2014. január 31., péntek

Elfogynak a szavak

Meghalt Jancsó, nem ír már Kertész, elfogytak a szavai Törőcsiknek. Szegényül a világ, vannak pótolhatatlanok.

Ezer éve nem néztem tévét, de most odaültem az "Oldás és kötés"-hez, az "Így jöttem"-hez. Latinovits, Domján, Kozák szintén múlt idő. 

Illetve hát: a művész a maga fizikai valójában az, de a művek, a jó művek élnek.

2014. január 26., vasárnap

Heti apró

Négy négyesre és egy hármasra nem lehet hármast adni. A lehetetlent nem kell magyarázni, pláne nem kell felháborodni azon, ha valaki a lehetetlenről azt állítja: lehetetlen. Nehezen tűröm az önkényeskedést. Nehezen térek napirendre a nyilvánvaló hazugságok fölött. 

***

Úgy látszik, mi itt a Dunakanyarban kimaradunk a hóból. Gyerekkoromban mindig Pál napja (apám és nagyapám is ezt a nevet viselte) körül, fagyban-hóban vágtunk disznót. Manapság csak egy-egy téli ebéddel idézzük a valamikori hagyományt. 



***

Új téli italt vezetek be itthon (tegnap kóstoltam először): indiai (fekete) tea készül, fahéj és szegfűszeg bele, cukor helyett előnyben részesítem a mézet, aztán tejet öntök hozzá.

***


Virágzik az ékszerorchidea.

***

Heti aggodalom, egyáltalán nem apró: amiatt, ami  Ukrajnában történik.  Cikkek itt, itt és itt.

Vasárnapi vers


Csoóri Sándor: Másnaposan

Másnaposan mindig a szorongástól,
az elhalasztott düh
zöld lepedékével a számban,
másnaposan magamtól s tőletek,
szakadékokkal a szemem alatt,
nem tudva, hol vagyok,
azt se, hova megyek,
koponyám: füst- és nikotin-kaszárnya,
másnaposan ettől a nemtudástól,
tejeskannák s világhírek zörgése
közé lökve,
másnaposan a történelemtől,
kilakoltatott forradalmak bútor-recsegésével
a fülemben,
papírzászlók és bogárszárny-himnuszok zümmögésével,
ázsiai csikorgásokkal a mellkas
földalatti templomában,
másnaposan a mindent túlélők arca előtt,
hentesboltok és múzeumok ragacsában,
másnaposan a másnapoktól,
ugyanott,
ugyanabban a hazában.











A kép innen.

2014. január 25., szombat

Az olvasás éjszakája

Az idén harmadszor töltöttünk egy egész éjszakát olvasással az iskolai tornaszobában. Péntek este hétkor kezdődött a rendezvény, s a csapat utolsó tagjai szombat reggel 7 körül hagyták el az épületet.  A több mint negyven hetedik-nyolcadik osztályos tanuló tornaszőnyegeken ülve, fekve hallgatta vagy éppen olvasta  Dávid Ádám Millennium expressz. A potyautas c. regényét.  A legújabb ifjúsági regények közül azért esett éppen erre a választás, mert azt reméltem, hogy egykori schilleres kollégámat egy későbbi időpontban az iskolában személyesen is üdvözölhetjük – az olvasás megkezdése előtt értesítettem őt az eseményről, s amikor ezt írom, már ígéretem is van rá: élő íróval először találkozni egy gyereknek nem hétköznapi alkalom. 

A rituálé mindig ugyanaz: a "játékszabályok" (kb. óránként tartunk szünetet, olvasás közben nincs beszélgetés – ezt a legnehezebb betartani –, bent nem eszünk...) ismertetése után az olvasófotelba ülve én kezdem a felolvasást, aztán önként vállalkozók váltják egymást.

A szünetekben bőven fogyott a tea és a libazsíros kenyér lila hagymával, sőt két anyaszerepet vállaló tanár a tankonyhában töménytelen mennyiségű töki pompost sütött (szombat estig nem is kívántam enni) – hála és köszönet érte.

A lassan kibontakozó, gazdag történelmi-irodalmi-művelődéstörténeti háttérrel megrajzolt történetben fergeteges kalandok követik egymást, amelyeket az éjszakai ingadozó figyelem miatt talán csak együttesen tudnánk összerakni.

Később lesznek képek is. Addig egy interjú a szerzővel itt.

Update 01.30. Csoportkép sajnos nem készült.


 Az első felolvasó.





A közönség.



 A kollégák.




A konyhai különítmény.



 Készül a töki pompos, csak kiderül: konyhánk felszereltsége meglehetősen hiányos.





 Hammm!


(Bodoni Csenge fotói)

2014. január 19., vasárnap

Vasárnapi vers

A polcról A világirodalom gyöngyszemei sorozatból az Ablak a tavaszi térre c. kötetet emeltem le tegnap este, s meglátván a beleírt évszámot (1975), évtizedeket repültem vissza az életemben. Akkor harmadik vagy negyedik osztályos gimnazista voltam – a könyv 16 Ft-ba került, s nyilván a zsebpénzemből vettem meg –, a tartalomjegyzékben meg vannak jelölve az akkori élethelyzetemre, hangulatomra, az engem foglalkoztató dolgokra leginkább rímelő versek. Az alábbit könyv nélkül tudtam, szavalóversenyen is mondtam, talán még egyetemista koromban is… Édes-bús nosztalgia…



Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is – létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is – ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem- születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is – véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd:  „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Fordította: Rab Zsuzsa)










A kép forrása itt.
A költőről pl. itt.

2014. január 18., szombat

Csendes szombati séta




Kékesszürke világ, csend, majdnem mozdulatlanság.




A képbe beúszik egy uszály, hullámokat vet a parton a víz, kacsák élvezik a mozgást – aztán újra mozdulatlanság.






Január színei.


  

De  az orgona tavaszt érez.


2014. január 12., vasárnap

Csalóka kora tavasz

Kora reggel erős madárcsivitelés, márciusi ég és hőmérséklet, földszag, szorgalmas vakondok nyomai, 8,5 fok a házban... A gyermek a nyarat várja...





Vasárnapi vers

Rainer Maria  Rilke: Az áhítat könyve (részlet)

Szólt legelső igéd, a fény,
s lőn idő. S hallgattál sokáig.
Aztán az ember. (Benne máig
egész sajgó valónk homálylik.)
És most tűnődsz az új igén.

De azt már nem akarom én.

Légy néma, esdek éjjelente,
mozdulatokban nőj te szét,
s kit a Lélek álmában ért:
írd homlokodra és hegyekre
a hallgatás nagy összegét.

A kimondhatatlant elűző
harag elől légy menedék.
A Paradicsom már sötét:
te légy benne a kürtös őrző,
s hogy szólt a kürt, csak szóbeszéd.

(Fordította Lator László.)











A kép forrása itt.

2014. január 11., szombat

Szombati moziként Polanski A zongorista c. filmjét néztük meg. Újra meg újra megdöbbent, hogy 
– az ember hogy el tud aljasulni,
– mennyire hozzá lehet szokni, sőt alkalmazkodni az elképzelhetetlenhez, az elfogadhatatlanhoz,
– honnan kerül elő bizonyos korokban ennyi kegyetlen, magabiztos, kételkedés nélküli ember,
– micsoda felelőssége van az ember gyilkos ösztöneit szító politikának,
– mennyi ideig tűrte, követte, másolta Hitler rögeszméit Európa,
– a halál torkában is ragaszkodik az ember akkor már értelmetlen tárgyakhoz,
– mennyi mindent kibír az ember,
– mennyi minden után normálisnak lehet maradni...

A leghátborzongatóbb jelenet az erkélyről ledobott tolókocsis öregember...
Gyomorszorító, ahogy az egy vekni kenyérrel hazafelé tartó apát megalázza két német tiszt: az öregembernek meg kell hajolnia előttük, aztán leparancsolják a járdáról a csatornába – zsidók a járdán nem közlekedhetnek. Engedelmeskedik, mit is tehetne, aztán évekkel később, a marhavagonba szállás előtt még a hegedűjéért viaskodik. (Hej, de zseniális Örkény!) 
 
Nórát megrázta a film, de akar még háborús történeteket nézni. Azt mondta, ha csak 15 kilót vihetne magával, ő Zazit vinné.


2014. január 10., péntek

Utóélet

Ma este 6-kor Andráskó István hagyatékából a Rondella Galériában nyílt emlékkiállítás: 52 kép (a többi itthon és külföldön magángyűjteményben, múzeumban).

(Az ember utóélete pedig: a kiállításon jövő-menő-mászó dédunoka.)


 A műterem idézése. A kiállítást a régi barát s most már örök barát Nagyfalusi Tibor nyitotta meg – az aktot a festő ars poeticájaként értelmezve.



A türkizkék gyertyatartó, amelyen vastag rétegben mindig ott volt a lefolyt viasz.



Egy kép a számomra ismeretlen korszakból (60-as évek).







S néhány kép a már ismerősből.


(Fotó: Rafael Balázs)

2014. január 6., hétfő

Olvasni, nézni

Vége a szünetnek, következnek a szürke hétköznapok. Szürkék a szó szoros értelmében. az Időkép 30 napos előrejelzése szerint egész hónapban enyhe idő lesz, napközben csak Pál napjára mutat mínuszt (egy fokot), s éjszaka is csak arra a hétvégére jelentős fagyot, a napot alig látjuk, bár 26-án állítólag havazni fog (addig csak egy-egy hószállingózás), de nem maradhat meg, ha nappal plusz 4-6 fok lesz. Persze addig még sok minden változhat, jó is lenne, ha változna, mert a telet csak hóval szeretem, s amíg tél nem volt, nem várhatom a tavaszt.

Thomas Mann naplóin kívül (ez még hónapokig kitart) ezekkel a könyvekkel töltöttem az időm: 


A történetek egy részét ismertem, más részét nem, bár némelyiket olvastam már a facebookon is, mégis jó volt kézbe venni a könyvet: igazán szép kiállítású, gazdagon illusztrált, igényes a kötése, a borítója, jó a kéthasábos tördelés, de mérhetetlenül bosszantanak a benne maradt helyesírási (olykor tördelési) hibák.

A szerelmi történetek nemcsak önmaguk miatt érdekesek, hogy hű vagy hűtlen, csontkeményen önző vagy önzetlen volt-e az egyik vagy másik szereplő – az emberi természet, emberi sorsok sokféleségén túl kirajzolódik a szereplők mögötti kulturális közeg, s főleg a 20. századi történetek mögött maga a történelem. Egy-egy írónak, költőnek csak egy szerelmét mutatja be Nyáry Krisztián, másoknak többet egy íráson belül, ismét másoknak két "posztot" is szentel – az elgondolás nem egységes. Nekem például Nagy László esetében Szécsi Margit mellől hiányzik Kiss Anna. De ne legyünk telhetetlenek.

Az olvasáson túl mozizásra is volt időnk a szünetben. Az első hétvégén  megnéztük a Varázsfuvolát (Bergman), szenteste a Fanny és Alexandert (szintén Bergman), aztán a Berlin fölött az ég következett  (Wim Wenders), a Fogd a pénzt és fuss az egyetlen, amelyiket nem szeretem (Woody Allen), s utoljára a Nagyítást (Antonioni). Nórának a Fanny és Alexander tetszett a legjobban. Egyedül néztem meg – pocsék minőségben, VHS-kazettáról – a 141 perc a Befejezetlen mondatból c. Fábri-filmet. (Hogy milyen fiatal Csomós Mari! Bálint András is persze, de a ő fiatal énjére a régi filmjei révén egyébként is emlékszem.)
Amíg nem hív a kert, szombatonként megtartjuk ezt a szokást.

Kiteszem ide a Wenders-filmet végigkísérő Peter Handke-verset (németül – lassan úgyis elfelejtek –, bár magyarul ragadt benne a fülemben.)

Lied Vom Kindsein
– Peter Handke


Als das Kind Kind war,
ging es mit hängenden Armen,
wollte der Bach sei ein Fluß,
der Fluß sei ein Strom,
und diese Pfütze das Meer.

Als das Kind Kind war,
wußte es nicht, daß es Kind war,
alles war ihm beseelt,
und alle Seelen waren eins.

Als das Kind Kind war,
hatte es von nichts eine Meinung,
hatte keine Gewohnheit,
saß oft im Schneidersitz,
lief aus dem Stand,
hatte einen Wirbel im Haar
und machte kein Gesicht beim fotografieren.

Als das Kind Kind war,
war es die Zeit der folgenden Fragen:
Warum bin ich ich und warum nicht du?
Warum bin ich hier und warum nicht dort?
Wann begann die Zeit und wo endet der Raum?
Ist das Leben unter der Sonne nicht bloß ein Traum?
Ist was ich sehe und höre und rieche
nicht bloß der Schein einer Welt vor der Welt?
Gibt es tatsächlich das Böse und Leute,
die wirklich die Bösen sind?
Wie kann es sein, daß ich, der ich bin,
bevor ich wurde, nicht war,
und daß einmal ich, der ich bin,
nicht mehr der ich bin, sein werde?

Als das Kind Kind war,
würgte es am Spinat, an den Erbsen, am Milchreis,
und am gedünsteten Blumenkohl.
und ißt jetzt das alles und nicht nur zur Not.

Als das Kind Kind war,
erwachte es einmal in einem fremden Bett
und jetzt immer wieder,
erschienen ihm viele Menschen schön
und jetzt nur noch im Glücksfall,
stellte es sich klar ein Paradies vor
und kann es jetzt höchstens ahnen,
konnte es sich Nichts nicht denken
und schaudert heute davor.

Als das Kind Kind war,
spielte es mit Begeisterung
und jetzt, so ganz bei der Sache wie damals, nur noch,
wenn diese Sache seine Arbeit ist.

Als das Kind Kind war,
genügten ihm als Nahrung Apfel, Brot,
und so ist es immer noch.

Als das Kind Kind war,
fielen ihm die Beeren wie nur Beeren in die Hand
und jetzt immer noch,
machten ihm die frischen Walnüsse eine rauhe Zunge
und jetzt immer noch,
hatte es auf jedem Berg
die Sehnsucht nach dem immer höheren Berg,
und in jeder Stadt
die Sehnsucht nach der noch größeren Stadt,
und das ist immer noch so,
griff im Wipfel eines Baums nach dem Kirschen in einemHochgefühl
wie auch heute noch,
eine Scheu vor jedem Fremden
und hat sie immer noch,
wartete es auf den ersten Schnee,
und wartet so immer noch.

Als das Kind Kind war,
warf es einen Stock als Lanze gegen den Baum,
und sie zittert da heute noch.


2014. január 5., vasárnap

Vasárnapi vers



Kányádi Sándor: Krónikás ének




Illyés Gyulának - odaátra
 
ég már a szekértábor is
remény sincs fölmentő seregre
a föld is ég
futja-e még
csonkán-bonkán elkeseredve
egy utolsó lesz-ami-leszre
csak hős ne légy
mert ebben
a hősietlen
korban hősnek lenni nem érdemes
és nem szabad
de meg se add magad 

van aki már
kötélre vár
csüggedni is erőtlen
ég már a szekértábor is
istenem hová vetődtem
van aki sír
van aki szül
van aki hallgat
van aki jajgat 

a zsoldosok az elmaradt
hópénzért kiabálnak
a tisztjeik
az átállás esélyeit
latolgatják suttyomban
szorosra húzzák a hevedert
s a tönkrevert
védők közt kilovagolnak
van aki sír
van aki hallgat
akik elmentek közülünk
nem voltak közülünk valók
mert ha közülünk valók lettek volna
nem mentek volna el
szétosztjuk az úr testét
utolsó kenyerünket
mindenki hallgat
ég már a szekértábor is
ég már a szekértábor is
a föld is ég
füstje a kék
egekben tova ködlik
potomság
a többit
megírja ha megírja más
zizegni kezd zizegni kezd
a hajdani
a majdani
kukoricás

1988

2014. január 4., szombat

"Ezek a naplójegyzetek, amelyeket Arosában kezdtem el megint írni, a lelki megrázkódtatás és az életem megszokott körülményeinek elvesztése miatt bekövetkezett betegségem napjaiban vigaszt és segítséget nyújtottak, s azóta is nyújtanak, és biztos, hogy folytatni fogom őket. Szeretem megragadni az elszálló napot érzékelhető eseményeiben és utalásokkal a szellemi történésekre is, s teszem ezt nem annyira az elmélkedés és újraolvasás miatt, mint inkább a számadás, az összegzés, a tudatosítás és a kötelező önkontroll szellemében."

(Thomas Mann 1934. febr. 11-ei naplóbejegyzéséből)

2014. január 3., péntek

Kutyatrauma

Jó lenne ismerni a kutya lelkivilágát, akkor könnyebben tudnánk segíteni.

Hosszú kora esti sétát tettünk az igen gyéren kivilágított Szentgyörgymezőn, Zazának ismeretlen terepen. Távolról néhány hozzánk hallatszó petárdarobbanás riadalmat keltett benne, aztán félt a sötéttől(?), az éles lámpájú autóktól, a széltől... minden zajra fülelt. Már itthon voltunk, amikor Párkányban tűzijátékoztak – a durranások idáig hallatszottak. Hogy ez-e vagy ezenkívül más is az oka, a kutya olyan állapotba került, amilyennek még nem láttuk. Vacsoráztunk, de ő nem ment oda a táljához, el nem mozdult a lábunk mellől. Aztán jött velünk a szobába, s ingajáratban volt az íróasztalnál ülő B. és én közöttem. Oda állt az ágyamhoz, figyelte magát a tükörben, megkerülte az ágyat, B.-hez ment, álldogált, néha leült, de lefeküdni sem volt hajlandó – aztán vissza. Feszülten fülelt kifelé a lépcsőházba, az utcára, a meglibbenő függönyre... Hiába zörgettük meg a tálját, nem volt hajlandó kimenni a konyhába enni, inni, pedig máskor a hűtőszekrény ajtajának nyitására, tányércsörgésre ott terem. Jó másfél óra múlva vacsorázott, amikor a szoba küszöbéig hoztuk az ennivalóját. Aztán csak elfáradt: most itt alszik kettőnk íróasztala, két gazdi között, vigyázva mozdulunk, nehogy a széket rátoljuk.



2014. január 1., szerda

Újév napján

Kora esti sétára indulok Zazával, a Bazilikát veszem célba, odáig vele még nem merészkedtem. Szentgyörgymező felől elszórt petárdázás hallatszik, a kutya megremeg; leguggolok hozzá, megnyugtatom... 

A Várhegyről körbenézek a városon: esti világításban nem látszik a lepusztultság, a mocsok. Alig találkozom valakivel, január elsején mindig kevesen vannak az utcán, bár a Bazilika parkolója tele. A színház, III. Béla palotája, átnézek Párkányba, sötétkéken csillog a Duna, visszaindulunk... A Szent Adalbert előtt a fák diszkréten kivilágítva, megállok a Sötétkapu fölött... Bevillan a több mint négy évvel ezelőtti kép: az istvánosok melletti szimpátiatüntetés idején itt feszítettek három molinóval az ellentüntetők. (Egyikük most lázasan dolgozik Esztergom jövőjéért..., másikuk – fontos ember gyereke, egykori tanítványom – köszönésemet fogadta-e, nem hallottam, szegény, bizonyára meg van sértődve.) A Bazilika és környéke egyike a város rendben lévő tereinek, sok mindent nem tudnánk mellé sorolni. Olyan városban élünk, ahol a politika csak azért is megmutatta, mire képes. Derűre semmi ok.

Gondolatban leltározok: a nagy utazás Hollandiába, Zaza mint új családtag és állandó örömforrás, még egy megszerzett diploma, emlékezetes Müpa-előadások, a kert mint a testi-lelki regenerálódás helyszíne, az összetartozás a régiekkel, az első témahét az iskolában... És munka, munka, munka...  Volt benne sok szép is, és sok düh-méreg-tehetetlenség-értelmetlenség. Nem sajnálom, hogy véget ért.

Ballagunk hazafelé, Zaza húz, a zebránál nyugodtan megáll, cementje vesztett hepehupás járdán botladozunk, hányadékokat kerülgetünk... A házak ablakaiban szolid és riói karneválra emlékeztető harsány kivilágítás emlékeztet még a várakozásra. Eljöttek és elmúltak az ünnepek, új év indult, folyik tovább az időfolyam. Csak megálltunk egy pillanatra vissza- és előretekinteni.

"Ha túl nagy feladat az, amit meg kell tennem önmagamhoz képest, akkor szorongok. Ha túl kevés, akkor unatkozom. A flow a szorongás és az unalom között az a pici út, ahol se nem szorongok, se nem unatkozom ez a boldogság."  Idén is ezt a pici utat keressük.


Újév


Az új családtag elfogadta, hogy mi ilyenkor a Bécsi Filharmonikusokat szoktuk nézni és hallgatni.