2011. szeptember 29., csütörtök

Fél hétkor már úton vagyok hazafelé, küldök néhány sms-t, telefonálok. Jönnek a válaszok... aztán üzenetek érkeznek olyanoktól is, akiket nem is értesítettem. Gratulálnak, örülnek. Épp anyuval beszélek, amikor csöngetnek. Három egykori kolléganő pezsgővel, istvánosok... Megtartó, megerősítő közösség...

Holnap még négy (lehet, hogy utoljára) gimnáziumi óra. 30 (-1) év. Búcsú.

2011. szeptember 25., vasárnap

Péntek este a Müpában voltunk, megnéztük a Giselle-t, szép volt. De azt nem értem, miért beszél (ráadásul hosszan) az anyát táncoló balerina: a műfaj szabályai szerint eltáncolni tessék...
Az előadás kezdetére figyelmeztető szöveget még az elmúlt évadban is Petrányi Judit mondta magyarul és angolul – kellemes hangon, megfelelő hangerővel. Most a két nyelvhez két férfihang tartozik, s bosszantóan hangos. Ezért az újításért kár volt.

A hétvégén a városban a Mária Valéria híd átadásának 10 éves évfordulóját ünnepelték. (Nóra az átadás napján volt utoljára babakocsiban: a városba már gyalog jártunk, de kétévesen Párkányig és vissza hosszúnak ítéltük az utat. Boldogan álltunk vagy két órát sorban – még volt útlevélkezelés –, régi álom vált valóra.) A hídfutáson a gyermek is részt vett, végigfutotta a távot (kivéve a hídon az emelkedőt), nem gondoltuk, hogy bírni fogja. Apa dolgozott, aztán a Sherwoodban ebédeltek.

Én eközben (is) kinn: a reggeli csípős idő után meleg, csend... Terepet rendeztem, elszáradt növényeket raktam a komposztba, tűztövist ültettem... A hagymásokkal még mindig várok. Este már benn, a konyhában vacsoráztunk.

2011. szeptember 18., vasárnap

Műveljük kertjeinket!

A hálóban 21 fok van érkezéskor: eljött az idő, hogy azért kell kinyitni a zsalugátert, hogy beengedjük a meleget. Lefekvéskor a hőmérő majdnem 23 fokot mutat, ébredéskor 19-et, de ma reggel 22-t. Állítólag ezen a hétvégén volt utoljára nyár.

Két napot a kertben molyoltam. (Nem lepődnék meg, ha holnap izomlázam lenne.) Gyomláltam, ültettem lilaakácot és kék iszalagot, kivifát, epret, fűszernövényeket, borbolyát, hangát, borókát. A hagymás növényekkel még ráérek. Fügefánk már egy hete van.


Még virágzik a porcsinrózsa, a leander, a záporvirág, a lonc, sétány- és őszirózsa, másodvirágzásra fordult a levendula; a petúnia és a muciszáj már csak magot érlel.


Ma megvolt az almaszüret, a gyermek inkább csak nézte, félt, hogy szár nélkül szakítja le a gyümölcsöt.


Szombaton napközben egyedül voltam: csend és meleg, a borostyánfán döngtek a méhek ("nyárvégi csönd" meg a "béke méhe"), áthallatszott a déli harangszó, s a hullott alma láttán eszembe jutott nagyapám... Késért mentem, tálcáért, s most almát aszalunk. Az ép termés pedig a pincében vár, nem nagy mennyiség, néhány hétvégén elfogy.


Sötétedés felé szabadtűzön zöldséget grilleztünk, aztán gyertyafényben boroztunk – nem sokáig, már csípnek az esték –, miközben a gyermek csivitelt. Mese után, korán, fél tíz-tíz körül alvás – mint hajdanán, gyerekkoromban.

Hazafelé, hat óra tájban kék párában a hegyek...

2011. szeptember 13., kedd

Barátságos hőmérsékletet (20 és 25 fok között), aranyló őszt... ezt szeretném. Nagyon elegem van a kánikulából. Mintha a természetfelelős kárpótolni akarná a nyárimádókat a júliusért...

2011. szeptember 12., hétfő

Osztálytalálkozó

Szombaton az első osztályom 25 éves érettségi találkozóján voltam. Ezt megelőzően 10 éve láttam a "gyerekeimet": volt, akit azonnal felismertem, volt, akinek hallanom kellett a hangját, látnom kellett a gesztusait. De néhány perc múlva a fiatalabb arcvonásokra rárajzolódtak az évek... A legnagyobb "unokám" 23 éves, a legkisebb 11 hónapos, és február végén készül a világra jönni a következő (a lányok esetében talán az utolsó). Sima és göröngyös életutak, küzdelmek és helytállás, örömök és tragédiák rajzolódnak ki az elbeszélésekből, de mindegyikben közös, hogy a "gyerekeim" alakítói az életüknek, s egyikükből sem hiányzik a derű. Tizennégyen jöttek el a huszonegyből, s most számoltam össze: kilencen pedagógusok lettek. A találkozót számomra még fontosabbá tette, hogy az egész évfolyam (öt osztály) számára szervezték, s két másik osztályban az osztályfőnökök a barátnőim voltak.

A facebookon nézem a friss fényképeket, aztán virtuálisan elbarangolok a gimnáziumba, ahol nemcsak tanár, hanem diák is voltam, s beleremegek abba, amit találok.

1975-ben, harmadikos gimnazistaként verset mondok a ballagáson.

Az én tablóm.

Az első osztályom.

2011. szeptember 8., csütörtök

Az iskola mint üzlet

A legatyásodott oktatási rendszerben ügyes emberek találnak olyan lyukakat, amelyek befoltozása számukra üzletet jelent.

Számtalan iskolában nem jut minden gyereknek szekrény. Nem a hely hiányzik, hanem nyilván a pénz. Van azonban egy kft., amely fémből készült szekrényeket telepít az iskolába, és évi 5900 Ft-ért bérbe adja a jelentkezőknek. Remek. Örül a szülő, a gyerek, nem kell minden térképet, rajz- és tornaeszközt hazacipelni. Persze, érezzük, hogy valami nem stimmel, de egy gonddal kevesebb, akinek nem tetszik, nem veszi igénybe.

Ma új ajánlattal jött haza a gyermek.

"Gyermeke iskolája, a Suli.INFO rendszer tagjaként segítséget nyújt, hogy SMS-ben, E-mailben, vagy Interneten keresztül kialakítson egy hatékony és gyors kapcsolattartást az iskolával." (Szó szerint, a helyesírási és nyelvhelyességi hibákkal együtt másoltam ide.)

A választott díjcsomagnak megfelelően napi vagy heti rendszerességgel tájékoztatnak a gyerek hiányzásairól, érdemjegyeiről, küldhetek üzenetet a tanároknak, ők is nekem, értesítenek az iskolai szünetekről, rendezvényekről, szülői értekezletekről, fogadóórákról, ebédbefizetésekről. A legolcsóbb díjcsomag 1850 Ft, a legdrágább 3120 Ft havonta.

Remek, nem? A szülő és az iskola közé belép egy szolgáltató. Ha megkötöm a szerződést, felhatalmazok valakit, hogy belenézzen az osztálynaplóba, lássa a gyerekem és a szülők bizonyos adatait. Ha megbeszélni valóm akad, a tanár és magam mint szülő közé beiktatok egy rendszert, egy idegent. Ahelyett, hogy a gyerekemmel olyan kapcsolatot alakítanék ki, hogy elmondja akár jó, akár rossz jegyet kapott, egy idegennel ellenőriztetem.

Van az ellenőrző (alsóban volt üzenőfüzet), minden iskolának kötelezően van honlapja (más kérdés, hogy frissítik-e – frissítsék, tegyenek fel minden közérdekű információt!), s lehetne, ha lenne rá pénz: elektronikus napló. Ez utóbbiból a szülő a gyereke jegyeiről, hiányzásairól naprakészen tájékozódhatna – harmadik személy közbeiktatása nélkül. Ehhez persze az kellene, hogy minden tanárnak legyen munkaeszközként használatos laptopja, de legalábbis a tanári szobában rendelkezésre álló számítógépek száma jelentősen haladja meg a kettőt.

Remélem, nem jön el az az idő, amikor pl. az ebédbefizetésről csak a Suli.INFO rendszerén keresztül értesülhetek.

2011. szeptember 6., kedd

Nóra osztályfőnöke babát vár, így elbúcsúzott a gyerekektől, átadta őket egy gyesről most visszatért fiatal tanár néninek. Azóta a legfontosabb beszédtéma A. néni: hány hónapos, mekkora a pocija, beviszi-e majd a kisbabát nekik megmutatni... Tegnap délután több változatban "nyakláncot" készített a gyermek: egy kartonpapírra színes gyöngybetűkkel felírta, hogy "Legjobb Tanár (sic!) C.A.", fölfűzte egy madzagra, és így ment iskolába. Aztán – mint kiderült – levette, mert szúrt a madzag. A. néni, annyi idős, mint Panka. Jó, hogy vannak ilyen idolok.

2011. szeptember 1., csütörtök

Berlinből Drezdába menet útba ejtettük Wittenberget, Luther városát. A hely a magyar protestantizmus szempontjából is fontos, a 16. században sok magyar is tanult a wittenbergi egyetemen, többek között pl. Károli Gáspár.

A nevezetes vártemplom, amelynek a kapujára a közhiedelem szerint (mint egyik történész kolléganőmtől megtudtam: csak legenda, valószínűleg Melanchton kezdte terjeszteni) Luther 1517. október 31-én kifüggesztette 95 pontját.

A templom hálós mennyezete

Martin Luther

A templom egyik kapuja

Az egyetem

A főtér

Luther házának kapualja (volt Ágoston-rendi kolostor)

Katharina von Borának, Luther feleségének a szobra (nem mindennapi asszony volt, ajánlom ezt az érdekes könyvet – többek között – róla).

Állítólag itt élt...


És egy Hundertwasser-iskola, éppen renoválják...

Wittenbergben múlt pénteken jártunk, este értünk Drezdába. Drezda 1982-ben vagy '83-ban nyomasztó benyomást tett rám: Prágától állva utazva értünk oda egy esős nyári reggel: koromfekete romokat láttunk a belvárosban. Ezt az élményt csak a képtár feledtette.

Ide viszont most nem volt időnk bemenni.

A Zwinger

Az óra és a harangocskák meisseni porcelánból készültek.

Az urak "szórakozását" és felüdülését szolgáló belső udvar

Semperoper (Az idegenvezető sztorija: a Radeberger-reklám miatt egyes turisták azt hiszik, hogy ez a sörgyár.)

Az újjáépített Frauenkirche: a kép bal oldalán látható sötét falrész állt háborús mementóként évtizedekig, az itt-ott látható fekete kövek ott feküdtek, ahová a bombázás nyomán kerültek. A templomot nagyrészt közadakozásból építették újjá. Minden egyes követ, ott, ahol találták, lefényképeztek, s számítógéppel határozták meg, hogy az épület melyik pontján helyezkedhetett el.

Az aranygömböt a kereszttel Angliából kapták ajándékként a drezdaiak: a költségekhez egy egykori pilóta, az ötvös édesapja (ha jól emlékszem, ezt mesélte az idegenvezető) járult hozzá a legnagyobb adománnyal, aki 1945-ben részt vett a város lebombázásában. A téren az eredeti homlokzattal építették vissza a házakat, a homlokzat mögött azonban minden modern.

Ez a fekete falrészt láttam anno.


Egy kávé, még néhány fotó, aztán az Elbánál búcsút veszünk Drezdától. Kilenc és fél órás buszozás után este érünk haza.