Apám 100. születésnapjára

 

Élete első 30 évéről alig tudok valamit. Születésekor az édesapja 29 éves volt, megjárta Isonzót, Doberdót; édesanyja még nem volt 26 ‒ ő volt a harmadik (vagy 4.) gyerekük. A bátyja, aki anyai nagyapja nevét kapta, 6 évvel volt idősebb, lánytestvérei csecsemőkorukban meghaltak (gyerekkoromban még megvolt a sírjuk, rémülettel töltött el, amikor hallottam, hogy egyiküket „leforrázta a bába”), a második fiú, apám apja nevét örökölte.

Nem tudom biztosan, hol laktak születésekor. A ház, amit ismerek, ahol én is világra jöttem, ma is áll, lakják; édes-bús nosztalgiával nézek le rá a temetőből. Paraszház formájú, beosztású, de a homlokzata nem tipikus, a két szoba padlós, a konyha, veranda kövezett, csak a „komra” döngölt földes; biztosan nem 19. századi, talán már nagyapám építtette a szűk telekre a patakparton.

Nagyapám és nagyanyám vezetékneve azonos ‒ anyám azt gondolta udvarlójáról az anyja neve után, hogy „törvénytelen” gyerek. Egy 1715-ös összeírás a régi törzsökös családok között említi a Zarát mint itt maradt török katona leszármazottait. A családi legendárium szerint Dalmáciából származunk, Zadar középkori neve Zára. Gyerekkoromban a faluban több Zara család élt, köztük rokonok és nem rokonok, ragadványnévvel különböztették meg őket. Apám tágabb értelemben nagy családba érkezett: apjáék négyen (talán öten) voltak testvérek (én Miska és Pista bácsira emlékszem, emlékeim szerint nagyapám utóbbival tartott laza kapcsolatot); anyjáék hárman (de anyai nagybátyját nem ismerte, eltűnt az első világháborúban a keleti fronton; anyai nagynénje 13 évvel volt fiatalabb a nővérénél, akit édesnéninek szólított, az ő családjával gyerekkoromban még élénk volt a kapcsolat).

Apám soha nem beszélt a gyerekkoráról, nem tudom melyik házban laktak a nagyszülei, milyen volt a viszonya velük: 14 éves volt, amikor gyors egymásutánban meghaltak az apai nagyszülők, 6 éves, amikor elveszti anyai nagyapját, de anyai nagyanyja látta őt felnőni, 1949-ben halt meg. Anyai nagyanyja testvérét még én is ismertem, a „Szorocskán” át mentünk hozzá nagyanyámmal az „Újvárasra”.

Nemigen emlegette az unokatestvéreit sem, a faluban tudtam, hogy ők azok, kamaszkoromban egyszer, amikor autónk lett, egy távolabbra szakadt unokatestvér családját meglátogattuk Pilinyben. A keresztszülők egy gyermektelen házaspár volt, nem tudom, miért vagy milyen szokásjog alapján éppen ők ‒ az asszony élt tovább, apám után én is keresztmamának szólítottam, nagyanyám komámasszonynak; amikor nagyapa otthon meghalt, apu őt hívta mosdatni, öltöztetni, biztos ez is valamilyen hagyomány része volt. Apám bérmakeresztanyja, Terka néni volt a tágabb rokonságból az, aki anyuhoz is közelebb állt, T. néni középső fiának apu volt a bérmakeresztapja.                                                         

A szülők és felmenőik valamikor biztos a földből éltek, de már nem éltek meg belőle. Nagyapám vasúti pályamunkásként ment nyugdíjba ‒ a falun 1896 (nagyapám születési éve) óta megy keresztül a vasút (2023 augusztusában zárták be a vonalat, kivéve a Szlovákiából Szlovákiába tartó átmenő forgalmat), nagyapám Losoncra, Fülekre járt. Volt némi háztáji földjük, saját fogyasztásra megtermelték a krumplit, kukoricát, babot, tököt, a ház körül a zöldséget; hizlaltak disznót, voltak tyúkjaik, libáik, nyulaik, tehenük a 60-as években már nem; volt gyümölcsös kertjük, a szőlőhegyen két darabban szőlő… A szülők mellett a két felnövekvő fiú beletanult a mezőgazdasági munkába, de egyik sem akart benne ragadni.

Nem tudom, kisgyerekként hogy jött ki apám a bátyjával, a 6 év korkülönbség miatt bizonyára nem ugyanabba a bandába tartoztak. Én úgy láttam, felnőttkorukban jó testvérek voltak. Laci bácsi – ma úgy mondanánk – közigazgatási pályára lépett, a faluból nősült, nagyanyámnak tetsző házasságot kötött, gyerekei születtek, akiket alig vártunk gyerekkorunkban, hogy nyáron jöjjenek a nagyszülőkhöz nyaralni.

Apám a régi rendszer szerint hat elemit végzett, sosem nem beszélt róla, milyen tanuló volt, de az gyakran elmesélt sztori volt a családban, hogy állt cipészinasnak: egy délután eldobta a kapát ‒ „édesanyám én nem kapálok többet” ‒, átment az Ipolyon Bussára, és beállt egy mesterhez. A szakma mentette meg attól, hogy a háború idején besorozzák ‒ azt mesélte: egy-két falunként a fontosabb szakmákban kellett hagyni egy-egy mesterembert. Nagyanyáméknál a nyári konyhában az ablak alatt volt egy négyzet alakú, sárga keramitból kirakott jó kemény felület ‒ apu itt dolgozott ’44 decemberében akkor is, amikor az Aranygomb felől egyre közelebbről hallotta az ágyúszót, és reggelre bejöttek az oroszok.

1945-ben apám cipész mestervizsgát tett, valameddig a szakmájában dolgozott, aztán visszaadni kényszerült az iparengedélyt. A nyolcosztályos állami oktatás bevezetése után elvégezte a 7-8. osztályt, az 50-es években biztosítónál dolgozott, jégkárbecslőként járta az országot. Már családos emberként érettségizett le (ott, ahol én is később, sőt tanárként is ott töltöttem pályám első hat évét). Magyart és történelmet anyuval tanult, a kötelező olvasmányokat anyu szerezte be és olvasta föl neki, volt, amit diafilmen néztek meg.

Szüleim megismerkedéséről, házasságukról írtam már korábban… https://egyelettajairol.blogspot.com/2008/10/vfordul.html Apám 30 éves volt, még mindig a szüleivel élt, a legénykori barátok (KB, NJ) megnősültek,  ő nem hajlott a nagyanyám protezsálta menyasszonyjelöltek felé; anyám 22 éves volt, 14 éves kora óta dolgozott, talán félt, hogy pártában marad, talán önállóságra vágyott… igent mondott a „szép szemű Palikának”. Aztán nyolc évig nagyanyáméknál laktak, laktunk, ma már elképzelhetetlen szűkösségben.  Nehéz volt anyunak, nem a várt meny volt, de nem volt könnyű apunak sem az anyja és a felesége között őrlődni.

1963 nyarára felépült a házunk, anyu számára az önállóságot jelentette. Apuban maradt a kettős megfelelési kényszer. Hány olyan vasárnap volt, amikor apu reggel egy megkopasztott tyúkkal és egy üveg borral jött haza nagyanyáméktól, és kiadta a parancsot: „Marianna, készítsd misére a gyerekeket!” Anyu éppen egy pléhteknőben mosta a család heti szennyesét, mosógépünk még nem volt, szabadszombat sem. Nagyanyám bigott katolikus volt, anyám nem volt hívő, apámról ezt nem merném állítani ‒ ő maga nem járt templomba, párttag volt, de belül, ki tudja. Aztán, ahogy csökkent a családon nagyanyám hatalma, úgy enyhült a szorítás is pl. vallási kérdésekben: még mind a hárman meg vagyunk keresztelve, a két nagyobb lány volt első áldozó, de már csak én bérmálkoztam, titokban.

A hatvanas években apám a járási földhivatalban dolgozott, a fél 7-es vonattal jött haza, aztán kezdődött a második műszak: suszterkodott, egy idő után csak a családnak, magának cipőt készített, nekünk fűzős csizmát, jó tartósat, bőrtalpút (emlékszem, ahogy tele van a szája sarka faszeggel) állatokat tartott, 2-3 tehenet vagy hízóbikát, később disznótartással is próbálkozott, tavasztól őszig ott volt a kert… Három lányt kellett felnevelni, berendezni a nagy házat, cserépkályhát építeni minden szobába (gáz majd a 90-es években lesz), ’75-ben vett autót, már egyetemista voltam, amikor saját kútról (hol volt még csatorna!) bevezettették a vizet… A hatvanas évek legvégén vagy a 70-esek legelején megalakult a téesz melléküzemága, mokaszinokat, fapapucsukat, pékszandálokat gyártottak, utazótáskát varrtak (nem egyszerre, termékváltás viszonylag sűrűn volt) ‒ aput kérték fel üzemvezetőnek, ettől kezdve legalább utazással nem töltött naponta 2 órát. Pihenésre csak ünnepnapokon és vasárnap délután volt néhány óra.

Aztán ez is elmúlt, mire végeztem az egyetemen, leáldozott a melléküzemágnak, apu már a szomszéd falu tanácsán dolgozott adóügyi előadóként. Minden lánya diplomás lett, mert a szüleink fontosnak tartották a tudást, mert akkor volt lehetőség a társadalmi felemelkedésre. Apu közben öregedett, lassult, már rég nem voltunk napi kapcsolatban, második éve tanítottam, amikor kórházba került, nekem mondta el a kezelőorvosa a diagnózist: Parkinson-kór, gyógyíthatatlan ‒ ekkor 57 éves. Felnőttkori életem első nagy sokkja: felfogni a megváltoztathatatlant, megélni a tehetetlenséget. Egy ideig táppénzen volt, beállították a gyógyszereit, visszament dolgozni és maradt a nyugdíjkorhatár betöltéséig. Hálás vagyok a főnökének, hogy tolerálta a lassúságát. A diagnózis után még hat évet élt, az utolsó évben anyu folyamatosan otthon volt vele. Kórházban, húsvétvasárnap halt meg, 63 évesen. Anyu 26 évvel élte túl.

Azt hiszem, külsőleg is apámra hasonlítok, a „Csicsák Patyo” lánya vagyok, 37 éve hiányzik… Nem látta egyetlen unokáját sem.

Ma lenne 100 éves.

                                                         A szülőházam, talán apámé is

2023, összegzés

 

Holnap megnyitom az idei túraszezont, így ideje összegezni a tavalyit. Három éve ráérek, azóta túrázom nem esetlegesen, de 2023 mérföldkő volt, mert ebben az évben

- mentem a legtöbbet (1568 km-t 85 túranapon),

- jellemzővé váltak a 20 km fölötti távok, kényelmes a 25 is (persze a szintemelkedés, no meg a hőmérséklet nem mindegy),

- először voltam többnapos, sőt egyhetes túrán, és bírtam a sorozatterhelést,

- augusztusban elkezdtem kéktúrázni is (négy és fél hónap alatt 18 túranap 368 km, 31%).

Jártam a Pilisben, a Visegrádi-hegységben, a Helembai-hegységben (Szlovákia), a Budai-hegységben, a Gerecsében, a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben, a Cserhátban, a Vértesben, a Keszthelyi-hegységben, Toscánában és a Tátrában.

A két legeredményesebb hónap október és április volt (200 fölötti kilométerrel), a leggyengébb május (ekkor voltunk tavaszolni Bolognában, s bár mentünk napi 12-15 km-t, de az nem túra volt).

A legkimerítőbb néhány száz méter föl Szanda várához vezetett, 37 fokban; a leghosszabb megtett táv 34 kilométer volt Gánt és Szárliget között, 34-35 fokban; a legnehezebb a túra Péliföldszentkereszt és Tokod közötti kék 30 cm-es hóban.

Túráztam egyedül, társakkal (Zara Gyöngyi, Parragi György), csoporttal (Alba, Túrázás). Remélem, még sokáig bírom.




S ha már összegzés, akkor jöjjenek a kulturális élmények is!

Havonta 2-3-4-szer megyünk színházba, nem sokfélébé (Katona, Örkény, Radnóti) és/vagy a Müpába koncertre vagy irodalmi estre. A legjobb előadásoknak az alábbiakat találtam: Médeia, Pálos Hannával, Isten (Karsai Dániel ügye igazolta vissza, hogy mennyire fontos erről beszélni). (Régen nem fordult elő velem, hogy ott akarjak hagyni egy előadást: az Egy szerelem három éjszakája a Pestiben ilyen.) Nagyon jó volt Jánossy Lajos beszélgetése Visky Andrással a Müpában és a Szentgyörgymezei Olvasókörben Reichert Gábor beszélgetése Nádasdy Ádámmal.

Moziba nem járunk, de a Saját erdő c. filmet Nádas Péterrel kétszer is megnéztem.

Nagyon szerettem a Gulácsy- és a Renoir-kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, gyönyörű Szent Katalin és Szent Borbála szobra Selmecbányán.

Az elolvasott könyvek közül nehéz választani. Álljon itt öt nagyon különböző, amelyek nagyon lekötöttek:

Vodolazkin. Laurosz

Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

Visnyevszkaja: Életem

N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya

Versek, verseskötetek közül Oravecz Imre Halászó embere újra megrendített.

Kétszer voltunk "nyaralni": tavasszal Bolognában és környékén, ősszel Triesztben. Egynapos városnéző sétára mentünk Selmecbányára és Szent Antalra, Nyitrára, Garamszentbenedekre.

Voltak baráti találkozók, beszélgetések, voltak megrázó halálesetek. 

Mivel pótmama is vagyok, így áprilisban pótnagymama lettem. Novemberben pedig eljegyezték a lányomat.

Ha ki tudom zárni, háttérbe tudom szorítani a külvilágot, a belvilágban jól vagyok.

 

Elmentek a háromkirályok – kicsi, élő fenyőnk varázstalanítva egyelőre a lépcsőházban, ablakdíszek a dobozukban, de egy égősort még feltekertem a tükörre, kell a fény, messze még a tavasz. A téli tücsök meséit hallgatom a youtube-ról: Sinkó László mesél, a felvétel 1977-es. A Kossuth rádió Esti meséjének szignáljával indul minden egyes történet: „Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már.”

(Több idősík élményei tolakodnak elő… Amikor még én voltam gyerek, és nagyanyáméknál szólt a rádió, a szobában sötét volt, csak a rádió zöld szeme világított, és kezdődött az Esti mese...  Évtizedekkel később, de már az is rég volt, amikor Nóri ült az ölemben, és A téli tücsök meséit olvastam fel neki…)

Sinkó hanghordozással, hangszínnel, tempóval megteremti minden állat karakterét, az ismétlődő mesefordulatok behúzzák a gyereket (az embert) egy harmonikus világba, a történetek bűbájosak – odakinn nagy hó van, s a téli tücsök egy szobában egy hátizsák bal zsebéből, a gyengülő zsályaillatból mászik elő, s a nyárra emlékezik.

Apu ma lenne 91

A la recherche du temps perdu

Írok még, de leginkább fejben: nem jut idő többre, de talán kedv sincs. Ma otthon voltunk. Ködben indultunk itthonról, de ahogy az lenni szokott ilyentájt, 12 körül (óraátállítás szerint) feloszlott.

Ez a fotó fél 11-kor készült.

Kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk a szüleim sírján, az apai nagyszüleimén, konstatálom, hogy a dédszülőkén alig olvasható a név, de én még tudom, hogy ők vannak ott. Már régóta nincs meg apám kisbaba korunkban meghalt két lánytestvérének icipici sírhantja... Eszembe jutnak a gyerekkori gyertyaégetések: a koromsötét, a hideg, a rokonok, ismerősök duruzsolása a sírok között, a templomdombról látszó 3-4 település temetőjének fénypontjai, nagyapám, aki öregkorában már csak otthon emlékezett az ablakba tett gyertyával; az idő, amikor még a szülőkkel és nagyszülőkkel a dédszülők sírjához mentünk, az idő, amikor a szüleimmel a nagyszülők sírjánál emlékeztünk, amikor jöttek a "pestiek": a nagybátyámék – már ők sincsenek...

Körbejárok. Ismerős családnevek, nézem az évszámokat... igen, őt ismertem, őt még nem, őt már nem... A mi családunknak is már csak múltja van a faluban. "Az 1715. évben Szakal községben 20 háztartást vettek összeírásba. Régi törzsökös családok: Bagi, Bódi, Demeter, György, Imre, Kelemen, Kőmíves, Kovács, Márton, Micsiány, Nagy, Palik, Pityi, Sipos, Tóth, Urbán, Demus, Vidomusz, Zara. (Az utóbbi három család itt maradt török katonák leszármazottai.) Ezek a családok nagycsaládi vagyonközösségben, HADAK-ban éltek és dolgoztak. Ez a nagy család-had teremtette újjá a falut, saját portájukon lakóházat, istállót, gazdasági épületeket építettek, irtották az erdőt, szőlőt telepítettek, állatokat neveltek,művelték az úrbéri földeket és egymás után építették a földesurak házait, kúriáit." (Boldizsár Menyhért István: Szülőfalum Nógrádszakál)

 

 Elhagyatott sírok.

A templom főbejáratával szemben található síremlék – egy földbirtokos család egyik tagjáé, akinek szép könyvtárában olykor Madách Imre is megfordult, a búcsúvers feltételezhetően tőle származik: 

"Könyv és honszeretet, tietek vala élte világa. 

Sírja fölött e két csillag örökre ragyog."

25-30 éve a templomajtóval szemben le lehetett menni a faluba – ezt az utat, ne tudom, mikor, benőtte a növényzet.

 

Sorsok, életek...

Lenézek nagyanyámék házára – itt születtem – lakják, rendben tartják. Mélabús nosztalgiát érzek... Akkoriban egy szál fű sem volt az udvaron, a ház végében kerítés húzódott, azon túl disznó- és baromfiólak, WC... a jobb oldali szomszéd felé hatalmas körtefa, amelynek a termése télen érett be, (nagyanyámék a nyári konyhában az almával együtt szalmával takarták). A kerítésen innen egy búzakörtét termő fára volt erősítve a hintánk, Kati itt tanította meg, hogyan kell hajtani... A ház előtt a kút fölött négyszögletesre ácsolt dészkakáva volt a mostani betongyűrű helyén. A kút lágy vizéért a szomszédból is átjöttek, ha babot főztek. A ház homlokzatán, fölül egy kis kémlelő nyílás: szerettem onnan kikukucskálni, élveztem a padlás száraz melegét... Az ablaktól balra labdarózsa nőtt, fának nevelve. A ház előtt folyt a patak: nyáron csak libaúsztató, egy lélekvesztő ívelt át rajta, olvadáskor a sebesen folyó víz több fél pár kesztyűmet elvitte. Nem volt betonjárda sem, a víz által laposra, gömbölyűre koptatott kövek szolgáltak lépegető gyanánt.

Elnézek Ludány felé. 

Negyed fordulatot teszek jobbra: a réten túl Bussa (Szlovákia).

Még egy negyed fordulat: a közeli házak még Szakal, a zöld földterület a Teglen (a középkorban ott volt a falu) – a távolabbi házak Nógrádmulyad (Szlovákia).

 

Otthon, a dzsumbujban  az egyik öreg diófa (a másikat több éve kivágták): ez alatt készült rólam 9-10 hónapos koromban a másod unokatestvéremmel egy fénykép.

Ásót fogunk: pünkösdi rózsát, rózsát, liliomot, iszalagot, kardvirághagymákat szedünk ki – áttelepítjük.

80

1933-ban Hindenburg kancellárrá nevezte ki Hitlert, az USA-ban hivatalba lépett Roosevelt, Magyarországon Gömbös Gyula volt a miniszterelnök.

***

December 13-án, Luca napján Raák Pál és Telek Ilona első gyermekeként megszületett majdani édesanyám. 

 Az idillikusnak nem mondható külvilág ellenére boldog gyerekkorra emlékszik. (A háború vége felé édesapja megsebesült az orosz fronton, a családnak híre sem volt róla, két év után tért haza.)

Az iskolában apácák tanították, a polgári elvégzése után irodistaként dolgozni kezdett – abba sem hagyta 57 éves koráig.

Apámmal 22 évesen kötött házasságot, s belecsöppent egy addigi életéhez képest egészen más miliőbe.

A fiatalasszony.

Szült három gyereket, s közösen, sok munkával felnevelték őket. Majd' 33 évi házasság után meghalt apu, s anyu immár bő 25 esztendeje özvegy. Sokáig mégsem élt egyedül: hathatósan részt vett – az ötből – két unokája nevelésében. Egy éve érzi úgy, hogy lelassult, feledékeny..., megöregedett. A magányra panaszkodik. Romantikus regények kedvelőjeként bizonyára könnyebb, színesebb életet képzelt magának, álmai és a valóság meglehetős távolságban maradtak.

Pénteken (13-án) volt, de szombaton ünnepeltük 80. születésnapját.