Háromkirályok

Sagrada Familia, Barcelona

József Attila: Betlehemi királyok

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

1929. december

---

Húsvét

Nagypéntek

a milánói dóm kapuján

Nemzeti ünnepen

„Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: »Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat.«  A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, ki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, hogy »szereted-e«, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen, írásban és dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan kidüllesztett mellel – megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, amikor hörögsz a dobogókon és melled vered.” 

(Márai Sándor: Füvészkönyv. 38. A hazáról és az államról)

Karácsony

Boldog új évet!

"Minden átmegy valami másba, nincs közöttük éles választóvonal: az ember az állati, az meg a növényi létbe, a szerves a szervetlenbe, a lét a nemlétbe. Mindennek volt kezdete, és minden meg is fog szűnni, tér és idő nélküli semmi lesz belőle, mint létrejötte előtt. Az élet a Földön csak epizód, talán minden létező csupán a semmi és újból a semmi közti közjáték. Hogyan és mikor következett be a lét első rezdülése a semmiben? Ez valami új volt. Éppúgy, mint a szervetlenhez járuló többlet, amit életnek nevezünk, az a járulékos valami, amely azonban az anyag tekintetében nem újdonság. A szerves és az állati léthez hozzáadódó harmadik járulékos elem az emberi lét. Érzékelhető az átmenet, de valami meghatározhatatlan jár vele, ahogyan az »élet« által képviselt fordulattal is."

                                                                                        (Thomas Mann: Naplók 1940-1955)

Advent

Fahéj- és szegfűszegillat.

Nagyszombaton

Ünnep van, lesz mindjárt – egy kis megállást engedélyezek magamnak. (Portfóliót írok. Most éppen óravázlatokat – diplomák, szakvizsgák után, tanári működésem 33. évében – mint ötödéves koromban. Elképzelem az orvost – aki főorvos volt, aztán egyszer arra ébredt, hogy most orvos, s portfóliót kell írnia, hogy újra főorvos legyen, feltéve, ha majd egy arra felkészített és kijelölt testület érdemesnek tartja –, amint leírja a naponta végrehajtott operációt lépésről lépésre, percekre osztva, s reflexiót is fűz hozzá, indokolva, mit miért csinál.)

Arra gondolok, hogy a legszebb és legbensőségesebb húsvétot hat évvel ezelőtt, Krakkóban éltem meg. Betévedtünk az Alchimiába, Bach szólt, duruzsoló nemzetközi közönség hörpölte a téli tavaszban a teát, kávét, sört. Másnap a feltámadás napját ünnepelték a katolikus lengyelek, kosárkával vonultak templomba és templomból, megteltek a kávéházak teraszai… 

Lesz-e valaha idő a fontosra, lesz-e valaha vége a folytonos muszájnak… Lenyúlok a földre az ágyam mellé, fölemelem A mélypont ünnepélyét, s ott nyitom ki Pilinszkyt, hogy: Krakkó. Nincs bennem hajlam a miszticizmusra, nem látok benne sugallatot – elolvasom.

„Krakkó szép. Nem lehet kimeríteni, és nem lehet eltévedni benne. Szeszélyesen kanyargó utcácskáit nyugodt és hatalmas vonzással fogja egybe a város főtere, mely épp zártságával hasonlít a nyílt tengerre, szépségének szabadságában. Bolyongása során az idegen nyugodtan választhatja útikalauzul magát e szépséget. Akkor szabadon járhatja a várost, nem tévedhet el benne.

A Főtér. Itt van a híres Mária-templom, melyben Veit Stoss páratlan remeke, a világ legszebb faragott oltára áll. Valóban a legszebb. Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyasoltár: e pillanat a nagy drámák kathartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.”

Aztán felütöm a kötetet még sok helyen. Végül úgy döntök: ez volt a fontos, mára elég a muszájból, és lekapcsolom a villanyt.

Vissza és előre

  Volt hajsza és fáradtság, volt várakozás és készülődés.

Eljött és elmúlt a karácsony, plusz 10 fokban. Volt csend és hosszú alvás, film és könyv, séta és rokonlátogatás...

ÉS MÉG VAN EGY HÉT SZÜNET!

Nagypéntek

- Ha-Nocri! - szólította a hóhér.

Ha-Nocri megmozgatta dagadt ajkát, és rekedt rablóhangon megszólalt:

- Mit kívánsz? Miért jöttél hozzám?

- Nesze, igyál! - mondta a hóhér, és a lándzsa végére tűzött vizes spongya fölemelkedett Jesua

ajkához. Jesua szemében öröm villant fel, odatapadt a szivacshoz, és mohón szívni kezdte belőle a nedvességet. A másik keresztfáról Dismas hangja hallatszott:

- Igazságtalanság! Én is éppolyan lator vagyok, mint ő!

Dismas teste megfeszült, de mozdulni sem bírt, mert karját három helyen kötélgyűrű szorította a keresztrúdhoz. Behúzta a hasát, körme a fába mélyedt, feje, nyaka Jesua felé tekeredett, szemében felháborodás lángolt.

A vesztőhelyre porfelleg borult, elsötétült a levegő. Mikor a por felszállt, a centurio rárivallt Dismasra:

- Hallgass te, ott a második kereszten!

Dismas elhallgatott. Jesua fölemelte fejét, és megszólalt; szerette volna, ha hangja behízelgően és meggyőzően cseng, de ez nem sikerült, rekedten kérte hóhérát:

- Adj innia!

Egyre sötétebb lett. A viharfelhő már a fél eget elborította, Jerusalaim város felé törekedve; a vízzel, tűzzel terhes nagy fekete felleg előtt fehér, tajtékos felhőcskék száguldottak. Most már közvetlenül a magaslat fölött villámlott, mennydörgött. A hóhér levette a szivacsot a kopja végéről.

- Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát. Jesua teste megvonaglott.

- Hégemón... - suttogta, hasán vér csorgott végig, alsó állkapcsa görcsösen megrándult, feje

lehorgadt.

A második dörgésnél a hóhér már Dismast itatta, és ugyanazokkal a szavakkal:

- Adj hálát a hégemónnak! - agyonszúrta őt is.

Az elborult elméjű Gestas rémülten felkiáltott, amikor a hóhér odalépett hozzá, de mikor a szivacs az ajkához ért, valamit morgott, és boldogan a foga közé kapta. Néhány másodperccel később az ő teste is elernyedt, s lecsüngött, amennyire a kötelek engedték.

A csuklyás ember nyomon követte a hóhérlegényt meg a centuriót, a templomőrség parancsnoka sem tágított mellőlük. A csuklyás megállt az első keresztnél, szemügyre vette Jesua véres testét, fehér kezével megérintette lábát, és így szólt társaihoz:

- Meghalt.

Ugyanez ismétlődött a két másik keresztnél is. Ezután a cohors tribunusa intett a centuriónak, sarkon fordult, és a templomőrség parancsnokával meg a csuklyás emberrel együtt megindult lefelé a halomról. Sötétség borult a vidékre, a fekete eget villámok barázdálták. Egyszer csak tűz csapott ki a felhőből, és a mennydörgés elnyelte a centurio vezényszavát:

- Őrség, oszolj!

A katonák megkönnyebbültek, futva megindultak lefelé a halomról, menet közben feltéve sisakjukat.

Jerusalaimot elnyelte a sötétség.

Karácsonyok

Nagyanyám szárított gombából készült levesére gondolok, a mákos ferentőre, a diós és mákos kalácsra, karácsonyig a kamrában felakasztva váró Otelló szőlő kissé fonnyadt szemeire... Kisgyerekkoromból nem tudom felidézni a teljes menüt.

Nagyobb koromból is havas karácsonyokra emlékszem... Apuval szánkón húzzuk a kisebbik húgomat Terka nénihez, ezalatt otthon folynak az előkészületek... Anyu a szobában terít, fenyőillat, cserépkályha ontja a meleget... Hubertusszal koccintunk (szécsényi nagyanyám gondoskodott róla), van fokhagyma, fonott kalács, dió, méz és alma (apu vágja 5 cikkre; mikor ötödéves koromban Moszkvában töltöttem a karácsonyt, csomagban utánam küldték), aztán halat eszünk, s van torta, többféle sütemény... Elénekeltük a Mennyből az angyalt, emlegettük, de nem tartottuk a hagyományt, hogy a karácsonyi asztal morzsáit össze kell szedni, meg kell őrizni, mert beteg állatot lehet vele gyógyítani... Ajándékbontás és vacsora után tévéfilmet néztünk, sajnáltuk az ügyeletes bemondót, hogy nem lehet a családjával...

A szűk családommal vagyok. Eljön a karácsony akkor is, ha nem pucolsz ablakot, nem mosod ki a függönyt. A töltött káposzta, a halleves és a sütemény kész, holnap megtöltöm a tortalapot, elkészülnek a saláták és a gombás, fehérboros pulyka. A menü évek óta változatlan. Zenét hallgatunk, filmet nézünk... Egy kis időre csend, béke, nyugalom... (A Kossuth téren is.) naphosszat olvashatok. Várjuk a nagyokat, telefonozunk a nagyobb családdal...

Békés, meghitt ünnepeket minden látogatónak!

Meghitt, békés karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!

Nagypéntek

-->

"Arra riadt fel, hogy zörögnek. Kinyílt az ajtó, két fáklyás őr között két másik egy idősebb, kövér embert vezetett be a két karjánál fogva; a fáklyák lobogtak a huzatban, a rab arcán és tunikáján ugráltak az árnyak. Az egyik őr a tőrével szétnyiszálta a kövér ember hátrakötött csuklóin a kötelet, aztán kifelé indultak. Uri gyorsan körülnézett, a társai ott ültek a helyükön. Az új rab állt, nem nézett semerre. Kopaszodott, ápolatlan volt az őszülő, loncsos szakálla, mezítláb álldogált. Az ajtót becsukták, és sötétebb lett, mint valaha. Hallgattak. Az új rab talpa alatt halkan reccsent a kőre szórt ritkás szalma, aztán Uritól balra leült és nagyot sóhajtott.
– Aludni sem hagyják az embert – mondta az ablak alatt ülő.
Csönd volt, az új rab nehezen lélegzett.
– Megvertek? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Nem – mondta az új rab. Szép, mély hangja volt, s bár halkan mondta, hangosnak tűnt. Galileai lehet, a kiejtése szerint.
– Na aludjunk – mondta a másik, Uritól jobbra.
Csönd volt, ébren voltak mind a négyen.
– Mit tettél? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Botrányt okoztam – mondta az új rab.
Hallgattak.
– Nem elég nagy botrányt, sajnos – tette hozzá később.
– Mért nem alszunk? – kérdezte a másik dühösen.
– Te csak aludjál , mi beszélgetünk – mondta az ablak alatt ülő. – Mi volt az a botrány?
– Felmentünk a templomtérre, a nők udvarába, még kedden, hogy megvegyük a galambokat, és láttam, hogy csalnak. Mondtam nekik, hogy ne csaljanak, de tovább csaltak. Akkor rájuk borítottam néhány asztalt.
Csönd lett.
– És kedd óta hol aszaltak téged? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Sehol, mert elmehettünk. Kint laktunk a városon kívül.
– Nem értem, akkor, kedden, le se tartóztattak?
– Nem. Szerdán visszamentünk, és megint mondtam, hogy ne csaljanak, mert még mindig csaltak. Az őrök odajöttek, vitatkoztunk, aztán mi elmentünk haza. Ma jöttek csak este, oda, ahol lakunk, mondtam a többieknek, hogy fussanak szét, de nem üldözték őket, csak engem kaptak el.

(...)

Hajnalban a világosságra Uri felriadt. Az új rab halkan imádkozott, térdelvén a korsó felé hajlongva. A régiek a fal felé fordulva , a köpenyüket a fejükre borítva aludtak. Uri didergett, neki nem volt köpenye, fájt a dereka, a háta, a válla. Az új rabnak se volt köpenye, csak fehér vászontunikája, de nem látszott rajta, hogy fázna. Az ima melegítette talán. Ima közben Urira nézett. Ott ült tőle az öreg egy lépésnyire, a hajnali fényben tisztán látszott az arca. Őszült a borzas haja és a szakálla, és szép, tiszta, világos színű, talán szürke szem volt a puffadt arcába ültetve; valamikor jóképű férfi lehetett. Annyi idős lehet, mint az apám, gondolta Uri, és rámosolygott. Az új rab odabólintott feléje, és folytatta az imát.

Aztán nyílt az ajtó, a fáklyások bejöttek, lerángatták a takarót az alvókról, belevilágítottak mindenki arcába, végül megálltak az új rab előtt. Az felállt. Kétfelől megfogták a karját és kivezették. Az ajtót kívülről bereteszelték.

– Na, aludjunk még – mondta az Uritól jobbra fekvő, és visszafordult a fal felé."

Majd reggel lett Jeruzsálemben, nagypéntek.

(A részlet Spiró György Fogság c. regényéből való.)

Emlékképek: húsvéthétfő

Az embernek bizonyos képek beleégnek a tudatába. Nem történetek, nincs elejük, végük, nem lehet elmesélni - mégis: mint a mágnes, magukhoz rántják az élet elillanó pillanatait, s így felidézhetővé válik egy történés, egy esemény, egy életszakasz...

HúsvéthétfőOtthon az udvaron, a kapu felé a besztercei és a ringószilva teljes virágzásban, a bejárati ajtóval szemben egy fiatal hárs: verőfényben állok a lépcsőn, ide hallatszik a hófehér koronából az intenzív méhzümmögés - az idei nyáriasan meleg húsvétról merült fel ez a kép a több évtizedes emlékréteg alól. (Tulajdonképpen emiatt kezdtem el az Emlékképeket.)
Húsvéthétfőn legkésőbb fél nyolc tájban fel kellett kelnünk. Apu addigra végzett az állatokkal, már elküldött néhány cigány kisgyereket, hogy "a lányok még alszanak", s ő locsolt meg bennünket először: mindig kölnivel, vizet sosem kaptunk. Nyolckor aztán már ünneplőben, terített asztal mellett vártuk a locsolkodókat. Listát vezettünk arról, hogy hányan jöttek, tudtuk, hogy kire számíthatunk még. Felső tagozatos koromban 30 körüli fiú volt a listán: osztály- és iskolatársak, rokonok, nagyobb fiúk. A kisebbek pénzt kaptak, 1-2 forintot, a rokonok 10-et, őket és a nagyobbakat leültették, megkínálták a szüleim. Hímes tojás nem volt, de csoki igen. A locsolkodás nagymiséig (11-ig) befejeződött, délután már csak a "keresztgyereket" vártuk, valamikor estefelé meg is érkezett, kellőképpen "beállítva", sokáig maradt, rengeteget beszélt, zöldségeket, de mi gyerekek nagyon élveztük (kamaszkorunkban már kevésbé).

Gimnazista koromban már fogytak a locsolkodók, csak a pénzkeresetért nem jött senki. Pataki, Sárvári, Szabó, a gyarmati osztálytársak mindig eljöttek a három szakali lányhoz: a fél 9-es vonattal érkeztek, fél 1-kor volt vonat visszafelé. Kedélyesen elbeszélgettek, megkóstolták a parasztsonkát, vettek a süteményből, ittak egy pohár bort - nekik ez az élő folklór volt.

Aztán egyetemre mentem, és a locsolkodás eltűnt az életemből. Lassan két évtizedes esztergomi létünk alatt Pista volt, amíg élt, az egyetlen húsvéthétfői vendég. Nóra kicsi volt, talán kétéves sem, amikor félénk csodálkozással nézte, hogy mi fog történni. A húsvétnak nincs akkora jelentősége az életünkben, mint a karácsonynak. Most, amikor a menüt kitaláltam, a sonkán kívül semmi tradicionális ételt nem tudtam felidézni a gyerekkoromból sem (még a kocsonyát, de azt nem szeretem).

Hajdani karácsonyok

Az első karácsonyi emlék, amire vissza tudok emlékezni: nagyon kicsi voltam, amikor hozzánk élő Jézuska hozta a karácsonyfát. Még nagyanyáméknál laktunk, este volt, bejött a hátsó szobába, kezében a karácsonyfa feldíszítve. Hófehér ruha volt rajta, a fején is, az arca sem látszott tőle, és úgy emlékszem: piros volt a szeme. Nagyon megrémültem. Nem tudom, mikor mondták meg: a szomszéd néni volt lepedőbe burkolózva.

Ötödikes lehettem, amikor nagyon szép csizmát kaptam karácsonyra: piros, hosszú szárút, gömbölyű orrút, fehér kis lakkmasni volt az oldalán. Nekem volt az egész iskolában a legszebb csizmám. A hatvanas évek végén egy ilyen csizma nagy szó volt.

Másodikos gimnazista koromban kaptam a Háború és békét. Két kötetbe kötve a kb. 1200 oldal, lilás-kék volt a külső papírborítója, maga a könyv szürke. A papírborító már elrongyolódott, de még mindig így keresem a polcon, ma is ebben tudok jól tájékozódni, pedig van egy másik, kézhez állóbb, négykötetes példányunk is.

Elsőéves egyetemista koromban Ogyesszában voltam karácsonykor. (November közepén érkeztünk, lepakoltuk a csomagokat, s első dolgunk volt, hogy villamosra üljünk, s ki a tengerhez: ott és akkor láttuk először.) Karácsony előtt fenyőt nem árultak (újévre állítanak): az éj leple alatt utazótáskával, konyhakéssel indultunk egy parkba ágakat lopni. Díszeket, szaloncukrot vittünk magunkkal itthonról.

Nóra élete első karácsonyán négy és fél hónapos volt. Sárga plüssrugdalózóban vittem be a nappaliba: sötét volt, a karácsonyfaégő fényénél csodálkozva nézte a csillogó fát, meglepődött, hogy szúr az ág. A világoskék, mosható, puha maci most is az ágyán van. Egy évvel később a csengőszóra piros bársonyruhában betipegett, szó nélkül körbejárta a fát, ott volt a szánkó, kiszedte belőle az ajándékokat, és nézte-nézte: mi ez. Már velünk ült az asztalnál - azóta is az az ünnep biztos jele, ha a nappaliban terítünk.

Gyerekkoromban mindig illatos lucfenyőnk volt. Emlékszem még a gyertyás időszakra is, de aztán szécsényi mamától kaptunk égőket: fehér, gyertyaalakúak voltak, színes burával, a legszebb egy hideg zöld volt, mindig azzal kapcsoltuk ki. A fa nagy volt, általában az ablak alatt állt – jó volt a karácsonyi időszakban úgy hazamenni, hogy kívülről látszott a fénye. Rengeteg szaloncukor volt rajta: ezüstpapíros, fehér rojtos Konzum. Pár nappal karácsony előtt esti foglalatosság volt a cukrot felkötözni. Aztán lopkodtuk a fáról: az elején még papírostól (a bűnjelet gyorsan bedobtuk a cserépkályhába), aztán már visszacsomagoltuk az üres papírt, s ha a huzat meglengette, anyu látta, hányadán állunk. Nagyobb korunkban egészen addig érintetlen volt a fa, amíg apu kibírta: amikor ő az első cukrot levette, onnantól szabad volt a vásár. Én a barnát szerettem a legjobban, a rózsaszínt a legkevésbé – amíg lehetett, válogattunk. Aztán később volt hatszögletű, majd félgömb alakú krémszaloncukor: ebben a szürkés-drapp színű mogyorós volt a kedvenc.

Tradicionális karácsonyi étel volt otthon a töltött káposzta, a kocsonya, szenteste a halászlé, a rántott hal, a diós, mákos beigli, apai nagyanyáméknál a diós, mákos kalács és a mákos ferentő. A vacsora első fogása dió, fokhagyma, szőlő, alma volt. Szüret után nagyapám (majd apám) kiválogatta a legszebb otelló fürtöket, rafiával felkötözte, majd felakasztotta a kamrában - karácsonyra kicsit megfonnyadt, de édes volt. Egy nagy almát a családfő annyi részre vágott, ahány családtag volt: ha év közben eltévedtek, gondoljatok erre az almára és hazataláltok - mondta. Ezt az almacikket Moszkvába is utánam küldték - megrohadt, mire kiért, de ott volt. Nem emlékszem, hogy a nagyszüleim mivel ették a fokhagymát, de mi fonott kaláccsal - ez azonban már valami helyettesítésére szolgált. Otthon sokféle sütemény és torta is volt, anyut fiatalasszonyként meglepte, hogy apu családjában csak kalács. A felnőttek házi bort ittak, vacsora előtt pedig egy kupica likőrt: régebben ezt házilag csinálták pálinkából (csokilikőr), később szécsényi nagyanyám karácsonyra mindig ajándékozott egy üveg Hubertust.

A babonás szokásokat apu még emlegette, de nemigen tartotta be. Ilyen volt, hogy a háziasszonynak nem volt szabad szenteste vacsora közben az asztaltól fölkelnie, mert akkor nem lesz kotlós tyúkja. A karácsonyi asztal morzsáit össze kell gyűjteni, el kell tenni, s ha év közben beteg lenne a tehén, a tőgyét annak a főzetével kell mosogatni. Gyerekkoromban a faluban a kántálás már erősen kihalóban volt, aztán a '90-es években egy időre újra divatba jött, majd az enyészeté lett.

Nálunk a karácsonyi menün nem sokat kell gondolkozni: tradicionális, évek óta változatlan, legfeljebb a sütemény változik. (Erről majd legközelebb.) Németórán, amikor a karácsony a téma, nagyon csodálkozom, ha azt hallom: valakik rántott húst vagy húslevest esznek szenteste.