2013. június 29., szombat

2013. június 28., péntek

Túl az államvizsgán (diploma „kiváló”, átlag 4,93, elég jó) kijövök az egyetemről, szemben a Duna, azon túl a BME, vakít a Nap, megállok, rögzítem a pillanatot: vége, most már tényleg vége. (Taláros bohóckodásra nem jövök.)

2013. június 22., szombat

Ballagás



Gaudeamus igitur… – hangzik a búcsúének nemzedékek óta. A középkorból származó latin nyelvű diáknóta, a vágánsköltészet egyik közismert darabja, az élet mulandóságára figyelmeztet, egyetemtől búcsúzó diákok szerezték egykoron.

Manapság ballagnak az óvodában, ballagtok most ti, ballagtok majd négy év múlva, aztán a legjobbak újabb 5 év múlva is. Nem túl gyakori, de nem is egyszeri eseménye ez életeteknek. Egy állomás. A vége valaminek. Az időben élő ember olykor ráeszmél, hogy valami most múlik pontosan. Érdemes egy pillanatra megállni és számvetést készíteni.

8 évvel ezelőtt kíváncsi s talán kicsit szorongó gyerekeket kísértek a szülők az iskolába. Detti, Marika és Gabi néni igazította formára az első göcsörtös vonalakat és karikákat. Első év végére megtörtént a hétköznapi csoda: formásak lettek a krikszkrakszok, szavakat adtak ki a betűk, megtanultatok írni és olvasni. Az első osztály látványos és semmihez sem mérhető minőségi változást hoz egy gyerek életében. Aztán évről évre nőtt a tananyag mennyisége, fokozódott az elvárás, s voltak, akik állták a sarat, voltak, akik támogatásra szorultak, s – kár lenne tagadni – vannak, akik leszakadnak.

Oktatáskutatók, pszichológusok írják, tanárok naponta tapasztalják: az iskolai eredményesség nem csupán észbeli képességeken múlik. Nem mindegy, mi az otthoni elvárás, összhang van-e a szülői ház és az iskola által támasztott követelmények között, kamaszodván pedig egyre meghatározóbb a kortárs közösség értékrendje.  Az ember belenő a környező világba: barátokat talál, ellenfelei lesznek, megérinti a szerelem, viselkedik, haragszik és örül, megkülönbözteti a jót és a rosszat, mozdul vagy tétlenül tűr… Az iskola nemcsak a tanulás, hanem a családon kívül a szocializáció legfontosabb színtere is. 

Védett közegben voltatok idáig, többségetek napi kontroll alatt – további sikeretek azonban azon múlik, mennyire váltak a veletek szemben támasztott követelmények saját, belső elvárásokká, kialakult-e a felelősségérzetetek, van-e bennetek kitartás, fel tudtok-e állni a kudarcok után.

Mert kudarcok lesznek – ez nem ijesztgetés, magatok is tapasztaltátok: nem sikerül mindig minden úgy, ahogy szeretnétek. Sikerül, nem sikerül: az ellentétpár feltételezi, hogy valamit akarunk, vannak elképzeléseink, kezünkben tartjuk, alakítjuk az életünket – és nem pusztán történnek velünk a dolgok. Ehhez persze az kell, hogy ismerjük magunkat és eligazodjunk a világban. Merjetek magatokba nézni, ne féljetek a csendtől, tanuljátok megkülönböztetni a látszatokat a lényegtől!

Van, aki sikeres akar lenni, van, aki gazdag, van, aki híres… és mindenki: boldog. A boldogság sokféle, de készen nem kapható. Találjátok meg azt a célt, azt a munkát, azokat a társakat, ami révén és akikkel arrafelé haladhattok.
„Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben” – ezekkel a szavakkal köszöntötte Arany János egy tanítványát nevenapján. Ezekkel a szavakkal búcsúztatlak benneteket a Kernstok Károly Általános Iskolától.
 

2013. június 16., vasárnap

Árvíz

Június 7-én délután, másfél nappal a tetőzés előtt. A partra, a kishajóhoz vezető út már járhatatlan.



 A kőfaragó télen-nyáron lakott házikója víz alatt.






Házak a Duna és az aszfaltos út között.



 Hátulról is támadhat a víz: homokzsákgát a pataknál.


Az alábbi képek ma, 16-án délután készültek. Körbe megyünk le, hazaérve kiderül: megnyitották a főutat. A Dunához vezető úton rendőrök posztolnak, felírják a nevünket, telefonszámot kérnek.


 Ez a Dunához vezető út lenne: az épített gát tetején, gyalogosan járható.


 A Nyárfa utca.



A mi utcánk.



Ott hátul a kerítésen jól látszik az apadás.



 Bemenni nem tudtunk, a hátsó szomszédtól néztünk szét: a lakóház megúszta, ott a lépcsőn a nyom.



A szomszéd telek részben víz alatt.
Mindez belvíz. A Duna vízszintje ma az első fokú készültségi szint  5 m alá süllyedt.

Szülőnevelés

Megy ez már vagy két éve, hogy állatot szeretne, kutyát persze. A lépcsőházban simogatja az elhízott macskát, anyunál... de az macska. Kicsi a lakás, az ő szobája nincs 10 négyzetméter, negyedik emelet... persze, érti. Majd ha nagy lesz, kertes házban fog élni, és akkor lesz kutyája. Órák Kati néninél, tanulás közben az egyik keze folyton a kutya bundájában... csak fokozódik a vágy: állat kell.

Beadom a derekam: legalább hal, mondja Kati néni; ajánlom a teknőst, az unokatestvéreknek az van... Nem jó, nem lehet simogatni. Kiegyezünk egy törpenyúlban. Érdeklődöm: egy kolléganő könyvet hoz, egy másik a macskát javasolja, gyerekeket interjúvolok, kutyapártiak. A nyúlnak egy méteres ketrec kellene, lehet kicsit kisebb is, de..., nem kell sétáltatni, nem igényel nagy időráfordítást, vihetjük magunkkal a kertbe... Jó, jó, de csak egy nyúl, gondolom, s egy méter abban a kis szobában... Átbillen valami: legyen kutya. Kis testű, nem vadász-, nem kotorékeb, lakásban tartható... Apát kell meggyőzni. A gyermek elintézné egyszerűen: megvan a többség. Nem, mondom, nem elég a többségi döntés, konszenzus kell: egyébként is apának nőnek meg a feladatai inkább, nem nekem. (Nekem "csak" a toleranciahatárt kell kijjebb/feljebb tolnom.)

Így most három napja kutyafajtákat tanulmányozunk, kutyatartásról olvasunk... S nyaralás után a gyermek kutyatulajdonos lesz.

2013. június 14., péntek

A Sherwoodig és vissza


Hónapok óta az első szabad délután. Meleg. Átmegyünk egy sörre Párkányba a Sherwoodba.


Visszanézünk a Kossuth hídról.



 A park már száraz, a növényzeten az árvíz nyomai.



A barna Saris friss, hideg, finom. A gyermek hamburgert is eszik, apa pedig gyrost. A tulajdonosok ismerősként üdvözölnek, jönnek-mennek a vendégek. 



 Visszafelé.

 

A rejtőzködő Liszt.


Döntés

Mi egy város? Utcák, falak, a történelem, a lehetőségek, az emberek, az ott megélt élmények szépsége és gyötrelme... Nekem 23 év, az itt felnövő gyerekem, az István, "tejsav vagy gyanta", a politika gátlástalan aljassága... A város, ahol nem vagyok otthon, a város, ahol az otthonom van.

Az ablakból a szentgyörgymezei templomra látok, a kápolnára a temetőben. "Meglásd, ha majd nem leszünk..."

Hányszor lehet átültetni egy fát?

Mi tart itt? Barátok, akikkel nincs idő találkozni. A változás lehetősége, ami illúzió. Az innen bármikor megközelíthető kert. Hogy nem rángatom a gyereket 1-2 évente másik iskolába, és nem akarom, hogy három fontos – iskolán kívüli – tanárát elveszítse. A munkámba fektetett majd kétévi energia. Hogy én magam cserbenhagyásnak érezném (talán mások is megint mások megkönnyebbülésnek).

Nekem való lehetőség. Késő.

2013. június 13., csütörtök

Utoljára

"Elmélet és gyakorlat aránya: A dolgozatban a szerzőnek sikerült megtalálnia az elméletnek és a gyakorlatnak azt az egészséges összhangját, amit egy szakdolgozattól az olvasó elvár. Részletesen, hozzáértően és szakszerűen veti egybe az utóbbi évek oktatási, közoktatási és nemzeti köznevelési törvényeit, kiválasztva azokat a pontokat, amelyek leginkább kapcsolódnak az önállóság kérdésköréhez. Saját iskolája példájával (és kálváriájával) bizonyítja, hogy az iskola mint intézmény, miként válik a politika játékszerévé.

Szerkezet és forma: A dolgozat szerkezete követi az összehasonlító elemzés szerkezeti sémáját, a bevezetés funkcionális, jól előkészíti a téma kifejtését, az esetleírás olvasmányos, a konklúzió levonása is megtörténik. Stílusában, kiállításában, formájában példaszerű. Gazdag mellékletanyag egészíti ki a jól válogatott bibliográfiát.
 
Összegző értékelés: A szakdolgozattal szemben támasztott követelményeknek teljes egészében megfelel."

2013. június 8., szombat