Túrázás

 

Reggel fölkelsz, több napi ború után végre süt a nap ‒ menni kell. Délelőtt nagy pelyhekben havazni kezd ‒ menni kell. Van, amikor így, spontán: túrázás szempontjából szerencsés helyen lakom. Van, amikor hetekkel korábban tudom: ekkor és ekkor egy csapattal indulok.

Nem volt ez így mindig ‒ bár minél jobban stresszelt a munka, annál jobban vágytam arra, hogy a szél, a nap, a fizikai fáradtság átmossa az agyam. Aztán eljött a szabadság ideje ‒ először csak a rendszeresség érdekelt: gyalogolni minden áldott nap. Aztán: gyerünk a környékbeli erdőkbe. Aztán: menjünk távolabb. Legyünk kinn néhány órát, aztán egész nap, majd napokat. És kialakul a belső késztetés: látni azt a völgyet, hegyet, patakot másik évszakban is. És ráébredsz: életed immár fontos részévé vált a túrázás, és átstrukturálod a tevékenységeid, megváltoztatod a fontossági sorrendet. Lehetőséget adsz magadnak új szépségek befogadására, hegyek-völgyek-növények nevét tanulod meg, új kapcsolatokra teszel szert, a „megcsináltam”-érzés növeli az önbecsülésed, jót tesz a fizikai és mentális egészségednek…

Számomra a legfontosabb hozadék: kitágul a világ, a tér és idő érzete, megváltoznak a hangsúlyok, átélem, hogy része vagyok az egésznek.

„… köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák

és lombok, fák, füvek.”

  

(I.m. Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek)

Útközben

35 fok körüli hőséget ígértek aznapra, a táv első felén egy alig több mint 400 fős településre, Kétbodonyba érkeztünk. Nem reméltük, hogy vasárnap bármi nyitva legyen, egyáltalán, hogy legalább egy kocsma legyen, hiszen a négyszer akkora Bercelen, ahonnan indultunk, a pékség délután 3-kor (?!), az étterem délben nyitott ‒ friss pékáru nélkül persze megoldottuk, egyre melegebb innivalónk is volt.

Ám Kétbodonyban nyitva tartó üzlet is, kocsma is volt ‒ jobb minőségű és alacsonyabb árú sör, mint Bercelen a panzióban, erőt adott a következő tizen… kilométerhez. De Kétbodony nem csak ezért emlékezetes.

A fedett teraszon kortyoltam a hideg sört, ide, az árnyékba húzódott be egy roma férfi. Szóba elegyedtünk. Hogy megvárja a buszt, Romhányba megy, nem gyalogol ebben a hőségben… De hisz az 2 és fél kilométer, a busz egy óra múlva jön… Nem siet, megvárja, mi is azt várjuk? Nem, mi Alsópetényig megyünk, de gyalog… Gyalog?! Ad pénzt, fogadjuk el, tegezzem, anyja lehetnék…mit hozzon nekünk…

*** 

Egy börzsönyi kis faluban hagyom a kocsit, busszal megyek tovább a túrám kiindulópontjához.  Egy magam korabeli asszony várakozik még, az édesanyját megy meglátogatni az idősek otthonában. Muszáj volt beadni, ő hónapokig kórházban volt Vácon, fizetett valakit, aki ezalatt gondozta, de az asszony elfáradt, kért két hét szabadságot… Nem tudott mit csinálni, a kórházból próbált intézkedni, a testvére nem vállalta (át) a gondozást… Azóta a mama az otthonban van, nemigen tud magáról, tavaszra lenne 90. Hogy mi van a nyugdíjával, hogy mit fog örökölni… ez foglalkoztatja a testvért.

Nincsenek haragban, beszélnek, az otthonba a testvér is be-bemegy.

***

Egy líraian szép arcú fiatal pár ül velem szemben a metrón. A lány ölében egy vászonszatyor, megigazítja. Если не сейчас, то когда? ‒ olvasom. A fiún kötött sapka, kék-sárga széles csíkos. Oroszul beszélnek.

Szentantal és újra meg újra Selmecbánya

 

Fél 11-kor van vasárnap mise a szentantali (Sväty Anton, Szlovákia) templomban, addigra oda kell érnünk, ha M.S. mester Jézus születése c. táblaképét látni akarjuk. (M.S. kilétéről többféle teória létezik, az érdeklődő majd utánaolvas… Hét táblaképe ismert: négy van az Esztergomban a Keresztény Múzeumban, egy Budapesten a Nemzeti Galériában, egy Franciaországban, Lille-ben, egy pedig a szentantali templomban. A táblaképek eredetileg a selmecbányai Szent Katalin-templom számára készültek.)

Tíz körül már ott vagyunk. Lassan gyülekeznek a hívek, senkit sem háborgatva meg tudjuk nézni a Születést ‒ az apszisban, az oltártól jobbra található. Gyönyörű, persze. Milyen jó lenne mind a hetet együtt látni (volt erre kísérlet, pont a szlovákok nem adták kölcsön)! Annyit tehetünk, hogy gyorsan, míg friss az élmény, felkeressük a Magyarországon lévőket (Lille-be, nemigen jutunk el).

Aztán kiderül, a mise nem a plébániatemplomban lesz: a pap, a ministránsok, kék szalagos leánykák alakzatba állnak, elindulnak, aztán csatlakoznak hozzájuk a népek. (Gyorsan utánanézek: valószínűleg ünnepi mise Nagyboldogasszony alkalmából.) A templom kiürül, pár percre egyedül maradunk a képpel, amiért jöttünk, aztán a templomi fotós kitessékel bennünket. Utolérjük a menetet: a Koháry‒Coburg kastély kápolnájába mennek, ide nem férünk be ‒ a kastélyt, igaz, jó néhány éve és dermesztő hidegben, de láttuk. A kápolnából zengő templomi ének hallatszik; a kastély kávézója nyitva, kisgyerekes családok az asztalok körül. Békés vasárnap kinek-kinek hite, igénye szerint.

Eddig én vezettem, most átadom a volánt, irány Selmecbánya, 5 km. Az evangélikus templomnál a megszokott (a városban a legnagyobb) parkoló tele, jó messze, a parkolási zónán túl találunk helyet (lesz is 13 és fél ezer lépés).

A Selmecbánya-szerelem régen kezdődött, decemberben lesz 37 éve, hogy először voltam itt, és azóta sokszor, minden évszakban, utoljára tavaly novemberben. A mostani mehetnék oka egy könyv, B.-nek vettem karácsonyra, elvarázsolódott tőle, aztán én is elolvastam: N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya. Különböző korokban, különböző körülmények között Selmecbányán élő nők mesélik az életüket ‒ és ez a szürke, józan fél mondat nem sokat, semmit nem árul el a könyvről. Nem regény, hacsak nem tekintjük Selmecbánya regényének, a városénak, amelynek mozaikjait évszázadok női történetei illesztik össze. (Bár pl. bányászfeleség nem szerepel benne.)

A könyv borítóján M.S. mester Szent Katalin szobrának egy részlete szerepel, a szobor valaha róla elnevezett templomban állt, ahová városlátogatásaink idején még soha sem sikerült bejutni. B. kutakodik a neten: a szobor a Jozef Kollár Galériában van Szent Borbála szobrával együtt (furcsán, háttal egymáshoz illesztve) ‒ álomszépek és hatalmasak.

A három tervezett szépségből kettőt láttunk, a Szent Katalin-templomba azonban most sem jutottunk be. Pedig készültünk: B. tanácsot kért szlovákiai magyar ismerősétől, megkapta egy oldal linkjét, ahol a szlovákiai templomok misézési és látogatási rendje elérhető. Vasárnap elvileg a Szent Katalin 13 és 17 óra között látogatható (hétköznap délelőtt is), belépőjegy 2 euró. Egy óra előtt ott vagyunk, türelmesen várunk... semmi, senki. Az ajtón "bugyi"-ban egy papírlap, néhány sor szlovákul, az orosz alapján kisilabizáljuk: látogatás július-augusztusban, óra nincs megadva, ár, egy telefonszám egyéni látogatási igényhez... Három méterre a templom bejáratától egy idegenforgalmi iroda, várakozásunk alatt ketten-hárman betérnek. Eléggé frusztrált vagyok, bemegyek érdeklődni. Benn prospektusok, hűtőmágnesek... és egy flegmatikus fiatalember, németül nem tud, én meg angolul nem, de azért a lényeg átmegy. Ő nem tud semmit (egy turistairodában, 3 lépésre a templomtól!), szokott-e ott lenni bárki, bármikor nyitva van-e... nagy kegyesen kijön, megnézi a kitűzött papírt, nincs megadva "termin", mondja, az interneten van, mondom, nem az ő problémája, mondja.

Ezután megyünk a Galériába, rajtunk kívül teremtett ember nincs ott. A bejáratot becsukja a fiatal nő, miután megvettük a jegyet, fölmegy a két szintre és kinyitogatja nekünk az ajtókat. Szintén angolul beszél, más idegen nyelven nincs szórólap, prospektus, semmiféle információ. Felbosszantottam magam annyira, hogy kifelé jövet a vendégkönyvbe ékes németséggel leírom a méltatlankodásom.

Selmecbánya 1993 óta világörökség része, ismertségét, turizmusa fellendülését, így az utóbbi évtizedek fejlődését nem kis részben ennek köszönheti. Történelme okán magyar és német nyelvű ismertetőknek, információknak evidensen elérhetőknek kellene lenniük. Nem egy vacak A4-es papírra kell ráírni, hogy a Szent Katalin-templom 15. század végi, késő gótikus ‒ látogathatónak kell lennie.

Több helyen Szlovákiában ‒ ide legközelebb a Koháry-Coburg kastélyban ‒ tudtak a kezünkbe adni magyar nyelvű ismertetőt, és érdekes módon a szerény U Böhma étteremben négy nyelvű az étlap.

Örömmel és bosszúsággal vegyes volt hát a tegnapi kirándulás. A sztrapacska és a sör (különösen a főtéren a kézműves) ízlett, finom volt a "Stara škola" kávézóban a latte, és örülünk, hogy a márciusi tűzvész pusztításának eltüntetésén dolgoznak.

Képek a Facebook-albumomban:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10227272939787147&type=3

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10224132496638031&type=3 

BALASSAGYARMATRÓL ELMENT AZ UTOLSÓ VONAT IPOLYTARNÓCRA  ‒ olvasom a hírt.

 

Az ipolytarnóci vonalon vonattal jártam a 70-es évek első felében Balassagyarmatra gimnáziumba. Reggel fél 7 körül indult, visszafelé fél 3 körül, a következő fél 6 kor - hetente kétszer a későbbivel mentem, a délutáni iskolai programok után az időt, úgy másfél órát, a városi könyvtárban töltöttem, ilyenkor fél 7 után értem haza.

A menetidő 30 km-en 55-60 perc volt, a vonatot még gőzmozdony vontatta. Ipolytarnóctól Hugyagig a diákság a Balassiba, a Szántóba, az ipariba vonattal járt (Őrhalomból nem feltétlenül, onnan gyakrabban járt a busz, Szécsényből sem, ott meg irdatlan messze van az állomás), reggel az első kocsi "diákkocsi" volt, furcsán néztünk, ha más emberfia odatévedt.

Szülőfalumban állomásfőnök volt, Sinka bácsi a feleségével az állomásépület emeletén lakott. Szolgálati lakása volt a forgalmista családjának, Fábriczéknak; az őrházban, ott, ahol egy sínpár Szlovákiából jön át, iskolatársam, K.Etelkáék laktak, a falu másik végén lévő őrházban, ahol a vasút, a közút és az Ipoly találkozik, Gasparovicsék.

Szóval a 70-es években ez a vonal még igencsak kihasznált volt. Nem tudom, mikor kezdődött a leépülés. Valamikor, talán egyetemista korom vége felé utaztam egyszer Gyarmatról haza, s legnagyobb megdöbbenésemre a megszokott kék vonat helyett, ahol fejtámlás műbőr ülések voltak, valami muzeális kocsi jött, fapados, vaskályhás... Aztán rendszerbe állt a végtelenül kényelmetlen "Zsuzsi vonat", a Bzmot. A menetidő nem rövidült, a járatsűrűség javult... - én már nagyon ritkán jártam arra... Tavaly aztán kicsit szétnéztem... Pusztulás mindenütt.

Az ipolytarnóci vonal mellett állítólag évtizedek óta érv volt, hogy a szlovák oldalon nincs vasút, Nógrádszakál és Ipolytarnóc között a magyar oldalon megy a teherforgalom. Persze, a trianoni határ. Nagyapám vasutasként még Losoncra járt.

Fejlesztés évtizedek óta nem volt. Így aztán nehéz megmondani, azért változtak-e meg az utazási szokások, mert közúton gyorsabb és kényelmesebb, vagy azért, mert nincs kinek fejleszteni, hisz lakosságukat folyamatosan vesztő településekről van szó, vagy is...

Sic transit gloria mundi.

  

Via Francigena 5.

Városok, falvak

Gyönyörűek... Több száz éves épületek kőből, vörös téglából... A bárok előtt napfürdőző, kávézó, ráérő helyiek... San Gimignano és Siena történelmi központja az UNESCO kulturális világörökségének része ‒ leírhatatlan gazdagság: gyönyörűséges freskók, mozaikok, szobrok, kódexek... műkincsek... (Sok fotó a Facebook oldalamon.)

"Egy reggel kinyitottam az ablaktáblákat, és visszahőköltem. Olyan szépség áradt el körülöttem, olyan természetes, gyöngéd, hangtalan szépség, amilyenről soha nem álmodtam, amely könnyekig meghatott, a szó valóságos értelmében, testileg megrázkódtatott. Hideglelésszerű didergés fogott el. Mintha új, addig nem ismert nyelvet tanultam volna" ‒ írja Márai az Egy polgár vallomásaiban Firenzéről. Írhatta volna  Sienáról is.

Lucca épségben megmaradt középkori városfala.

Altopascio, a középkori zarándokút egyik legfontosabb állomása.

Fucecchio és az Arno

San Miniato

Gambassi Terme

San Gimignano látképe: 72 középkori lakótornyából 13 maradt, a Torre Grossa látogatható.

Íme a kilátás.

Colle di Val d'Elsa

Abbadia Isola

Monteriggioni

Siena látképe

Siena

Kilátás a Facciatonéról.

Via Francigena 4.

Nemes Nagy Ágnes: ISTENRŐL

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

Templomok, kolostorok

Zarándoklat nélkül is minden utazásomon bemegyek a templomokba (túrázáskor erdőn-mezőn megnézem, lefényképezem az út menti kereszteket is) ‒ a templomok nekem nem a vallásos áhítat helyszínei, másfajta áhítatot érzek: az emberi teremtés erejét, az akár évszázadokon át kitartó építkezés eredményét csodálom, a hitből művészi alkotást létrehozó mesterek előtt hajtok fejet. Különös csodálattal vagyok a romanika és a gótika iránt, az úton sok szépséget láttunk.

Lucca, a Szent Mártonról elnevezett dóm  ‒ sajnos, 9 óra tájban még nem volt nyitva, a vasárnapi mise 11-kor kezdődött.

Már Lucca falain kívül, útközben: a templom zsúfolásig tele a vasárnapi misére érkezőkkel. A szertartás előtt három babát keresztel meg a fekete pap. 

Capannori

                                                                          Porcari

Altopascio

Fucecchio

San Miniato, ferences templom és kolostor.

A kolostor San Miniatóban, szálláshelyünk.

San Miniato püspöki székhely is.

A 12-13. században épült a Santa Maria in Chianni templom.

A legfantasztikusabb szobánk: fejünknél a templom fala.

  A szálláshelyünk.

            San Gimignano ‒ a szerény külsejű székesegyház belül csodákat rejt.

Colle di Val d'Elsa

Colle di Val d'Elsa

Strove

Abbadia Isola

Siena, domonkosok temploma.

Siena, dóm.

Nemes Nagy Ágnes: Amikor

Amikor én istent faragtam,

kemény köveket válogattam.

Keményebbeket, mint a testem,

hogyha vigasztal, elhihessem.

Via Francigena 3.

Evés, ivás

Reggelire valami édes ‒ a croissant és társai mindenütt friss, a kávé (az eszpresszó gyűszűnyi) mindenütt jó. A paradicsomnak íze van, a narancs lédús áprilisban is. A folyós bor minden este jó minőségű, a pizza kiváló, a tészta (ezzel-azzal) előétel, a felvágottak frissek, a sajtok zamatosak. A toszkán kenyér viszont kemény kérgű és sótlan (ennek okát többféle legenda magyarázza). A bár nem éjszakai szórakozóhely, a kis üzletekben szívesen csinálnak tizenkettőnknek a kiválasztott árukból szendvicset, vegánságra és gluténérzékenységre is tekintettel. Mindenütt lehet kártyával fizetni (tavalyi Nápoly környéki tapasztalataimmal ellentétben), készségesen pecsételnek a zarándokútlevélbe.

Ettünk étteremben, civilek, ill. plébánia által üzemeltetett szálláshelyen, kolostorban és  magánszemély kertjében, ahol egy szál idős férfi látja el a vendégeket, s a fizetség tetszőleges.

 A bruschettát ideje itthon is bevezetni.

Fejedelmi volt Sienában az utolsó vacsora ‒ ez itt csak az előétel. 

A legfantasztikusabb élmény azonban Abbadia Isolához fűződik. A kolostor zarándokszállásként működik, egybeépülve a középkori templommal és a 19. században épített kápolnával, amelyet a civilek használnak.

A kápolnában iskolai székek, az asztalok viaszosvászonnal leterítve, a falakon olajfestmények... és hideg (eső után vagyunk).

Egy idős nő és két idős férfi szolgál ki bennünket (nem csak a mi csapatunk van itt). A konyha a kolostorban az emeleten van ‒ minden tál étellel le kell jönni a nem mai léptékű lépcsőn, át az udvaron, be a kápolnába. Paradicsomos tészta az előétel, a fő fogás zöldséges omlett friss salátával, a desszert olasz húsvéti kalács és bor. A vendéglátók boldogok, hogy ízlik a főztjük. A 80 körüli pap mesél: mit látunk a falakon, hogy működik a közösségük, megmutatja azt is, hogy szól a harang.

Vége már a fűtési idénynek, de a szobákban kérésünkre elindítják a fűtést. És ‒ állítólag a kedvünkért ‒ a kolostorral szemben kinyit a bár. M. meghívja a társaságot egy grappára. Kétféle van: a "kocsmáros" a sárgás színűt ajánlja. Finom. Néhány helyi férfi kinéz a másik teremből. Indulunk "haza", de van, aki még most ér ide közülünk ‒ visszafordulunk. A második kör grappa már nem jön ki a (valószínűleg) érleltebb fajtából ‒ nem lehet nagy a hétköznapi forgalom ‒, de a másik sem rossz. "Ne haragudjatok, hogy csak ilyen vén faszik vannak itt" ‒ mondja a kocsmáros. Nem haragszunk.

Via Francigena 2.

Nem vállalkozom a neten (is) fellelhető információk ismertetésére a nevezetességekről ‒ benyomásokat, élményeket szeretnék rögzíteni.

Az már landolás közben is látszott, milyen sűrűn lakott területre érkezünk. Az első napon végig aszfalton gyalogoltunk, Luccát a Porta Elisa kapun át hagytuk el, de közigazgatásilag még sokáig Luccához tartozó településeken keresztül haladtunk, egyik érte a másikat.

A teljes útvonal (meg nem nevezve a tanyákat, az "Agriturismo" objektumait): Lucca ‒ Poreari ‒ Altopascio ‒ Fucecchio ‒ San Miniato ‒ Chianni ‒ Gambassi Terme ‒ San Gimignano ‒ Colle di Val d'Elsa - Strove ‒ Abbadia Isola ‒ Monteriggione ‒ Siena. (Fotók a Facebook oldalamon.)

A táj

Induláskor sokáig jobbról a toszkán dombok keretezték utunkat, balról az Appeninek. A tavaszi kékek és zöldek fényben és árnyékban szemet pihentető, nyugalmat és valami fenséget sugárzó látványa... A felkiáltójelként magasodó ciprusok... A szőlőültetvények... A dombok hajlatában megbúvó vízgyűjtők...

A píneák... Még sosem láttam ilyen közelről píneatörzset! Mint ahogy nem láttam még articsókát sem a maga természetes körülményei között, rozmaringot sem virágzó állapotában. Ciklámennel is csak csak cserépben találkoztam eddig. 

Az olajfaligetek... Tanyák... udvarházak inkább - modern gépek, itt-ott folyik a tavaszi munka, sok épület előtt kinn a tábla, hogy vendéglátásra is készek.

Patakok, folyók: az Arno az Elsa.