Ilyen szépséges (a reformkorra emlékeztető) ruhában sétáló lányokkal találkoztunk a belvárosban: perecet árultak. Mindig későn vettem észre őket – az esernyő alól nem láttam távolabbra –, így szemből nem készült fotó.
2012. július 30., hétfő
2012. július 29., vasárnap
Konstancia
A nyolcvanas évek első felében Szabó Magda IV. Béláról szóló drámatrilógiájának a Madách Színházban volt az ősbemutatója, a darabokat Lengyel György állította színpadra. A meráni fiút nem láttam (a bemutató idején még Debrecenben voltam egyetemista), de A csatát és a Béla királyt igen, ez utóbbit kétszer is (néhány szerepet kettős szereposztásban játszottak, pl. Laszkarisz Máriát Sunyovszky Szilvia és Bencze Ilona). Annak idején a színművek a Rivaldában jelentek meg, aztán a trilógiát egybefoglalva könyvalakban is kiadták. Nem a történelmi tanulmányaimból, hanem ezekből a drámákból emlékeztem IV. Béla országépítő munkájára. Lembergben járva, amikor Tamás a város nevének eredetéről beszélt, Béla egyik lányának, Konstanciának a férjét, Leót említette (Leó – лев – Lvov – Lwów), s beugrott az alábbi jelenet.
MÁRIA:
Tartalmas habarccsal dolgoztok, belekeverted, amid volt. Azt is, ami nem a
tied.
BÉLA: Tudom,
Visegrádot, a kavicsokat meg a gyerekek koporsóját.
MÁRIA: A
lányaid boldogságát elfelejtetted megemlíteni. Meg se kérdeztél, úgy adtad férjhez
őket.
BÉLA (türelmesen): Mária, Karakorum várja a
parancsot az indulásra. Nekem a jelenleginél rendszeresebb jelentések kellenek
mindaddig, míg Isten el nem pusztítja a mongol birodalmat, ami előbb-utóbb
bekövetkezik, mert minden szuperhatalomnak ez a tragédiája. Megdőlt Hellász, Nagy
Sándor birodalma, Róma –
MÁRIA: Engem a
lányaim érdekelnek, nem a világtörténelem!
BÉLA (még mindig türelmesen): Az esküvők
idején nem voltál hajlandó végighallgatni, legalább most figyelj. Támadást a
tatár csak észak, kelet és dél felől indíthat, északi, keleti és déli uralkodókhoz
kellett adnom a lányokat. Annát elvette az orosz herceg, akiből macsói bánt
csináltam, Konstancia hozzáment Leóhoz, ezzel a halicsi kérdés kész, Jolanta
Kálisz királynője. Rendszeres információt kapok mindegyiktől.
MÁRIA (hidegen, haraggal): Annát lekergetted a
bosnyák határra, ami a legsötétebb Balkán, Konstancia világéletében undorodott
Leótól, Jolanta meg azt zokogta, azt se tudja, mi az a Kálisz.
BÉLA: Azóta
már megtanulta, hogy Pomeránia.
MÁRIA: Micsoda
szörnyeteg vagy te, jámbor szívű, vallásos szörnyeteg, és micsoda szörnnyé
teszel mindenkit, aki a sugárkörödbe bekerül! Hát mit vétett az a három
nyomorult lány, hogy ilyen jövőbe kényszerítetted őket?
BÉLA: (nagyon határozottan, minden érzelmesség
nélkül): Mária, nincs Anna és Jolanta és Konstancia, csak három Árpád-házi királylány,
akiknek se nevük, se történetük. Neve és története csak egy valaminek van, és
ez Magyarország. A lengyel és orosz uralkodók, akik most velünk rokonságba
kerültek, minden mozdulatáról értesítenek a tatárnak. Ha Küjük, az új kán lóra
száll, valamelyik vejem tüstént megírja.
MÁRIA (mérhetetlen részvéttel): Drágáim, kis
figurák egy végtelen sakktáblán.
BÉLA (tárgyilagosan, tényt közöl): Én is az
voltam, te is, velünk is léptek annak idején. Ne mondd, hogy mosolyogva jöttél
el Níkeából. Mikor először találkoztunk, dühödben belém haraptál.
MÁRIA: És?
Törvényszerű, hogy az utódainkkal is így legyen? Nem bocsátom meg soha, hogy
úgy lépsz a történelemben a családod tagjaival, mint a futókkal, a gyalogokkal.
BÉLA: Mária,
ez az ország fennmaradásának a játszmája. Rátettem valamennyiünk életét.
(Bár Szabó Magdának szinte minden műve hozzáférhető a Digitális irodalmi Akadémián, de a Béláról szóló drámák nem.)
Keresztelő Szent János temploma a város legrégibb temploma, saját fotóm nincs róla, a következő két kép forrása ez.
(Bár Szabó Magdának szinte minden műve hozzáférhető a Digitális irodalmi Akadémián, de a Béláról szóló drámák nem.)
Keresztelő Szent János temploma a város legrégibb temploma, saját fotóm nincs róla, a következő két kép forrása ez.
Lembergben kapott információink szerint itt volt Konstancia és Leó esküvője. Miközben képeket kerestem, a királylány életéről meglehetősen ellentmondásos információkat találtam: ez a cikk egy lengyel történészre hivatkozik, s ő Konstancia férjeként nem Leóról, hanem annak az apjáról beszél, aki özvegyként nősült újra, s 35 évvel volt idősebb a királylánynál. A cikkel azonos forrást használ egy a Vatikáni Rádióban elhangzott jegyzet (itt és itt), mást állít (több adatban önmagában is ellentmondásosan) az a blogbejegyzés, amelyből a képeket kölcsönöztem (forrása ismeretlen). Így nem tudom megítélni, mi az igazság: ki volt a férj, hol és mikor volt az esküvő, mikor halt meg Konstancia... Zavaros az is, mi köze a fönti templomhoz: egyik alapítója, vagy itt volt az esküvője, vagy itt van eltemetve? Számomra az bizonyos csak, hogy Árpád-házi Konstancia hercgnéként/királynéként élt Lembergben.
Konstancia domborműve a templom falában
2012. július 28., szombat
A lavas
Örményországban ettem: ez egy
lapos, kenyértésztából készült nagy, kerek, lángosszerű valami, amit ott kenyér
gyanánt boltban is árulnak. Erre gondoltam, amikor T. azt mondta, hogy reggelire
egy kis örmény kávézóban lavast és kvaszt fogunk kapni. Aztán kiderült, hogy
sokféle lavas van, ill. hogy tágabb értelemben a lavas egy speciális tésztafélét
jelenthet.
Reggelire egy rétestészta
vékonyságú lavasba hús, zöldségek, néhány szem nagyon vékony rósejbni volt
csomagolva, a lavas nyitott végén az ízkavalkád végső elemeként fokhagymás
tejfölbe tunkolt salátalevél lógott ki. Az ételt alufóliába csomagolva
szolgálták fel.
A meglátogatottak közül nekem legjobban tetsző kávéház/étterem a Petróleumlámpa kávéház (részletek és sok fotó itt).
Ez az az épület: lenn és az első emeleti ablakban a petróleumlámpa feltalálóinak szobra.
Az üvegezett tetőteraszon ettünk. Íme a kilátás egy részlete. (Jó lenne látni a havas háztetőket is.)
A gyermek lavast eszik, fokhagymás-tejfölös szószba mártogatja. Az étel neve (idemásolom angolul a kétnyelvű étlapról): Lavash flat bread crispy chips.
Ez volt az én ebédem (délelőtti cukrászdázás után): sajttal töltött lavas, mustáros-tejfölös szósszal. Finom barna sört ittam hozzá.
Ezt most találtam: tudományos igényű néprajzi cikk a lavasról.
2012. július 27., péntek
Csokoládé
Nagy édességimádó vagyok, a
csokoládén túl a tortákat, a krémes süteményeket szeretem. Anno, moszkvai
tartózkodásom során naponta megfordultam a булочная-ban,
ahol kenyér és pékárun kívül конфеты-t
is (ez magyarországi értelemben vett, szemenként csomagolt bonbon) árultak,
napi 20 dkg volt az adagom. A Красный мак
és Белочка már nagyon jó minőségű
volt, a Кара-Кум jelentette a csúcsot
(’89-ben, amikor utoljára Moszkvában jártam, hosszas keresés után a Речной вокзал közelében találtam), hónap
végén, ösztöndíj fogytán Батончики-re
futotta.
Kíváncsi voltam, Lembergben most
van-e конфеты. Jelentem, van. Az
általam ismert fajtákból most is árulnak Кара-Кум-ot, bár emlékeim szerint régen intenzívebb volt az íze; a gyengébb
minőségűek közül találtunk Ромашка-t,
s a gyermek kedvéért vettünk Коровка-t,
ezt itthon lengyel tejkaramellaként ismerjük.
Jártunk cukrászdában is. Ez itt
például egy exkluzív hely, monarchiabeli, kézzel írt süteményreceptek,
süteményesvillák, kávéskanalak vannak bekeretezve a falon, a Monarchia idejéből
származó receptek alapján készült süteményeket kínálnak. Nem olcsón: három
szelet tortáért 86 hrivnyát (forintban –szor kb. 33) fizettünk. Ki van írva,
hogy 100 grammnak mennyi az ára (általában 15-16 hrivnya), de miután itthon az
ár szeletre vonatkozik, eszünkbe sem jutott, hogy itt levágják és mérik a
szeletet. (Zsovkvában egyébként – 30-40 km Lembergtől – 7-8 hrivnya 100 gr. S ha már az áraknál
tartunk: 100 gr Кара-Кум 6,5 hrivnya.)
Ez a hely pedig az egykori Sztuka kávéház nevét viszi tovább: a belső tér nagyon hangulatos, a kávé és a kakaó is finom. (A kávéházról informatívan itt.)
2012. július 26., csütörtök
Úton
A határon odafelé egy óra tíz
perc, visszafelé 45 percig tart az ellenőrzés. – Szerencsénk van – mondja T. De mintha
időutazáson lennénk: várunk, a sofőr és T. – „Кто ваш старший?” – elmegy,
visszajön, elmegy, visszajön… A határőr beáll a busz ajtajába, keresztnéven
szólítva ellenőrzi, hogy mi vagyunk-e mi. A bélelt útlevélről szóló hírek az
urban legends kategóriájába tartoznak, hiszen háromnyelvű felirat figyelmeztet
ilyesfajta próbálkozások jogkövetkezményeire.
A határtól nem messze az ablakból fotózom Munkács várát.
Anno, amikor a Tiszával utaztam
az egykori Szovjetunióba, hajnal táján értünk a Kárpátokba, s évszaktól függően
láttuk vagy nem a hegyeket. Most megadatott…
Pihenő
Az útról is látható templomépítési
hullám szemtanúi vagyunk. Salamon töke fényességű kupolák emlékeztetnek propaganda
és valóság kapcsolatára.
2012. július 25., szerda
Az örömmunkás
Csak a nick-nevét ismerem:
Studiolum. No, meg a blogját: hihetetlen felkészültségről tanúskodó, különös
világról tudósító, érzékletes stílusban megírt, sok fotóval illusztrált
posztjait.
Negyed hatkor indulunk itthonról,
Áront felvesszük Szentendrén, ő viszi haza a kocsit, s majd jön is értünk. Fél
hétkor a Hősök terén vagyunk, várunk. Sok a turistabusz, gyülekeznek a
csoportok. – Na, itt van Tamás – mondja a férjem. Egy borvörös, bő nadrágban,
hasonló színű ingben lévő férfira mutat. Ő Studiolum. Egy magas, barna nő
érkezik vele, a buszon, amikor mindenki bemutatja önmagát, kiderül, hogy
Catherine francia történészprofesszor. S lassan összegyűlik a csapat.
Tizennégyen utazunk, ketten Berlinből érkeznek, s Lembergben csatlakoznak
hozzánk.
Az idővel nincs szerencsénk:
ott-tartózkodásunk legnagyobb része alatt esik (szakad, szemerkél, szitál,
lajhog…). S Tamás mondja, mutatja, javasolja… megszervezi, átszervezi…
reggeltől estig. Szavai nyomán megelevenedik a múlt – a lengyeleké, a zsidóké,
az örményeké, a magyaroké, az ukránoké –, az egymásra rétegződött korokból
előlép hol egy király, hol egy borkereskedő, hol egy patikus, hol egy
matematikus; hol egy tömeggyilkos, hol egy áldozat… Járunk templomról
templomra, utcáról utcára, megyünk skanzenba, temetőbe, elsétálunk egy
haláltábor kerítése mentén… Monarchiabeli süteményt eszünk, szoljánkát,
borscsot, lavast… Klezmert hallgatunk… Tamás derűs, mosolygós, közvetlen és
fáradhatatlan. Mint a tenyerét, ismeri Lemberget. Azt, ami Lemberg volt; azt,
ami Lviv ma.
Közben megtudjuk róla, hogy 20 és
30 éves kora között sokat vezetett, többnyire olaszokat, hogy dolgozott a
műemlékvédelemben, hogy tanított a CEU-n, hogy különös nyelveken beszél, hogy
kéziratokat gyűjt és dolgoz fel, hogy ruháit maga varrja, hogy jól főz… Azt
hiszem, olyan ember, aki addig csinál valamit, míg örömét leli benne. Most
először vitt maga szervezte csoportot, maga szervezte programmal, maga által
felfedezett városba. Ha van örömzene, akkor van örömmunka. Studiolum irigylésre
méltó ember.
2012. július 24., kedd
"Verecke híres útján jöttem én..."
Az idén jobbára itthon nyaralunk, de egy rövid utazás is megadatott. Studiolum turisták/magyarok által fel nem fedezett városba invitálta az érdeklődőket. Erről az útról szólnak a következő posztok, de nem tartom az időrendet.
***
A vereckei emlékművet is látni szeretnénk, T. megszólít egy öregembert, jó-e az irány. Jó, aztán megkérdezi, elvinnénk-e. Hát persze. Vesekő eltávolítására alkalmas buszozás után megérkezünk.
Az út mentén ez a gyönyörű növény díszlik.
Íme az emlékmű. Itt a története. A köveken lemosott festék nyomai, itt-ott megbontott malter, hiányzó burkolóanyag...
Lélegzetelállító a kilátás.
Az emlékezés koszorúi szétszórva. A gyermek friss szegfűket talál a lépcső mentén, összeszedi s visszaviszi az oltárt jelképező kőre.
Két ilyen bebetonozott faoszlop hirdeti, az emlékmű magánterületen áll. (??) Néhány méterre, a bokrok között papír zsebkendők jelzik: az áhítatnál erősebb a szükség.
2012. július 18., szerda
Ezek mennek mostanában
Az ember órák hosszat gyomlálja a sövényt, s közben keresztül-kasul utazik az életén, arcok, események villannak fel, némelyiknél elidőzik, s nem is érti, hogyhogy 55, mikor nemrég...
Egy kísérlet részese, de lehet, hogy tárgya vagyok, nemigen akarok róla tudomást venni, de azért az agyam egy kis fiókjában ott ez a tudás, ám úgy cselekszem, mintha nem is lenne kísérlet.
Ahová középiskolába jártam, a bejárati ajtó fölött ki volt írva: "Utazókat, ügynököket nem fogadunk." Erre gondoltam ma, amikor két ifjú hölgy azzal állított be hozzám, hogy az ország összes élményfürdőjébe féláron vehetek a kollégáimnak nyárra / vehetnek a kollégáim belépőt, milyen fantasztikus lehetőség, a szomszéd település iskolaigazgatója is hogy örült... Beletartozik-e ügynökökkel való csevegés a munkakörömbe? Szerintem nem. Meglehetősen ironikus és elutasító tudok ilyenkor lenni.
2012. július 15., vasárnap
2012. július 14., szombat
2012. július 12., csütörtök
Végre vége az agylágyító
hőségnek: ahogy múlik fölöttem az idő, egyre kevésbé bírom, ingerült leszek, ha
izzadok, nem tudok gondolkodni… 6 ml eső esett, reggel hűvös volt, szürke az
ég; hosszú nadrágot húztam, a pergolában ülve – itt ér a szél – délelőtt még B.
fürdőköpenyét is fölvettem.
A pergola… Újabban ez a kedvenc
hely. Tavaly a gyermek kizárólagos birodalma volt: a házilag kivitelezett
asztal és pad a sarokban, Nóra egész nyáron a földön ülve babázott, többnyire
egyedül, olykor barátnővel. Az idén két hónapja kinn a babaház, dobozban a bútorok,
Barbie-k, babaruhák – hozzájuk sem nyúl. Pedzegetem, hogy akkor talán rendezzük
be üldögélősnek… először tiltakozik, ragaszkodik a kizárólagossághoz, aztán
egyszer csak a játékok lekerülnek a pincébe. Azóta itt hűsölünk, itt írok…
Négy napig volt egy
vendéggyerekünk: szelíd, szolid, jól nevelt fiú. Bicikli, fürdés, uno, labda, kamaszos
vihogás, teljes egyetértés… Örülök, hogy Nórának fiúbarátai is vannak.
2012. július 7., szombat
Személyes felelő|sség/-tlenség
Hatalmi eszközöket személyes
elfogultságaik szolgálatába állító helyi politikusok nem érdekelnek. Majd a polisz
megbünteti őket. Vagy nem. (Minden tiszteletem Arany Jánosé, aki művei tanúsága
szerint hisz abban, hogy a bűnt bűnhődés követi. Vagy a költészetben valósítja
meg azt, amit a valóságból hiányol.)
Az az ember – mint ősidők óta létező típus – foglalkoztat, aki nélkül a
Szent István Gimnázium felszámolása nem történhetett volna meg.
Szakközépiskolában érettségizett,
általános iskolában (ált. isk. és gimnázium), majd szakközépiskolában tanított,
2008. május elsején úgy lett gimnáziumi (sőt: a fenntartó tervei szerint elit
gimnáziumi) igazgató, hogy nemcsak tanári, de tanulói tapasztalatai sem voltak
a gimnáziumi létről; abban az érettségi időszakban érettségiztetett először
(előző munkahelyén: a szakközépiskolában), kétszintű érettségivel pedig addig a
valóságban nem is találkozott. Mindez lényegtelen, ha a jelölt felkészült és
ennél fogva alkalmas.
Pályázata azonban, amelynek éppen
a felkészültséget kellett volna bizonyítani, elképesztő színvonalú (a következők
sem méltók az általa pályázott poszthoz), magyartanár létére tele számtalan s nem
csupán helyesírási hibával, ami nemcsak igazgatói, de szaktanári
felkészültségét is kérdésessé tette. (Közmondásossá vált védekezése: – A
helyesírás gyakran változik. – Igen, utoljára 1984-ben – mondta H.E. Tegyük
hozzá: a jelölt már ez alapján tanult írni.) Mindez kínos, de múló epizód lett volna (nem a
szavak embere, lehet, hogy jó történelemtanár, történelemből van egyetemi
végzettsége), ha kinevezése után bizonyítja, birtokában van bizonyos
képességeknek.
Semmilyen véleményező szervezet
(szülők, iskolaszék, diákönkormányzat, tantestület, alkalmazotti közösség) nem
támogatta, egyetlen tanár (szintén közmondásos: „erős 3%”) kivételével.
Megbízása kiszemelői találékonyságáról tanúskodik: pályázat útján 5 éves
megbízatás nyerhető el, de korábban a fenntartó azt kommunikálta, hogy ő bizony
elsőre nem ad 5 évet, ki kell próbálni az illetőt. Egyéves megbízatás viszont
csak pályázat nélkül és csak a tantestület tagjának volt adható. De megoldották
a problémát, nincs lehetetlen: A jelölt 5 éves megbízást kapott, majd másnap, a
következő év július 31-én érvénybe lépő hatállyal, lemondott 5 éves
megbízatásáról. Bonyolult? Dehogy: ’hülyének lenni állampolgári jog’.
Mindez múló epizód lett volna, ha
tévedünk, és a kinevezett igazgató tudott volna igazgatni: ha van fogalma a gimnázium működésének, létjogosultságának lényegéről, képes lett volna a
viszonyok feltérképezésére, az önálló helyzetértékelésre, ha jó emberismerő,
gyorsan tanul, megtalálja a tantestületen belül azokat, akik az intézmény
érdekében képesek segíteni a munkáját. Ehhez persze az kellett volna, hogy
komolyan higgye, amit a gyerekeknek nyilatkozott, hogy ti. egy hajóban evezünk,
egyáltalán: ha a gimnázium érdekelte volna.
Első tettével világossá tette
azonban, hogy nem egy 321 éves intézmény vezetőjének szegődött, hanem
végrehajtónak: májusban egy februári eseményre hivatkozva (amikor ő még egy
másik település iskolájában dolgozott) bizalomvesztés indokkal leváltotta mind
a négy munkaközösség-vezetőt. És ment minden a kijelölt úton… „Igazgatásának”
16. hónapjában fegyelmivel elbocsátott 7 (a tantestület negyedét) tanárt
(előtte fegyelmi vizsgálatot indított 22 ellen – majdnem a teljes tantestület–,
amihez egy tanulónk tragikus halála és az azt megelőző események csak ürügyül
szolgáltak), míg ugyanolyan vádpontok alapján másokat egy évig várakoztatott az
előmeneteli rendszerben, ismét másokkal kapcsolatban megszüntette a fegyelmi
eljárást. Többen azon a nyáron más iskolában kerestek állást maguknak, egy év
múlva létrejött az „elit” Szent Imre, újabb régi istvánosok váltak fölöslegessé
(miközben az általa 1 éve, fél éve fölvett tanároknak biztos helyük volt). A 2009-10-es tanévben elhagyta az intézményt
diákjainak mintegy harmada, a következő tanévben meghirdetett 60 hatosztályos
gimnáziumi férőhelyre huszonvalahányan jelentkeztek, egy osztály indult, az
idén pedig már egyhez sem volt elég a jelentkező. A négy év alatt negyedik
pályázatát író, ’tisztességgel helytálló’ ember negyedszerre nem nyert
igazgatói széket. Történelemtanárként dolgozik tovább az intézményben, a
történelmen kívül társadalomismeretet és etikát tanít – vannak, akik érzékelik
a tananyag és az emberi/szakmai hitelesség disszonanciáját (l. 5 megjegyzés).
Négyéves igazgatói pályafutása után oda került-e, ahová
való? Első pályázata kapcsán megfogalmazta: ki akarja próbálni, milyen egy intézményt igazgatni. Kipróbálta – már amit ezek szerint ő az igazgatáson ért. Gimnáziumigazgató akart lenni – már nem az. Szakközépiskolából jött el – a
néhány kifutó gimnáziumi osztályt leszámítva, szakközépiskolában van. Aki
olvasta pályázatait, hallotta akár egyszer is igazgatóként beszélni, akinek a
kezébe akadt pl. ez a nyilatkozata, tudja, mit tartson szakmai presztízséről.
Tizenkét tanárral szemben vesztett pert – na persze nem ő, hanem az iskola, ő
„csak” az intézmény törvényes képviselője volt. Csakhogy a tetteket, amelyek
egy több évszázados gimnázium tönkretételéhez vezettek, nem az elvont főnévben megjelölt birtokos, hanem
a "birtok", az intézményvezető hajtotta végre. Kaphatott bármilyen tanácsot, támaszthattak bármilyen elvárást, utasíthatták direkt vagy indirekt módon – mindegy: a döntés
az ő kezében volt. Nincs, nem lehet felmentés (nem az életéről volt szó). Hogy ő ebből mit érzékel, más kérdés.
Úgy hírlik, már igazgatóként (is)
állatokat tartott, egy helyi szállodából hordta/hordja nekik a moslékot. Nem
kifejezetten értelmiségi foglalatosság, de a munka nem szégyen, a gyarapodni
akarás sem. Lehet, itt kisebb a felelősség… Lehet, hogy megvan hozzá a
szaktudás… Nem mellesleg: biztos, hogy az állattartó saját kontójára dönt. A személyes
felelősség/felelőtlenség azonnal érzékelhető.
2012. július 6., péntek
Az idő 3.
A gyermek egymás mellé tett
igazolványképein nézni az idő múlását. Sárga-sötétkék plüss felső, aranyszőke,
rövid haj, gombszemek, kerek pofi, összeszorított száj… Még nincs egyéves.
Frufrus, copfos hajas baba, gombszemek, félig elnyílt száj… hároméves. Már
nincs frufru, állcsontig ér a haj, még szőke, de sokat sötétedett, a félszeg
mosolyban kilátszik két szabálytan fogacska… az első diákigazolványba készült
fotó; a másodikon a haja lófarokban, a tekintetéből eltűnt a tétovaság. Fekete-fehér kép: hosszú copf, az első,
ovális szemüveg… negyedikes. Vállig érő, oldalt elválasztott, sötétszőke haj,
az arc arányában kisebbnek látszó, kicsit összehúzott szem, a második,
szögletes szemüveg, a teljes mosolyban kivillanó ferde felső fogsor… ötödikes.
A kéthetes útlevélképen a majd’ tizenhárom éves Nóra: hosszú, leengedett haj (a
tisztviselő leparancsolta a hajpántot), komolyság…
Szeptembertől gimnazista. Sosem gondoltam, hogy az iskolavárosból ingázni kényszerül. A lehetőségek meghatározták a választást. (Hála a poliszért minden elkövető politikusoknak.) No, meg azok a fránya elvek.
2012. július 5., csütörtök
Az idő 2.
Gyerekkoromban alig vártam, hogy
nagyanyáméknál kiköltözzünk a nyári konyhába. Tágasság, fény. Aztán ősszel alig
vártam, hogy újra a téli konyhában legyünk. Kicsi, meghitt, ablaka a verandára
néz, sötét és meleg.
A befagyott patak... jégpályát
csúszkálunk ki rajta… nem vagyok sem bátor, sem ügyes. A zajló, tejeskávé színű
patak… állok a lélekvesztőn, s kétségbeesetten nézem, hogy úszik tova a fél pár
kesztyűm. A nyári patak… alig van benne víz… Hársasék beton támfalánál kimélyítjük,
hogy fürödhessünk.
Az alkonyat a konyhaablakból, a
Nap, ahogy az évszakok függvényében a
Bazilika vagy a túloldali fennsík különböző pontjai mögött tűnik el… Tudni,
hogy melyik pontról indul visszafelé. Tudni, hogy honnan érkező viharfelhőből lesz
eső…
Állandóság a változásban.
Otthon lenni és itthon lenni.
Kétlaki életet élni. Várni, hogy kiköltözz, s már nem várni, hogy beköltözz. De
ha menni kell, rácsodálkozni, hogy jó ott is: a magadra formált lakás vár, egy
másik állandóság.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)