Valamikor a ’60-as vége felé
hallottam az első dalát. Az unokanővérem nyaralni jött a nagyszülőkhöz, és
szalagos magnón hozta a Szőke Anni balladáját. Azóta hol közelebbről, hol
távolabbról követtem a pályáját. Gimnazista koromban hozzátartozott az esti
forró kakaóhoz az éppen aktuális lemeze (meg a Fonográfé, az LGT-é), elsős
koromban, még kollégistaként vacsorára menet (néhány 100 méterre volt a
főépület) Ritával az Elmúlt egy év c. slágerét énekeltük. Tanárként, Arany
balladáinak tanításakor bevittem órára a megzenésített Vörös Rébéket. Egyszer
talán koncertjén is voltam, mérget nem vennék rá: a lemezek, a videófelvételek,
az interjúk alakította kép, az évtizedek óta változatlan hang, stílus, modor, értékszemlélet,
külső (csak a haja lett rövidebb) a teljes személyiség ismeretének illúzióját
kelti. Az Illés, a Fonográf után is megtalálta azokat az alkotótársakat, akik
révén Koncz Koncz maradt – Bródy mellette az állandóság.
A szombati (03.05.) koncerten
kísérő voltam: a húgom nyugdíjba vonulása alkalmából a fiai meglepetése volt a
két belépő. A Hatvannégyben épphogy elindultunk hangzott el indításként, az új
és régi dalok felölelték a teljes pályát, külön blokkot szentelt Cipő dalaival
a Covid 44 ezer áldozatának, az utóbbi időszakban eltávozott barátok, pályatársak
emlékének. Számomra az előadás három csúcspontját jelentette a Kárpátiék lánya
az első részben – szerintem a magyar popkultúra egyik gyöngyszeme –, a
Szabadnak születtél (a koncert címadó dala) és a Békét és reménységet a
másodikban. Ez utóbbi – mint a dal befejezésekor megrendülten elmondta – a
délszláv háború idején született, s nem hitte, hogy még egyszer el kell énekelnie
(a kivetítőn az ukrán zászló színei). A kék és sárga a második részben többször
is hangsúlyos volt: kék-sárga fények, ráadásként a második szám az Azt hiszed,
hogy nyílik még a sárga rózsa, nem hiszem, hogy véletlen a szünet utáni részben
viselt kék színű blúz. A hangulat forrósodásával mobiltelefonok tömegének
elemlámpája világít a nézőtéren, a fináléban elhangzik a Jöjj, kedvesem, a
refrént („meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink”) énekeljük.
Ráadásként a közönség énekli a Ha én rózsa volnék c. számot, majd a Sárga rózsa
refrénjét.
Hosszú-hosszú pályafutás,
hitelesség… Mégis: vannak pillanatok, amikor feszengek. Tudom, hogy ebben az
elviselhetetlenül kettéosztott országban ő hová tartozik, értem, hogy úgy érzi:
az övéi között van, mégis zavarnak az összekötő szövegben a direkt politikai
ki- és beszólások. És nem azért, mintha én a Mariana-árok másik oldalán lennék,
hanem mert ez egy koncert, ő itt énekesi szerepében lép fel, a dalai is egyértelműen
tükrözik hovatartozását, és ez éppen elég.