...

1. Az ember kommunikatív lény. Annál a népnél van a hazája, amelynek legtökéletesebben érti a nyelvét, beleértve a célzásokat és az utalásokat is, és azt mondja, amit akar, nem azt, amit tud.
2. Ott a hazája, ahol a nyelv grammatikailag és irodalmilag kialakította a kultúráját. Nagy különbség, hogy sokféle vagy egyféle múlt időt ismer. Nagy különbség, hogy milyen nyelven tud élvezni egy verset, egy regényt, hogy milyen nyelven számol, és milyen nyelven álmodik.
3. Ott a hazája, ahol a legjobban tájékozott a viszonyok, a rejtekutak, az ügyintézési lehetőségek között.
4. Ott a hazája, ahol a legismerősebbek az ízek, a fűszerek, az ételek elkészítési módjai.
5. Ott a hazája, ahol a halottai nyugszanak.
6. Otthona, lakása sokfelé lehet a világban. Hazája csak egy. S ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy a haza jól bánik-e valakivel vagy rosszul, mint ahogy az apa akkor is apa, ha simogat vagy ver. Ténykérdés.

(Popper Péter: Hol van a haza?)

Újév napján

Kora esti sétára indulok Zazával, a Bazilikát veszem célba, odáig vele még nem merészkedtem. Szentgyörgymező felől elszórt petárdázás hallatszik, a kutya megremeg; leguggolok hozzá, megnyugtatom... 

A Várhegyről körbenézek a városon: esti világításban nem látszik a lepusztultság, a mocsok. Alig találkozom valakivel, január elsején mindig kevesen vannak az utcán, bár a Bazilika parkolója tele. A színház, III. Béla palotája, átnézek Párkányba, sötétkéken csillog a Duna, visszaindulunk... A Szent Adalbert előtt a fák diszkréten kivilágítva, megállok a Sötétkapu fölött... Bevillan a több mint négy évvel ezelőtti kép: az istvánosok melletti szimpátiatüntetés idején itt feszítettek három molinóval az ellentüntetők. (Egyikük most lázasan dolgozik Esztergom jövőjéért..., másikuk – fontos ember gyereke, egykori tanítványom – köszönésemet fogadta-e, nem hallottam, szegény, bizonyára meg van sértődve.) A Bazilika és környéke egyike a város rendben lévő tereinek, sok mindent nem tudnánk mellé sorolni. Olyan városban élünk, ahol a politika csak azért is megmutatta, mire képes. Derűre semmi ok.

Gondolatban leltározok: a nagy utazás Hollandiába, Zaza mint új családtag és állandó örömforrás, még egy megszerzett diploma, emlékezetes Müpa-előadások, a kert mint a testi-lelki regenerálódás helyszíne, az összetartozás a régiekkel, az első témahét az iskolában... És munka, munka, munka...  Volt benne sok szép is, és sok düh-méreg-tehetetlenség-értelmetlenség. Nem sajnálom, hogy véget ért.

Ballagunk hazafelé, Zaza húz, a zebránál nyugodtan megáll, cementje vesztett hepehupás járdán botladozunk, hányadékokat kerülgetünk... A házak ablakaiban szolid és riói karneválra emlékeztető harsány kivilágítás emlékeztet még a várakozásra. Eljöttek és elmúltak az ünnepek, új év indult, folyik tovább az időfolyam. Csak megálltunk egy pillanatra vissza- és előretekinteni.

"Ha túl nagy feladat az, amit meg kell tennem önmagamhoz képest, akkor szorongok. Ha túl kevés, akkor unatkozom. A flow a szorongás és az unalom között az a pici út, ahol se nem szorongok, se nem unatkozom – ez a boldogság."  Idén is ezt a pici utat keressük.

Kinn

Úgy tűnik, az idén a tavasz egy-két hétre korlátozódott. Megvolt az idei első bográcsban főtt babgulyás, wookban készült zöldségragu...

Zöldülőben.

 

Egy hete még  éppen csak látszódtak az új hajtások, mostanra sárgává vált a világ.

Meg kékké.

Meg sárgává és kékké.

 

Kinn aludtunk, éjjel sem kellett fűteni. Este gyertyafényben, vörösbor mellett üldögéltünk a teraszon, hallgattuk a békákat. Napközben kora nyári meleg, kakaskukorékolás, fűnyíró hangja, harangszó... A városi ember illúziója, hogy itt lehetséges a béke és nyugalom. A diófák még kopaszak, és már kinn vagyunk; a diófák már kopaszak, s még (lehet, hogy) kinn vagyunk – ez az időszámítás. Gyerekkoromban úgy vártam, hogy nagyanyáméknál kiköltözzünk a nyári konyhába, s ősszel visszaköltözzünk a téli konyhába! Ma már a visszaköltözést kintről bentre nem várom, csak tudomásul veszem.

Itthon hét óra van a lakásban, kinn hat. Ez a sok nem hajszás életünk öntudatlan kifejeződése-e – jutott ma eszembe. Felidéződik bennem egy tavaly tavaszi furcsa ráeszmélés: 'ezek öt hónapig nélkülem is jártak'. Az idő, amikor más térben voltam... Egy pillanatra átélhetővé válik az ember végessége.

Heti apró

Tegnap Márton-napi felvonulás, szép lámpák, aztán német nyelvű műsor, zsíros kenyér... A gyerekek, szülők hazamennek, mi ülünk a tankonyhában, beszélgetünk... Hallom, az iskola elzárkózott attól, amiről meg sem kérdezték. 

Egy kollégám óráján ülök. Olyan világról mesél, aminek már én is a pusztulását láttam. "Előrelátók voltak" – mondja. Meg 'hátralátók'... valahogy sokkal jobban benne éltek az időben, a folyamatban – gondolom. Gyötrelmes élet volt, de tartalmas, alkotó élet. (S tudom, hogy árnyalatlan, adott esetben hamis a kijelentés.) Aztán eszembe jut Oravecz regénye. Vajon elkészül-e a folytatás? Rákeresek, s igen – megvan az olvasmányom a téli szünetre. (Itt a szinopszis.)

Benn jár nálam valaki, s hirtelen az az érzésem támad, hogy a félország külföldre költözik, néhány hónap alatt a többedik esettel találkozom. Most például a megtestesült naivitással, de lehet, helyesebb volna kétségbeesésnek (egybe kell írni, hiába okoskodik a gép) nevezni. "Volt, aki úgy vélte, kolomp szól..."

Iszonyúan zsúfolt hetek várnak... lassan befejeződik a kerti munka. Ilyen vörös a borbolya, de a somvesszők még nem igazán pirosak.

A karácsonyi kaktuszok pedig eltévesztették a hónapot (vagy én rosszul csináltam a hőelvonást.)

Ezek mennek mostanában

Az ember órák hosszat gyomlálja a sövényt, s közben keresztül-kasul utazik az életén, arcok, események villannak fel, némelyiknél elidőzik, s nem is érti, hogyhogy 55, mikor nemrég...

Egy kísérlet részese, de lehet, hogy tárgya vagyok, nemigen akarok róla tudomást venni, de azért az agyam egy kis fiókjában ott ez a tudás, ám úgy cselekszem, mintha nem is lenne kísérlet.

Ahová középiskolába jártam, a bejárati ajtó fölött ki volt írva: "Utazókat, ügynököket nem fogadunk." Erre gondoltam ma, amikor két ifjú hölgy azzal állított be hozzám, hogy az ország összes élményfürdőjébe féláron vehetek a kollégáimnak nyárra / vehetnek a kollégáim belépőt, milyen fantasztikus lehetőség, a szomszéd település iskolaigazgatója is hogy örült... Beletartozik-e ügynökökkel való csevegés a munkakörömbe? Szerintem nem. Meglehetősen ironikus és elutasító tudok ilyenkor lenni.

Az idő 2.

Gyerekkoromban alig vártam, hogy nagyanyáméknál kiköltözzünk a nyári konyhába. Tágasság, fény. Aztán ősszel alig vártam, hogy újra a téli konyhában legyünk. Kicsi, meghitt, ablaka a verandára néz, sötét és meleg.

A befagyott patak... jégpályát csúszkálunk ki rajta… nem vagyok sem bátor, sem ügyes. A zajló, tejeskávé színű patak… állok a lélekvesztőn, s kétségbeesetten nézem, hogy úszik tova a fél pár kesztyűm. A nyári patak… alig van benne víz… Hársasék beton támfalánál kimélyítjük, hogy fürödhessünk.

Az alkonyat a konyhaablakból, a Nap, ahogy az évszakok függvényében  a Bazilika vagy a túloldali fennsík különböző pontjai mögött tűnik el… Tudni, hogy melyik pontról indul visszafelé. Tudni, hogy honnan érkező viharfelhőből lesz eső…

Állandóság a változásban.

Otthon lenni és itthon lenni. Kétlaki életet élni. Várni, hogy kiköltözz, s már nem várni, hogy beköltözz. De ha menni kell, rácsodálkozni, hogy jó ott is: a magadra formált lakás vár, egy másik állandóság.

Az idő 1.

Az első nap a nyári szünetből. A kocsibeállóban 37 fok, fúj a szél, de semmit sem enyhít a forróságon. Tegnap este össze-vissza csipkedtek a szúnyogok (a sövényt gyomláltam), tavaly egy sem volt. Figyelem az idő múlását. A trombitafolyondár egy hete nyitotta ki az első virágát. Most kezd nyílni a magas sárga (nem tudom a nevét), a fürtös füzike viszont még alig bimbós – tavaly fordítva volt. A lonc már elvirágzott, most csúnya, száradnak a levelei, a tavaly megifjított zöld. Csend, a természet zajai: madárfütty, gerlebúgás. A gyerekek a szomszédban befejezték a viháncoló lubickolást.

Az idő... Próbálom felidézni az érzést: márciusban belépek a szobába, s szíven üt, hogy jár az óra. Járt 5 hónapig nélkülünk is. „Meglásd, ha majd nem leszünk…” Megérint az elmúlás.

Januárban meghalt Jenő bácsi. Tavaly nyáron ő mutogatta el, mi hogy működik, a ház, a kert őrzi a keze munkáját. A megkopott petróleumlámpát B. zöldre festette, rajta a felirat: ever brand.  „Meglásd…”

Este már itt lesz a gyermek, a héten táborban volt.

(Nem voltam netközelben, visszadátumozva az írás napjára.)

Kívül, belül

Reggel, még mielőtt leérnék a buszpályaudvarra (micsoda fellengzős kifejezés arra a koszos romhalmazra!), már kikapcsolják a közvilágítást. Negyed hat körül értem haza – még világos volt. Ma gyalog mentem vissza Eternitről az iskolába (előbb elment a busz, ami mindig késni szokott, a menetrend nem arra való, hogy betartsák), kényelmesen 37 perc – s bár néhol jeges dunai szél fújt, jólesett. Történhet bármi: világosodik, enyhül, lassan tavaszodik. Jó ez a bizonyosságtudat. Jó, hogy a mérsékelt égövben élek.

"És vége nincs, vége nincs a menetnek, tavaszok mehetnek, jönnek nyarak, őszök: de az időben, mintha márványba vésve, megmarad minden mozdulat, cselekedet. És mi lesz – amit ma még a tudomány lehetetlennek tart –, mi lesz, ha mégis, valahogy túlszárnyaljuk a fizikai határsebességet, a fényét tudniillik, és visszafelé indulhatunk az időben? És szembe kell néznünk minden elmúltakkal?! Száz év múlva például mai önmagunkkal is?! – De nem is ez a fontos, nem az esetleges fenyegető lehetőség, hanem az élő, az örökéletű
lelkiismeret."

(Szilágyi Domokos: Emeletek avagy a láz enciklopédiája, (Koratavasz), részlet)

Szorítás a gyomorban, hogy az nem lehet... De ha lehet, akkor nincs értelme semminek sem. S akkor tudod, mi az értéke. És ez a tudás beleég az agyadba.
Látszólag nem történt semmi.

A gyerekkori emlék nagyanyámékhoz kötődik... Nem értem, miért: imakönyvön és kalendáriumon kívül más könyvet nem tudok náluk felidézni. Szóval mégiscsak volt ott valami könyv, valami vallásos tartalmú, képes: egy szőke kisgyerek megy át egy sebes folyó fölött egy rozoga hídon, s mögötte kitárt kezekkel egy angyal. Sokszor megnéztem, borzongtam... A kisgyerek voltam. (A másik ilyen borzongós emlékem: otthon a könyvszekrényben A láthatatlan ember... Vissza-visszatérek, elolvasom a címet a könyv gerincén, de nem merem a kezembe venni.)

Akkor talán hittem, hogy vigyáz ránk valaki. Most tudom, hogy csak mi magunk vigyázhatunk. S az is jó lenne, ha valaki így figyelne. (Ha meglenne, most megnézném újra a Berlin fölött c. filmet.)

Ki tudja, hol készültek a képek?

Az idő

Későn járok haza, átolvasnám a híreket, de ölemben a laptoppal többnyire elbóbiskolok. Aztán inkább csak a néhány sűrűn látogatott bloggerhez meg egy-két fontos portálra nézek be, s ha hosszú a bejegyzés vagy a számomra fontos publicisztika, csak rögzítem, hogy majd ezt kell elolvasnom. Az éjjeli szekrényemen a könyv hetek óta érintetlen.

Ma itt ragadtam le, s míg olvastam, egy másik síkon az villant fel bennem, hogy nem tudok olyan gyorsan fogalmazni, amilyen gyorsan emlékfoszlányok, képek, érzések merülnek fel bennem. A gondolat gyorsabb a verbalizálásnál.

Arany csak 12 éve halott, amikor megszületik Déry. Arany nekem a régmúlt: történelem, 19. század – Déry az ifjúságom. Lehetetlen, hogy majdnem kortársak. Arany iskola, tananyag, a Toldi Luczi tanár bácsi hangján szólal meg – Déry Popfesztiválja gimnazista korom: bár a regényből nem sok mindent értettem, Presser zenéje sok estémet betöltötte, de akkor olvastam a Kedves bópeert is. Aztán negyedéves szigorlat: Déryt kapom, de nem akaródzik róla beszélni, keveset tudok, Németh Lászlóra terelem a szót, őt lényegesen jobban ismerem... Fábry filmje, a 141 perc A befejezetlen mondatból – azóta szeretném látni Dubrovnikot...

Közben olvasom Onagyot. Az idő... Nagyanyámék keskeny udvara, a hosszú házon ereszkedő árnyék elér egy bizonyos pontot, tudom, hogy hány óra, ideje anyu elé indulni, az ötös busszal jön haza. 10-12 éves lehetek. Milyen végtelennek tűnt a nyári szünet.... Milyen hosszú volt egy tanítás nélküli nap gimnazistaként... Milyen lassan telt az idő!!

Két és fél hete reggel még Vörösvárra indultam. Mennyi minden történt azóta... Hogy rohan az idő!

Egy ház

1788-ban II. József uralkodott, Csokonai 15, Berzsenyi 12 éves volt. Kölcsey csak két év múlva jön a világra, Katona József három. Egy ház, amelyet 1788-ban építettek, nemzedékek életének volt a tanúja. Történetei vannak. Sőt: lelke, szelleme.

Jó lenne ismerni.

Vannak...

Vannak emberek, akik valakik voltak, és nímandok lettek. Majd egyszer csak felfogva nímand voltukat, kiálltak a sorból, s azt hiszik, valaki-voltuk ott várja őket, ahol elléptek mellőle: visszaballaghatnak, s lehetnek újra valakik. Felismertek egy határt, ám az út a valakihez nem vissza, hanem előre, a vezeklésen keresztül vezet. Ha egyáltalán...

Vannak, akik nem ismernek semmiféle határt.

S mindig vannak új emberek, akik beállnak a sorba, mert valakik akarnak lenni: pedig a folyamat egy adott pontján túl beállni eleve a nímandság jele.

Forma

Évnyitón (évzárón) szelíden kihúzom a gyerek kezét a zsebéből – megy a Himnusz. Közben látom, hogy egy anyuka zsebre tett kézzel áll, és intenzíven rágózik.

A templomban, karácsonyi hangversenyen tőlem 5-10 méteres távolságra három sapkás férfi is ül.

Csokonai A Reményhez c. versét tanítom. Az óra végén összefoglalásként a tragikus tartalom és a játékos forma összefüggéséről beszélek. Arról, hogy a forma tartást ad, nem engedi, hogy összezuhanjon az ember, bár volna rá oka. Egészen hétköznapi példákat hozok... És egy fiú: – Ezt szépen mondta a tanárnő.

S erről eszembe jut József Attila, aztán az alábbi vers.

Szilágyi Domokos: Mozart

Ó, vidámnak, mert fiatalnak
lenni s maradni, szomorún is
és megvénült-fiatalul!
kacagni, míg a kacagás
titokban zokogni tanul!
játszani – s a játék titokban
holt-súlyossá komolyodik:
megrendeltként szabadnak lenni
a legutolsó hangjegyig!
– Nehéz volt? – bekopogtatok,
gondterhelt élő, víg halottnál.
– Azt akartam: a világ
észre se vegye, hogy fáj.

мять

"Мяли много, оттого и мягок..."

Magunk sem tudjuk, mi minden van agyunk legrejtettebb zugaiban elraktározva... Mostanában sokszor eszembe jutott oroszul egy sor Gorkij Az éjjeli menedékhely c. drámájából – van már 30 éve, hogy eredetiben olvastam, 24 éve láttam Moszkvában a Tagankán (nem akármilyen előadás volt!), itthon soha, ezért is ugrik be a sor oroszul. Na, meg azért, mert jól tanította Tamara Nyikolajevna Magyaródi.

Luka mondja magáról az első felvonás végén Annának – most visszakerestem. Biztosan vannak emberek, akik a sok gyúrástól, taposástól meglágyulnak, megszelídülnek. De lehet az eredmény az ellenkezője is: 'Мяли много, оттого и твёрда...'

Eredmények

Legyünk igazságosak! Azért van valami nagy dolog is, amit az ex-polgármesternek köszönhet a város: nélküle talán sosem következett volna be, hogy értékrendjük, hitük, politikai szimpátiájuk, a világról alkotott elképzelésük... szerint nagyon különböző emberek egyszerre csak felfedezzék, hogy mindenekelőtt jelző nélküli emberek – akik egy határon túl egyformán nem viselik el, ha sértegetik és kioktatják őket, ha képmutató és pökhendi módon viselkednek velük, ha hazudnak nekik és róluk, ha jobban akarják tudni náluk, hogy mi a jó nekik, ha félelemben tartják őket... És akkor összefognak. Saját regnálása 10. évében, kétharmados többséggel rendelkező kormánypárt tagjaként a volt polgármester elérte, hogy minden megosztottság és megosztani akarás ellenére Esztergom egyet együttesen nagyon akarjon: az ő távozását. De legközvetlenebb környezete ezt még nem érti. Meg akarja tapasztalni. Kísérletük lényege: hogyan lehetne a szellemet a palackba visszaparancsolni.

Az elmúlt évek számomra fontos eredménye az is, hogy ismerek embereket, akikért tűzbe tenném a kezem. Létezik krízishelyzetben is helytálló, önmagáért való tisztesség. Nem elméletileg tudom, nem remélem – megtapasztaltam. E tapasztalat megszerzéséhez a helyzetet a volt polgármester és "elit" gimnáziuma "elit"-re "méltó" igazgatója teremtette. Ezt a tudást nem adnám semmiért. Nem szerezhető meg hatalommal, pénzzel, hivatallal, számítással, zsarolással... Hiányában azonban van mitől félni.

Lassan...

Lassan elpakolhatom a megszáradt nyári holmikat, mert bár még lehet jó idő, de időm nincs kivasalni.

Lassan elrakhatom az ágyam mellől a könyveket, mert nem azt olvasom, amit szeretnék, amit elkezdtem, hanem amit kell.

Lassan törölhetem magam az olvasnivalók listájáról, mert nincs itt mit olvasni. :)

Lassan megtudjuk, hányan veszik észre, hogy évek óta mossák az agyukat, s akik észre veszik, szerződést hosszabbítanak-e vagy bontanak.

Bár bizonyos, hogy a fák sem nőnek az égig, lassan kiderül, hogy itt és most növésben vannak-e még.

"Das Ärgerlichste in dieser Welt ist, dass die Dummen todsicher und die Intelligenten voller Zweifel sind." (Bertrand Russell)

Olvasom egy német regény mottójaként. Az a baj, hogy nem csak az ostobák...

***

Azon gondolkodom, hogy lesz valakiből gazember... III. Richárd útja bizonyára keveseké. A nyilvánvalóan pszichés defektből elaljasodó egyszerű képlet. De az, aki ép lelkű volt, hogyan veszíti el morális tartását?

***

Olvasom a nyilatkozatokat, az interjúkat, és meg kell csípnem magam.

***

Azt hiszem, a gátlástalanság a legborzasztóbb emberi tulajdonság. Mert lefegyverez.

Alakul...

Ért hozzá – nem ért hozzá, meg tudja csinálni – nem tudja megcsinálni, kivan az óraszáma – nincs ki az óraszáma... Az "újszülöttek" nem értik, hogy más a koordinátarendszer. Elölről kezdődik minden.

17. „Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg.”
18. „A közös ügyek egyéni megoldására minden kísérlet hiábavaló.”
(Dürrenmatt: 21 pont A fizikusokhoz)

Mások nem látták, hogy közös ügy. A belátás hosszú idő, sok-sok személyes tapasztalat... Addig nincs remény a sikerre.

A tisztességes emberek és a gazemberek harcában a tisztességesek naivan mindig azt hiszik, hogy ez már nem mehet tovább, van határ... Pedig veszítenek, mert a törvény útján járva nem számolnak a kiskapukkal, a cselvetéssel, az árulással, a sunyítással, az önkénnyel és a masszív közönnyel. Mégsem tehetnek másként. Mert igazuk van. Majd valamikor, egyszer kiderül. A szemüket behunyó, fülüket befogó nemtudomkák akkor majd megvilágosodnak.

Élhetsz itt nyugodtan is, ha süket és vak vagy, vagy tudsz úgy tenni, mintha az lennél. Vagy ha már elérték nálad, hogy nem hiszel a saját szemednek (l. Tartuffe és Orgon). De ha nem, hát fulladozol. Aztán szétnézel kicsit a világban, és rájössz (amit persze tudsz), hogy nem kell mindenütt megfulladni. Idő kell hozzá, hogy felismerd: "azon túl ott a tág világ".

Terrorral, erőszakkal, megfélemlítéssel nemigen teremtettek még értéket.