért. Egy kortalan roma férfi várta a buszt, Romhányba ment, nincs 3 km. Mondtam, mi is arra megyünk, de gyalog. Ne már, ad pénzt… Felejthetetlen.

(18. szakasz, Kétbodony)

Számtalan fotót készítettem virágokról, gombákról – álljon itt egyetlen egy: nagyon ritkán találkozom búzavirággal, pedig gyerekkoromban úton-útfélen…

(19. szakasz, Terény közelében)

Az ősz, a színek, a formák, a felhők, az árnyékok és a fények – jókor jó helyen. Lenyűgöző látvány volt!

(22. szakasz, Szarvaskő felé)

Emlékszem a mellbevágó felismerésre a világos törzsű, sudár, fenséges bükkfák láttán...

„A lenge hold halkal világosítja

A szőke bikkfák oldalát…”

Hogy honnan a kép, hogy mit is jelent… Bakonybélből Kőris-hegy felé tartottam akkor, bár holdfényben azóta sem, de különböző évszakokban a Bakonyon kívül a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben is el-elgyönyörködöm a bükkfaerdőkben. És aggódom veszélyeztetettségük miatt.

(23. szakasz, Bélapátfalva környékén)

Keressük a zsinagógát, láttam róla fotót, tudom az utca nevét, de nem találjuk. Megkérdezzük. A temető felé irányítanak, hozzáteszik, hogy nem jó környék. Látom a térképen, hogy arra nem lehet. No, majd reggel… Az utca szétnyílik, állunk egy sarkon, itt kell lennie, ott egy asszony, újra megkérdezzük, valószínűleg a szót sem ismeri, itt él évtizedek óta, itt régen patika volt… A telefonon újra megnézem a fotót, és lassan ráismerek: ez az. Tető, nyílászárók nincsenek, az eredeti bejáratnál szeméthegyek… Az „épület” eladó vagy kiadó.

Mikor ott jártam, még nem tudtam: putnoki származású Karsai László történész és Karsai György klasszika filológus édesapja, Karsai Elek – az ő édesanyja is a deportáltak között volt.

(24. szakasz, Putnok, vasútállomás)

Nagy élmény volt a hucul ménes: nyugodtan lehetett sétálni a lovak között, ha megálltunk, egészen közel jött hozzánk egy-egy ló, hagyták magukat simogatni. Ez a fotó egy megsimogatott ló mögül készült egy másik lóról.

(24. szakasz, Szelce-puszta)

Ez a Sajdik-kép az Esztramos vendégház kocsmája falán látható (meg egy másik is), Bódvarákón – nagy csapatunk kedvéért Endre reggel is kinyitott. Térjetek be, ha arra jártok!,

(25. szakasz, Bódvarákó)

Panoráma Boldogkő várából június legvégén. Nincs mit hozzátenni.

(25. szakasz, Boldogkő vára)

Sokszor olvastam az Arka-patakról, hogy tizenvalahányszor kell átkelni rajta… Augusztus végén csak épp csörgedezett benne a víz.

(26. szakasz, Mogyoróska közelében)

Drámai hatású panoráma Füzér várából. Bő félórát kellett várni a nyitásra, a belépő szokatlanul borsos árú, a Kis-Milic izzasztó kaptatója csak ezután jön, no de hogy kihagyjuk… Szó sem lehet róla!

(27. szakasz, Füzér)

Ez már az ünneplés: kezdet és vég összeér, pezsgő Keszthelyen; az elismerés átvétele az MTSZ-nél.

Szentkirályszabadja

 

Amikor alaposabban megnéztem a Balaton-felvidéki Kéktúra útvonalát, szemembe ötlött a Szentkirályszabadja helységnév ‒ a túra a települést nem érinti, de nem messze halad el tőle. A logisztikát úgy terveztem, hogy első etápként Pétfürdőtől eddig megyek el, és pontosan október 31-én, mert Radnóti utolsó verse, a Razglednica (4) itt és pontosan 80 évvel ezelőtt ezen a napon született.

Keresgéltem a neten, van-e valami nyoma Radnótinak a faluban. Találtam egy 30 évvel ezelőtti cikket : az akkori vidéki lapok stílusában számol be egy felújított emlékházról, amelyet 1994. november 5-én Göncz Árpád adott át, amelyet aztán 1995 tavaszán Gyarmati Fanni is felkeresett, aki a kiállításhoz addig publikálatlan fényképeket adott.

A cikk alapján úgy tűnik, hogy a helyi Radnóti-kultusz motorja egy veszprémi középiskolai tanár, aki 1964-ben a faluban emlékműsort mutatott be a diákjaival, s ettől kezdve évente október 31-én gyalogos emléksétát szervezett Veszprémből Szentkirályszabadjára. (Ez a hagyomány a mai napig él, az önkormányzat honlapján olvasom, az idén október 11-én volt, műsorral, polgármesteri köszöntővel, koszorúzással… Hogy miért pont akkor, miért tértek el az eredeti és jelentéssel bíró dátumtól, csak találgatni tudom. Október 31-én egyébként „Tökjó nap”-ot tartottak, olvasom a falu eseményei között.) 1969-ben az akkori tanácselnök javaslatára a házat, ahol a költő néhány napot töltött, Radnóti Emlékházzá alakították, 1970. május 5-én (R.M. születésnapja) Ortutay Gyula nyitotta meg a kiállítást, a házon emléktáblát helyeztek el. A faluban élő szájhagyomány szerint ez a ház Máté Dániel gazdálkodó háza, ahol Radnóti házimunkásként tartózkodott, Máté lányának elbeszélése szerint verseket is olvasott fel, a pincéből vitték el egy hajnalon.

Ferencz Győző Radnótiról szóló monográfiájában egyetlen szó sincs sem Mátéékról, sem a szentkirályszabadjai emlékházról, pedig nagyon körültekintően, minden forrást egymás mellé téve rekonstruálja Radnóti utolsó napjait. A munkaszolgálatosokat marhavagonban vitték Mohácsról Szentkirályszabadjára, „az épülő repülőtér melletti barakkokban szállásolták el őket. Naponta egyszer kaptak enni. A foglyokat nem dolgoztatták, arra vártak, hogy továbbszállítsák őket a nyugati határhoz. Az október 15-ei nyilas hatalomátvétel és a németek háborús veszteségei fokozták a terrort, a keretlegények minden visszaemlékező szerint folyamatosan és öncélúan kegyetlenkedtek velük.”

­­­­***

A bicikliút felől érek be a faluba, jobb kézre esik a Veszprém ‒ Szentkirályszabadja repülőtér, a mai „szellemváros”, az egykori szovjet katonai bázis (a dús növényzet miatt nem látszik), ahol a barakkok voltak, bal kézről a falu. A szélén előzetes információm szerint lennie kell egy emlékhelynek, a vasúttól ezen az úton vonultak a munkaszolgálatosok a repülőtéri barakkokba – nem találom, csak egy halloweeni tökökből készített installációt látok. Megyek tovább a központ felé, a buszmegállóban megszólítok egy asszonyt, a kisfia mondja, merre menjek, szoktak az iskolával kivonulni… A tököktől jobbra, a házak felé van egy kereszt, ott az emlékhely: „A diktatúrák áldozatainak emlékére” – olvasom egy táblán a kereszt tövében –, alatta egy fekete márványtábla Radnótira emlékeztet, egy másik a tanárra, aki helyi Radnóti-kultuszt megteremtette. Az idei emléknapon két információs táblát is avattak ‒ jó sillabusz érettségizőknek.

Elindulok a református templom felé, a közelében áll az a bizonyos emlékház, a fotóról felismerem, de nem találom a bejáratot. Egy férfit kérdezek, útbaigazít: nagy zöld kapuja van az egészségháznál… A kapun belül az egészségház, az óvoda, még valami középület s a telken legbelül a keresett épület: immár nem emlékház, hanem tájház. Nincs már a 30 évvel ezelőtti cikkben emlegetett emléktábla, semmi nem emlékeztet arra, hogy Radnóti itt lett volna pár napig.

Az internet Szentkirályszabadja látnivalói között most is feldobja a Radnóti Miklós Emlékházat, az önkormányzat oldalán a polgármester faluról szóló ismertetőjében továbbra is szerepel, ami talán, valószínűleg csak legenda: „Szentkirályszabadja az a helység, ahonnan Radnóti Miklós költő munkaszolgálatos fogolyként az utolsó gyalogmenetre indult, s itt írta utolsó fennmaradt versét is. A ház, melyben néhány napot töltött, közös erőfeszítéssel „Radnóti Emlékház”-zá, majd Tájházzá alakult át, ezzel tisztelegve a tragikus sorsú költő emléke előtt.” (Kiemelés tőlem)

Akkor hogy is van?

Ami biztos: Radnóti a szentkirályszabadjai vasútállomástól a repülőtéri barakkokig áthaladt a falun, utolsó versét 1944. október 31-én, néhány nappal halála előtt itt írta, innen hajtották tovább társaival együtt nyugat felé.

 

Az emlékhely

A tájház telkének bejáratánál

A pince bejárata, ahonnan állítólag Radnótit hajnalban elvitték.

„A verset kivételes helyzetbe hozzák megírásának és fennmaradásának körülményei. Már nem másolta be noteszébe, egy félbetépett csukamájolaj-reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz lapjai közt. Egyébként hibátlan kéziratban, a cím után az üres sor szokásos nyomdai korrektúrajelével ellátva, tehát nyomtatásra előkészítve. Alig néhány nappal azelőtt írta, hogy ‒  exhumálási jegyzőkönyv szerint »Tarkón fejtető irányú koponylövés«-sel ‒ kivégezték.” (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete)