Apám 100. születésnapjára

 

Élete első 30 évéről alig tudok valamit. Születésekor az édesapja 29 éves volt, megjárta Isonzót, Doberdót; édesanyja még nem volt 26 ‒ ő volt a harmadik (vagy 4.) gyerekük. A bátyja, aki anyai nagyapja nevét kapta, 6 évvel volt idősebb, lánytestvérei csecsemőkorukban meghaltak (gyerekkoromban még megvolt a sírjuk, rémülettel töltött el, amikor hallottam, hogy egyiküket „leforrázta a bába”), a második fiú, apám apja nevét örökölte.

Nem tudom biztosan, hol laktak születésekor. A ház, amit ismerek, ahol én is világra jöttem, ma is áll, lakják; édes-bús nosztalgiával nézek le rá a temetőből. Paraszház formájú, beosztású, de a homlokzata nem tipikus, a két szoba padlós, a konyha, veranda kövezett, csak a „komra” döngölt földes; biztosan nem 19. századi, talán már nagyapám építtette a szűk telekre a patakparton.

Nagyapám és nagyanyám vezetékneve azonos ‒ anyám azt gondolta udvarlójáról az anyja neve után, hogy „törvénytelen” gyerek. Egy 1715-ös összeírás a régi törzsökös családok között említi a Zarát mint itt maradt török katona leszármazottait. A családi legendárium szerint Dalmáciából származunk, Zadar középkori neve Zára. Gyerekkoromban a faluban több Zara család élt, köztük rokonok és nem rokonok, ragadványnévvel különböztették meg őket. Apám tágabb értelemben nagy családba érkezett: apjáék négyen (talán öten) voltak testvérek (én Miska és Pista bácsira emlékszem, emlékeim szerint nagyapám utóbbival tartott laza kapcsolatot); anyjáék hárman (de anyai nagybátyját nem ismerte, eltűnt az első világháborúban a keleti fronton; anyai nagynénje 13 évvel volt fiatalabb a nővérénél, akit édesnéninek szólított, az ő családjával gyerekkoromban még élénk volt a kapcsolat).

Apám soha nem beszélt a gyerekkoráról, nem tudom melyik házban laktak a nagyszülei, milyen volt a viszonya velük: 14 éves volt, amikor gyors egymásutánban meghaltak az apai nagyszülők, 6 éves, amikor elveszti anyai nagyapját, de anyai nagyanyja látta őt felnőni, 1949-ben halt meg. Anyai nagyanyja testvérét még én is ismertem, a „Szorocskán” át mentünk hozzá nagyanyámmal az „Újvárasra”.

Nemigen emlegette az unokatestvéreit sem, a faluban tudtam, hogy ők azok, kamaszkoromban egyszer, amikor autónk lett, egy távolabbra szakadt unokatestvér családját meglátogattuk Pilinyben. A keresztszülők egy gyermektelen házaspár volt, nem tudom, miért vagy milyen szokásjog alapján éppen ők ‒ az asszony élt tovább, apám után én is keresztmamának szólítottam, nagyanyám komámasszonynak; amikor nagyapa otthon meghalt, apu őt hívta mosdatni, öltöztetni, biztos ez is valamilyen hagyomány része volt. Apám bérmakeresztanyja, Terka néni volt a tágabb rokonságból az, aki anyuhoz is közelebb állt, T. néni középső fiának apu volt a bérmakeresztapja.                                                         

A szülők és felmenőik valamikor biztos a földből éltek, de már nem éltek meg belőle. Nagyapám vasúti pályamunkásként ment nyugdíjba ‒ a falun 1896 (nagyapám születési éve) óta megy keresztül a vasút (2023 augusztusában zárták be a vonalat, kivéve a Szlovákiából Szlovákiába tartó átmenő forgalmat), nagyapám Losoncra, Fülekre járt. Volt némi háztáji földjük, saját fogyasztásra megtermelték a krumplit, kukoricát, babot, tököt, a ház körül a zöldséget; hizlaltak disznót, voltak tyúkjaik, libáik, nyulaik, tehenük a 60-as években már nem; volt gyümölcsös kertjük, a szőlőhegyen két darabban szőlő… A szülők mellett a két felnövekvő fiú beletanult a mezőgazdasági munkába, de egyik sem akart benne ragadni.

Nem tudom, kisgyerekként hogy jött ki apám a bátyjával, a 6 év korkülönbség miatt bizonyára nem ugyanabba a bandába tartoztak. Én úgy láttam, felnőttkorukban jó testvérek voltak. Laci bácsi – ma úgy mondanánk – közigazgatási pályára lépett, a faluból nősült, nagyanyámnak tetsző házasságot kötött, gyerekei születtek, akiket alig vártunk gyerekkorunkban, hogy nyáron jöjjenek a nagyszülőkhöz nyaralni.

Apám a régi rendszer szerint hat elemit végzett, sosem nem beszélt róla, milyen tanuló volt, de az gyakran elmesélt sztori volt a családban, hogy állt cipészinasnak: egy délután eldobta a kapát ‒ „édesanyám én nem kapálok többet” ‒, átment az Ipolyon Bussára, és beállt egy mesterhez. A szakma mentette meg attól, hogy a háború idején besorozzák ‒ azt mesélte: egy-két falunként a fontosabb szakmákban kellett hagyni egy-egy mesterembert. Nagyanyáméknál a nyári konyhában az ablak alatt volt egy négyzet alakú, sárga keramitból kirakott jó kemény felület ‒ apu itt dolgozott ’44 decemberében akkor is, amikor az Aranygomb felől egyre közelebbről hallotta az ágyúszót, és reggelre bejöttek az oroszok.

1945-ben apám cipész mestervizsgát tett, valameddig a szakmájában dolgozott, aztán visszaadni kényszerült az iparengedélyt. A nyolcosztályos állami oktatás bevezetése után elvégezte a 7-8. osztályt, az 50-es években biztosítónál dolgozott, jégkárbecslőként járta az országot. Már családos emberként érettségizett le (ott, ahol én is később, sőt tanárként is ott töltöttem pályám első hat évét). Magyart és történelmet anyuval tanult, a kötelező olvasmányokat anyu szerezte be és olvasta föl neki, volt, amit diafilmen néztek meg.

Szüleim megismerkedéséről, házasságukról írtam már korábban… https://egyelettajairol.blogspot.com/2008/10/vfordul.html Apám 30 éves volt, még mindig a szüleivel élt, a legénykori barátok (KB, NJ) megnősültek,  ő nem hajlott a nagyanyám protezsálta menyasszonyjelöltek felé; anyám 22 éves volt, 14 éves kora óta dolgozott, talán félt, hogy pártában marad, talán önállóságra vágyott… igent mondott a „szép szemű Palikának”. Aztán nyolc évig nagyanyáméknál laktak, laktunk, ma már elképzelhetetlen szűkösségben.  Nehéz volt anyunak, nem a várt meny volt, de nem volt könnyű apunak sem az anyja és a felesége között őrlődni.

1963 nyarára felépült a házunk, anyu számára az önállóságot jelentette. Apuban maradt a kettős megfelelési kényszer. Hány olyan vasárnap volt, amikor apu reggel egy megkopasztott tyúkkal és egy üveg borral jött haza nagyanyáméktól, és kiadta a parancsot: „Marianna, készítsd misére a gyerekeket!” Anyu éppen egy pléhteknőben mosta a család heti szennyesét, mosógépünk még nem volt, szabadszombat sem. Nagyanyám bigott katolikus volt, anyám nem volt hívő, apámról ezt nem merném állítani ‒ ő maga nem járt templomba, párttag volt, de belül, ki tudja. Aztán, ahogy csökkent a családon nagyanyám hatalma, úgy enyhült a szorítás is pl. vallási kérdésekben: még mind a hárman meg vagyunk keresztelve, a két nagyobb lány volt első áldozó, de már csak én bérmálkoztam, titokban.

A hatvanas években apám a járási földhivatalban dolgozott, a fél 7-es vonattal jött haza, aztán kezdődött a második műszak: suszterkodott, egy idő után csak a családnak, magának cipőt készített, nekünk fűzős csizmát, jó tartósat, bőrtalpút (emlékszem, ahogy tele van a szája sarka faszeggel) állatokat tartott, 2-3 tehenet vagy hízóbikát, később disznótartással is próbálkozott, tavasztól őszig ott volt a kert… Három lányt kellett felnevelni, berendezni a nagy házat, cserépkályhát építeni minden szobába (gáz majd a 90-es években lesz), ’75-ben vett autót, már egyetemista voltam, amikor saját kútról (hol volt még csatorna!) bevezettették a vizet… A hatvanas évek legvégén vagy a 70-esek legelején megalakult a téesz melléküzemága, mokaszinokat, fapapucsukat, pékszandálokat gyártottak, utazótáskát varrtak (nem egyszerre, termékváltás viszonylag sűrűn volt) ‒ aput kérték fel üzemvezetőnek, ettől kezdve legalább utazással nem töltött naponta 2 órát. Pihenésre csak ünnepnapokon és vasárnap délután volt néhány óra.

Aztán ez is elmúlt, mire végeztem az egyetemen, leáldozott a melléküzemágnak, apu már a szomszéd falu tanácsán dolgozott adóügyi előadóként. Minden lánya diplomás lett, mert a szüleink fontosnak tartották a tudást, mert akkor volt lehetőség a társadalmi felemelkedésre. Apu közben öregedett, lassult, már rég nem voltunk napi kapcsolatban, második éve tanítottam, amikor kórházba került, nekem mondta el a kezelőorvosa a diagnózist: Parkinson-kór, gyógyíthatatlan ‒ ekkor 57 éves. Felnőttkori életem első nagy sokkja: felfogni a megváltoztathatatlant, megélni a tehetetlenséget. Egy ideig táppénzen volt, beállították a gyógyszereit, visszament dolgozni és maradt a nyugdíjkorhatár betöltéséig. Hálás vagyok a főnökének, hogy tolerálta a lassúságát. A diagnózis után még hat évet élt, az utolsó évben anyu folyamatosan otthon volt vele. Kórházban, húsvétvasárnap halt meg, 63 évesen. Anyu 26 évvel élte túl.

Azt hiszem, külsőleg is apámra hasonlítok, a „Csicsák Patyo” lánya vagyok, 37 éve hiányzik… Nem látta egyetlen unokáját sem.

Ma lenne 100 éves.

                                                         A szülőházam, talán apámé is

 

Elmentek a háromkirályok – kicsi, élő fenyőnk varázstalanítva egyelőre a lépcsőházban, ablakdíszek a dobozukban, de egy égősort még feltekertem a tükörre, kell a fény, messze még a tavasz. A téli tücsök meséit hallgatom a youtube-ról: Sinkó László mesél, a felvétel 1977-es. A Kossuth rádió Esti meséjének szignáljával indul minden egyes történet: „Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már.”

(Több idősík élményei tolakodnak elő… Amikor még én voltam gyerek, és nagyanyáméknál szólt a rádió, a szobában sötét volt, csak a rádió zöld szeme világított, és kezdődött az Esti mese...  Évtizedekkel később, de már az is rég volt, amikor Nóri ült az ölemben, és A téli tücsök meséit olvastam fel neki…)

Sinkó hanghordozással, hangszínnel, tempóval megteremti minden állat karakterét, az ismétlődő mesefordulatok behúzzák a gyereket (az embert) egy harmonikus világba, a történetek bűbájosak – odakinn nagy hó van, s a téli tücsök egy szobában egy hátizsák bal zsebéből, a gyengülő zsályaillatból mászik elő, s a nyárra emlékezik.

Gyűjtés

Az egyik mezőgazdasági munka, amelyikben gyerek- és kamaszkoromban szívesen vettem részt. 

Apám még tartott állatokat, volt egy darab rétünk, de az is lehet, hogy bérelte valakitől. Júniusban vett ki szabadságot ő is, anyu is, nekünk már nem volt tanítás (emlékeim szerint 8. körül befejeződött). Géppel lekaszáltatta a füvet, pár napig száradni hagyta, nézte az eget meg az időjárásjelentést, drukkolt, hogy most ne essen, főleg több napig ne, nehogy elrohadjon a széna. Gyűjteni nem indultunk korán, hadd szálljon fel a harmat... Szénagereblyét (széles a feje, fából vannak a fogai), petrencerudakat, vasvillát vállra vetve ballagtunk a "szorocská"-n, az "Újváras"-on át a rétre.

A hosszú, keskeny parcellán a szénakaszáló rendbe vágva hagyta a füvet (nem emlékszem olyanra, hogy kézi erővel kaszálták volna le ‒ 70-es évek). A középső rendhez jobbról is, balról is hozzáhúztuk a rendeket, az így meghizlalt rend neve: garád.  A garádból lettek a petrencék: a garád végéről kezdve, felgömbölygetve a szénát (mint ahogy az ember hólabdát csinál) alakítottuk ki őket. Egy petrence akkora volt, amekkorát két petrencerúdon (női csukló vastagságú, hosszú farúd, amilyennel Toldi mutatta Laczfinak a Budára vezető utat) két kiskamasz el tud vinni az egyik középtájon lévő petrencéhez. Ott aztán apu boglyát rakott belőlük. Szénahordáskor ezeket szedték fel, és lovaskocsival vagy traktor vontatta pótkocsin hazavitték. (A szénahordással mindig került a házba egér. Innen a beteges iszonyom.) A kazal tetejére szalmát és valami fóliaszerűséget tettek, hogy a széna védve legyen a csapadéktól. Hónapok alatt a kazal úgy összeállt, összetömörödött, hogy télen egy erre alkalmas szerszámmal  kellett vágni belőle az állatok etetéséhez.

A második kaszálás, a sarjú mennyiségben már jóval kevesebb takarmányt adott (kivéve, ha hűvös, csapadékos volt a nyár).

A gyűjtés haladós és tiszta munka volt, fény és levegő, valami patriarchális derű lengte be. Ebédre vagdalthúst (a tavaszi vagdalt zöldségesebb, kevésbé jó ízű, ára 6,50, a különleges vagdalt tetején paprikás zsír, ára 7,50) vagy uzsonnahúst (sárga volt a doboza) vittünk, paprikát, paradicsomot a zöldségesnél vettünk (a kertben akkor még nem ért), a fehér kenyeret Varga péktől, Szécsényből hozta anyu. Vizet a demizsonból ittunk. "Boglyák hűvösében" vagy a fűzfa alatt volt némi pihenő.

Mindez kutyasétáltatás közben jutott eszembe ‒ l. az alábbi képeket: itt minden géppel történt, összesen két munkafázisban.

Eszembe jutott...

Apám elmúlt 30, amikor 1955-ben megnősült – ő volt a kisebbik fiú, nagyanyám a szoknyája mellett tartotta. Aztán a szüleim 8 évig, mai fogalmak szerint igen szűkösön, a nagyszüleimmel közös háztartásban éltek, klasszikus meny-anyós viszonyban. Közben a Gránicon felépült a házunk.

1963 nyarán lehetett. Anyu fuvarost hívatott. Alacsony platójú lovaskocsira hordták ki a bútorokat – apu meg sem mozdult, ült a verandalépcsőn és zokogott.

6 éves voltam. Azóta tudom, milyen érzelmi megrázkódtatás egy gyereknek a szüleit sírni látni.

A Halászóember* újraolvasása közben

Hátrulsó ház

                                                        A hátrulsó ház rendes szoba  volt ,

                                                        az első házzal, az elülső szobával szemben,

                                                        de annál valamivel kisebb,

                                                        értelemszerűen, a konyha és a komra közt foglalt helyet,

                                                        ajtaja a konyháról nyílott, 

                                                        ablakai az ámbitusra néztek,

                                                        volt benne két nyoszolya,

                                                        egy asztal, három szék

                                                        és két szentkép...

Nagyanyáméknál a verendáról nyílt, két ablaka az udvarra nézett – a nagyszüleim ezt a szobát használták. Télen 4 óra tájban fűtött be a bordó vaskályhába nagyapám, a téli konyhából (ez szintén a verendáról nyílt, az első ház és a – mi felénk – hátrósó ház között), a masinából vitte a parazsat. Deszkapadlóján nagyanyám szőtte rongyszőnyeg volt (az utolsót nemrég dobtam ki, Zaza rágta szét a nyaralóbeli fekhelyén), szintén két nyoszolya (az egyikben én aludtam nagyapámmal, a másikban a húgom nagyanyámmal, vagy fordítva – ma ez elképzelhetetlen). Vastag dunyhával takaróztunk, magas párnán aludtunk, rajta házi vászon fejalja, átmeneti időszakban vászonba csavart forró tégla melegítette elő az ágyat, a fekhelyek az ablakkal szemközti falnál, egymáshoz lábbal voltak állítva. A szobában három sötétbarna, karfás tonettszék (most ilyenre vadászok) fogta közre a nehéz asztalt, az asztalon penészzöld színű, rózsaszín virágos (rózsás?) nehéz szőttes asztalterítő (ilyenek az ágytakarók is), az üveges bejárati ajtóval szemben egy kiálló rugójú sezlony (nyaranta a pesti unokabátyám aludt rajta, éjszaka, amikor hazaért a haveroktól, rádobta magát, csak úgy rezgett a rugózat – mi akkor már nem laktunk ott), mellette a sarokban egy sötétbarna ruhásszekrény. A két ablak között aranyszínű blonderkeretben egy nagy tükör, az egyik ablaknál egy Singer varrógép (ezen varrta nagyanyám gyerekkori néptáncos ruhám). Az ajtótól jobbra a rádióasztalon a rádió, hideg zöld lámpája világított a sötétben, nagyanyám az olvasót morzsolta, felcsendült az Esti mese szignálja, megcsikordult a kapu, apu spiccvasas cipője kopogott a patakkőből kirakott járdán...

Nagyanyám annyi idős volt a születésemkor, mint én most.

Volt a szobának egy másik elrendezése is: az ágyak az ajtóval szemközti falnál – de így nem látom az egész szobát, nem tudom felidézni a sezlony helyét, nem tudom, mi volt az ablakkal szemközt. De az biztos, hogy az utóbbi helyen volt az ágy, amikor riadalomra ébredtem: ég a villany, nagyapám hörög – szív- és tüdőasztmája volt –, azt hiszem, mindjárt meghal, valaki, talán a szomszéd, riasztja aput (a szüleim ekkor már falusi mértékkel mérve messze, a Gránicon laknak, hétközben mi a húgommal a nagyszülőknél, hétvégén otthon, érzelmileg nagyon nehéz ez a se itt, se ott, itt is meg ott is helyzet) és nagyanyám húgát, apu mentőért megy telefonálni a postára, átjön Kakas Terka néni, az öregasszonyok imádkoznak, nagyapám levegőért kapkod... Aztán 5 évvel túlélte nagyanyámat, az érettségim évében, nyár végén halt meg.

A másik éles emlék: a fal melletti ágy éjjeliszekrényén volt Szent Antal helye: 20-25 cm-es porcelánszobor volt, a szent bordó szerzetesi ruhát viselt, pilises feje mélyen beleégett a tudatomba, s amikor egyik télen Kőmíves Pista bácsi volt a disznóöléskor a hentes, beszaladtam a szoborért, s az öreg elé tartottam, hogy: 'te meg ilyen vagy e, mint Szent Antalka'. Ettől kezdve a család Pista bácsit ezen a néven emlegette.

*Oravecz Imre: Halászóember

Öregszem

Sosem voltam nagy teás – anyu az volt. Nem emlékszem rá, hogy ezt a készletet valaha is használtuk volna, de mióta eszem tudom, ott volt a konyhaszekrény üveges felső részében. Lehet, hogy csak nagytakarításkor mosogattuk el, akkor törhetett el egy-egy csésze, mert csak négy van meg belőle.

Mostanában ősztől tavaszig olykor teázom. Elhoztam a készletet, bár még 10 évvel ezelőtti ízlésem is mást diktált volna. Megbecsülöm a kamaszkoromban kigúnyolt, mindenütt ott lévő csipkét: 'micsoda kispolgári ízlésvilág!'

Öregszem.

A la recherche du temps perdu

Írok még, de leginkább fejben: nem jut idő többre, de talán kedv sincs. Ma otthon voltunk. Ködben indultunk itthonról, de ahogy az lenni szokott ilyentájt, 12 körül (óraátállítás szerint) feloszlott.

Ez a fotó fél 11-kor készült.

Kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk a szüleim sírján, az apai nagyszüleimén, konstatálom, hogy a dédszülőkén alig olvasható a név, de én még tudom, hogy ők vannak ott. Már régóta nincs meg apám kisbaba korunkban meghalt két lánytestvérének icipici sírhantja... Eszembe jutnak a gyerekkori gyertyaégetések: a koromsötét, a hideg, a rokonok, ismerősök duruzsolása a sírok között, a templomdombról látszó 3-4 település temetőjének fénypontjai, nagyapám, aki öregkorában már csak otthon emlékezett az ablakba tett gyertyával; az idő, amikor még a szülőkkel és nagyszülőkkel a dédszülők sírjához mentünk, az idő, amikor a szüleimmel a nagyszülők sírjánál emlékeztünk, amikor jöttek a "pestiek": a nagybátyámék – már ők sincsenek...

Körbejárok. Ismerős családnevek, nézem az évszámokat... igen, őt ismertem, őt még nem, őt már nem... A mi családunknak is már csak múltja van a faluban. "Az 1715. évben Szakal községben 20 háztartást vettek összeírásba. Régi törzsökös családok: Bagi, Bódi, Demeter, György, Imre, Kelemen, Kőmíves, Kovács, Márton, Micsiány, Nagy, Palik, Pityi, Sipos, Tóth, Urbán, Demus, Vidomusz, Zara. (Az utóbbi három család itt maradt török katonák leszármazottai.) Ezek a családok nagycsaládi vagyonközösségben, HADAK-ban éltek és dolgoztak. Ez a nagy család-had teremtette újjá a falut, saját portájukon lakóházat, istállót, gazdasági épületeket építettek, irtották az erdőt, szőlőt telepítettek, állatokat neveltek,művelték az úrbéri földeket és egymás után építették a földesurak házait, kúriáit." (Boldizsár Menyhért István: Szülőfalum Nógrádszakál)

 

 Elhagyatott sírok.

A templom főbejáratával szemben található síremlék – egy földbirtokos család egyik tagjáé, akinek szép könyvtárában olykor Madách Imre is megfordult, a búcsúvers feltételezhetően tőle származik: 

"Könyv és honszeretet, tietek vala élte világa. 

Sírja fölött e két csillag örökre ragyog."

25-30 éve a templomajtóval szemben le lehetett menni a faluba – ezt az utat, ne tudom, mikor, benőtte a növényzet.

 

Sorsok, életek...

Lenézek nagyanyámék házára – itt születtem – lakják, rendben tartják. Mélabús nosztalgiát érzek... Akkoriban egy szál fű sem volt az udvaron, a ház végében kerítés húzódott, azon túl disznó- és baromfiólak, WC... a jobb oldali szomszéd felé hatalmas körtefa, amelynek a termése télen érett be, (nagyanyámék a nyári konyhában az almával együtt szalmával takarták). A kerítésen innen egy búzakörtét termő fára volt erősítve a hintánk, Kati itt tanította meg, hogyan kell hajtani... A ház előtt a kút fölött négyszögletesre ácsolt dészkakáva volt a mostani betongyűrű helyén. A kút lágy vizéért a szomszédból is átjöttek, ha babot főztek. A ház homlokzatán, fölül egy kis kémlelő nyílás: szerettem onnan kikukucskálni, élveztem a padlás száraz melegét... Az ablaktól balra labdarózsa nőtt, fának nevelve. A ház előtt folyt a patak: nyáron csak libaúsztató, egy lélekvesztő ívelt át rajta, olvadáskor a sebesen folyó víz több fél pár kesztyűmet elvitte. Nem volt betonjárda sem, a víz által laposra, gömbölyűre koptatott kövek szolgáltak lépegető gyanánt.

Elnézek Ludány felé. 

Negyed fordulatot teszek jobbra: a réten túl Bussa (Szlovákia).

Még egy negyed fordulat: a közeli házak még Szakal, a zöld földterület a Teglen (a középkorban ott volt a falu) – a távolabbi házak Nógrádmulyad (Szlovákia).

 

Otthon, a dzsumbujban  az egyik öreg diófa (a másikat több éve kivágták): ez alatt készült rólam 9-10 hónapos koromban a másod unokatestvéremmel egy fénykép.

Ásót fogunk: pünkösdi rózsát, rózsát, liliomot, iszalagot, kardvirághagymákat szedünk ki – áttelepítjük.