Szentkirályszabadja

 

Amikor alaposabban megnéztem a Balaton-felvidéki Kéktúra útvonalát, szemembe ötlött a Szentkirályszabadja helységnév ‒ a túra a települést nem érinti, de nem messze halad el tőle. A logisztikát úgy terveztem, hogy első etápként Pétfürdőtől eddig megyek el, és pontosan október 31-én, mert Radnóti utolsó verse, a Razglednica (4) itt és pontosan 80 évvel ezelőtt ezen a napon született.

Keresgéltem a neten, van-e valami nyoma Radnótinak a faluban. Találtam egy 30 évvel ezelőtti cikket : az akkori vidéki lapok stílusában számol be egy felújított emlékházról, amelyet 1994. november 5-én Göncz Árpád adott át, amelyet aztán 1995 tavaszán Gyarmati Fanni is felkeresett, aki a kiállításhoz addig publikálatlan fényképeket adott.

A cikk alapján úgy tűnik, hogy a helyi Radnóti-kultusz motorja egy veszprémi középiskolai tanár, aki 1964-ben a faluban emlékműsort mutatott be a diákjaival, s ettől kezdve évente október 31-én gyalogos emléksétát szervezett Veszprémből Szentkirályszabadjára. (Ez a hagyomány a mai napig él, az önkormányzat honlapján olvasom, az idén október 11-én volt, műsorral, polgármesteri köszöntővel, koszorúzással… Hogy miért pont akkor, miért tértek el az eredeti és jelentéssel bíró dátumtól, csak találgatni tudom. Október 31-én egyébként „Tökjó nap”-ot tartottak, olvasom a falu eseményei között.) 1969-ben az akkori tanácselnök javaslatára a házat, ahol a költő néhány napot töltött, Radnóti Emlékházzá alakították, 1970. május 5-én (R.M. születésnapja) Ortutay Gyula nyitotta meg a kiállítást, a házon emléktáblát helyeztek el. A faluban élő szájhagyomány szerint ez a ház Máté Dániel gazdálkodó háza, ahol Radnóti házimunkásként tartózkodott, Máté lányának elbeszélése szerint verseket is olvasott fel, a pincéből vitték el egy hajnalon.

Ferencz Győző Radnótiról szóló monográfiájában egyetlen szó sincs sem Mátéékról, sem a szentkirályszabadjai emlékházról, pedig nagyon körültekintően, minden forrást egymás mellé téve rekonstruálja Radnóti utolsó napjait. A munkaszolgálatosokat marhavagonban vitték Mohácsról Szentkirályszabadjára, „az épülő repülőtér melletti barakkokban szállásolták el őket. Naponta egyszer kaptak enni. A foglyokat nem dolgoztatták, arra vártak, hogy továbbszállítsák őket a nyugati határhoz. Az október 15-ei nyilas hatalomátvétel és a németek háborús veszteségei fokozták a terrort, a keretlegények minden visszaemlékező szerint folyamatosan és öncélúan kegyetlenkedtek velük.”

­­­­***

A bicikliút felől érek be a faluba, jobb kézre esik a Veszprém ‒ Szentkirályszabadja repülőtér, a mai „szellemváros”, az egykori szovjet katonai bázis (a dús növényzet miatt nem látszik), ahol a barakkok voltak, bal kézről a falu. A szélén előzetes információm szerint lennie kell egy emlékhelynek, a vasúttól ezen az úton vonultak a munkaszolgálatosok a repülőtéri barakkokba – nem találom, csak egy halloweeni tökökből készített installációt látok. Megyek tovább a központ felé, a buszmegállóban megszólítok egy asszonyt, a kisfia mondja, merre menjek, szoktak az iskolával kivonulni… A tököktől jobbra, a házak felé van egy kereszt, ott az emlékhely: „A diktatúrák áldozatainak emlékére” – olvasom egy táblán a kereszt tövében –, alatta egy fekete márványtábla Radnótira emlékeztet, egy másik a tanárra, aki helyi Radnóti-kultuszt megteremtette. Az idei emléknapon két információs táblát is avattak ‒ jó sillabusz érettségizőknek.

Elindulok a református templom felé, a közelében áll az a bizonyos emlékház, a fotóról felismerem, de nem találom a bejáratot. Egy férfit kérdezek, útbaigazít: nagy zöld kapuja van az egészségháznál… A kapun belül az egészségház, az óvoda, még valami középület s a telken legbelül a keresett épület: immár nem emlékház, hanem tájház. Nincs már a 30 évvel ezelőtti cikkben emlegetett emléktábla, semmi nem emlékeztet arra, hogy Radnóti itt lett volna pár napig.

Az internet Szentkirályszabadja látnivalói között most is feldobja a Radnóti Miklós Emlékházat, az önkormányzat oldalán a polgármester faluról szóló ismertetőjében továbbra is szerepel, ami talán, valószínűleg csak legenda: „Szentkirályszabadja az a helység, ahonnan Radnóti Miklós költő munkaszolgálatos fogolyként az utolsó gyalogmenetre indult, s itt írta utolsó fennmaradt versét is. A ház, melyben néhány napot töltött, közös erőfeszítéssel „Radnóti Emlékház”-zá, majd Tájházzá alakult át, ezzel tisztelegve a tragikus sorsú költő emléke előtt.” (Kiemelés tőlem)

Akkor hogy is van?

Ami biztos: Radnóti a szentkirályszabadjai vasútállomástól a repülőtéri barakkokig áthaladt a falun, utolsó versét 1944. október 31-én, néhány nappal halála előtt itt írta, innen hajtották tovább társaival együtt nyugat felé.

 

Az emlékhely

A tájház telkének bejáratánál

A pince bejárata, ahonnan állítólag Radnótit hajnalban elvitték.

„A verset kivételes helyzetbe hozzák megírásának és fennmaradásának körülményei. Már nem másolta be noteszébe, egy félbetépett csukamájolaj-reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz lapjai közt. Egyébként hibátlan kéziratban, a cím után az üres sor szokásos nyomdai korrektúrajelével ellátva, tehát nyomtatásra előkészítve. Alig néhány nappal azelőtt írta, hogy ‒  exhumálási jegyzőkönyv szerint »Tarkón fejtető irányú koponylövés«-sel ‒ kivégezték.” (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete)

Vasárnapi mese

Amikor a telket megvettük, két régen kiszáradt fenyő törzsére kúszónövény volt felfuttatva (trombitafolyondár és lonc). Az egyik néhány éve már annyira instabil volt, hogy attól tartottunk, egy vihar kidönti, így ‒ egy balesetet megelőzendő ‒ mi magunk döntöttük ki. Nem fűrészeltük fel, B. pozsgások beültetésére alkalmas mélyedéseket vájt ki benne. Az erősen korhadt fa azóta tovább korhadt, a hangyák lassan lebontják. A leváló kéregdarabok belsején sűrű mintázat látható. És erről jutott eszembe…

 

„Apró üzlet, kis ékszerdoboz, üvegkirakatán több száz kis kép lóg. Tenyérnyi képkeretek egymás hegyén-hátán, mindegyik más, és mindegyikben más kép van.

[…]

Imádtuk nézni a kirakatot. Ha megvettek egy képet, rögtön egy másik került a helyére. Nem volt két ugyanolyan. A keretek legalább olyan sokszínűek voltak, mint a képek. Ahogy beléptél az ajtón, Madeira szigetének hűvös levegője és eukaliptusz illata csapta meg az arcod. A képkeretminták a földtől a plafonig futottak, szín szerint rendezve. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint egy cukorkabolt. csemegézhettél egész nap a kedvenc színeid között. Középen egy nagyon hosszú asztal állt, amire az emberek a képeiket tették le. Hátul egy csigalépcső vitt fel a műhelybe, ahonnan kopácsolás, üvegtörés, és a gépek zaja szűrődött le. A csigalépcső alatt mindig egy öreg spániel aludt. Fehér kutya barna foltokkal. Vilmának hívták, és hangosan szuszogott. Nála békésebb ebbel nem találkoztam.

[…]

Aznap sem volt ez másképp, pedig az a nap igazán nem olyan volt, mit a többi.

A férfi komótosan jött le a csigalépcsőn, felesége dermedten állt előtte, egy keretmintát szorongatva. A kis L alakú, festett darabban egy apró, de jól látható kacskaringós kis alagút. A férfi arca elfehéredett.

Egy szú járata volt az.”

Eddig az idézet a meséből… A házaspár megrémül, hogy a szú tönkreteheti az egész raktárkészletet, de épp akkor jár ott az elbeszélő, aki magával viszi a lyukas keretet a kertjébe, van ott elég akác, rágja azt a szú. Ám kiderül, hogy a szú latin betűket rág a fába, szóval „beszél”, rádásul portugálul. Pár nap múlva már gyerekek járnak hozzá nyelvet tanulni…

Olvassatok meséket (is)! A fönti részletek Esterházy Miklós A szú I. és A szú II. c. meséjéből valók.

Pécsvárad

A hétvégén a Mecsekben jártam, Pécsváradról indult a 3 napos túránk. A település nevét bennem Székely János Vak Béla király c. drámája rögzítette évtizedekkel ezelőtt. Az ősbemutató a Gyulai Várszínházban volt 1982-ben, én a Pesti Színházban láttam Lukács Sándorral a címszerepben.

Bár tudtam, hogy Pécsváradon csak elhaladunk a vár mellett, de erős volt a késztetés a dráma újraolvasására (negyedszázada egy tanítványom, K.Z. Székely János drámáiról írt díjazott pályamunkát). A mű nekem a Rivalda 81-82 c. kötetben van meg ‒ boldog idők, amikor a könyvhétre megjelent Körkép, a Szép versek, a Rivalda és az Írószemmel jelentette a vizsgaidőszakban a kikapcsolódást.

Székely drámái történelmi témájú, de a mindenkori jelenhez szóló vitadrámák, morális kérdések állnak a középpontban, a gondolatiság fontosabb, mint a cselekmény… Kálmán király és öccse, Álmos herceg más oldalhoz húz az invesztitúraharcban, másban látják az ország függetlenségének zálogát, a trónöröklés szabályozatlansága, változó volta kiváltja a kettejük közti vetélkedést. Kálmán egységet szeretne, de támogatóik is két pártra szakadtak, és Álmos többedszeri külön akciói során eljön az a pont, amikor a büntetés a király akarata ellenére súlyos lesz: Álmost és kisfiát, Bélát megvakítják, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegyék. Ez az első felvonás vége. Snitt. Béla a pécsváradi monostorban él inkognitóban, barátja Gellért, akivel szövetséget köt, hogy ő legyen a „szeme”. Aztán Béla vakon is király lesz, és ugyanolyan konfliktusok és kényszerek keserítik, mint korábban Kálmánt. Áldozattá válik Béla „szeme” is, Gellért, a szerzetes, aki szerint Isten az emberek kezével végezteti a gonoszságot, s ő arra tette fel az életét, hogy Isten jóságát testesítse meg.

A dráma prózában íródott, ám ez a vers zárja a 3. felvonást.

Másként, uram, nem így, nem így,
Másként gondoltad el bizonnyal.
Már egyáltalán semmiben
sem értek egyet világoddal.

Élet, gondoltad – s lett halál.
Üdvösség – s lettek új halottak.
A béke bűn, a pusztítás
Dicsőség lett, mire kimondtad.

Körülvesz, csaknem eltemet
Az undor és a rettenet.
Úgy dadognak a tények, hogy már

Magam is képtelen vagyok
Kinyögni, amit gondolok
Kudarcaid felől, te kontár.

A pécsváradi bencés monostort Szent István alapította, a pannonhalmi után a második legrégebbi Magyarországon. A várkápolnát a 10. század végén építették.

 https://www.pecsvaradivar.hu/kiemelt-latnivalok#latnivalo1

Via Francigena 4.

Nemes Nagy Ágnes: ISTENRŐL

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

Templomok, kolostorok

Zarándoklat nélkül is minden utazásomon bemegyek a templomokba (túrázáskor erdőn-mezőn megnézem, lefényképezem az út menti kereszteket is) ‒ a templomok nekem nem a vallásos áhítat helyszínei, másfajta áhítatot érzek: az emberi teremtés erejét, az akár évszázadokon át kitartó építkezés eredményét csodálom, a hitből művészi alkotást létrehozó mesterek előtt hajtok fejet. Különös csodálattal vagyok a romanika és a gótika iránt, az úton sok szépséget láttunk.

Lucca, a Szent Mártonról elnevezett dóm  ‒ sajnos, 9 óra tájban még nem volt nyitva, a vasárnapi mise 11-kor kezdődött.

Már Lucca falain kívül, útközben: a templom zsúfolásig tele a vasárnapi misére érkezőkkel. A szertartás előtt három babát keresztel meg a fekete pap. 

Capannori

                                                                          Porcari

Altopascio

Fucecchio

San Miniato, ferences templom és kolostor.

A kolostor San Miniatóban, szálláshelyünk.

San Miniato püspöki székhely is.

A 12-13. században épült a Santa Maria in Chianni templom.

A legfantasztikusabb szobánk: fejünknél a templom fala.

  A szálláshelyünk.

            San Gimignano ‒ a szerény külsejű székesegyház belül csodákat rejt.

Colle di Val d'Elsa

Colle di Val d'Elsa

Strove

Abbadia Isola

Siena, domonkosok temploma.

Siena, dóm.

Nemes Nagy Ágnes: Amikor

Amikor én istent faragtam,

kemény köveket válogattam.

Keményebbeket, mint a testem,

hogyha vigasztal, elhihessem.

Tolsztoj

 

„Azt teszem, amit általában tesznek az öregek, sok ezer öreg, akik közel állnak a halálhoz, itt hagyom a számukra gyűlöletessé vált körülményeket, és olyan körülmények közé megyek, amelyek közel állnak a hangulatukhoz. A többségük kolostorba vonul, és én is oda mennék, ha hinnék abban, amiben a kolostorokban hisznek. Mivel úgy nem hiszek, egyszerűen csak magányba vonulok.” (Tolsztoj levelének első változata a feleségéhez távozása előtt)

Pavel Baszinszkij könyvét Lev Tolsztoj életéről és futásáról (Szökés a Paradicsomból) már elolvastam: családtörténet, kortörténet, személyiségtörténet, egy ember öntökéletesítésének, önmaga feletti hatalmának/erejének és a környezet kölcsönhatásának visszaemlékezéseken, naplórészleteken, kordokumentumokon alapuló rekonstrukciója.  

Ezt az évet (vagy egy részét) Tolsztoj (akinek nagy hatása volt arra, hogy orosz szakra mentem) szépirodalmi műveinek szentelem: újraolvasom, amit ismerek, elolvasom, ami eddig kimaradt. Nincs meg a házi könyvtárban a teljes életmű, de így is találtam olvasatlant: a Hadzsi Murat c. kisregényt. Mintha a Kaukázusban, a csecsencek világában I. Miklós, Samil és Hadzsi Murat óta sem sok minden változott volna, az egymásra torlódó társadalmi formák földjén ma is a békétlenség az úr.

Belefogtam a Háború és békébe… Évtizedekkel ezelőtt olvastam utoljára (először gimnazista koromban, másodszor néhány évvel később), s most is az első oldalaktól kezdve „otthon” vagyok. Lenyűgöz Tolsztoj atmoszféra- és alakteremtő képessége, az emberi psziché ismerete, a ráérős történetmesélés…  a folyam lassú sodrásából nehéz kiszakadnom, még a gyaloglást is hanyagolom.

„Szilveszter van, az idő ünnepe.”

 

„Szilveszter van, az idő ünnepe.” (Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba)

 

„Vert az óra. A számlapon egy kordé haladt,

kerekek nyikorogtak, üres volt a bak.” (Oravecz Imre: Idő)

 

„Az idő nem sodor magával semmit. Helyettünk nem végzi el a feledés munkáját.” (Ancsel Éva utolsó bekezdései)

 

„Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt.”

(Pilinszky János: Titok)

Helyzetjelentés

Éjszakai túrát terveztem mára (Annavölgy-Dorog), de sárban, nyirkosságban nincs kedvem. Bezzeg hóban, de legalább fagyban!

Karácsonyi ételek után pizzára vágyom – a Pinseria zárva. Sebaj, beszerezzük máshol.

A téli tücsök meséit kerestem a polcon – elvitte a „gyermek”, hál’ istennek kapható, megveszem harmadszor is. (Közben felfedeztem, hogy fönn van a youtube-on is.)

Ok a derűre: új meseíró született: Esterházy Miklós.

 „Amikor nyár van, vakít a nap, és izzadunk, elképzelhetetlennek tűnik, hogy az életben lehet egyáltalán fázni is. És amikor télen kopár kis kertünket szemléljük, elfelejtjük, mennyi színt rejt magában, mennyi fáradságos munkának a terepe.

   Késő ősszel sorjában eltűnik minden. A színes párnák a teraszról, a színes levelek a fák ágairól. Végül minden és mindenki megáll egy pillanatra, belenéz a nap lemenő fényébe, és hatalmas levegőt vesz. Megjött a hideg. Evvel az egy levegővel kell kibírnunk tavaszig.” (Az Öreghegy meséi)

Hát, várjuk a tavaszt! De először a fagyot és a havat!

***

Baszinszkij Tolsztoj-könyvét olvasom, de elalvás előtt, szünetet tartva ma már délelőtt és délután is elolvastam, pontosabban felolvastam egy-egy mesét Esterházy Miklóstól. Most elszorult a torkom…

„A Méltóságos Úr szerette körbejárni a kertet. Főleg tavasszal. Ilyenkor lassú, komótos léptekkel felkereste a kedvenc növényeit, a tavasz hírnökeit: a hóvirágot, a krókuszt és a nárciszt. Nem hajolt le hozzájuk, nem beszélgetett velük, csak hátratett kezekkel körbement, és megszemlélte, hogy előbújtak-e már. A Méltóságos Úr abban az évben már elég beteges volt, nem találta sok kedvét igazán semmiben. De most is, mint minden évben, elindult tavaszi körútjára, talán utoljára.” (Az Öreghegy meséi, Péter, a hársfa)

Nemrég olvastam újra, így még jól emlékszem… Előveszem a Hasnyálmirigynaplót.

„Tegnap Micuval vacsoráztam. Mennyi gyönyörű finomság! És tartok tőle, éppen ennyi kiszolgáltatottság és védtelenség. Úgy védeném, mint egy anyatigris. Vagy maradjunk a bevált gepárdnál. De nem lehet. Részint rossz gepárd vagyok, részint hozzátartozik a törékenység. Sok hasonlóság van bennünk. Éhes volt, néztem, ahogy eszik. Nem tudok olyan öreg lenni, hogy ne a kicsi fiam legyen. A többiekkel is így van, de itt mintha ígyebb. Az értem fohászkodók fohászainak egy részét (szóval nem az egészet?, micsoda pitiség!) átirányítanám hozzá. És feladatomul jelölöm ki, hogy mindennap imádkozom érte. Tehetnek-e vajon többet az apák? Adhatnak-e egyáltalán valamit?” (Esterházy Péter)

Az Öreghegy meséiből még három van elalvás előttre. Aztán majd újrakezdem.

Háy

A Szentgyörgymezői Olvasókörben (régóta azt gondolom: Esztergomban A MŰVELŐDÉSI HÁZ), kellemes, kulturált külső térben két hete elindult egy új programsorozat Irodalmi kávézó címmel. Az első vendég Háy János volt, a beszélgetőtárs (most is, a következő találkozókon is) Reichert Gábor.

Az életműből az utolsó két könyv a beszélgetés tárgya (aztán mégis elhangzik egy-két kérdés a nagy port kavart Háy-féle irodalomtörténetre vonatkozóan is): a Ne haragudj, véletlen volt és A cégvezető. Az egyiket a karácsonyi ünnepek idején olvastam, a másikat nemrég fejeztem be – frissen élnek bennem. Érdekes rácsodálkozni az alkotói folyamatra: a Ne haragudj, véletlen volt egy, a beszélgetőtárs által felolvasásra választott részlete, a Hétköznap című (nekem is be van hajtva ennél a résznél a könyvlap sarka) kapcsán R.G. rákérdez, de nem fejti ki, ez miért érdekes: ennek az írásakor A cégvezetőn még dolgozott az író, vagy már kész volt. Kész volt. T.i. a regény, A cégvezető fő témája a másik mű, a "szükségnapló" említett részletében is megjelenik, ha az kész volt: visszatér: "Ami nem növekszik, az csökken. Olyan nincs, hogy szinten tartani, mert az maga a csökkenés. És rögvest kiszimatolják a vetélytársak, hogy csökkensz."

A Ne haragudj, véletlen volt  felkérésre készült 2020-ban mint karanténnapló, a tavaszi pandémia idején, egyébként nem írt, azóta sem ír naplót, mondja Háy. Nem tartja magát érdekesnek, a vele történő dolgokat sem, hétköznapi ember, hétköznapi eseményekkel. Anti-Kosztolányi felfogás.

Amit az író ír, ha önéletrajzi is, minden fikció. Vegyünk csak elő egy 10 évvel ezelőtt írt önéletrajzot meg egy mostanit – mit hagytunk ki, mi került bele, mondja... Érdekes, de fikció-e a totalitás megragadásának lehetetlensége vagy adott esetben a fölöslegessége ...

Azt mondja Háy, a kritika elkönyvelte őt pesszimista írónak – ő nem tartja magát annak. De a cégvezető élete kudarc, nem? – hangzik valahogy így a kérdés.  Nem, a végén a tükörben kicsinek látja magát, szembenéz önmagával – Háy értelmezésében a kudarc a szembesülés hiánya. Igen, ezzel egyet lehet érteni, de a szembesülés megtörténte talán mégsem siker...

Mindannyian cégvezetők vagyunk, saját életünk irányítói, jó/rossz döntések hozói... Nem csak a cégvezető (nincs neve), a felesége is hibázik: megpróbálja megállítani a férjét, elég, amit eddig elért az üzletben... Meglep, hogy az író ezt hibának látja... Igen, elszürkült a házasság, de a feleség a visszafogással valami tartalmasabb élet felé mozdítana... Háy szerint csak a cégvezető mondhat megálljt, de a megállás csökkenés, a munkájának az értelme pedig a növekedés. Háy egyes szám 1. személyben is megismétli: őt magát is csak ő maga állíthatná meg. Tehát az üzlet megy egy kijelölt sínen, mennie kell. Egész a szembesülésig? Dermesztő magány. Eszembe jut Somodi Imre karrierje.

S már csak otthon gondolkozom azon, hogy Háy ugyanúgy, mit Oravecz Imre, paraszti származású, persze, más nemzedék – utóbbinak ez a tény áthatja egész életművét. Háy mondja, hogy Budára járt középiskolába, Budán is él. Érdekelne, miben alakította tudatát a származása, a miliő...

A napló számomra katartikus volt, olyan József Attila-i értelemben az – "De énnekem/ pénzt hoz fájdalmas énekem" –, hogy t.i. az író magából dolgozik, saját fájdalma (a felesége halála) is munkája tárgya lesz (Babits-féle alany és tárgy)... A regény látlelet a rendszerváltás utáni évtizedek világáról, jellemző típusá(i)ról.

A beszélgetés végén elhangzik, hogy Grecsó a következő meghívott vendég. 'Először fordul elő, hogy Grecsó utánam jön. Biztos nem ért rá' – mondja Háy. Önirónia? Vagy valami más?

Jó este volt.

Máglya

Nem csak megvettem – online dedikáltattam is '17 karácsonyán, de mostanáig abban a hitben voltam, hogy az elolvasásával restanciában vagyok, így kihoztam magammal a nyaralóba. Az első mondattól kezdve ismerős, de bizonyos részeket mintha először látnék. Talán a neten olvastam csak, amit Dragomán posztolt belőle...  Aztán, amikor az első behajtott sarkú laphoz érek, kétségtelen bizonyossággá válik: a szememmel olvastam, az eszem életemnek abban a nagyon nehéz időszakában máshol járt. "Erővel olvasni...", ahogy Márai mondta.

A varázslatos olvasmány főhőse, a 13 éves Emma egyes (olykor többes) szám első személyben, jelen időben nem egész egy év történetét mondja, éli, láttatja. De a jelen (1990) mögött ott a szülei, a nagyszülei története, traumái, háború, zsidóüldözés, Ceausescu-rendszer, a '89-es romániai forradalom... Plasztikusan megrajzolt szereplők sokasága, a miliő részletgazdagsága, finoman szőtt motívumháló (a nagymama rubintgyűrűjének felvillanásaiból  pl. csak most állt össze a fejemben a gyűrű története*, amikor ezt írom), a nagymama egyes szám második személyben elmondott emlékidézése krimi izgalmasságú "nyomozás", költői szépségű, a mű egészéből akár önálló életre is kiragadható "novellák" (p. a nagymama és nagypapa fiatalkori egymásra találása), mágia, látomás, szerelem, gyűlölet – és varázslatosan szép nyelv. Míves munka.

Nem ifjúsági regény – kamasz főhőse ellenére szembesülés és szembesítés XX. századi nagy bűnökkel, örök létkérdésekkel. Például a besúgóvá válni morális dilemmájával. 

"Rám néz. Azt mondja, ilyen fiatalon én ezt nem fogom megérteni, de ha mégis meg akarnám próbálni, hogy milyen lehet megérteni, akkor tegyek fel egy kérdést magamnak, hogy mit tennék meg  azért a fiúért, akire annyit gondolok mostanában, mit tennék meg azért a Péterért?

Elhallgat, megrázza a fejét, azt mondja, hogy hiába kérdezem meg magamtól akármilyen őszintén, tudni úgyse fogom. Az csak ott és akkor derül ki, amikor dönteni kell, amikor azt kell mondani, hogy igen vagy nem."

És egymásba kapcsolódó, egymással  szakító, megbocsátani nem tudó és bűnökön felül emelkedni tudó nemzedékek története. "Az arcát nézem, a ráncai mögött meglátom Anya arcát, a saját arcomat."

Súlyos könyv, mégis áthatja valamiféle derű.

*A nagymama kicsi rubintgyűrűjét  nyújtja Emmának, őrizze meg, ha elmegy. Emma marad. A gyűrűbe egy név van vésve, de a lány nem tudja elolvasni. Fejezetekkel később a nagymama egy újabb történetében a haldokló Bátykó csúsztat valamit az akkor fiatal lány nagymama kezébe: "éles, hideg kő, kicsi, forró parázs, nem tudod eldönteni, melyik..."  S a regény befejező mondataiban élet és halál küszöbén tűnik fel utoljára a varázsolni tudó gyűrűsujj...

Csernobili ima

Az elmúlt héten (Grecsó Veráját félretéve) Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima c. könyvét olvastam. Döbbenet: a dokumentum tárgyiassága, a szenvedés olykor dosztojevszkiji mélysége, a hatalom cinizmusa, a manipulált szovjet ember békés atomba, technikába vetett hite, a zónába=évszázadokkal ezelőtti múltba visszaszivárgó falusi élet... Az író kétsége: a múltról ír-e vagy a jövőről... S olykor jelenbeli déja vu...

„Szóval vegyészmérnök vagyok, kandidátus, amikor behívtak, egy nagy termelőegység laboratóriumát vezettem. Mire használtak? Lapátot adtak a kezembe, gyakorlatilag ez volt az egyetlen munkaeszközöm. Itt született a mondás: lapáttal az atomnak. Kaptunk védőfelszerelést, védőmaszkot, gázálarcot, de ezeket senki sem használta, mert ha harmincfokos hőségben magára rángatja az ember, rögtön elpusztul. Aláírtuk, hogy átvettük mint kiegészítő felszerelést, aztán megfeledkeztünk róla. Amikor utaztunk… A buszokról átszálltunk a vonatra, a vagonban negyvenöt ülőhely volt, mi meg hetvenen voltunk. Fölváltva aludtunk. Ez most jutott eszembe… Szóval mi is ez a Csernobil? Haditechnika és katonák. Mosók. Háborús helyzet. Tízfős sátrakban szállásoltak el. Egyesek gyerekeket hagytak otthon, másoknak akkor szült a felesége, megint másoknak meg nem volt lakásuk. Senki se nyavalygott. Ha kell, akkor kell. A haza hívott, a haza parancsára jöttünk. Ilyen a mi népünk…”

„Miért hallgattunk, ha tudtuk? Miért nem mentünk ki a terekre, miért nem kiabáltunk? Jelentettünk… Mint már mondtam, szolgálati feljegyzéseket készítettünk. De hallgattunk, és zokszó nélkül hajtottuk végre a parancsokat, mert kötött a pártfegyelem, én pedig kommunista voltam. Nem emlékszem olyan esetre, hogy bárki is aggódott volna magáért a munkatársaim közül, és ne lett volna hajlandó szolgálati útra menni a zónába. És nem azért, mert attól félt, hogy kizárják a pártból, hanem azért, mert hitt. Az a hit vezérelte mindenekelőtt, hogy szépen és igazságosan élünk, az ember nálunk mindenekfölött áll, ez minden dolgok mértéke. Amikor később összeomlott ez a hit, az sokak számára infarktussal vagy öngyilkossággal végződött. Golyót röpítettek a szívükbe, mint Legaszov akadémikus… Mert amikor az ember elveszti a hitét, ott marad hit nélkül, akkor már nem résztvevő, hanem cinkos, és akkor nincs mentség. Volt egy jel… A Szovjetunióban annak idején minden atomerőmű széfjében ott volt a baleset utáni mentesítés terve. Típusterv. Titkos. Ilyen terv nélkül nem adtak engedélyt az erőmű beindítására. Ezt sok évvel a baleset előtt pontosan a csernobili erőmű példájára dolgozták ki. Mit és hogy kell tenni. Ki miért felel. Hol található. A legapróbb részletekbe menően…És egyszer csak pont ott, abban az erőműben történik katasztrófa. Mi ez – véletlen egybeesés? Misztika? Ha hívő lennék… Ha az emberértelmet akar találni, vallásosnak érzi magát. Én pedig mérnök vagyok. Más hitű ember. Más jelképeim vannak… De mi lesz most… Mit kezdjek a hitemmel?”

„Az első hónapok… Ukrajna retteg, Fehéroroszországban pedig teljes a nyugalom. [Ukrajna területének 4,8, Fehéroroszország területének több mint 23 %-a szennyeződött.] A tetőpontjához érkezett a vetési kampány. Nem bújtam el, nem az irodámban üldögéltem, hanem a mezőkön és a réteken szaladgáltam. Szántottak-vetettek. Elfelejti, hogy Csernobil előtt békés munkaerőnek titulálták az atomot, büszkék voltunk arra, hogy az atomkorszakban élünk. Nem emlékszem olyanra, hogy rettegtünk volna az atomtól… Akkor még nem féltünk a jövőtől. Milyen szerepet játszott a járási pártbizottság első titkára? Nem olyan nagy ember, egyszerű főiskolai diplomája van, rendszerint mérnök vagy agronómus. Egyesek még pártfőiskolát is végeztek. Annyit tudtam a sugárzásról, amennyit a polgári védelmi tanfolyamon sikerült elolvasni róla. ott meg egy szót se hallottam arról, hogy cézium és stroncium lehet a tejben… Vittük a tejüzemekbe a céziummal szennyezett tejet. Leadtuk a húst. Kaszáltuk a 40 curie-s szénát. Teljesítettük a terveket… teljes felelősséggel… Én tapostam ki belőlük. Senki sem mentett föl minket a terv teljesítése alól.”

„Hogy lehetne gyógyítani minket?  Nem kaptunk semmilyen dokumentumot. Kerestem... Érdeklődtem különböző szinteken. Három választ kaptam, mindet megőriztem. Az első válasz: megsemmisítették a dokumentumokat, mert három évig kellett tárolni őket, és letelt az idő. A második: megsemmisítették a dokumentumokat, amikor a peresztrojka után csökkentették a hadsereg létszámát, és feloszlattak bizonyos egységeket. A harmadik: megsemmisítették a dokumentumokat, mert radioaktívak voltak. Vagy talán azért semmisítették meg, hogy senki se tudja meg az igazságot? Mi tanúk vagyunk. De nemsokára meghalunk.”

„Megőriztem sok instrukciót... Szigorúan titkosakat. Mindet odaadom magának. Instrukció a fertőzött tyúkhús feldolgozására… (…) Ha ennyi és ennyi curie-t ér el a hús szennyezettsége, meg kell főzni sós vízben, a vizet a lefolyóba kell önteni, a húst pedig pástétomba és kolbászba kell keverni. Ha ennyi és ennyi curie, akkor csontlisztbe, marhatápba. Így teljesítették a tervet a hústermelésben.”

„Micsoda sztahanovista módon építették a csernobili atomerőművet. Szovjet módra. A japánoknál tizenkét év telik el, mire üzembe helyeznek egy ilyen objektumot, nálunk két-három év is elég. A különleges objektum minősége és biztonsága olyan, mint a sertéstelepé. A baromfigyáraké! Ha hiány volt valamiből, nem számított az építési terv, lesajnálták, pótolták azzal, ami a kezük ügyébe akadt. Ezért öntötték le bitumennel a gépcsarnok tetejét. Pontosan ezt a tetőt oltották a tűzoltók. És ki vezette az atomerőművet? Egyetlen atomfizikus sem volt a főnökségben. Voltak energetikusok, turbinaszakértők, politikai munkatársak, egyetlen specialista, egyetlen fizikus sem volt köztük… (…) A földben, a vízben radionuklidok találhatók,  radionuklidok tucatjai. Radioökológusok kellenének… Fehéroroszországban nem voltak. Moszkvából kellett hívni szakembereket. Valamikor még a mi tudományos akadémiánkon dolgozott Cserkaszova professzor, a kis dózisok, a belső sugárzás problémáival foglalkozott. Öt évvel Csernobil előtt számolták föl a laboratóriumát – nálunk nem történhet semmiféle katasztrófa. Miről beszélnek? Az élenjáró szovjet atomerőművek a legjobbak a világon. Miféle kis dózisok? Miféle belső sugárzás? Radioaktív élelmiszerek… Fölszámolták a laboratóriumot, nyugdíjba küldték a professzort. Ruhatáros állást szerzett valahol, adogatta a kabátokat…”

„Mindent titkosítanának! (…) Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország… Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel… Veszélyhelyzetben… Itt pedig… 3000 mikroröntgen/óra… De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla.”

„Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak. És már régóta nem titok az sem, hogy különleges tehéncsordát tartottak Minszk környékén. Minden tehénnek volt száma, konkrét személyek ellátására tartották őket. Különleges föld, speciális üvegházak… Spéci ellenőrzés… Ez volt a legocsmányabb…”