2008. március 31., hétfő

Gyermeki kíváncsiság

A kislányom mesevetélkedőre készül, ez már a 4. forduló lesz, 16 mesét kell nagyon alaposan ismerni. Csapatverseny, ezért van benne - egyébként egyáltalán nem szeret szerepelni (na, ezt nem tőlem "örökölte", szerepléssel kapcsolatos szorongás bennem nemigen volt). Olvassa a mesét, de mi is olvassuk neki: minden ismeretlen szóra rákérdez. Mi az a csatlós? Mi az a kalyiba? (Istenem, hová veszik a gyermeki kíváncsiság?) Aztán elmeséltetjük vele, hogy mit olvasott: és szépen, az olvasott fordulatokkal, szólásokkal visszamondja a történetet.

Hát, így kezdődik...

Köszönöm, gyerekek

Hangverseny volt az iskolában: fellépett az énekkar, a hangszeresek, vendégként a nyergesi ifjúsági vonószenekar. Mindig meghatódom, ha valaki valamit nagyon tud. Büszke vagyok a tanítványainkra, ha az én osztályomba járnak, akkor még valami "anyai" büszkeséget is érzek. (Fiatalok: nem röhögni!) Tisztelet azoknak a zenetanároknak, akik vasárnap, a saját szabadidejükben is egyengetik tanítványaik útját.

Maslow szükséglethierarchiájában az önmegvalósítás szükséglete a piramis csúcsán szerepel, az esztétikai szükséglet pedig közvetlen alatta.

2008. március 29., szombat

MACHÓ ZSÓFIA SZERZŐI ESTJE ELÉ

A szerzői est 2008. 02. 21-én volt.

Azt mondja Spiró György az egyetemi hallgatói körében szerzett tapasztalatai alapján, hogy „ezek a gyerekek már semmilyen kulturális örökséget nem vesznek át, így folytatniuk sincs mit. A kulturális hagyományok, tradíciók most szűnnek meg. Már az egyetemisták is funkcionális analfabéták: nem olvasnak, vagy ha mégis, akkor nem értik a szöveget, mert nincs meg hozzá a kulturális hátterük. Olyan világban szocializálódtak, ahol ezek a dolgok nem fontosak.”

Ezt tapasztalom én is naponta. Az irodalom a nehéz tantárgyak közé került, az olvasás a többségnek fárasztó és haszontalan foglalatosság, a művek nem szólítják meg őket, Kosztolányi Hajnali részegsége is csak a „hosszú és vontatott” nem éppen esztétikai minősítést érdemli ki. Az olvasás kevesek luxusa. Aki kimarad belőle, nem tudja, mit veszít. S még egy szót sem szóltunk az értéktudatról.

S itt van egy csöndes, visszahúzódó lány, nemrég volt 18 éves. Születésnapja előtt egy nappal ezt írta a blogjában: ... most, azonnal megállítani az időt, még ma éjjel, ma éjjel csinálni valami eszeveszett őrültséget, még ma éjjel mesét olvasni és játszani tesóval, még ma éjjel... még ma éjjel tudni, hogy nem vagyok teljesen felelős magamért, a saját hülyeségemért. Hogy van mire fogni... Valaki mondja meg, valaki mondja meg, hogy hova tűnt el 18 év! Miért nem szembesülünk vele minden nap, minden pillanatban, hogy pereg, pereg, pereg? Hogy nincs idő, nincs megállás, nem lehet megnyomni a pause gombot, kicsit kilépni az egészből, átszökni a tükör túlsó oldalára, és addig itt szépen kialudni magunk... Csipkerózsa miért kapott 100 évet ajándékba? Én kitől kérjek?

Így ír. És rengeteget olvas: amire rátalál, amit ajánlanak neki, amiről úgy tudja, illik vagy érdemes. Olvas órán, vonaton, járműre várva, járművön kapaszkodva, munka közben a pultnál, otthon és apánál – mindig és mindenhol. Saját leltára szerint decemberben 10 könyvet olvasott el. Minőségtudata van: Malraux, Updike, Eco, Kalevala, Goethe, Moravia, Shakespeare, Vonnegut és Szerb Antal, Szabó Lőrinc és Bodor Ádám, Kovács András Ferenc és Szabó Magda, Varró Dániel és Shakespeare, Lázár Ervin és Kaffka Margit és Kosztolányi szerepel az utóbbi időszak listáján. Van mű, amelyik nem először, van, amit abbahagy, mert úgy érzi, még nem elég érett rá.
De itt nem az olvasót ünnepeljük, hanem az írót. Csakhogy az egyik a másiknak feltétele.

Tanítottam őt kisgimnazistaként is – németre. Voltak nála jobbak. Tizenegyedik osztályban találkoztunk újra, most már magyarórán. Nemigen szól, visszahúzódó természet – de mindig figyel. Az első reveláció Az ember tragédiájáról írt esszé: jé, ez a lány tud írni, nem azt írja, amit könyvből vagy tőlem megtanult; saját gondolatai vannak, fogékony a filozófiára – sokkal érettebben fogalmaz, mint a korosztálya.
De csak ősz óta tudom, hogy miért: nemigen múlik el nap, hogy ne írna. Blogja van, gyakran olvasom. Véletlenül találtam rá: az utolsó bejegyzések egyike mintha az én magyar faktomról szólt volna. Olvastam tovább, időben visszafelé. Egyszer csak megvilágosodott: Mafia = Machó Zsófia.

Mafia, újabban Theobroma nem rejtőzködik: megtudhatjuk hogyan él, hogyan gondolkodik, mit szeret, mitől szorong, mit olvas – egy okos, nyitott, érzékeny, sokoldalú s - túlzás nélkül mondhatom - művelt lány gondolataiba pillanthatunk bele. Hogy mi lesz belőle? Író-e? Így ír prózát: Szép lassan körvonalazódik a lány mellett a kerítésen... Ugyan imbolyog egy kicsit, keresi a körvonalait, de egészen biztosan ott van... A lány rámosolyog, és tudja, hogy ő, ott a falon, visszamosolyogna, ha tudna... Talán mosolyog is, csak nem látszik... A cipők halkan kopognak a járdán, s a csíkos harisnyával együtt remeg a hidegtől az a mélyszürke is a kerítésen... Lassan leúszik a földre, játszanak egy kicsit, ő meg a lány, körbe, körbe... Ám lassan fakulni kezd, elhomályosul, eltűnik teljesen... Még sikoltana, de nem teheti... A lány összébb húzza kabátját, megszaporázza csíkosharisnyás lépteit, és átkozza ezt a mocskos kis falut, ahol még közvilágítás sincs... Igazából fél az árnyéka nélkül.
Költő lesz-e? Képekben lát, van ritmus- és formaérzéke. Tehetséges. Nekem kevés a tudásom ahhoz, hogy jósolhassak.


A hús-vér Machó Zsófi bagoly típusú: sokat éjszakázik, gyakran fáj a feje, sokszor legszívesebben láthatatlan lenne, és szenvedélyesen szereti a kakaót meg a túrórudit. Költőként pedig nagyon illenek rá József Attila szavai:

A költő olyan, mint a kisgyerek,
vagy mint az első ember a lapályon:
Két lábra állni próbál, hogy ne fájjon
apró mivolta, ne födje berek,

de lássa messziről, mi közeleg,
milyen isten rémlik a teljes tájon,
mily csönd szivárog, hogy üreget vájjon
alánk, míg eltölt a gond és képzelet.

Ilyen a költő, különben hanyag,
elfeledi, hogy eleven anyag,
hogy törékeny és mindig elkel nála

a segítség, hogy kösse erős szála;
most is e könyvért Méltóságodat
illeti tőle hódolat és hála.


Az „eleven anyag”-nak nyújtom át a kakaót és a túrórudit, a közönséget pedig kérem, hallgassa meg Zsófi verseit.



Gyerekkorom


Több mint 30 éve városlakó vagyok, de sok szállal kötődöm a faluhoz, s mióta elkerültem onnan, látom, hogy pusztul; a pusztulást, a kisfalvak elsorvadását megállíthatatlannak gondolom, de siratom. Mint a 60-as években Nagy László:

„Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok,
nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei,
zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem,
megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel…
(…)
Végeladás, nincs maradástok, emlékeim,
lelkem csordái a kitárt csontkapun át
a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda,
zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek,
menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok…"


Ő még a hagyományos paraszti világot siratta, én már az élhető, élő, lakóinak nem csupán éjszakai szállást nyújtó falut. A sorvadás egyes számú oka a paraszti világ lassú eltűnése, a szocialista mezőgazdaság válsága, majd felszámolása. Az én falumban már a 70-es években sem a mezőgazdaságból élt a többség, de még volt háztájija az iparban dolgozóknak is. Aztán ez a nemzedék kihalt, a ma ott élők már nem értenek a földhöz. A rendszerváltozás környékén a nagyiparban dolgozók is elvesztették a munkahelyüket, jó részük nem is talált újat, s munkanélküliként öregedett meg.

Mégis: a falu a gyerekkorom. Örülök, hogy ott nőttem fel.

Úgy emlékszem, hogy akkor tél volt a tél. Legkésőbb mikuláskor leesett a hó, s megmaradt februárig. Nagyanyámék háza előtt befagyott a patak, aztán mikor már olvadt, a lélekvesztő hídon állva néztük a zavaros, sebesen tovafolyó vizet. A verendaablak jégvirágos volt. A tetőről gyerekkar vastagságú jégcsapok lógtak: csipp-csepp, csipp-csepp… csöpögött belőlük a víz, amikor odasütött a nap. Szűk, hosszú udvaruk volt nagyanyáméknak, a szomszéd ház hamar leárnyékolta a verandát. A járda a patak medréből származó kövekből készült, a kiskapu csikorgott, apám spiccvasas cipőtalpának kopogása elhallatszott az esti csendben a hátsó szobáig. Sötétben ültünk, a rádió zöld szeme világított, a vaskályha tetejének fénynégyszöge visszatükröződött a plafonon, nagyanyám az olvasót morzsolta a kezében, hallgattuk a Szabó családot meg az Esti mesét, aztán jött az Esti krónika. Mikor apám beért, villanyt kapcsoltak, beszélgettünk: apu megnézett bennünket, a lányait, akik hét közben a nagyszülőknél laktunk. A szülők a városba jártak dolgozni, mi kicsik voltunk, még nem lehettünk egyedül otthon, nem tudtunk befűteni. Tél végén, amikor elolvadt a hó, felengedett a talaj, az aszfaltozatlan Palóc úton bokáig merültünk a sárba. A tsz-majorból a földekre induló traktorok, lovas kocsik árkot szántottak az útba, komoly mutatvány volt az egyik oldalról a másikra átevickélni.

Március végén, áprilisban mentünk az erdőbe ibolyát szedni. Volt úgy, hogy nem találtuk elég illatosnak, bekölniztük s úgy vittük a tanító néninek.
Nagyanyáméknak voltak libái: nyáron az aratás utáni időszakban estefelé ki kellett hajtani a tarlóra. Teleették magukat az elhullott szemmel, a nyakuk olyan volt, mintha ostorral végigvertek volna rajtuk. (Amikor először láttam, ezt is hittem. Mi gyerekek a tarlón persze, hogy nem a libákra figyeltünk.) Anyu az ötös busszal jött haza. Nem kellett hozzá óra, az árnyékokból tudtuk, hogy ideje indulni elé a buszhoz.

Nyáron egy-két hétre lejöttek Pestről a nálam 7-9 évvel idősebb unokatestvéreink: Laci az apai, Kati az anyai nagyszülőknél lakott, de Kati is feljött minden délután, alig vártuk. Laci a szintén elszármazott, de nyáron visszalátogató hasonló korú fiúkkal töltötte az estéket, későn jött haza, s úgy ugrott a sezlonyra, hogy csak úgy nyikorogtak a rugók. Kati olykor hozta a pesti, a falura rácsodálkozó barátnőit (máig emlékszem a nevükre), rongypokrócon napozott (ez a falusi gyereknek akkor valami előkelő városi szokást jelentett), az Anna Kareninát olvasta, varrt nekem babaruhát, rajzolt öltöztető babát…
Az ősz nagy élménye volt a szüret kinn a falu határában a szőlőhegyen, a mustkészítés, kicsit később a kukoricafosztás. Jaj, de finom a mákos kukorica mézzel!

Mentem nagyanyámékkal kukoricát, krumplit ültetni, már otthon apuval, nagyobbacska koromban kötöztük, kacsoltuk a szőlőt, nyáron gyűjtöttünk (nem kell kitenni: magától értetődik, hogy a szénára vonatkozik). Egy percig sem állítom, hogy szerettem csinálni – talán csak a gyűjtés kivétel. Látom apám, ahogy méhészkedik, pergeti a mézet, feji a tehenet, nagyapám valami speciális botra szerelt eszközzel szedi le a zöld körtét, ami csak télre érik be szép sárgára. Még láttam nagyanyám szőni, tollat fosztani... Még hallottam a kisbírót dobolni, az ószerest kiabálni eladó nyúlbőrért…

Ez volt a gyerekkorom. Apám már csak botcsinálta paraszt volt, nem is igazán értett hozzá, kaszálni pl. nem tudott rendesen, nagyon rossz bora volt – a mellékjövedelemért csinálta, meg mert falun csinálni kell(ett). De már nagyapám is vasutasként ment nyugdíjba.

Akkor végtelenül hosszúnak tűnt a nyári szünet. S mára iszonyatos sebességre kapcsolt az idő…

2008. március 28., péntek

Beköszönő szelíd szavak

A vers az, amit mondani kell

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:
- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.

http://www.elib.hu/02600/02673/html/mondani.htm

A blog az, amit írni kell.
Olvasom egy ideje. Mától írom is. Tanultam valamit (nem először) a tanítványaimtól.
"Olvasni csak az ember tud." Írni is. Kiírni magadból, ami nem hagy békén, ami bosszant vagy aminek örülsz, ami neked fontos, amit meg akarsz osztani másokkal. Divat? Jó, hasznos divat.