2008. június 30., hétfő

„Új evangelizáció”? Új „kulturális forradalom”?

Amiről írok, nincs köze egyházhoz, valláshoz, Kínához. De köze van a hithez:

1. Egyes hatalmon lévők tények, szakértelem, tapasztalat, demokratikus játékszabályok által megingathatatlan hitéhez: joguk van tenni, amit tesznek, helyes, amit tesznek, politikai érdekeiket szolgálja, amit tesznek, sőt a közösség érdekeit szolgálja, amit tesznek – aki ezt nem képes elfogadni, belátni: az ellenség.

2. Kulturális és oktatási pozíciókba olyan embereket kell kinevezni, akik ebben a hitben osztoznak, ezt a hitet továbbadni képesek: vagyis hitterjesztők.

Az utóbbi időszakban sokasodnak a színházak és iskolák vezetői posztjaira kiírt pályázati döntésekkel kapcsolatos botrányok. A legújabb: a szentesi.
Ahogyan várható volt, a Csongrád Megyei Közgyűlés mindkét szentesi középiskola esetében a tantestület, a szülői munkaközösség és a diákönkormányzat által elutasított jelöltet nevezte ki igazgatónak. Egyikük sem helybeli, és egyikük sem ismeri azt az iskolát, ahová a helyi közösség ellenében első számú vezetőnek nevezték ki őket.” http://nol.hu/cikk/497149/

Ismerős a helyzet a Szent István Gimnáziumban is.

„A választókerületi elnök a Zsoldos-Pollák élére külső jelöltet keresett. Halmai igazi választottja nem a végül kinevezett Pintér Etelka volt, hanem a 27 éves Abonyi Henrik, aki Kiskunfélegyházán tanít, és Kiskunmajsán fideszes önkormányzati képviselő. Abonyi beadta a pályázatát, és elment a megyei önkormányzat által alakított előkészítő bizottság ülésére, amelyen a pályázókat meghallgatták. Nem sokkal később azonban visszalépett.”

1. Ahogy egy korábbi bejegyzésemben írtam: „Belső pályázó alkalmas lehet, de igazgató nem.”
„…ezt a városvezetéssel való kapcsolatot mindenképpen helyre kéne tenni, és a város valahogy úgy gondolta, hogy erre csak egy külső pályázó képes.” (Kurnász László) http://docs.google.com/View?docid=dhcdqqqx_75fftz6rf4

2. Ahhoz, hogy valaki érettségi elnök legyen, minimum 10 éves tanítási gyakorlat szükséges. Az igazgatáshoz elegendő 5 év. Elgondolkodtató: mennyivel kell kisebb tudás, tapasztalat az intézményvezetéshez, mint a vizsgáztatáshoz. A 27 éves fiatalembernek hogy volt akár ötéves gyakorlata is? 18 év + 5 év egyetem + 5 év gyakorlat = 28 Vagy csak főiskolát végzett, s munka mellett egyetemi kiegészítő szakot?

Nem kellene itt újragondolni a szabályozást?

Újra és újra ismerős.
http://www.szeretgom.hu/content/23481/
Szem- és fültanúk.

„Halmai László hangsúlyozta nekem: ők minden jogszabályt betartottak. Megkérdezték a tantestületek, a szülői munkaközösség, a diákönkormányzat véleményét. Kérdésemre, hogy miért nem vették azt figyelembe, Halmai így válaszolt: figyelembe vették, csak nem fogadták el.”

Dettó. A jogszabályokat betartották. Csak megkeresték a kiskapukat. Betartották a törvény betűjét, figyelmen kívül hagyták a szellemét.

„Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.”
(József Attila: Eszmélet)

„A törvény a döntés jogát a fenntartó kezébe adja, de a fenntartó képviselőit terheli a politikai felelősség is a következményekért.”

A fenntartó képviselői fölötti döntés jogát pedig a mindenkori választók kezébe adja a törvény. Mert a döntés jogát a választók csak delegálták.

„Ebben az iskolában régóta hagyomány a belső demokrácia - erre neveljük a gyerekeket is. A törvény is ad jogot a véleménynyilvánításra a diákoknak - de ezt mi eddig komolyan vettük. Most viszont azt látják, hogy csak a látszat kedvéért kérdezik meg az érintettek véleményét, de valójában egy percig sem számít, hogy mit gondolunk.”

Egy demokratikus berendezkedésű ország oktatási rendszerében ez a természetes. Nálunk is így van. L. http://szigmedia.blogspot.com/ De talán éppen ez a baj. Talán éppen ezen akarnak változtatni.

„Az iskolában vannak jobboldali érzelmű tanárok is, akik megpróbáltak a helyi Fidesz erős embereinél lobbizni…”

Újra déjá vu.

„…számunkra nem az volt a kérdés, ki legyen az igazgató, hanem az, hogyan lehet előre vinni az intézményt tízéves távlatban. (…) A gyermekszám csökkenése miatt ugyanis élet-halál harc lesz a térség iskolái között, és meg kell újítani, versenyképessé kell tenni őket, ha azt akarjuk, hogy Szentesen tíz év múlva is legyen középiskola. A Horváth Mihály Gimnázium egyre lejjebb csúszik a hasonló iskolák rangsorában, és a Zsoldos-Polláknál is másfajta szemléletre lesz szükség a jövőben.”

1. Lásd (akinek még megvan) az Értesítő március 29-ei számát arról, hogy a cikk ismeretlen szerzője hogyan vázolja az István „lejtmenetét” (copyright dr. K.Gy.).
2. „… ha a kedélyek lecsillapodnak és a következő tanév zökkenőmentesen elindul és az iskola bebizonyítja, hogy egy elit iskola, vagy legalábbis ezen az úton halad, akkor... gyakorlatilag a városnak van egy ilyen elvárása, tehát szeretné azt, ha a két gimnáziuma közül nem két középszintű gimnáziuma lenne, hanem lenne egy elit gimnázium és egy másfajta gimnázium.” (K.L. u.ott)

Az elvárás, hogy valamit bizonyítani kell – érzékelhető. De hogy az a valami az ’elitség’, kötve hiszem.

„Dongó László, a Zsoldos-Pollák elutasított igazgatója… Az utódom akkor lesz sikeres, ha a felkészült helyettesekre és a páratlanul egységes tantestületre támaszkodik.”

Az Istvánban is így van – ha a sikert az iskola eredményei jelentik. Attól tartok azonban, hogy mások más koordináta-rendszerben értelmezik a szót.

„A pártomban van egy bizonyos érzelmi túlfűtöttség. Mindenkiben ellenséget keresnek, árulót, téglát, holott ha azt vesszük, Halmai a fő árulója a Fidesznek, mert olyan ellenérzés alakul ki a párt iránt Szentesen, hogy teljesen elvész az a hátszél, amit az országos politikai helyzet jelent. Nem számít, ha a jó feltételek ellenére bukunk, az a fő, hogy egy-két embert kicsináljunk.”

Esztergomban sok jele van annak, hogy a jobboldali szavazók egy része is ezt gondolja. A helyi hatalom gyakorlói szerint: ők ellenséggé váltak.

„Bízom abban, hogy versenyképes iskolái lesznek Szentesnek - összegezte véleményét Halmai László. A drámatagozatot nagyon nagy értéknek tartom, de van más szempont és más érték is. Most a közös programalkotás van soron. Olyanokkal lehet értékteremtő közösségeket létrehozni, akik nem gondolják úgy, hogy nemcsak eljátsszák, hanem ők maguk is írják a drámát.”

Hogy a „közös programalkotás” a gimnázium és a közgazdasági szakközépiskola összevonása után létrejött intézményre vonatkozik-e vagy valami másra – homályban marad. A Fidesz szentesi választókerületi elnökének utolsó mondata azonban igazán dodonai. „Olyanokkal lehet értékteremtő közösségeket létrehozni” – értelme: olyan igazgatókkal? – tantestületet, iskolát? Vagy az iskolák hozzák létre az értékteremtő közösségeket? A valakik vagy valamik, akik vagy amik nem gondolják, hogy ők maguk írják a „drámát”, csak eljátsszák, amit mások írtak/írnak – vagyis csak lejátsszák/lejátszatják a kottát, direktebben: végrehajtanak. S a végrehajtásból hogy lesz értékteremtés? S kinek teremtenek „értéket”? Meg ki írja a drámát? Csak nem a politika?

Optimista változat: a kettős tagadást az illető vagy az újságíró rosszul használja, a „nemcsak” igazából „csak”-ot jelent - és akkor valóban alkotásról, értékteremtésről lehet szó.

S melyik változatot valószínűsítik az elmúlt hónapok? A többit majd meglátjuk.

2008. június 27., péntek

A látó, avagy déjá vu x.

TEVÉKENY besiet, szuggesztív, csupa lendület. Körülmutat. Ez a gyár. Ez a gyár! Ez a gyönyörű nagy gyár! És én vagyok az igazgatója. Asztalhoz ül. Csenget.
SZŐKE LÁNY titkárnő, blokkal a kezében az asztalhoz lép.
TEVÉKENY Időnkint, hogy önbizalmat merítsek, le szoktam diktálni az önéletrajzomat. Írja, kedvesem. Életem folyása elég változatos. Ezt annak köszönhetem, hogy teremtő képzeletem van, és ízig-vérig forradalmár vagyok. Megvan?
SZŐKE LÁNY tetszéssel. Forradalmár vagyok.
TEVÉKENY Így aztán fölfigyeltek rám, s lett belőlem londoni követ… ott még nem tudtam csodákat művelni. Angliában tudniillik angolul beszélnek. Mosolyogva. Csak megemlítem mint érdekességet: igen helyett azt mondják: Yes.
SZŐKE LÁNY Yes? Nagyot nevet.
TEVÉKENY Aztán foglalkoztam tudománnyal, egyházi ügyekkel, sporttal. Utoljára a jéggyárba kerültem. Ó, azok a nehézfejű értelmiségiek! Erősködtek, hogy a víz csak zérus fokon fagy meg. Nevet. Zérus! De én megmagyaráztam nekik, hogy ez csak a víz szubjektív tudata. Ahogy az ember hajlamos azt hinni, hogy a Föld lapos.
SZŐKE LÁNY Megértették?
TEVÉKENY nevet, legyint. Még ma is azt hiszik, hogy amit azelőtt csináltak, az volt a jég. Írja kedvesem. Gyors egymásutánban egy csomó jelentős posztot töltöttem be, és mindenütt megálltam a helyem. Büszke mosoly. Elmondhatom, hogy annyi mindenféléhez nem értek, ami már sokoldalúságnak számít…
SZŐKE LÁNY csodálattal. El is hiszem!
TEVÉKENY Ezt a gyárat még csak két hónapja igazgatom. De hadd legyen az életrajzom teljes. Mit is gyártunk itt, kedvesem?

(Örkény István: Pisti a vérzivatarban)

“A félmúlt írói közül Örkény István örvend a legjobb egészségnek. Élőbb, mint valaha. A világ olyan lett, amilyennek előre látta.” (Koltay Tamás) http://www.es.hu 49. évf. 03.

Miért?

„Az Őrmester odakiáltott neki:
- Nem engedi, hogy bekössem a szemét.
A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, úgy válaszolt a fal felé kiabálva:
- Hogyhogy nem engedi?
- Azt mondja, látni akarja.
- Maga mit tárgyal vele? Szabadságon van?
Az Őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött.” (Bodor Ádám: A kivégzés)

Miért akarja az ember újra meg újra elhinni, hogy az adott szónak van súlya. Mert naiv? Vagy ostoba? Vagy hisz, hinni akar a csodában?
Miért akarja az ember azt hinni, hogy az ítéletvégrehajtónak van választási lehetősége? Hogy lehet vele alkudozni…Vagy hogy nem is ítéletvégrehajtó…

2008. június 22., vasárnap

Á la recherche du temps perdu

Tokodi pincesor. A völgy gyönyörű. A lányom mutatja, hol égették el a téltemetőn a bábut. Poharat veszünk, térképet és prospektust kapunk: kilenc gazda kínálja a borát. Sokan vannak kint, pohárral a kezükben vándorolnak pincéről pincére az emberek. Mindenütt kedvesen fogadnak; pogácsa, zsíros kenyér, kolbászfalatkák az asztalon. Bár a vörösbort szeretem, itt a fehér jobban ízlik. Gondozott szőlők, ápolt gyümölcsfák, régi pincék és új nyaralók, barátságos zsivaj. Amikor hazaindulunk, már szól a sramlizene: este mulatság lesz, tombola, bográcsból vacsora... Béke.

Gyerekkoromban nagyapámnak is volt szőlője: két darabban – az egyiket kis-, a másikat, a beljebb lévőt nagyszőlőnek hívtuk. A szőlőhegy több kilométerre volt a falutól. Kukoricáson, lankásan emelkedő dombon mentünk felfelé, aztán jött a meredekebb rész, a közepe táján kocsiút futott. Ahogy a meredeken felértünk, sík szakasz következett, elhaladtunk Ambrus bácsi sárral tapasztott présháza mellett, aztán balra fordulva indultunk újra fölfelé. Innen olyan keskeny ösvény vezetett, hogy két ember nem fért el egymás mellett. A pléhkrisztusnál mindig volt friss virág, nagyanyám megállt egy imára. Innen az út kicsit lejtett, pár száz méterre befelé, jobbra volt a kisszőlő, a szőlőben cseresznyefa; majd az úton továbbhaladva balra, a nagyon meredek hegyoldalban elértük a nagyszőlőt. A nagyszőlő lábánál, az út jobb oldalán állt Boldizsárék présháza. Boldizsárék Pesten laktak, nyaranta sokat voltak itt, olykor lehetett őket látni a faluban, vásárolni lejártak. Gyerekszemem idősnek látta őket, a férjet és a feleséget, néha más is volt ott a családból. A nagyszőlő fölött kezdődött az erdő, akácos. A szőlő felső vége tele volt májusban gyöngyvirággal: anyák napja reggelén a húgommal idejöttünk virágot szedni.

Általános iskolás koromban, amikor befejeződött a tanítás, délben idejöttem a szüretelő nagyszüleim után. Nagyanyám húga, Margit néni volt a segítség a két unokán kívül (nagyanyámat édesnéninek hívta, magázta, 13 év volt köztük a korkülönbség) meg apu. Emlékeim szerint lecsót ebédeltünk, hidegen, nagyanyám hátikosárban hozta ki. Olyan jó lecsót - bárhogy igyekszem – nem tudok csinálni. (Itt a házban egy volt tanítványom nagyanyjának lecsója a gyerekkorom illatait idézi.) A hegyről a töréstől megkímélendő szőlő hátikosárban került le, a többit apu húzta le egy fából készült, sárga színű kiskocsin. Az elállóbb fajtákból nagyapám felkötözött annyit, hogy jusson a karácsonyi asztalra. A must finom, édes volt, a murci zavaros, mint árvízkor a folyó; a nagyapám borának rozé színe volt, én is kaptam belőle, hogy piros legyen az arcom (nem lett az).

1971-ben meghalt nagyanyám, néhány hónap múlva nagyapám hozzánk költözött, a házat, ahol születtem, eladták, a szőlőt apám már nem művelte - a házunk melletti is elég munkát adott, bár onnan jó bor sosem volt -, de a cseresznyéért még kimentünk, talán néhány évig a szőlőért is. Gimnazista koromban még kijártam – főként tavasszal – a szőlőbe, ott olvastam a Türelmetlen szeretők c. Illés Endre-drámát, az Elveszett paradicsomot (Sarkadi) s talán a Fáklyalángot (Illyés) is. Jóval később, már tanárként, nehezen találtam meg a kisszőlőt. A szőlőhegy elnéptelenedett, nem művelte már a nyolcvanas évek második felében senki. 3-4 éve akartam újra látni, de a pléhkrisztusig sem lehetett eljutni, áthatolhatatlan növényzet nőtte be az utat, a természet visszavette a magáét.

Sic transit gloria mundi.

2008. június 21., szombat

Coki!

Szeretnék normális országban, normális városban élni. De már a „normális ország” kifejezés leírása is reflexszerűen megálljt parancsol: ez egy politikus jelzős szerkezete volt, keressünk mást.

1990 előtt egyszer sem voltam szavazni: abszolút fölöslegesnek tartottam. 2010-ben (vagy előbb) lehet, hogy újra itthon maradok: szavazni értelmetlennek látszik, a rosszak közül minek választani… Kétségbeejtő, ami itt megy, 18 év alatt a politika teljesen lejáratta magát, a politikusok és sleppjük önmagukért harcolnak. Csak ne hallatszana be a magánszférába a csatazaj! Csak ne tennék csatatérré az élet hétköznapi színtereit!

Nem vagyok kíváncsi a színész, az orvos, a mosógépszerelő politikai szimpátiáira, ha beteg vagyok, jó orvost keresek, a gyerekemet jó tanárra akarom bízni, a színészt a tehetségéért akarom becsülni – hogy melyik pártra szavaznak, elég, ha a családjuk, a baráti körük tudja.
De a politika kétosztatúnak akarja látni az országot, a várost, a jobb- és baloldal építi a maga klientúráját: „A kórházak élére pedig kétféle orvos kerülhet. Az egyik a város képviselő-testületének jobboldali, a másik a baloldali padsorai közt mozog otthonosan. A választók persze nem tudják, hogy amikor országos politikai indulatok és lelkesedések szárnyán helyi szinten választanak, egyben színházigazgatót, sebész főorvost és tantestületi vezetőt is pozícióba emelnek. (…) Ha van megállapodás a hatalommal, nincs mi számítson. Kórházban, színházban, iskolában - és még ki tudja, hol mindenhol - szerzett érdemek elenyésznek.” http://nol.hu/cikk/494566/

Nem lehetsz civil, nem hiszik el. Ha nem tartozol közéjük, akkor az ellenfélhez, az ellenséghez tartozol, belekényszerítenek ebbe a szerepbe – ahol árok van, csak valamelyik oldalán lehetsz. A kritika megengedhetetlen - „csak hódolat illet, nem bírálat” -, azonnal kijelöli a helyed az árok túloldalán. A kritika támadás, a „fanyalgás” hovatovább erkölcsi minősítés – mennyivel jobb lenne helyette Szabad Nép-félóra, dicsőségtábla („akikre büszkék vagyunk”). A nyilvánosság veszélyforrás. „Egy képviselő-testület, s főleg egy polgármester, ha valamit tud, azt nagyon tudja.” (Ugyanonnan.)

„Több száz diák, tanár és szülő tüntet Szentesen két középiskola új vezetői miatt. A demonstrációt azért szervezték, mert az önkormányzat a tantestületek és a diákönkormányzatok ellenében nevezett ki vezetőket az iskola élére.” http://www.origo.hu/itthon/20080621/index.html Déjá vu x-edszer. „Bár úgy tűnik, az igazgatói kinevezések ügye jobb- és baloldal szembenállásának kérdése, ez mégsem így van, valójában a ’monolit és a plurális gondolkodás ellentétéről’, a sajátunktól eltérő ideológiák létjogosultságának elfogadásáról van szó", nyilatkozza az egyik tanár (idézet ugyanonnan).

Azt kellene mondanunk a politikának, hogy coki.

2008. június 18., szerda

Hogylétemről

Van, amit/akit úgy kell kezelni, mint sorscsapást: kivédhetetlen.

Őszinteségről, nyíltságról azok papolnak, akik ezeknek a tulajdonságoknak híján vannak.

Ha felül akarsz kerekedni, de tartalmi kérdésekhez nem tudsz hozzászólni, hozz értelmetlen, magukért való szabályokat.

Anwesenheitsliste – új szó aktív szókincsünkben.

Egyeseknek minden demokratikus szabály csak addig érdekes, amíg megtalálják az eszközt a kijátszásukra.

A butaság milyen fokán következik az be, hogy az „így szeretném” és az „így van” egyet jelent?

Mekkora küldetéstudat kell ahhoz, hogy elhiggyük: mindenki szembejön.

Van, amikor a diplomáciának van esélye. Ha van megegyezési hajlandóság. Idő kérdése, míg ez kiderül. De kiderül...

Kompromisszum racionálisan gondolkodó, mérlegelni tudó felek között lehetséges.

Mi van akkor, ha a mór nem tudja, hogy mór? (S mi lesz, ha rádöbben?)


- Jó napot.
- Jó napot.
- Hogy van?
- Köszönöm, jól.
- És az egészsége hogy szolgál?
- Nincs okom panaszra.
- De minek húzza azt a kötelet maga után?
- Kötelet? – kérdem hátrapillantva. – Azok a beleim.
(Örkény István: Hogylétemről)

2008. június 15., vasárnap

Falusi kisiskolák

1964-ben kezdtem az első osztályt Magyarország egyik legelmaradottabb vidékén, egy isten háta mögötti kisfaluban. Az osztályterem a tanácsháza udvarán álló épületben volt (később orvosi rendelő lett), előtte valami zárt előtér-, előszobaféle, kint udvari WC, iskolaudvar. Csak mi jártunk oda, s csak ebben az évben voltunk egyedül a tanító nénivel. Nem emlékszem, pontosan hányan lehettünk, azt gondolom, 15-18 fő: hat falusi gyerek (közülük az egyik a tanító néni lánya), s nem, a többi sem volt tanyasi, azok telepiek voltak, vagyis cigányok.

Falusi/telepi, magyar/cigány, paraszt/cigány - ezek a szópárok voltak használatosak a falu kétféle népességének megnevezésére. A telep a Salgótarján felé vezető útról jobbra befelé, a domboldalon terült el. Ott villany nem volt, egy kerekes kút jelentette a vizet a telep szélén, ha esett, sokáig nagy volt a sár, az agyagot a cipőről az országút melletti árok füvébe igyekeztek letörölni az emberek. Akkoriban emlékezetem szerint mindössze két cigánycsalád élt a faluban, aztán a 70-es években a kihaló öregek házait az ambiciózusabbak kezdték felvásárolni. A cigányok döntő többségének Oláh volt a vezetékneve, de akadt Gazsi és Berki is. Jellemzően sötét hajúak, sötét bőrűek voltak, kevesebben szőkék, kékszeműek. A férfiak közül sokan dolgoztak: Salgótarjánban tűzhelygyár, öblös- és síküveggyár működött, de olyan is volt, aki építkezésen valahol messze talált munkát, s csak hétvégenként jött haza. Az asszonyok közül volt, akit a csemetében (erdőültetvény) alkalmaztak, sokan pedig gyűjtögettek: csigát, gombát, szedret, de a többségük otthon volt a sok gyerekkel. A falusiak nem gyűjtögettek, cigány viszont nem dolgozott a földeken, nem volt tsz-tag, nem volt földje, háztájija. Előbbre lépni azoknak sikerült először, akiknek kevés gyerekük volt. A nyolc osztályt kevesen végezték el: sokan 1-2 évfolyamot megismételtek, nem volt ritka az sem, hogy a hiányzóról azt közölte valamelyik társa, hogy: megszökött. Ez 12-13-14 éves korban a lányok között szinte minden évben előfordult. Volt néhány muzsikus cigány is, de a leghíresebb Babi volt: nagydarab cigányasszony, aki nagy szenvedéllyel élte az életét. Volt ura, de rajta kívül is állítólag sok férfi ölelte. Sokszor dicsekedett Cuna lányával, akinek paraszt volt az apja (Cuna szép lány volt, hamar megszökött.) Babi gyakran ordítozva, átkozódva vonult végig a falun a boltba vagy a körzeti megbízotthoz – nyilván valami kiadós veszekedés, verekedés, féltékenységi jelenet után -, egyszer gyerekként remegve néztem, hogy folyik a lábán a vér. Nagyon szép cigányasszony volt Manya, a gyerekei is szépek – ez a család vette meg a nagyszüleim házát.

Voltak cigány barátnőim: Ilonka, Rózsi, Ági. Ilonkáék második családként költöztek a faluba, anyja, apja dolgozott, három gyerekük közül ő volt a középső, nálam talán két évvel idősebb. Balassagyarmatra járt gimnáziumba, matematika tagozatra, aztán tanítóképzőt végzett, híreim szerint férjhez ment, valamelyik környékbeli faluban tanított (tanít?) – évtizedek óta nem tudok róla. Ági és Rózsi osztálytársam is volt, lebuktak hozzánk. Ági ma is a faluban él, az egyik lánya Németországba ment férjhez, a másik fodrász lett. Volt egy nem egészen beszámítható testvére, Rucski, nagyszájú asszony volt az édesanyjuk: Giza. Rózsiról nem tudok semmit, sokan voltak testvérek, a szüleire sem emlékszem.

Azt gondolom – lehet, hogy tévedek – elsős cigány osztálytársaim közül senki sem jött velünk végig: tavaly volt a 35 éves találkozónk, csak Tibor volt ott, de ő 2. osztályban került hozzánk. (Másodikban egyébként Tibor, Tóni és én voltunk a legjobbak fejszámolásban: a tanító néni kilométer hosszú összeadás/kivonás/szorzás/osztás feladatokat mondott, fejben kellett számolni, s csak a végeredményt volt szabad bemondani.) A tanító néni lánya csak elsőbe járt velünk (aztán a család elköltözött), később két falusi is lebukott hozzánk – szóval az eredeti, induló társaságból öten maradtunk.
Másodiktól hetedikig osztatlan osztályban tanultunk: egy teremben két különböző évfolyamhoz tartozó gyerekek voltak egy tanítóval/tanárral, volt csendes és hangos óra. „Az” iskola összesen két tanteremből állt (meg egy tanáriból), az egyik héten délelőtt volt a tanítás, a másik héten délután. Gyerekszemmel nézve hatalmas udvarunk volt, nyárfák szegélyezték, az iskola mögött meredek domboldal emelkedett a templom felé, környezetórát, élővilágot, földrajzot sokszor tartottunk itt. Nyolcadik osztályba a szomszéd faluba jártam (1971-72), én mint gyerek vártam a körzetesítést: kíváncsiság volt bennem, új, ismeretlen osztálytársak, tanárok – mintha tágult volna a világ. S ebben a nyolcadik osztályban mi öten a legjobbak közé tartoztunk. Mind az öten Balassagyarmaton tanultunk tovább: a négy lány gimnáziumban, az egy szem fiú szakközépiskolában. Mind az öten diplomások lettünk. Ildi tanítónő, Mari előbb középiskolai tanár, majd a jogot is elvégezte, Rita gyógyszerész, én középiskolai tanár, Öcsit nem tudom pontosan, munka mellett tanult tovább (ma országgyűlési képviselő).

Elsőben Klári néni (tanító néninek szólítottuk) tanított bennünket, nemigen emlékszem, de abból tudom, hogy jó volt, hogy egyszer valaki (ráadásul távoli rokonom) helyettesítette, s arra emlékszem, hogy rossz volt. A hangszínét a mai napig fel tudom idézni. Tavaly a találkozón megkérdeztük tőle, hogy milyenek voltunk. Amit mondott, úgy látom, ma is érvényes: Ildi a jót is, rosszat is elfogadta, Mari rendezkedni szeretett, Rita sértődős volt, ha valamijét ne dicsérte meg, addig nem tágított, míg el nem hangzott a biztatás, én olyan megmondós voltam. Lehet, hogy az ember már hétévesen alapjellemét tekintve kész?
Másodikban és negyedikben ugyanaz volt a tanító nénink, de más néven: elvált és újra férjhez ment. Azt hiszem, nem környékbeli volt, később a férjével el is költözött valahová a Pilisbe. Az első férje doktor (úgy értem: doktorált) volt - nem jellemző egy falusi kisiskolában – járáshibás, s nem volt gyerekük. Már nem a mi falunkban laktak, amikor hallottam, hogy a második házasságában fiai születtek. Szigorú volt, ma is fel tudom idézni szálkás betűit, középkék nejlonköpenyét. Többször előfordult, hogy ha kiabált, nagyon ideges lett, elájult. Ilyenkor a szomszéd terembe szaladtunk a tanító bácsiért, aki ölben vitte haza (az iskola épületében volt szolgálati lakásuk) felnőtt fejjel azt gondoltam, talán epilepsziás volt, de a találkozón egykori kollégája ezt nem erősítette meg. A nyári szünetben eljöttek hozzá a keresztlányai, velük az iskolában iskolást játszottunk, a tanító néni málnabokrairól csemegéztünk. Valamikor felsős korom vége felé még írtam neki, vágytam az elismerésére.
Harmadikban tanító bácsink volt: akkor még nőtlen, több csinos falusi lánynak udvarolt (aztán nem innen nősült), s nagyon szerette a focit. Délutáni tanítás idején előfordult, hogy a Kékes tévén meccset nézett, s egy fiút bízott meg azzal, hogy írja fel, aki rendetlenkedik. A meccs után a „rosszaknak” vonalzóval körmöst osztott, én is kaptam – nem voltam rossz, csak pikkelt rám K. István. A körmöst a találkozón sokan a szemére vetettük. Alsós koromban csak nála voltam kitűnő (felsőben végig, de nyolcadikban matematikából és fizikából szerintem érdemtelenül.)

Felső tagozaton három tanárunk volt: az igazgató bácsi oroszt (valószínűleg tanító volt, és szlovák gyökerei lévén könnyen megtanulhatott oroszul, talán a szakot is elvégezte), biológiát és földrajzot tanított, macskanadrágoknak nevezett bennünket; B. István (ének szakos) éneket, matematikát és fizikát tanított, L. József pedig magyar-történelem szakos középiskolai tanár volt, s szaktárgyain kívül ráosztották a kémiát és a testnevelést. Szóval a szakos ellátottság nem érte el az 50%-ot sem. Csak hálával tudok erre az iskolára, ezekre az emberekre gondolni.Az igazgató bácsi és a felesége a falu kulturális életének motorja volt. A feleség (fogalmam sincs, volt-e hozzá végzettsége) volt a kultúrházban a könyvtáros (hetente kétszer jártam oda, ott tanultam römizni, kanasztázni, oda járt szabadidejében a tizen- és huszonéves ifjúság), néptánccsoportot vezetett, a falusi fiatalok, felnőttek színházat játszottak (az Ármány és szerelem számomra a legemlékezetesebb), minden évben összedobtak egy műsort az Ipoly menti falvak kulturális találkozójára (évekig felléptem ott mint versmondó). Ez az igazgató miután rájött, hogy a cigánygyerekek egy része azért bukik meg már első-második osztályban, mert nem tud/nem tud jól magyarul, létrehozott (nem tudom milyen harcok vagy támogatás mellett) egy cigányóvodát, s az igazgató néni lett az óvónő. (Addig cigánygyerek egyáltalán nem járt óvodába.) Ezt ma valószínűleg szegregációnak neveznék.
B. Istvánnak és a feleségének köszönhetem, hogy életemben először láttam a Balatont: egyhetes tábort szerveztek, Balatonfüreden egy iskolában volt a szállásunk. A magamfajta falusi gyereknek a nyaralás élményét adták (a falusiak akkoriban nem jártak nyaralni, én pl. a szüleimmel sosem voltam, de ők kettesben sem soha).
L. József debreceni volt, büntetésből, iszákossága miatt helyezték vidékre – így szólt a fáma. Ma is fel tudom idézni alakját, erős szemöldökcsontját, nikotintól sárga ujját, úgy emlékszem, mindig szürke nadrágban járt (ha nem mackóban); ma is hallom, ahogy azt mondja, hogy ’ósztria’, ’ótóbusz’, látom a kézírását, 7. osztályban Petőfi-összest kaptam jutalomkönyvként (ma már szétesik lapokra, de nem veszek újat, ezt újraköttetem). Materialista volt, de nem ateista (ő mondta). Többször jött be órára ittasan, felült az első padra, mackó volt rajta, itt-ott lyukas – s elkezdte olvasni a Toldit. Mukkanás nem volt. Neki köszönöm, hogy magyar szakos lettem, s ha hozzá mérhető történelemtanárom lett volna gimnáziumban is, talán a történelmet választom másik szaktárgyamnak. Nem szerette a hegyeket, nem tudta megszokni. Ahogy letelt a négy év, visszamentek Debrecenbe. Én akkor lettem gimnazista, s azután Debrecenbe mentem egyetemre. Terveztem, hogy megkeresem, de akkor már rákos volt, s féltem is a találkozástól. Sajnálom, hogy elmulasztottam. Már régen meghalt, a felesége, Kati néni talán még életben van. Gyerekük nem volt.
Úttörő voltam: közösséget jelentett. Volt egy kiváló őrsvezetőnk, az akkor már középiskolás M. Erzsi. Seregszemlére jártunk, imádtam az akadályversenyt.

Ez volt a 60-as évek, a kádári konszolidáció. Ezt észlelte belőle a gyerek. A falusi kisiskola még megvan. Majd két évtizedig csak alsó tagozat volt, a rendszerváltozás után újra nyolcosztályos lett, osztatlan persze, néhány éve megint csak alsó tagozat működik társulásos formában. A kisebbik húgom ott tanít: ma már egyetlen "magyar" gyerek sincs. Borzasztó dolgokat mesél, belebetegszik az értelmetlen, eredménytelen munkába, s közben reszket az állásáért. Mégis is azt gondolom, hogy kár a kisiskolákért. A dolog lényege nem az, hogy kevés a gyerek, hogy a kisiskolák fenntartása nem rentábilis, hogy a kisiskolák rosszul felszereltek, hogy az itt tanulók esetében sérül az esélyegyenlőség, bla-bla-bla… Esélyegyenlőség nincs, nem volt, nem lesz. Mások a képességeink, máshová születünk. De az iskola dolga az egyenlőtlenség mérséklése. Első generációs értelmiségi vagyok három diplomával: soha nem tanult velem senki, soha nem ellenőrizték az iskolai dolgaimat. De elvárták tőlem a teljesítményt, büszkék voltak az eredményeimre, megvették a könyveket, az operabérletet, elküldtek nyaralni… Nem tanultam zenét, nem küldtek sportolni, nem jártam külön németre, angolra – nem tudták, hogy jó lenne. Mindez hiányzik, sok minden pótolható, sok minden nem. De abban a korban nőttem fel, amikor volt társadalmi mobilitás, a szüleinkhez képest egy lépcsővel följebb léptünk: mi öten mind első generációsok vagyunk.

A ’70-80-as években gyakorlatilag magától felszámolódott a cigánytelep. A cigányok is előrébb léptek saját helyzetükhöz képest. Aztán a 90-es években ők is elvesztették a munkájukat, az újonnan felnövekvők nem is kaptak. Mire a kulturális igények kialakulhattak volna, a puszta létfenntartás is gond lett. Leírták a szociológusok, hogy mit eredményez ez. Munkahely kell, ki kell mozdulni a mikrokörnyezetből, látni kell, hogy lehet előrébb jutni: akkor a szülő majd elvárja a gyerektől, hogy nála többre vigye. A gyerek az iskolában 4-6-7 órát tölt, nem mindegy, hová megy haza. Tudom: tanulatlan ember nem kap munkát, képzett munkaerőre van szükség. De azt is tudom, hogy a tanuláshoz kevés az iskola meg a tanár. (Kellenek persze elhivatott és megfizetett, jól megfizetett tanítók, tanárok.) A családoknak kell segíteni (és nem minden családnak van erre szüksége!), a családoknak kell távlatot nyitni – eredményes közoktatási reform, az esélyegyenlőtlenség csökkentése túlmutat az oktatásügy feladatain és kompetenciáján.

2008. június 14., szombat

Vakáció


Kitört a vakáció, s bár még nem hivatalosan, de véget ért a pályán töltött 27. tanévem. A megelőző 26-ot összesen nem jellemezte ennyi konfliktus, mint ezt. Pedig nem vagyok konfliktuskereső alkat, de bólogatójános sem.

Augusztus legutolsó napján megtudtam, hogy nem vagyok igazgatóhelyettes. Köszönöm, jól megvagyok a funkció nélkül. Az iskola félévig helyettes nélkül működött. Ma az a kolléganő „látja el” ezt a feladatot, aki szeptemberben azt mondta: igen, szerinte nem szükséges, hogy egy iskolában igazgatóhelyettes is legyen. Fő a következetesség.

(Az utóbbi hetekben több helyről hallottam, hogy milyen jól keresett az előző iskolavezetés. Az ősszel a polgármester a helyi tv nyilvánossága előtt fejtegette, hogy hármunknak mennyi volt a kötelező órája, ezzel szemben mennyit láttunk el, s hány óránk maradt a 40 órás munkahétből iskolavezetésre. A polgármester láthatóan-hallhatóan nem törődik a „túlóra” szó jelentésével. Az ő munkaidejébe – egyéb közéleti funkcióktól eltekintve – belefér a polgármesterség és az országgyűlési képviselői munka. Az oktatásban a törvények heti 6 túlórát tesznek lehetővé, van, aki nem szívesen vállal.
Az ominózus felvételen a polgármester az alpolgármesterek javadalmazásához hasonlítja a fizetésünket. Feltételezhetően azt, amelyikben túlóradíj is van – túlórát kéthavonta számolnak el. Nos: a kjt. szerint „I” kategória 10. fizetési osztályába tartozom, 3 szakomból kettőt tanítok. Megjegyzem, 5 évig jártam nappali tagozaton egyetemre, 5 évig estin: mindent – halasztás nélkül - befejeztem, amit elkezdtem, 3 diplomát szereztem. Egyébként lakótelepi lakásban lakom, autót részletre vettünk.)

Egy tanév - három igazgató. Aláírásgyűjtések, nyílt levelek, istvános hírek helyi és országos médiumokban, igazgatói pályázatok, meghallgatások és „lezsírozott” döntések. Emberi tisztesség és esendőség és vakhit. Szakma. Politika. Demokrácia? Demokráciadeficit.

3. „Egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be.”

És a gyerekek. Nem ezt akarták a döntéshozók: de a demokrácia köszöni, hogy gondolkodni, véleményt formálni, cselekedni késztettek felnövőben lévő embereket. Közvetlen, megélt, elfelejthetetlen tapasztalatot szerezhettek a szavak és a cselekedetek közötti diszharmóniáról. A demokrácia köszöni az öntudatos szavazópolgárokat.

Végleg nyugdíjba vonul öt kollégám. Nem hiszem, hogy a feszültségek hiányozni fognak nekik. Azt sem gondolom, hogy unatkozni fognak. Kívánok nekik derűt és egészséget.
Anna pótolhatatlan lesz. S úgy tűnik, a döntéshozók (kik is azok?) ezt nem látják (ó, szavakban persze igen), vagy nem tartják fontosnak: meg sem próbálják pótolni. Vannak „magasabb” szempontok. Tartás, következetesség, hihetetlen energia, motiválni tudás jellemezte: minden évben volt színdarab, adventi hangverseny, hangszeres bemutató, Helikon; kitalálta, létrehozta a Szent István Galériát… Ki áll a helyére? Ki állhat?
Laci volt a 6. igazgatóm. Csendes, szemérmes ember. Nem szereti, ha ünneplik. Figyel, s többet tud, mint amennyit mond. Ész és szív összhangban van nála. Béketűrő, ameddig lehet, kerüli a konfrontációt. Bölcs. Fontos volt, hogy mit mond az igazgatói pályázatomról – ő tudta, miről beszél. Méltónak kellene lenni hozzá. Meg Popovicshoz. Ők jelentik az iskola szellemiségét.

17. „Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg.”
18. „A közös ügyek egyéni megoldására minden kísérlet hiábavaló.”
(Dürrenmatt: 21 pont A fizikusokhoz)

2008. június 13., péntek

ÁSZ-jelentés 2.


Ha valamilyen szervezetről, akkor az ÁSz-ról azt gondolnám, hogy a számokkal, adatokkal szigorúan, körültekintően bánik – ezt írtam épp egy hete. Nos, lássuk tovább!

„Az egyházak és felekezetek által fenntartott középiskolai közoktatási intézmények tanulói által nyújtott teljesítmények számos tekintetben meghaladták az országos átlagot. A felsőoktatási intézménybe jelentkezett és felvételt nyert diákok aránya 2005. évben 62,3%, 2006. évben 59,2% volt, szemben a 41,5%-os, illetve 39,3%-os országos átlaggal.”

A felsőoktatásba csak az jelentkezhet, aki érettségi vizsgát tett: erre gimnáziumban és szakközépiskolában van mód. Az ÁSz-jelentésből, a mellékletben szereplő 10. táblázatból veszem az adatokat:
- A 2004-05-ös tanévben az országban összesen 614 gimnázium működött, ebből 92 volt egyházi fenntartásban – ez az adott intézménytípust tekintve 14,98%. Egy évvel később a számok 620-ból 96, ez 15,48%.
- A 2004-05-ös tanévben az országban összesen 794 szakközépiskola működött, ebből 23 volt egyházi fenntartásban, ez az adott intézménytípust tekintve 2,90%. Egy évvel később a számok 797-ből 27, ez 3,01%.
Ha az összes intézmény számából leszámítjuk az alapítványi iskolákat (ilyen kevesebb van, mint egyházi - az arányok érzékeltetésére: 2002-04-ben összesen 49 alapítványi gimnázium és szakközépiskola volt; frissebb adatot nem találtam), megállapíthatjuk: még szép, hogy az egyházi középfokú oktatásból magasabb a továbbtanulók aránya! Az egyházi fenntartású középiskolák zöme gimnázium, a továbbtanulók zöme ebből az iskolatípusból kerül ki. Az állami és az egyházi intézmények szembeállításakor az ÁSz ezt a szempontot nem veszi figyelembe, így az eredményességgel kapcsolatos megállapítása értelmetlen. Talán, ha a kétféle fenntartó esetében a gimnáziumot a gimnáziummal, a szakközépiskolát a szakközépiskolával hasonlítaná össze…

Ugyanez áll a nyelvvizsgákkal kapcsolatos megállapításra. „A nyelvvizsgával rendelkező, felsőoktatási felvételre jelentkező tanulók aránya az egyházak és felekezetek által fenntartott középiskoláknál 62,0%-os volt az 55,2%-os országos átlaghoz viszonyítva.”

A kétszintű érettségi vizsga eredményeinek összehasonlítása még érdekesebb: „A 2005-2006. évek kétszintű érettségi vizsga átlagai az egyházak és felekezetek középiskoláiban emelt szinten 69,2%-os, középszinten 68,5%-os, míg az országos átlag 68,6%-os, illetve 60,8%-os volt.”

1. Csak az emelt szintet érdemes szerintem összevetni, mert ilyen vizsgát mindenki független, külső vizsgabizottság előtt tesz (a középszintűn pedig a saját iskolájában, a saját tanára értékel).
2. Nagyon nem mindegy, hogy az összes érettségiző hány százaléka mer emelt szintre jelentkezni. („Az emelt szinten megírt érettségi vizsgadolgozatok száma a 2005. évi 14 304-ről 2006-ra 31 990-re emelkedett, miközben a vizsgák átlageredményei 72,7%-ról 66,8%-ra csökkentek.” Ez az összesített adat, de arról nincs tudomásunk, hogy a különböző fenntartó intézményeiben érettségizők milyen arányban választják ezt vagy azt a vizsgát.)
3. Matematikailag érthetetlen: hogy lehet az, hogy ha 11 emelt szintű érettségi tárgyból 10 esetben a megyei és a települési önkormányzatok által fenntartott intézményekben jobb a %-ban kifejezett eredmény, mint az egyházi intézményekben (ftp://ftp.oki.hu/kozepiskolak/2006/kozepiskolai2006-iskolafenntartonkenti.pdf 35.a és 35.b táblázat), a 11 tárgy eredményeinek összesítésekor viszont az egyházi intézmények átlaga jobb (34. tábla)?
Vagy: hogy lehet az, hogy 11-ből 10 esetben az országos átlag (beleértve minden lehetséges fajtájú fenntartót) magasabb, mint az egyházi intézményeké, de ha a 11 tárgyat összegzem, az egyházi intézmények átlageredménye a magasabb? (Az ÁSz csak az OKI összesítő táblázatát használja. S vajon az OKI hogy számolt?)

Az OKI adatbázisában egyébként csak egy olyan táblázat van, amelyik a különböző fenntartók függvényében a különböző intézménytípusokat külön kezeli: ez a kompetenciamérésekre vonatkozik. Matematikában mind gimnáziumban, mind szakközépiskolában, mind a vegyes középiskolában jobb pl. a települési önkormányzatok által fenntartott intézmények eredménye, szövegértésben gimnáziumban és szakközépiskolában szintén, és csak a vegyes középiskolában jobb az egyházi fenntartású iskolák (vajon hány van?) teljesítménye. (39. táblázat)
Az országos átlagnál az egyházi fenntartású intézmények közül csak a gimnáziumi eredmények jobbak (két kompetenciaterületen három iskolatípusból); míg pl. a települési önkormányzati iskolák esetében matematikából mind a három iskolatípusban, szövegértésből pedig két iskolatípusban magasabbak a pontszámok, mint az országos átlag.


Összegző értékelés az egyházi iskolákról: „Az egyházi közoktatási intézményekben a vizsgált tanévekben erkölcsi alapú, értékközpontú eredményes nevelési-oktatási munka folyt. Az iskolai oktatás és a pedagógusok eredményességét a kiemelkedően jó tanulmányi átlag, az országos versenyeken elért helyezések, a sikeres érettségi és nyelvvizsgát tevők, valamint a felsőoktatásban továbbtanulók száma mutatja. Az egyházi közoktatási intézmények tanulói az országos kompetenciaméréseken az átlag felett teljesítettek.”

A közoktatás egészéről pedig így hangzik a summázat: „…a fajlagos közoktatási kiadások növekedését azonban nem követte a tanulói teljesítmények javulása, a közoktatás hatékonyságának erősödése. A ráfordításokat az eredményességhez viszonyítva megállapítható, hogy a magyar közoktatásban a rendelkezésre álló erőforrásokat alacsony hatékonysággal használták fel.”

Hogy van ez? Mi, hol, mennyi, milyen?

2008. június 11., szerda

Ezek mennek mostanában

Minőségi iskolához minimum feltétel a minőségi tanári kar.

Minőségi iskolában a gyerekeket nem tanácsos hülyének nézni. Egy középiskolában a leglógósabb gyerek is meg tudja ítélni, kinek mennyit ér az órája.

Hogy mit hiszünk magunkról, azt tartsuk meg magunknak - s ha énképünket nagyon nem fedi le az a kép, amit a mások által elénk tartott tükörben látunk: gondolkodjunk el. Hátha igaza van Gogolnak: "Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!"

Ne hazudjunk: nagyon kellemetlen, ha elterjed rólunk, hogy hazudósak vagyunk.
Féligazságokat sem érdemes mondani - ha csak félig ismerjük a tényeket, járjunk utána a másik felének. Főleg, ha ezért fizetnek.
Az igazságot nem teljes egészében kibontani is hazugság - s ebben a helyzetben másokat vádolni féligazságok hangoztatásával: arcátlanság.

Az "így döntöttem", a "nem kívánom indokolni" a "csak"-kategóriába tartozik: egy kisgyerek sem fogadja el válasznak.

Az állandó frusztráció egészségkárosító tényező, a kompetenciahatáron túli egyensúlyozás magában hordja az orra bukás veszélyét.

Saját agykapacitásunk, ismereteink mennyisége és minősége semmilyen összefüggésben nincs mások agykapacitásával, ismereteik mennyiségével és minőségével. Azt hinni, a dolgok azok, annyiból állnak, amennyit kívülről látunk, odapillantva felfogunk: meglehetős korlátoltságra vall.

Ha a gonoszság, a gyűlölködés, az irigység, a féltékenység elveszi a józan eszünket - kezeltessük magunkat. Kiváló pszichiáterek vannak. Az már a gyógyulás első jele, ha belátjuk, hogy erre szükségünk van.

Rajtunk és rajtuk kívül álló okokból a Szent István Gimnázium tanulói ebben a tanévben gyakorlati képzést kaptak a demokratikus állampolgárság elnevezésű tantárgyból. Kiválóan teljesítettek.

Nem csak a zene gyógyít. Az írás is: "szublimálom ösztönöm". Ezért nem ordítok.

2008. június 6., péntek

A.-nak

"A szellemi vezető legfontosabb erénye a színházban, hogy szereti a rábízottakat, értük él, dolgozik, velük lélegzik. Tanító, mester, tanítómester. Nincs más alternatíva. Megkérdőjelezhetetlen erkölcse, etikája, ízlése, kultúrája. Higgyenek neki és benne. Tudjon szembenézni mindenkivel, veled, velem. Legyen befogadó, jóra, rosszra. Legyen figyelme mindenkire, nem csak az általa favorizáltakra. És a végeláthatatlan türelem."
"Ez egy szomorú társulat, ez egy boldogtalan társulat, ez egy megalázott társulat, ez egy átvert társulat, ez egy hazugságba kényszerített társulat, ez egy megfélemlített társulat."

(Gáti Oszkár elbocsátó, szép üzenetéből)

A színház helyett mondhatunk iskolát. Tévedsz: nincs jobb- és baloldali iskola (a pártok "iskolái" nem a közoktatás részei). Jó iskola és rossz iskola van, de "szellemi vezető" nélkül nem lehet jó iskolát csinálni, magától nem csinálódik. Bűn, ha a politika betolakodik az iskolába. Elképesztő, hogy ezt a demokráciában valakik megengedhetőnek tartják. De azt gondolom: azoknak már nem a szakma számít.

2008. június 5., csütörtök

Déjá vu 2., avagy kreatív tanítás

Eötvös

(... 5 felvonásban, írója a politika)

Első felvonás

"Katona Márta, az iskola jelenlegi igazgatója mellett Szakács Zoltán, a Budapesti Piarista Gimnázium 33 éves testnevelő tanára is beadta pályázatát."

Második felvonás

"A tantestület a tornatanár szakmai-vezetői programját úgy minősítette, hogy az vázlatos, általános frázisokat tartalmaz, a magyar helyesírás előírásainak sem felel meg, nem tesz eleget az előírásoknak és összességében igénytelen."

Harmadik felvonás

"Ennek ellenére a nevelőtestületi tanácskozáson résztvevő 55 pedagógus közül ketten támogatták Szakács Zoltán elképzeléseit a titkos szavazáson, míg ötvenhárman elutasították."

Negyedik felvonás

"A végeredmény kihirdetése után a fővárosból érkező 33 éves fiatalember bejelentette, hogy visszavonja pályázatát." http://www.kemma.hu/index.php?apps=cikk&cikk=149930

Ötödik felvonás

???

Feladatok, szempontok a "mű" értelmezéséhez (csoportmunka)

1. Próbáljátok kitalálni a lehetséges megoldást! Dolgozzatok ki több lehetőséget!
2. A kidolgozott lehetőségek függvényében határozzátok meg és indokoljátok a dráma műfaját!
3. Dikciójuk és akcióik alapján jellemezzétek a szembenálló feleket!
4. Végezzetek háttérkutatást, rajzoljátok föl az események mögött a tágabb társadalmi összefüggéseket!
5. Keressetek az adott művel párhuzamba állítható drámákat! Választásotokat indokoljátok!
6. Az alábbi címek közül választva írjatok esszét!
- Az önérzet méltósága
- Nem minden áron!
- A méltó ellenjelölt megtalálásának nehézségei

ÁSz-jelentés 1.

Tegnap késő este a Hírszerzőn olvastam először a KDNP sajtóközleményéről az ÁSz-jelentéssel kapcsolatban, a tegnapi bejegyzésban idéztem is belőle. Ma sok portálon és a nyomtatott sajtóban is ott az MTI alapján leadott szöveg. Idézőjelben van egy bekezdés, nagyon furcsállom: nem tudom eldönteni, hogy a KDNP sajtóközleménye interpretálja-e így a jelentést, vagy abból idéznek. Ez az:

„Az egyházi közoktatási intézményekben a vizsgált tanévekben erkölcsi alapú, értékközpontú eredményes nevelési-oktatási munka folyt. Az iskolai oktatás és a pedagógusok eredményességét a kiemelkedően jó tanulmányi átlag, az országos versenyeken elért helyezések, a sikeres érettségi- és nyelvvizsgát tevők, valamint a felsőoktatásban továbbtanulók száma mutatja. Az egyházi közoktatási intézmények tanulói az országos kompetenciaméréseken az átlag felett teljesítettek” – rögzíti a jelentés.

Én úgy tudom, hogy az ÁSz költségvetési pénzek felhasználásának törvényességét ellenőrzi, a pedagógiai munka értékelésével kapcsolatos kompetenciái nincsenek. Oktatási statisztikák természetesen a rendelkezésére állnak, de az „erkölcsi alapú, értékközpontú” aligha számok alapján megfogalmazható minősítés. Milyen vizsgálat alapján állapíthatták volna ezt ők meg? Ergó: ezt nem írhatta az ÁSz.

A KDNP honlapján megkeresem az eredeti sajtóközleményt: abban nincs benne ez a minősítő jelzős szerkezet, a bekezdés úgy hangzik, ahogy a tegnapi bejegyzésben idéztem. A hatásvadász cím - "Már az egyházi iskolák pénzére is fáj a kormány foga " – és egyéb tárgyilagosságot mellőző kijelentések mellett persze a fő üzenete az, hogy az állam megrövidítette az egyházi iskolákat majd három milliárd forinttal.

Ezután látogatok az ÁSz honlapjára. A föntebb idézett bekezdés szó szerint onnan való. Hm. Pénzügyekhez nem értek, a számháborút kihagyom, de ezek után az egyházi iskolák oktatási eredményeivel foglalkozó részt, az ehhez tartozó táblázatokat áttanulmányozom. Érdekes. Ha valamilyen szervezetről, akkor az ÁSz-ról azt gondolnám, hogy a számokkal, adatokkal szigorúan, körültekintően bánik. Majd egy másik bejegyzésben leírom, mit tapasztaltam.

2008. június 4., szerda

Iskolaügy

Az alapprobléma szerintem az (volt), hogy az államtól kapott normatívából nem lehet iskolát működtetni. Egy iskola költségvetésében az utóbbi néhány évben folyamatosan csökken az aránya a központi költségvetésből származó pénznek, s nő a fenntartó – esetünkben az önkormányzat – kötelezettségvállalása. Az István költségvetésében pl. ez az arány két év alatt megduplázódott: 2006-ban alig több mint 14% volt, az idén pedig több mint 28%. Az alapfokú oktatás a helyi önkormányzat alapfeladata, a középfokú viszont csak vállalt feladat, a középfok a megyei önkormányzatokhoz tartozik. A megyei önkormányzatoknak viszont még kevésbé van pénzük. Mi történik?

Itt lép be a képbe az egyház. Azt az összeget, amit az önkormányzati intézmények esetében az önkormányzatnak kell előteremteni, az egyházi fenntartó megkapja az állami költségvetésből - köszönhetően a magyar állam és a Vatikán szerződésének. Vagyis az egyházi iskolákat vagy teljes egészében az állam tartja el (egyházi „fenntartó”?), vagy az önkormányzati iskolák fenntartási költségeinek átlagához az egyház még plusz pénzt tesz hozzá – ebben az esetben persze lényegesen jobb feltételeket biztosítva. Így a szegény önkormányzatok – évek óta olvasni ilyen híreket – igyekeznek megszabadulni közoktatási intézményeiktől.

Én azt gondolom: az egyháznak annyi iskolát kellene „fenntartani”, amennyit az állami normatíván felül valóban finanszírozni képes. Elképzelhető egy másik megoldás is, sok más országban így van: A közoktatás legyen állami feladat – a Nat, a kerettantervek, a vizsgarendszerek államiak -, vagyis mindazt, ami az iskolában szellemi munka, finanszírozza az állam: a fűtést, világítást, karbantartást fizesse az önkormányzat.

(Szerintem egyébként a közoktatás a rendszerváltás utáni túlzott decentralizálását újra kellene gondolni. Az iskolák pedagógiai programját pl. a képviselő-testületek fogadják el. Látszólag nagyon demokratikus: a választott képviselők joga eldönteni, mi a jó a választóiknak, milyen iskola felel meg az igényeiknek – erre kaptak felhatalmazást. S hányan vannak bármely önkormányzat képviselő-testületében, de akár oktatási bizottságában, akik értenek is hozzá? /Jó, tudom, felkérnek szakértőket./)

Ami eredetileg valószínűleg csak pénzkérdés volt, mára mintha más összefüggésrendszerben lenne értelmezhető.
A megyében az egész tanévet végigkísérte az István kálváriája, tavasszal kezdődött az Eötvösé, s ott van még a komáromi Széchenyi is. Sok minden más, de van bennük közös is: az egyház.

Az Istvánért a város egyházi kártalanítást kapott, a gimnázium költözött, de helyzetének végleges megoldásáról mind a mai napig nincs döntés (ősszel elhangzott a fenntartóváltás lehetősége, levél, kérdőív volt, fenyegetés van:

„Menekülési útvonalnak meg olvass utána, ha még nem hallottál róla, néhány Istvános bajkeverő tanárnak előbb utób hasznos lesz ez a tájékozottság. KGY.”

„Mert jórészt rajtuk múlik az István oktatási és morális lejtmenete, az agresszivnak már csak ilyen a felelőssége. De ez NEM A DIÁKOKRA TARTOZIK? IGY EZ A TÉMA ELŐTTETEK LE IS VAN ZÁRVA:. Az István fenntartója az Önkormányzat, és részemről pedig figyelmeztetés. KGY.”

„A Pedagogusaitok között vannak a felelősök és a vétkesek. Ez sem fenyegetés, csak program.KGY.”
/Mai termés az iwiw-ről, betűhíven átvéve./

Egyes tanárok fenyegetésén túl árulkodó megjegyzések: „oktatási és morális lejtmenet” (cáfolni sem érdemes, bár máshol megtettem), „program”. Korábban már elhangzott, mennyivel jobbak az egyházi iskolák. Nem baj, ha itt (még) nem.

Amikor a város a szerződést az állammal megkötötte (2004), hogy mi költözünk, az Erzsébet engedélyt kapott először egy, majd két nyolcosztályos gimnáziumi osztály indítására. Az önkormányzat azt mondja, nekik ebbe nincs beleszólási joguk. 2006-ban azonban általános iskolai osztályt is indítottak: egyet, tavaly már kettőt, ősszel – ahogy hallom – hármat. Az alapoktatás önkormányzati kötelezettség – vagyis az Erzsébet felfuttatása csak a város beleegyezésével lehetséges. Ezért érdekes, hogy a városnak nincs elfogadott középtávú oktatási koncepciója, hogy a finanszírozás sajátos. Lehet persze azt mondani, hogy mekkora az igény. De ekkora lenne-e a kínálat, ha az egyházi „fenntartású” intézményt nem az állam tartaná fenn? A gyerekek száma adott: a város saját iskoláit lehetetleníti el – morgolódásról tudok, tiltakozásról nem.

Tatán sem egyszerűen csak pénzről van szó. Ott működik egy református gimnázium, az Eötvös valamikor a piaristáké volt, nem kérték vissza, pénzbeli kártalanítást kaptak – múlt péntekig a megyei önkormányzat mégis az egyháznak akarta átadni a fenntartói jogot. Tiltakoztak, tüntettek, megoldást kerestek – úgy tűnt, hiába. Május 23-án kapták a levelet, hogy egy egyházi alapítvány veszi át a fenntartásukat. Miért egy egyházi alapítvány, s nem rögtön – mint az a levélből későbbi időpontra kiolvasható - Szeged-Csanád Egyházmegye? Mert itt is van egy kiskapu: így a megyének nem kell még évekig fizetnie volt intézménye után, mint ahogy törvény írja elő, amit nyilván azért épített be anno a törvényalkotó, hogy a fenntartóváltás megfontolt legyen.

Aztán péntekre kiderül, mégsem az egyházi alapítvány, hanem egy, a tatai önkormányzat tulajdonában lévő alapítvány lehet az új fenntartó.
Ok? Valószínűsíthetően nem/nemcsak a belátás: az egyházi alapítvány bejegyzését elutasították. Egyelőre. Bizonyára más erők is működnek a háttérben.

Tata önkormányzata köszönte, nem kérte a fenntartói jogokat. 27-én azonban megtalálta saját alapítványát, annak is van az alapító okiratában iskolafenntartói jog bejegyezve, nosza, legyen ez a fenntartó. (A megye pedig így is megszabadul fizetési kötelezettségtől.) Azt, hogy ez mit jelent, majd csak akkor tudják kidolgozni, ha már jog az övék. Biztató. Azt remélik, a kiegészítő normatívát ugyanúgy megkapják, mint az egyház. De ez igen kétséges.
Kemma.hu
Ha nem, akkor a gimnázium marad megyei fenntartásban: „Dr. Völner Pál elnök zárszavában egyebek mellett úgy fogalmazott, hogy a bizonytalan helyzetet mindenképpen elkerülik azzal is, hogy más fenntartó ebben a tanévben már nem jelentkezhet be. Arról már csak a tanácskozás után a folyosón esett szó, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy bármikor újra szóba kerülhet akár az egyházi iskolává alakítás is.”
Kemma.hu

Az iskolát saját alapítványának működtetésébe láthatóan semmiképpen nem akarják adni, pedig ezt akarja a tantestület, ezt a gyerekek és a szülők. A választópolgárok.
Kemma.hu
Vajon miért nem? Kinek kell befolyást biztosítani? Vagy kinek nem szabad?

Komárom 6 iskoláját venné vissza a megyétől. Öttel kapcsolatban korábbi hírek szerint nincs vita, a Széchenyit viszont a megye szintén egy alapítványnak adná át, amely mögött a hírek szerint a református egyház áll. A város ragaszkodik az intézményhez (MSzP-s és fideszes képviselők egyaránt). Döntés a komáromi ügyben ma nem született.

S idekívánkozik egy mai cikk: 3 milliárddal károsították meg az egyházi iskolákat?
„Közleményükben [KDNP] az áll: az ÁSZ-vizsgálatban olvasható, hogy az egyházi oktatási intézményekben kiemelkedően jó a tanulmányi átlag, az országos versenyeken elért helyezések, a felsőoktatásban továbbtanuló diákok száma messze meghaladja az átlagot, valamint az országos kompetenciaméréseken vizsgált tanulói teljesítmények is átlag felettiek.” Vö. KGy. szavaival.

„Vajon milyen tudásalapú társadalomról beszél az a magyar kormány, amely ellenséget lát azokban az adófizető állampolgáraiban, akik élnek vallási- és lelkiismereti szabadságukkal?" - teszik fel a kérdést közleményükben.”
Hirszerzo.hu

Nem kispályás foci.

2008. június 1., vasárnap

Esztergomi Válasz


A postaládánkban tegnap egy új lapot találtam. Először azt hittem, hogy a Várszínház nyári programfüzete. De nem: „konzervatív, polgári kétheti magazin”. Ez jelenti a lap pozicionálását: szóval jobboldali, de tartalmából ítélve nem a várost most irányító jobboldal szellemében. Netán a Polgári Esztergomért Egyesület szócsöve? De miért nem vállalják? A kommunikáció alapsémája szerint ez a címke a „vevőt” jelenti, de ki az „adó” – azonkívül, hogy szintén konzervatív és polgári? („Konzervatívnak vallom magam (…), mert hiszek olyan értékekben, melyek oldaltól [akkor mitől konzervatív?], kortól függetlenek. A modor, a tartás, a kimondott szó felelőssége, az embertársaim jogainak tiszteletben tartása, a közösségi normák elfogadása”. [Ja, akkor én is konzervatív vagyok.] Írja egyes szám első személyben valaki, akinek csak a monogramját ismerjük.)

A cím a Heti Választ idézi. Válaszok kérdésekre hangzanak el: az újság első öt cikkét felfoghatom úgy, mint válaszokat az elmúlt egy-két hét esztergomi közéletének sokakat foglalkoztató kérdéseire. A gyermeknapi tudósítás és a vers nem válasz semmire, bizonyára a magazinjelleg érzékeltetésére szolgálnak, azok szimpátiájának megnyerésére, akik rosszul viselik, hogy a város vezetőit folyamatosan csak kritizálják. De hát nyilvánvaló, hogy a „magazin” nem ezért jött létre. Megszületése annak következménye, hogy a városban a Fidesz szavazóbázisa megosztott (ezt néhány emberre redukálni, ellenségképet gyártani önbecsapás), annak ékes bizonyítéka – a Civil Kurázsival együtt -, hogy a Hídlap egyoldalú, s ezen a szélesebb körű terjesztés mit sem képes változtatni, hiszen minőség és mennyiség nem vethető össze (persze milyen is lehetne egy önkormányzati lap?).

Ki a lap kiadója? Ki a felelős szerkesztő? Kik írják (egy név és két monogram szerepel)? A nyomtatott sajtó nem egy közösségi portál. A nevek hiánya a hitelesség rovására megy, nevek nélkül az egész nem ér többet, mint egy szórólap. Újságot nem lehet névtelenül csinálni.

Újságot nem lehet pénz nélkül sem csinálni. Aki a pénzt adja, meghatározza a lap szellemiségét. Jó, ha nem hiszi, hogy azért, mert újságot olvas, újságot írni is tud. Éppen ezért jó, ha hozzáértő embereket tud választani, s bennük megbízik. Annak, aki újságot ír, alapvető követelmény, hogy tudjon szabatosan fogalmazni, a helyesírással ne legyenek gondjai, legyen tisztában a sajtóműfajokkal, s az sem árt, ha vannak gondolatai. (S ez csak egy magyartanár, vagyis egy laikus véleménye, nem egy szakmabeli szempontrendszere.)

Mostanában ugyan többször hallottam, hogy „mindent meg lehet tanulni”, mégsem hiszem, hogy mindegy lenne: milyen színvonalon, milyen áron és mennyi idő alatt. Az Esztergomi Válasz 1. számának értéke, hogy van, hogy minőségi papírra nyomták, hogy jók a fotók. Információk szempontjából az internetről tájékozódóknak nemigen szolgál újdonsággal – nyilván nem is ők a megcélzott közönség. Nyelvi, helyesírási szempontból – a legfinomabban szólva – méltatlan a nyomtatott sajtóhoz. Pedig az anyanyelvi kultúra része a műveltségnek, s a műveltség - Márai után szabadon - klasszikus polgári érték.