Pozsonyban jártunk

Több okból, sok bizonytalansági tényező miatt nyárra nem terveztünk hosszabb utazást - egy-egy napra, nem a legnagyobb hőségben viszont igen.

Szerdán délelőtt átmentünk Párkányba a vasútállomásra, hogy nekem is csináltassunk fényképes igazolványt, amely ‒ mint 62 év fölötti uniós polgárt ‒ utazási kedvezményre jogosít. Az igazolvány ingyenes (csak a fóliázásáért kell fizetni 0,50 eurót), kiállítása néhány perc alatt megtörtént. Azon melegében vettünk retúrjegyet péntekre ‒ helyjegy nem kell, válaszolja a pénztáros, de 2 évvel ezelőtti tapasztalatból tudjuk, hogy a "nem kell" azt jelenti: nem kötelező, de lehetséges, s nyugodtan ülni a helyeden jobb, mint szorongani, hogy mikor állítanak fel. És ketten oda-vissza, helyjeggyel 8 euróból megjártuk Pozsonyt: a Hungáriával mentünk (8.43), jöttünk (17.57), a menetidő cca. 80-85 perc.

Bő másfél évtizede voltunk itt utoljára, még nem állt az Apolló híd, amely közvetve új életet lehelt Duna-parti sávba: itt zöld a fű (a belváros felé haladva kiégett és gazos), rengeteg a gusztusos kiülős hely... 

Elsődleges úticélunk  a Kék templom ‒ még sosem láttuk belülről: gyönyörű (épp vége volt egy esketési szertartásnak) ‒ 

és a Ferences templom, annak is a gótikus kápolnája.

Gyalog közlekedtünk (a végére 13 km-nél tartunk), beültünk egy-egy sörre (Pilsner Urqell 2,50-3 euró), kávéra; sokáig kerestük, hol ebédeljünk ‒ mindenütt a nemzetközi kínálatot látjuk ‒, míg egy szlovák étteremre bukkantunk. Útbaigazítás kérésekor, rendeléskor a konyhaangollal, ill. néhány szlovák szóval boldogultunk (volt, aki magyarul válaszolt), de a német a múlté, a fiatalok angolra váltanak.

Parkok, szökőkutak, szobrok,

 

a Grassalkovich-palota (kormánypalota) és hatalmas kertje, 

a Fő tér, a régi városháza udvarán fesztivál előkészületei... 

A Prímási palota tükörtermében kötötte meg az austerlitzi csata után  a pozsonyi békét I. Ferenc és Napóleon. (És itt írta alá Haynau a tizenhárom aradi vértanú halálos ítéletét.)

 

                                                  

A Szent Márton-templom, 

a Mihály-kapu (beállványozva) és utcája, 

a régi vásárcsarnok, a Comenius Egyetem jogi kara előtt diplomaosztóra érkező  fiatalok, a templomokban egy-egy turistacsoport... Pozsony bőven megér egy kirándulást.

Az is bolond, aki pedagógussá lesz Magyarországon

A héten a Népszava adta hírül, hogy a Köznevelés-stratégiai Kerekasztal utolsó ülésén a tanárképzés átalakítása (is)  téma volt . 

"...a pedagógushallgatók felkészítését csakis az új Nemzeti alaptanterv (NAT) szellemében végezhetnék az egyetemek..."

‒ Ha jól értem, a javaslattevő (az EMMI?) úgy gondolja, hogy az új Nemzeti alaptanterv örök időkre érvényes, de minimum olyan hosszú időre, hogy érdemes erre alapozni a tanárképzést.

"Ezt támasztja alá az a minisztériumi levél is, amit néhány hete kaptak meg a tanárképző egyetemek tanszékvezetői (....) a NAT-on és a kerettanterven túlmutató tartalmak csak akkor maradhatnak a képzési és kimeneti követelmények között, ha azok »pedagógiai hozzáadott értéke nélkülözhetetlen«, továbbá »a felesleges, köznevelési tartalmakat nem érintő, azaz a köznevelési célból nem indokolt részeket törölni kell«. 

‒ Ha jól értem, a tanárképző egyetemek autonómiájuk szellemében húznak és törölnek. Esetleg a  hozzáadott pedagógiai érték nélkülözhetetlensége mellett érvelve instanciáznak a minisztériumban.

"A levél azt is leszögezi, a cél az, hogy a pedagógus a középszintű érettségire legyen képes felkészíteni a tanulókat." 

‒ Ha jól értem, egy átlagos középiskolai tanárnak nem kell (sokkal) többet tudnia, mint egy középszinten ötösre érettségizett diákjának...  (Olyan vakmerő gondolatom támad,  ne tétessék-e lehetővé, hogy egy középszinten jelesre érettségizett diák szükség esetén a következő tanévtől taníthasson is.)

"Ha egy pedagógus emelt szintű érettségire is szeretne felkészíteni, vizsgáztatni, ahhoz egy plusz egyéves, nem nappali rendszerű képzésen kell majd részt vennie."

‒ Ha jól értem, egy jövendő középiskolai tanár egyéves  továbbképzés nélkül nem lesz alkalmas arra, hogy a szaktárgyából, amelyből egyetemi diplomát szerzett, emelt szintű érettségire ‒ ami bemeneti feltétele volt saját egyetemi tanulmányainak ‒ felkészítse a diákját.

"... a tanároktatás követelményeinek könnyítésével visszaszoríthatják az ezen a képzési területen tapasztalható jelentős lemorzsolódást, így több hallgató juthat el a diploma megszerzéséig."

‒ Ha jól értem, fel sem merül, hogy a tanári pályát a legtehetségesebbek előtt vonzóvá tegyék.

Háy

A Szentgyörgymezői Olvasókörben (régóta azt gondolom: Esztergomban A MŰVELŐDÉSI HÁZ), kellemes, kulturált külső térben két hete elindult egy új programsorozat Irodalmi kávézó címmel. Az első vendég Háy János volt, a beszélgetőtárs (most is, a következő találkozókon is) Reichert Gábor.

Az életműből az utolsó két könyv a beszélgetés tárgya (aztán mégis elhangzik egy-két kérdés a nagy port kavart Háy-féle irodalomtörténetre vonatkozóan is): a Ne haragudj, véletlen volt és A cégvezető. Az egyiket a karácsonyi ünnepek idején olvastam, a másikat nemrég fejeztem be – frissen élnek bennem. Érdekes rácsodálkozni az alkotói folyamatra: a Ne haragudj, véletlen volt egy, a beszélgetőtárs által felolvasásra választott részlete, a Hétköznap című (nekem is be van hajtva ennél a résznél a könyvlap sarka) kapcsán R.G. rákérdez, de nem fejti ki, ez miért érdekes: ennek az írásakor A cégvezetőn még dolgozott az író, vagy már kész volt. Kész volt. T.i. a regény, A cégvezető fő témája a másik mű, a "szükségnapló" említett részletében is megjelenik, ha az kész volt: visszatér: "Ami nem növekszik, az csökken. Olyan nincs, hogy szinten tartani, mert az maga a csökkenés. És rögvest kiszimatolják a vetélytársak, hogy csökkensz."

A Ne haragudj, véletlen volt  felkérésre készült 2020-ban mint karanténnapló, a tavaszi pandémia idején, egyébként nem írt, azóta sem ír naplót, mondja Háy. Nem tartja magát érdekesnek, a vele történő dolgokat sem, hétköznapi ember, hétköznapi eseményekkel. Anti-Kosztolányi felfogás.

Amit az író ír, ha önéletrajzi is, minden fikció. Vegyünk csak elő egy 10 évvel ezelőtt írt önéletrajzot meg egy mostanit – mit hagytunk ki, mi került bele, mondja... Érdekes, de fikció-e a totalitás megragadásának lehetetlensége vagy adott esetben a fölöslegessége ...

Azt mondja Háy, a kritika elkönyvelte őt pesszimista írónak – ő nem tartja magát annak. De a cégvezető élete kudarc, nem? – hangzik valahogy így a kérdés.  Nem, a végén a tükörben kicsinek látja magát, szembenéz önmagával – Háy értelmezésében a kudarc a szembesülés hiánya. Igen, ezzel egyet lehet érteni, de a szembesülés megtörténte talán mégsem siker...

Mindannyian cégvezetők vagyunk, saját életünk irányítói, jó/rossz döntések hozói... Nem csak a cégvezető (nincs neve), a felesége is hibázik: megpróbálja megállítani a férjét, elég, amit eddig elért az üzletben... Meglep, hogy az író ezt hibának látja... Igen, elszürkült a házasság, de a feleség a visszafogással valami tartalmasabb élet felé mozdítana... Háy szerint csak a cégvezető mondhat megálljt, de a megállás csökkenés, a munkájának az értelme pedig a növekedés. Háy egyes szám 1. személyben is megismétli: őt magát is csak ő maga állíthatná meg. Tehát az üzlet megy egy kijelölt sínen, mennie kell. Egész a szembesülésig? Dermesztő magány. Eszembe jut Somodi Imre karrierje.

S már csak otthon gondolkozom azon, hogy Háy ugyanúgy, mit Oravecz Imre, paraszti származású, persze, más nemzedék – utóbbinak ez a tény áthatja egész életművét. Háy mondja, hogy Budára járt középiskolába, Budán is él. Érdekelne, miben alakította tudatát a származása, a miliő...

A napló számomra katartikus volt, olyan József Attila-i értelemben az – "De énnekem/ pénzt hoz fájdalmas énekem" –, hogy t.i. az író magából dolgozik, saját fájdalma (a felesége halála) is munkája tárgya lesz (Babits-féle alany és tárgy)... A regény látlelet a rendszerváltás utáni évtizedek világáról, jellemző típusá(i)ról.

A beszélgetés végén elhangzik, hogy Grecsó a következő meghívott vendég. 'Először fordul elő, hogy Grecsó utánam jön. Biztos nem ért rá' – mondja Háy. Önirónia? Vagy valami más?

Jó este volt.