1964-ben kezdtem az első osztályt Magyarország egyik legelmaradottabb vidékén, egy isten háta mögötti kisfaluban. Az osztályterem a tanácsháza udvarán álló épületben volt (később orvosi rendelő lett), előtte valami zárt előtér-, előszobaféle, kint udvari WC, iskolaudvar. Csak mi jártunk oda, s csak ebben az évben voltunk egyedül a tanító nénivel. Nem emlékszem, pontosan hányan lehettünk, azt gondolom, 15-18 fő: hat falusi gyerek (közülük az egyik a tanító néni lánya), s nem, a többi sem volt tanyasi, azok telepiek voltak, vagyis cigányok.
Falusi/telepi, magyar/cigány, paraszt/cigány - ezek a szópárok voltak használatosak a falu kétféle népességének megnevezésére. A telep a Salgótarján felé vezető útról jobbra befelé, a domboldalon terült el. Ott villany nem volt, egy kerekes kút jelentette a vizet a telep szélén, ha esett, sokáig nagy volt a sár, az agyagot a cipőről az országút melletti árok füvébe igyekeztek letörölni az emberek. Akkoriban emlékezetem szerint mindössze két cigánycsalád élt a faluban, aztán a 70-es években a kihaló öregek házait az ambiciózusabbak kezdték felvásárolni. A cigányok döntő többségének Oláh volt a vezetékneve, de akadt Gazsi és Berki is. Jellemzően sötét hajúak, sötét bőrűek voltak, kevesebben szőkék, kékszeműek. A férfiak közül sokan dolgoztak: Salgótarjánban tűzhelygyár, öblös- és síküveggyár működött, de olyan is volt, aki építkezésen valahol messze talált munkát, s csak hétvégenként jött haza. Az asszonyok közül volt, akit a csemetében (erdőültetvény) alkalmaztak, sokan pedig gyűjtögettek: csigát, gombát, szedret, de a többségük otthon volt a sok gyerekkel. A falusiak nem gyűjtögettek, cigány viszont nem dolgozott a földeken, nem volt tsz-tag, nem volt földje, háztájija. Előbbre lépni azoknak sikerült először, akiknek kevés gyerekük volt. A nyolc osztályt kevesen végezték el: sokan 1-2 évfolyamot megismételtek, nem volt ritka az sem, hogy a hiányzóról azt közölte valamelyik társa, hogy: megszökött. Ez 12-13-14 éves korban a lányok között szinte minden évben előfordult. Volt néhány muzsikus cigány is, de a leghíresebb Babi volt: nagydarab cigányasszony, aki nagy szenvedéllyel élte az életét. Volt ura, de rajta kívül is állítólag sok férfi ölelte. Sokszor dicsekedett Cuna lányával, akinek paraszt volt az apja (Cuna szép lány volt, hamar megszökött.) Babi gyakran ordítozva, átkozódva vonult végig a falun a boltba vagy a körzeti megbízotthoz – nyilván valami kiadós veszekedés, verekedés, féltékenységi jelenet után -, egyszer gyerekként remegve néztem, hogy folyik a lábán a vér. Nagyon szép cigányasszony volt Manya, a gyerekei is szépek – ez a család vette meg a nagyszüleim házát.
Voltak cigány barátnőim: Ilonka, Rózsi, Ági. Ilonkáék második családként költöztek a faluba, anyja, apja dolgozott, három gyerekük közül ő volt a középső, nálam talán két évvel idősebb. Balassagyarmatra járt gimnáziumba, matematika tagozatra, aztán tanítóképzőt végzett, híreim szerint férjhez ment, valamelyik környékbeli faluban tanított (tanít?) – évtizedek óta nem tudok róla. Ági és Rózsi osztálytársam is volt, lebuktak hozzánk. Ági ma is a faluban él, az egyik lánya Németországba ment férjhez, a másik fodrász lett. Volt egy nem egészen beszámítható testvére, Rucski, nagyszájú asszony volt az édesanyjuk: Giza. Rózsiról nem tudok semmit, sokan voltak testvérek, a szüleire sem emlékszem.
Azt gondolom – lehet, hogy tévedek – elsős cigány osztálytársaim közül senki sem jött velünk végig: tavaly volt a 35 éves találkozónk, csak Tibor volt ott, de ő 2. osztályban került hozzánk. (Másodikban egyébként Tibor, Tóni és én voltunk a legjobbak fejszámolásban: a tanító néni kilométer hosszú összeadás/kivonás/szorzás/osztás feladatokat mondott, fejben kellett számolni, s csak a végeredményt volt szabad bemondani.) A tanító néni lánya csak elsőbe járt velünk (aztán a család elköltözött), később két falusi is lebukott hozzánk – szóval az eredeti, induló társaságból öten maradtunk.
Másodiktól hetedikig osztatlan osztályban tanultunk: egy teremben két különböző évfolyamhoz tartozó gyerekek voltak egy tanítóval/tanárral, volt csendes és hangos óra. „Az” iskola összesen két tanteremből állt (meg egy tanáriból), az egyik héten délelőtt volt a tanítás, a másik héten délután. Gyerekszemmel nézve hatalmas udvarunk volt, nyárfák szegélyezték, az iskola mögött meredek domboldal emelkedett a templom felé, környezetórát, élővilágot, földrajzot sokszor tartottunk itt. Nyolcadik osztályba a szomszéd faluba jártam (1971-72), én mint gyerek vártam a körzetesítést: kíváncsiság volt bennem, új, ismeretlen osztálytársak, tanárok – mintha tágult volna a világ. S ebben a nyolcadik osztályban mi öten a legjobbak közé tartoztunk. Mind az öten Balassagyarmaton tanultunk tovább: a négy lány gimnáziumban, az egy szem fiú szakközépiskolában. Mind az öten diplomások lettünk. Ildi tanítónő, Mari előbb középiskolai tanár, majd a jogot is elvégezte, Rita gyógyszerész, én középiskolai tanár, Öcsit nem tudom pontosan, munka mellett tanult tovább (ma országgyűlési képviselő).
Elsőben Klári néni (tanító néninek szólítottuk) tanított bennünket, nemigen emlékszem, de abból tudom, hogy jó volt, hogy egyszer valaki (ráadásul távoli rokonom) helyettesítette, s arra emlékszem, hogy rossz volt. A hangszínét a mai napig fel tudom idézni. Tavaly a találkozón megkérdeztük tőle, hogy milyenek voltunk. Amit mondott, úgy látom, ma is érvényes: Ildi a jót is, rosszat is elfogadta, Mari rendezkedni szeretett, Rita sértődős volt, ha valamijét ne dicsérte meg, addig nem tágított, míg el nem hangzott a biztatás, én olyan megmondós voltam. Lehet, hogy az ember már hétévesen alapjellemét tekintve kész?
Másodikban és negyedikben ugyanaz volt a tanító nénink, de más néven: elvált és újra férjhez ment. Azt hiszem, nem környékbeli volt, később a férjével el is költözött valahová a Pilisbe. Az első férje doktor (úgy értem: doktorált) volt - nem jellemző egy falusi kisiskolában – járáshibás, s nem volt gyerekük. Már nem a mi falunkban laktak, amikor hallottam, hogy a második házasságában fiai születtek. Szigorú volt, ma is fel tudom idézni szálkás betűit, középkék nejlonköpenyét. Többször előfordult, hogy ha kiabált, nagyon ideges lett, elájult. Ilyenkor a szomszéd terembe szaladtunk a tanító bácsiért, aki ölben vitte haza (az iskola épületében volt szolgálati lakásuk) felnőtt fejjel azt gondoltam, talán epilepsziás volt, de a találkozón egykori kollégája ezt nem erősítette meg. A nyári szünetben eljöttek hozzá a keresztlányai, velük az iskolában iskolást játszottunk, a tanító néni málnabokrairól csemegéztünk. Valamikor felsős korom vége felé még írtam neki, vágytam az elismerésére.
Harmadikban tanító bácsink volt: akkor még nőtlen, több csinos falusi lánynak udvarolt (aztán nem innen nősült), s nagyon szerette a focit. Délutáni tanítás idején előfordult, hogy a Kékes tévén meccset nézett, s egy fiút bízott meg azzal, hogy írja fel, aki rendetlenkedik. A meccs után a „rosszaknak” vonalzóval körmöst osztott, én is kaptam – nem voltam rossz, csak pikkelt rám K. István. A körmöst a találkozón sokan a szemére vetettük. Alsós koromban csak nála voltam kitűnő (felsőben végig, de nyolcadikban matematikából és fizikából szerintem érdemtelenül.)
Felső tagozaton három tanárunk volt: az igazgató bácsi oroszt (valószínűleg tanító volt, és szlovák gyökerei lévén könnyen megtanulhatott oroszul, talán a szakot is elvégezte), biológiát és földrajzot tanított, macskanadrágoknak nevezett bennünket; B. István (ének szakos) éneket, matematikát és fizikát tanított, L. József pedig magyar-történelem szakos középiskolai tanár volt, s szaktárgyain kívül ráosztották a kémiát és a testnevelést. Szóval a szakos ellátottság nem érte el az 50%-ot sem. Csak hálával tudok erre az iskolára, ezekre az emberekre gondolni.Az igazgató bácsi és a felesége a falu kulturális életének motorja volt. A feleség (fogalmam sincs, volt-e hozzá végzettsége) volt a kultúrházban a könyvtáros (hetente kétszer jártam oda, ott tanultam römizni, kanasztázni, oda járt szabadidejében a tizen- és huszonéves ifjúság), néptánccsoportot vezetett, a falusi fiatalok, felnőttek színházat játszottak (az Ármány és szerelem számomra a legemlékezetesebb), minden évben összedobtak egy műsort az Ipoly menti falvak kulturális találkozójára (évekig felléptem ott mint versmondó). Ez az igazgató miután rájött, hogy a cigánygyerekek egy része azért bukik meg már első-második osztályban, mert nem tud/nem tud jól magyarul, létrehozott (nem tudom milyen harcok vagy támogatás mellett) egy cigányóvodát, s az igazgató néni lett az óvónő. (Addig cigánygyerek egyáltalán nem járt óvodába.) Ezt ma valószínűleg szegregációnak neveznék.
B. Istvánnak és a feleségének köszönhetem, hogy életemben először láttam a Balatont: egyhetes tábort szerveztek, Balatonfüreden egy iskolában volt a szállásunk. A magamfajta falusi gyereknek a nyaralás élményét adták (a falusiak akkoriban nem jártak nyaralni, én pl. a szüleimmel sosem voltam, de ők kettesben sem soha).
L. József debreceni volt, büntetésből, iszákossága miatt helyezték vidékre – így szólt a fáma. Ma is fel tudom idézni alakját, erős szemöldökcsontját, nikotintól sárga ujját, úgy emlékszem, mindig szürke nadrágban járt (ha nem mackóban); ma is hallom, ahogy azt mondja, hogy ’ósztria’, ’ótóbusz’, látom a kézírását, 7. osztályban Petőfi-összest kaptam jutalomkönyvként (ma már szétesik lapokra, de nem veszek újat, ezt újraköttetem). Materialista volt, de nem ateista (ő mondta). Többször jött be órára ittasan, felült az első padra, mackó volt rajta, itt-ott lyukas – s elkezdte olvasni a Toldit. Mukkanás nem volt. Neki köszönöm, hogy magyar szakos lettem, s ha hozzá mérhető történelemtanárom lett volna gimnáziumban is, talán a történelmet választom másik szaktárgyamnak. Nem szerette a hegyeket, nem tudta megszokni. Ahogy letelt a négy év, visszamentek Debrecenbe. Én akkor lettem gimnazista, s azután Debrecenbe mentem egyetemre. Terveztem, hogy megkeresem, de akkor már rákos volt, s féltem is a találkozástól. Sajnálom, hogy elmulasztottam. Már régen meghalt, a felesége, Kati néni talán még életben van. Gyerekük nem volt.
Úttörő voltam: közösséget jelentett. Volt egy kiváló őrsvezetőnk, az akkor már középiskolás M. Erzsi. Seregszemlére jártunk, imádtam az akadályversenyt.
Ez volt a 60-as évek, a kádári konszolidáció. Ezt észlelte belőle a gyerek. A falusi kisiskola még megvan. Majd két évtizedig csak alsó tagozat volt, a rendszerváltozás után újra nyolcosztályos lett, osztatlan persze, néhány éve megint csak alsó tagozat működik társulásos formában. A kisebbik húgom ott tanít: ma már egyetlen "magyar" gyerek sincs. Borzasztó dolgokat mesél, belebetegszik az értelmetlen, eredménytelen munkába, s közben reszket az állásáért. Mégis is azt gondolom, hogy kár a kisiskolákért. A dolog lényege nem az, hogy kevés a gyerek, hogy a kisiskolák fenntartása nem rentábilis, hogy a kisiskolák rosszul felszereltek, hogy az itt tanulók esetében sérül az esélyegyenlőség, bla-bla-bla… Esélyegyenlőség nincs, nem volt, nem lesz. Mások a képességeink, máshová születünk. De az iskola dolga az egyenlőtlenség mérséklése. Első generációs értelmiségi vagyok három diplomával: soha nem tanult velem senki, soha nem ellenőrizték az iskolai dolgaimat. De elvárták tőlem a teljesítményt, büszkék voltak az eredményeimre, megvették a könyveket, az operabérletet, elküldtek nyaralni… Nem tanultam zenét, nem küldtek sportolni, nem jártam külön németre, angolra – nem tudták, hogy jó lenne. Mindez hiányzik, sok minden pótolható, sok minden nem. De abban a korban nőttem fel, amikor volt társadalmi mobilitás, a szüleinkhez képest egy lépcsővel följebb léptünk: mi öten mind első generációsok vagyunk.
A ’70-80-as években gyakorlatilag magától felszámolódott a cigánytelep. A cigányok is előrébb léptek saját helyzetükhöz képest. Aztán a 90-es években ők is elvesztették a munkájukat, az újonnan felnövekvők nem is kaptak. Mire a kulturális igények kialakulhattak volna, a puszta létfenntartás is gond lett. Leírták a szociológusok, hogy mit eredményez ez. Munkahely kell, ki kell mozdulni a mikrokörnyezetből, látni kell, hogy lehet előrébb jutni: akkor a szülő majd elvárja a gyerektől, hogy nála többre vigye. A gyerek az iskolában 4-6-7 órát tölt, nem mindegy, hová megy haza. Tudom: tanulatlan ember nem kap munkát, képzett munkaerőre van szükség. De azt is tudom, hogy a tanuláshoz kevés az iskola meg a tanár. (Kellenek persze elhivatott és megfizetett, jól megfizetett tanítók, tanárok.) A családoknak kell segíteni (és nem minden családnak van erre szüksége!), a családoknak kell távlatot nyitni – eredményes közoktatási reform, az esélyegyenlőtlenség csökkentése túlmutat az oktatásügy feladatain és kompetenciáján.
