A következő címkéjű bejegyzések mutatása: (nem) szeretem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: (nem) szeretem. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. június 28., hétfő

Говорите по русски?

 

Jó előre eldöntöttem, hogy amikor szabadon rendelkezem az időmmel, az Orosz Kultúra Házában beiratkozom orosz nyelvtanfolyamra.

Az én nemzedékem 5. osztályban kezdett idegen nyelvet tanulni, ez kötelezően az orosz volt. A falusi iskolában Zolczer igazgató bácsi tanította (nem tudom, hogy a szakos volt-e, –élővilágot és földrajzot is tanított –, lehet, hogy felvidéki származásúként neki feküdt a legjobban). Gimnáziumban orosz tagozatos voltam, az egyetemen orosz nyelv és irodalom szakon (is) végeztem, aztán 12 tanéven keresztül középiskolában tanítottam is a nyelvet – utoljára 28 éve (pontosabban 2011-ben egy szemeszteren át abszolút kezdő egyetemistáknak vezettem nyelvtanfolyamot. Gondoltam, olvasva-hallva érteném, miről van szó, de a megszólalás nagy erőfeszítésbe kerülne, a spontán, folyamatos beszéd pedig biztosan nem menne.

A pandémia miatt az órák online térben folytak, a csoport zöme fiatal diplomásokból és egyetemistákból áll (kicsi a világ: csoporttársam egy egykori tanítványom a pályakezdés éveiből), a tanárnő született orosz, 20 éve él Magyarországon.

Mindez csak a kontextus kedvéért, mert a lényeg: az idegen nyelvben lubickolás öröme. Ahogy visszajönnek évtizedek óta nem használt szavak, kifejezések, ahogy rácsodálkozol, hogy nyelvtanilag tudod mi, miért és hogyan, ahogy élvezed a született orosz beszédének dallamát , ahogy lejegyzel mindent, amit spontán mond, új jelenségek, tárgyak sosem ismert szavait tanulod, ahogy egyre bátrabban megszólalsz, ahogy két délutánt töltesz a fordítással, nem annyira a szöveg nehézségi foka, hanem inkább amiatt, hogy sosem írtál cirill betűkkel számítógépen, és hasonlatos vagy az egyszeri visongatós gépírónőhöz… Ahogy felveszed az egykor elejtett fonalat. S ennek az egésznek nincs tétje, pusztán kedvtelésből csinálod.

1989-ben Moszkvában, a Rosszija Szálló Inturiszt boltjában  5 dollárért megvettem a Mester és Margaritát (normál könyvesboltban nem csak ezt nem lehetett kapni). A regényt magyarul nem egyszer olvastam, gimnáziumban többször tanítottam is, de eredeti nyelven olvasni… azért az egy kihívás. Eljött az ideje, és nem jelent nehézséget (persze, segít a mögöttes tudás). Vannak benne ismeretlen szavak, de nem szótározom, viszont fejezetről fejezetre kiírom a frazeologizmusokat, jó kifejezéseket, szókapcsolatokat, amelyeket a kontextusban értek, de anyanyelvről oroszra nem tudnám mondani.

Élvezetes időtöltés.

2017. június 18., vasárnap


174
Arról, hogy sokat kell sétálni
Természetesen mindig egyedül kell sétálni, legalább egy, de inkább másfél, s ha lehet, két órán át napjában. A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.

(Márai: Füveskönyv) 




 









2016. február 5., péntek

Pozitívan


Szeretem a mérsékelt égövet.
Szeretem a tavasz sokféle zöldjét, az ősz színpompáját.
Szeretem a dimbes-dombos tájat, a víz látványát.
Szeretem az alkonyatot, a deres fákat, a kályhában pattogó tüzet.
Szeretem a hárs és az őszi avar illatát.
Szeretem a harangszót.
Szeretek itthon lenni.
Szeretek a kertben molyolni.
Szeretek utazni.
Szeretek gyalogolni.
Szeretek olvasni.
Szeretem a színházat.
Szeretem a kutyánk ragaszkodását.
Szeretem a csokoládét, a krémes süteményeket.
Szeretem a kávét, a rozét.
Szeretem a csendet.
Szeretem az egyenes beszédet.
Szeretem a szabadságot.

2015. június 15., hétfő

Értetlenül állok bizonyos honfitársaim antiszociális viselkedése előtt: nem tudom, milyen csontkemény egoizmus – mondhatnám kevésbé szofisztikáltan: bunkóság – kell ahhoz, hogy a nyaralóban az egyik szomszéd állítólag orvostanhallgató fia és díszes társasága évente négyszer-ötször déltől másnap hajnalig, majd újra déltől hajnalig tartó tam-tam zenével kapcsolódjon ki, választékos kifejezésmódjukról nem is beszélve... Mert nekik jogaik vannak, mert a többieknek semmi közük hozzá...

Hétvégén az állítólagos orvostanhallgató és barátnője külön kocsival és egy pár hetes kiskutyával érkezett. Szombaton csend. Vasárnap délután a kiskutya ugat, hosszan, fájdalmasan. Az ok: a fiatalember kétméteres madzagon a fához köti, mert zavarja, hogy mindenfelé mászkál, kiabálva "magyarázza" neki, hogy hagyja abba, mit képzel, hallom, ahogy megüti... Zaza a kerítésnél áll, nyugtalanul figyeli, mi történik tőlünk pár méterre. Aztán végre elmennek. A gyermek még hallja, hogy a fiú azt mondja a barátnőjének: 'ha fel mer menni az ülésre, adj neki akkora pofont, hogy leszakadjon a feje'.

A barátnő lelkivilága is megérne egy misét, de az ilyen leendő orvosoktól kíméljen meg a sors!


2014. november 21., péntek

Te majd kézen fogsz...




A kép innen.


Gyönyörűek a dalok, jól mesél, van humora, nagyszerű vendéget hívott... Mintegy két órán át énekelt nekünk (és velünk) Presser. Az ő világában otthon vagyunk. (Egyébként meg külföldön: Párkányban van! alkalmas művelődési ház.) Azóta a gyermek (újra) Pressert hallgat.


2014. július 16., szerda

VB

"Itthon viszont az én egykori nézőim már nem néznek tévét, mert az állami csatornákat felszínesnek, elfogultnak és túlpolitizáltnak, a kereskedelmi csatornákat pedig alacsony szellemi színvonalúnak tartják" – olvastam nemrég egy Kepes-interjúban. Én is Kepes egykori nézői közé tartozom (meg Vitrayéi közé).

Foci EB-k, VB-k idején azonban úgy a közepe tájától én is tévé elé ülök, s arra gondolok: jaj, csak ne GTK legyen a közvetítő! Azt hallom: ő egy sztár. (Ja, én meg egykori néző.) Ömlik belőle a szó, a monitorán ömlő huszadrangú adatokat ismerteti (érdemes-e tudni, ezért nézzük-e a játékot?), miközben megy a meccs. Felkapott mondatvégi hangsúlyai fülsértőek – főnökei elküldhetnék egy fonetikatanárhoz. Nem mintha a többi sportriportert egy napon lehetne említeni a hajdaniakkal. A bronzmeccsen nem a helyzet magaslatán lévő bíró neve a játék végére sem derül ki, a nemzetisége sem. A mérkőzés előtti 20 percben gyerekkorom alvós babája elevenedik meg a képernyőn, a műsorvezetőnő elméretezett műszempilláját rebegtetve nem mond semmit, az unott arcú szakértők csépelik a szalmát, 20 perc alatt a különböző megszólalók kilencszer idézik, hogy a holland szövetségi kapitány szerint a bronzmeccset nem kellene lejátszani (mennyibe kerül egy műsorperc?)

Még jó, hogy Németországban is láttam két közvetítést. Ja, ott focizni is tudnak. (Én a portugáloknak meg a spanyoloknak szurkoltam.)

2013. augusztus 5., hétfő

Egy hétvégi beszélgetés konklúziója

Vannak országok, amelyek megkönnyítik állampolgáraik, sőt: lakóik életét, és vannak, amelyek megnehezítik.

2013. június 29., szombat

2013. március 25., hétfő

Úúúúúnom!

Havazik. Már megint. Még mindig. Pécsett már húsz centi. Zalában ne induljanak útnak. Holnap hófúvás. Tatabányára kell mennem. Két hete húsvétra 19-20 fokot jósoltak, két napja 16-17-et, ma már csak 10-12-t. Az idén a tavasz elmarad.

2011. szeptember 13., kedd

Barátságos hőmérsékletet (20 és 25 fok között), aranyló őszt... ezt szeretném. Nagyon elegem van a kánikulából. Mintha a természetfelelős kárpótolni akarná a nyárimádókat a júliusért...

2011. március 17., csütörtök

Kötelező???

A gyermek azzal jön haza, hogy nem voltak elegen a március 15-ei ünnepségen, ezért legközelebb kötelező lesz. Na, az ilyen kötelezőktől elkap a harctéri idegesség.

Szögezzük le: nemzeti ünnepekről és más emléknapokról is az iskolában iskolaidőben meg szoktak emlékezni. Azt gondolom, hozzátartozik a hazafivá, (ön)tudatos (állam)polgárrá neveléshez. A gyerekek maguk csinálják maguknak a műsort, az iskolában a saját közegükben vannak.

De városi ünnepségen (munkaszüneti napon) nem kötelező az iskolásoknak részt venni. Nem kötelező semmilyen városi rendezvényen töltelékül szolgálni. Nem kötelező semmilyen színű szónok aktuálpolitikai fejtegetését végighallgatni. Az elmúlt 21 évben regnáló politikusok sokat tettek azért, hogy ezt mondjam. Majd ha a politika az embereket nem megosztani, hanem a köz érdekében összefogni akarja, majd ha a politikusok képesek lesznek méltóképpen ünnepelni, akkor talán önszántukból többen is ünnepelnek velük.

Az ünnep vállalás – nem kényszer. A kötelező május elsejei felvonulások ideje – úgy tudom – lejárt. Tessék már leszokni a diktálásról! A másik oldalon meg tessék már felemelni a fejeket!

2011. február 6., vasárnap

Séta

Szentgyörgymezőn, a Vízivároson keresztül ma délután átsétáltunk Párkányba. A napsütéses, tavaszias idő rajtunk kívül is sok mindenkit kicsalt.


Erre a rácsra még Szentgyörgymezőn figyeltem fel, Salzburg a nyarat juttatta eszembe.


Szeretem ezeket a lámpákat a Mária Valéria hídon.


Vadgesztenyefák

Én tavaly óta nem voltam odaát, bár tudtam, de csak most láttam, hogy a hídról nyomtalanul eltűntek a határellenőrzés randa bódéi.


Kicsit elüldögéltünk a Sherwoodban, ki-ki megitta a maga forralt borát, sörét, Cofoláját... Ez a fotó már visszaútban, a párkányi templomnál készült. A bejárat fölött a márványtábla Simor János érsekre emlékeztet.


Fantasztikus fények


A tanítóképző ablakai ragyognak a lemenő Nap fényében. Közvetlenül a fák mögött az egykori István – gyönyörűen renoválva.


Egy pillantás visszafelé


Kopott felirat a Berényi József utcában egy rossz állapotban lévő ház bejárata fölött: egykor – az érseki palota elkészültéig – itt lakott Simor János.


Egy szépen felújított ház kapuja fölött a Vízivárosban


A Rosenberg Vendégház kapuja mögött megelevenedik a bejárati ajtó üvege a napfényben.


(Fotó: Rafael Balázs)

2010. november 20., szombat

A buszsofőr és egyéb állatfajták

Van egy mérhetetlenül ellenszenves emberfajta, magamban – nyilván irodalmi élményeim hatására – házmestertípusnak nevezem: haragban van a világgal, talán többre hivatottnak gondolja magát, s ezért méltatlannak érzi a helyzetét, körülményeit. Rosszindulatú, állandóan figyel, méricskél, elraktározza az információkat, s kellő pillanatban odaszúr – és ilyenkor elégtételt érez. A régi idők házmestere (van még ilyen foglalkozás?) este 10 után ki- és beengedett, karbantartott, s mindent tudott a lakókról – ez adta "hatalmát", nélkülözhetetlensége tudatát.

A buszsofőrök között is vannak "házmesterek". Egy ilyet az Esztergom-Budapest vonalon évek óta ismerek (egy másik a 3-4-es helyi járaton uralkodik). Bezárja a loholó utas előtt az ajtót (néha nagy kegyesen kinyitja), diákokat egrecíroztat:
– Egy diákot Pestre.
– Tessék?
– Egy diákot Pestre.
– Tessék? Nem értem.
– Egy diákot Pestre.
– Talán kérek. Nem tudsz köszönni?

Tegnap vele jöttem haza. A busz már Vörösváron zsúfolt volt. A második ajtónál felszállt három diák, elő a mikrofont, és leparancsolta őket. Percekig állunk, sok a felszálló, ésszerű szabály lenne, hogy a bérletesek ne kizárólag elöl szállhassanak fel. (Ha valaki ezt jogosulatlanul tenné, az ellenőr őt bünteti meg.)
– Sétáljanak beljebb!
Összepréselődünk, kapaszkodni már nemigen van hol. A következő megállóban újabb felszállók, megint elhangzik a felszólítás:
– Sétáljanak beljebb!
Nemhogy sétálni nincs hely, tömörülni sem igen.
– Ha én megyek hátra...
Kottázni kellene a mondat dallamát. Egy-két ember beszól neki, hogy: – Gyere! – Közben hátulról elgyötört női hang azt kéri, hogy nyissák ki a tetőablakot. Az asszonyt nem látom, egy kéz forgatja a szellőztetőt, nem történik semmi... A körülötte lévők felerősítik a segítségkérést, a sofőrhöz beszélnek: – Valaki rosszul van, nyissa ki a tetőablakot! – Semmi, megyünk tovább. Aztán a hanggal ellentétes oldalról megpillantom egy férfi ideges arcát, megismétli a kérést, már inkább követelést. S mintegy magyarázatképpen hozzáteszi: – Rákbeteg van a buszon, most jövünk a kezelésről... – Mélységesen szégyellem magam a kiszolgáltatottságból fakadó, senkire sem tartozó információ miatt. Végre megállunk valahol, a sofőr kívül (nincs sétálni hely) hátramegy, megkérdezi, mi a baj, aztán visszamegy, hoz valami célszerszámot, és kinyitja az ablakot. A népsűrűség csak Dorogon válik elviselhetővé.

Úgy 18-20 évvel ezelőtt történt, hogy Pestről jöttem haza, a sofőrfülke mögötti ülésen ültem. A fülkében volt fűtés, az utastérben kérés ellenére sem (ez egyébként nemegyszer, más sofőrnél is előfordult; esti, éjszakai járat után meg ballagott haza a sofőr a 10 literes marmonkannával). Láttam, hogy a buszvezető (azonos az előbbi történet szereplőjével) a Bécsi út végén elveszi a pénzt, de már nem ad jegyet. A következő megállónál már figyeltem, s az egész vonalon végig így ment. Késő este volt, viszonylag gyér utasforgalom, s bennem növekvő ingerültség... A végállomáson elöl szálltam le, s beszóltam neki a kisablakon: – Jó fuvar volt, ugye?

Aztán 17 évig nem ingáztam. Jelentem: a buszok korszerűbbek lettek, a sofőrök egyike-másika viszont még mindig lopja a közöst.

"Ön érvényes bérlettel, jeggyel utazik? A bliccelés pótdíjazást vagy utazásból való kizárást von maga után. Az érvényes bérlettel, jeggyel történő utazás közös érdekünk" – olvasható a buszban egy ablakra ragasztott hirdetményen. Tessék mondani: a sofőrnek mi a büntetése, ha saját zsebre dolgozik?


Update 11.22.
Ma egy udvarias, fiatal sofőrrel jöttem haza. Már Dorog közelében jártunk, amikor hátraszólt, hogy mindenkinek rendben van-e a jegye, bérlete. – Nem, nincs – mondták többen, fölálltak, és előrementek. Aztán kattogott, csengett a jegykiadó szerkezet.

A nem buszozók kedvéért:
Ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal mérsékelt áron szálltak fel a buszra, jegyet nem kaptak, a pénzt a sofőr zsebre tette (ill. teszi majd a végállomáson: megnézi, a kiadott jegyek alapján mennyi pénznek kellene lenni a kasszában, s amennyivel több, az az övé). Mindenki jól jár, nem igaz? Később azonban a vezető megkapta a fülest, hogy ellenőrök jönnek, s intézkedett. Tucatszor hallottam helyi és távolsági járaton, ahogy a sofőrök egymást figyelmeztetik a várható ellenőrzésre. Így megy ez kis hazánkban, a polgári Magyarországon.

S ilyenkor mi van, ha valaki bejelent egy esetet...



2010. június 6., vasárnap

(Az egyik) Magyarország – kicsiben

Bajánsenyén a közel 100 éves egykori gőzmalomból kialakított panzióban laktunk. Az utolsó nap apa elszámol a "gazdával". Valami nagyon nem stimmel: foglaláskor küldtünk előleget, a szálláson kívül a reggeli kávékat, két sört, helyi üdülési díjat és egy vacsorát kellene fizetni.

Apropó, vacsora. Ide érkezésünkkor ajánlotta a Határ csárdát, adott öt napra öt jegyet: fejenként 1500 Ft-ért erre a jegyre háromfogásos menüt kapunk, mondja, megéri. Az italt külön, ott kell fizetnünk, az ételt itt nála. A csárdában kiderül, hogy nincs menü, azt választunk, amit akarunk, a jegyre zónadagot kapunk. Tanulmányozzuk az étlapot, leadjuk a rendelést, s lassan összeáll a kép. Három fogást egyikünk sem eszik, egyikünk rendelése sem éri el az 1500 Ft-ot (húsétel körettel 1200-1400 Ft, bármelyik leves palacsintával 1000 alatt) – de annyit fizetünk. Legközelebb egy másik pincér kérdezi, hogy a panzióból vagyunk-e. Igen, de nem jegyre eszünk. Mosolyog, majd fizetéskor mondja, hogy ő már jelezte, hogy ez nem jó így. Hümmögünk. Italostul, borravalóstul nem éri el a számla a jegy értékét, pedig nagyon jól laktunk. A "gazda" az újonnan jött vendégeknek is ajánlja a jegyet, így olcsóbb, mondja. Kis magyar ügyeskedés. Némi kérdezősködés után az étterembe egyébként is eltalálna a vendég, mert a másik, a közelebbi hét közben gyakorlatilag kocsmaként működik. A pincérnek sem mindegy, hogy a teljes fogyasztás vagy esetleg csak az ital után kap borravalót. De a "gazda" jól jár, bizonyára a tényleges fogyasztást fizeti ki az étteremnek. Ügyes.

No, de az elszámolás már túl van az ügyeskedésen. Lemegyek én is, sorolja a tételeket: szállás, kávé, sör, előleg... Hangosan számol:
– 3-szor x Ft-szor 5...
– Miért 5?– kérdezem.
– Hát 5 éjszaka – mondja.
– Úgy hirdették a neten, hogy 4 éjszaka után az 5. grátis.
– Így kérték?
– Persze.
Megnézi a határidőnaplóban, mondván, úgy szokta beírni, ahogy kérik. Nem úgy írta be. Aztán kiderül, hogy az akció június 15-ig él, pontosan tudja, hogy mennyi előleget küldtünk, mindenre emlékszik, csak erre nem.
– Ja, ha úgy, akkor egy éjszaka árát levonjuk belőle.
A többinek nem számolok utána, a kávé, a sör ára nincs kinn, azt mond, amit akar. A helyi üdülési díj nincs benne, az üdülési csekkből is levonnak 30(?)%-ot, ha bejelent bennünket, mi marad neki – néz rám tétován. Kifizetem a helyi üdülési díjat, de biztos vagyok benne, hogy nem fizeti be az önkormányzatnak, zsebre teszi – a vendégkönyvbe nem írt be (nem is láttuk), számlát nem kaptunk. Voltunk többször üdülési csekkel nyaralni – ilyesmit soha nem tapasztaltunk. Ő keresni akar, mindegy, hogy mi mit gondolunk, a panziót eladják, ő megy... Honnan ismerős ez a mentalitás?

2010. április 11., vasárnap

JA

Ma 105 éve született József Attila - csak 20 évvel korábban, mint apám; én meg már 20 évvel éltem többet nála az időben. Mióta rátaláltam, így, pontok nélkül rövidítem a nevét - Adyét, Petőfiét, Babitsét ... soha -, mint a magamét. Manapság - úgy tapasztalom - keveseket szólít meg: csend kell hozzá és elmélyülés.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

És Cserhalmi György előadásában.

2010. március 8., hétfő

Érdekel, hogy látja egy grófnő a múlt századot. Ajándékba kaptam Nádasdy Borbála kétkötetes visszaemlékezését, s tegnap mikor letettem, nem voltam biztos benne, hogy ma újra kézbe veszem. Először a központozási hibák tűntek fel, az egybe- és különírás szabályainak sokadszori figyelmen kívül hagyásakor (nem kell különleges esetekre gondolni, pl. "könyv bemutató") ingerültségem nőtt. De nyelvhelyességi szempontból is akad kifogás, húzni is kellett volna (sok az önismétlés)... Szerkesztő??? Korrektor volt (a neve legalábbis ott van), tervező is (a kivitel igényes).

A mű megjelenését támogatta a Duna Televízió, a Szülőföld Alap, a Nemzeti Kulturális Alapprogram. Gondolom, reklámmal és pénzzel. Úgy látszik, a kiadónak(?) a szervezés ment, a nyelvi megdolgozás nem. Utálom a trehány munkát.

A könyv egyébként érdekes, végigolvasom.