Ötödik nyarunkat töltjük/töltöttük itt, s azóta ilyen kicsinek még nem láttam a Dunát.
Kósza ötletként felmerült, hogy valamelyik reggel a víz mentén elsétálunk Dömösig. B., aki itt töltötte gyerek-és ifjúkorát, mondja, hogy a patak torkolatánál majd át kell kelnünk a vízen, lesz ott egy kicsi sziget néhány fával, aztán a vízmű, biztosan el tudunk menni alatta a víz mellett...
Vasárnap van, a kempingben sokan vannak, de minden csendes, csak egy-két kenu, motorcsónak húz el a vízen. Ahogy távolodunk, egyre néptelenebb a táj, csak a túlpartról hallatszik át a vonatrobogás.
Alig múlt 9, de már teljes erővel tűz a nap. Zaza be-bemegy a vízbe, szigorúan csak a szélébe. Ahogy elhagyjuk az ismerős sétateret, szorosan mellettem vagy mögöttem jön – csak így érzi magát biztonságban. Egy nagy, iszapos részen állati lábnyomokra leszek figyelmes – szerintem vaddisznó. Mit csinálnék, ha most felbukkanna egy, gondolom.
Egy facsoportra leszek figyelmes. Ez lehet jobb időkben a sziget, konstatálom.
A patakmedret keresnem kell.
A kutya néhányszor már eddig is beledörgölőzött az iszapba, most is, mikor elveszem a gépet a szemem elől, ezt látom. De ez nem iszap, valami textilnek látszik, jobban megnézem: bőr. A következő pillanatban észreveszem, hogy patában végződik. Elparancsolom a kutyát.
Oda-vissza látok néha emberi lábnyomot. Mindkét településtől távol, igazi robinzoni körülmények között kempingezik egy pár, a férfi talán épp az ebédre valót szeretné kifogni. Néha sarkantyúk mellett haladunk el, talán ez is az lehetett valamikor.
Dömös alatt 3-4 társaság sátorozik, ég a tűz, készül az ebéd. Visszanézek, aztán fölmegyünk a töltésre. Ahogy távolodunk a víz- és iszapszagtól, intenzívebbé válik a kutya szaga, ahogy a nyakörvére csatolom a pórázt (beérünk a faluba), hevesen tiltakozik a gyomrom. Telefonálok, B. értünk jön kocsival.
Otthon N. kesztyűben, az orrát befogva alaposan megfürdeti Zazát.
Fürdés után, fáradtan, homokban meghempergőzve.
