2012. január 31., kedd

Antiirodalom

Bűnrossz irodalomkönyv: egy-két oldalas (A5-nél nagyobb formátum) életrajzok – Janus Pannonius, Zrínyi, Fazekas, Csokonai, Batsányi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Jókai, Vajda, Mikszáth –, egy-két-néhány vers, utánuk 4-6 kérdés (néha 5-6 sor a műfajról). Szenvedés az életrajzok megtanulásával, mert az bevasalják. Mintha ez lenne az irodalom...

Memoriterként feladott versek (pl. Pannónia dicsérete – Mátyás, reneszánsz, epigramma, disztichon megbeszélése nélkül), szemelvények Tinóditól Reviczkyig, Homérosztól Goethéig.

Gimnáziumi, irodalomtörténeti szemléletmód – mindez 12 éves gyerekeknek.

Sírni tudnék. Vagy inkább ordítani.

2012. január 29., vasárnap

A gyermek valami szokatlan tettre ragadtatta magát: órákig takarított a szobájában. Azt mondta, hogy elajándékozza a babáit (a Barbie-kat nem), egyetlen kivétellel, mert a Chouchou babát megtartja. A magyarázat az volt, hogy már úgy sem babázik. Nocsak. Aztán az lett a vége, hogy a babák fölkerültek a szekrény tetejére. Azért olyan gyorsan nem megy az elszakadás.

A péntek-szombat esti mozizások apával bár ritkulnak, de nem maradtak el. Több hete Monty Python van a terítéken – nyerítésszerű felröhögések kísérik. Aztán másnap reggel elég egy-egy szó (kenguru, ...amikor jönnek a tárgyalásról...) – mint amikor elég a vicc sorszámát bemondani...

2012. január 21., szombat

Csoóri Sándor: Egyszer majd ez is elmúlik


Kósa Ferencnek


Egyszer majd ez is elmúlik,
ez a zűrzavar
s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,
hetekig hintáztat majd a szél
s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

Se bedűlt szemek, se vérdarabok
se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt
nem riasztanak.
Aki enni kér belőlem, enni kap,
aki világot akar látni, azzal elutazom.

A visszahódított test,
mint háborút átvészelt cimbalom
szól majd mindenkinek.
Erősebb leszek, mint a vértanúk
s a földből megszökő szerelmesek.

Elszéledt barátaim is visszatérnek:
egyikük arca nyugtalan külváros lesz,
a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –
Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat
s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek
ezt a nevet adom: világ.
S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,
földre nyomó súlyom,
Dózsa-koronám.

2012. január 15., vasárnap

Alszik a kert

Csend van és hideg, dermesztő szél fúj.


Ez a szürkés barna, földre fekvő valami csak emlékezetemben (meg a nyári fotókon) élénk sárga záporvirág.


Színtelen, csupasz az almafa.


Didereg az árvácska.


Az élet nyomai – a talajba fagyva.


Kitesszük az újabb adag ennivalót a madaraknak – halljuk, de nem látjuk őket.

Előttünk elhaladtában letekeri a kocsi ablakát az egyik utcabeli, boldog új évet kíván. Hazaindulunk.

2012. január 6., péntek

A tapasztalás aranybányái

Egyetlen helyen munkához szocializálódva természetesnek látszik, ami nem az.
*
A közösből az ablakon kidobálni nem átélhető veszteség.
*
Másnak a felelősségére nagyvonalúnak lenni 'jó-emberség'.
*
A slendriánság a szabály.
*
Hibás ez is, hibás az is, annak meg nincs validitása - nekünk van igazunk.
*
Igen, de ez azért van úgy...
*
Úgy szoktuk...
*
Hány perc egy óra?
*
– Igaz-e, hogy Moszkvában Mercedeseket osztogatnak? – A hír igaz – közli a jereváni rádió –, azzal az apró korrekcióval, hogy nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Mercedeseket, hanem Zsigulikat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.

2012. január 5., csütörtök

A gyermek elalvás előtt barkochbázik, azt tudja már, hogy egy közepes termetű állatról van szó. – Mit csinál? Kacsog? Zebrog? Struccog? – Jó lenne ezen a szinten idegen nyelven tudni.

2012. január 2., hétfő

Régi iratok között kutattam, s elfelejtett dolgokra leltem: két, ötödéves egyetemista koromban kapott értékelésre, amelyeket a magyaros és az oroszos vezetőtanárom írt a tanítási gyakorlat és vizsgatanítás után; az egyetemi patronáló tanárunk jellemzésére, amelyet az első munkahelyemnek küldött; egy öt évvel későbbi írásra, amelyben az akkori igazgatóm támogatja egy pályázatomat...

Megnyugvással tölt el, hogy magamra ismerek bennük: ma is azonos vagyok akkori magammal.

2012. január 1., vasárnap

Előre- és visszatekintés

Tegnap fél 11-re hazaértünk a Müpából (nagyon jó volt), megvacsoráztunk, a pezsgőt behűtöttük. Apa ismerkedett a Müpa könyvesboltjában vásárolt könyvekkel (újévi ajándék, csak, mert ez az utolsó, amiről lemondanánk), a gyermek odaült a tőlem megörökölt, felújított géphez "kockulni" (zenét hallgat a you tube-on), én meg ide leltárt készíteni. Aztán csak ma fejeztem be.

Az év legnagyobb teljesítménye: (majdnem) végiggyalogoltam Tétényi Éváért (sokkal többért) a mintegy 50 kilométernyi távot Esztergomtól a budapesti Szent István Bazilikáig, és utólag is nagyon örülök, hogy megtettem. S bár azt szoktam mondani, hogy Esztergomban csak alszom, s bár csak távolról követem, hogy mi történik a városban, a polgármestertől azóta sem vontam meg a bizalmat.

A legnagyobb "ajándék" (megdolgoztunk érte): van kertünk. Van hová visszavonulni, van hol 'művelni kertjeinket'. Egy falun felnőtt, természethez szokott, de lakótelepen élő embernek – így öregedvén pláne – kell egy hely, ami lehetőséget nyújt a kivonulásra, a belső harmónia megőrzésére, jobban mondva újrateremtésére.

A legnagyobb változás: a számítógépnél és az íróasztalom melletti könyvespolcon ott vannak a gimnazista magyarkönyvek, különböző segédletek, az emelt szinthez gyűjtött anyagok, de október óta nem nyúlok hozzájuk, s lehet, hogy már sosem lesz rá szükségem (majd Nórának): általános iskolában dolgozom. S bár a feladat kitölti a napjaimat, nemegyszer a hajnalaimat is, erről majd többet (talán) akkor írok, ha már múlt idő lesz.

A legnagyobb kérdés: mi legyen a gyermekkel, aki most hatodikos. A 10 óra testnevelés bevezetése a teljes esztergomi közoktatásban volt az az ok (belejátszott ezenkívül a pocsék angol), ami miatt ötödikben úgy döntöttünk, hogy váltani kell. Az iskolavárosból (Esztergom epiteton ornansainak egyike Meggyes Tamás megnyilatkozásaiban) – lakásunk a gyermek volt iskolájától 200 méterre fekszik – Nóra Dorogra jár. Maradhatna, ha 8. után volna hová visszatérni, de nincs: a Dobóban összesen két lehetőség adott. Az egyik a nyelvi előkészítő osztály, de mivel nem fiatal szülők vagyunk, a gyermek hétévesen ment iskolába, nekünk nem mindegy, hogy 19 vagy 20 évesen érettségizik-e. A másik osztály matematika, informatika, természettudományos irányultságú, ez nem a mi gyerekünknek való. (Annak, aki nem ragaszkodik világi iskolához, a Dobón kívül van egy (fiúknak kettő) egyházi gimnázium is.) És persze lehetne visszatérni hatodik után is, de az elitgimnáziumból elit természetesen nem lett, sőt lassan a gimnázium is felszívódik a Bottyánban (arról nem is beszélve, hogy ez a Szent István tönkretétele árán létrehozott Szent Imrében működik).

Jóval kevesebbet írtam az idén, mint a korábbi években: ebbe belejátszott az, hogy nagyon híjával vagyok az időnek (nem írtam pl. az őszi győri pár napról, arról sem, hogy Karlsdorf-Neuthardban jártam, ráadásul repülővel), de az még inkább, hogy megváltoztak, megváltoztattam a súlypontokat. Rám is igaz az is, ami Mafia ír magáról: "...azért írok olyan keveset, mert amiről írhatok, nem érdekel, ami meg foglalkoztat (...), az tabu." (Ilyen vagy más okok miatt elhallgatott néhány általam olvasott és igen kedvelt blogger, ideje törölni őket a listáról.) Megritkultak a találkozók egykor vagy ma is fontos emberekkel, alakulnak persze új kapcsolatok is... Öregszem: mintha tompulna a hallásom, mélyülnek a ráncok, rozsdásodnak az izmok...

Köszönöm a családomnak a múlt évi türelmet, szükség lesz rá az idén is. Köszönöm a bizalmat azoknak, akik bíznak bennem. Köszönöm Sárosi Attilának, hogy immár sokadik éve az ő naptárában követjük az idő múlását.

Rövid és hosszabb távú tervek? Szeretnék egy napot majdnem cél nélkül, magamban csavarogni Pesten. Szeretnék jó koncerteket, könyveket, utazást; derűt, csendet és rendet, lelki békét; provincializmus helyett Európát. Szeretnék jó iskolát csinálni. Szeretnék havat – most.