2012. július 30., hétfő

Lembergi részletek

Ilyen szépséges (a reformkorra emlékeztető) ruhában sétáló lányokkal találkoztunk a belvárosban: perecet árultak. Mindig későn vettem észre őket – az esernyő alól nem láttam távolabbra –, így szemből nem készült fotó.




2012. július 29., vasárnap

Konstancia

A nyolcvanas évek első felében Szabó Magda IV. Béláról szóló drámatrilógiájának a Madách Színházban volt az ősbemutatója, a darabokat Lengyel György állította színpadra. A meráni fiút nem láttam (a bemutató idején még Debrecenben voltam egyetemista), de A csatát és a Béla királyt igen, ez utóbbit kétszer is (néhány szerepet kettős szereposztásban játszottak, pl. Laszkarisz Máriát Sunyovszky Szilvia és Bencze Ilona). Annak idején a színművek a Rivaldában jelentek meg, aztán a trilógiát egybefoglalva könyvalakban is kiadták. Nem a történelmi tanulmányaimból, hanem ezekből a drámákból emlékeztem IV. Béla országépítő munkájára. Lembergben járva, amikor Tamás a város nevének eredetéről beszélt,  Béla egyik lányának, Konstanciának a férjét, Leót említette (Leó – лев – Lvov – Lwów), s beugrott az alábbi jelenet.

2012. július 28., szombat

A lavas

Örményországban ettem: ez egy lapos, kenyértésztából készült nagy, kerek, lángosszerű valami, amit ott kenyér gyanánt boltban is árulnak. Erre gondoltam, amikor T. azt mondta, hogy reggelire egy kis örmény kávézóban lavast és kvaszt fogunk kapni. Aztán kiderült, hogy sokféle lavas van, ill. hogy tágabb értelemben a lavas egy speciális tésztafélét jelenthet.

Reggelire egy rétestészta vékonyságú lavasba hús, zöldségek, néhány szem nagyon vékony rósejbni volt csomagolva, a lavas nyitott végén az ízkavalkád végső elemeként fokhagymás tejfölbe tunkolt salátalevél lógott ki. Az ételt alufóliába csomagolva szolgálták fel.


A meglátogatottak közül nekem legjobban tetsző kávéház/étterem a Petróleumlámpa kávéház (részletek és sok fotó itt).


 Ez az az épület: lenn és az első emeleti ablakban a petróleumlámpa feltalálóinak szobra.


Az üvegezett tetőteraszon ettünk. Íme a kilátás egy részlete. (Jó lenne látni a havas háztetőket is.)


A gyermek lavast eszik, fokhagymás-tejfölös szószba mártogatja. Az étel neve (idemásolom angolul a kétnyelvű étlapról): Lavash flat bread crispy chips. 


Ez volt az én ebédem (délelőtti cukrászdázás után): sajttal töltött lavas, mustáros-tejfölös szósszal. Finom barna sört ittam hozzá.



Ezt most találtam: tudományos igényű néprajzi cikk a lavasról.

2012. július 27., péntek

Csokoládé

Nagy édességimádó vagyok, a csokoládén túl a tortákat, a krémes süteményeket szeretem. Anno, moszkvai tartózkodásom során naponta megfordultam a булочная-ban, ahol kenyér és pékárun kívül конфеты-t is (ez magyarországi értelemben vett, szemenként csomagolt bonbon) árultak, napi 20 dkg volt az adagom. A Красный мак és Белочка már nagyon jó minőségű volt, a Кара-Кум jelentette a csúcsot (’89-ben, amikor utoljára Moszkvában jártam, hosszas keresés után a Речной вокзал közelében találtam), hónap végén, ösztöndíj fogytán Батончики-re futotta.

Kíváncsi voltam, Lembergben most van-e конфеты. Jelentem, van. Az általam ismert fajtákból most is árulnak Кара-Кум-ot, bár emlékeim szerint régen intenzívebb volt az íze; a gyengébb minőségűek közül találtunk Ромашка-t, s a gyermek kedvéért vettünk Коровка-t, ezt itthon lengyel tejkaramellaként ismerjük.



Jártunk cukrászdában is. Ez itt például egy exkluzív hely, monarchiabeli, kézzel írt süteményreceptek, süteményesvillák, kávéskanalak vannak bekeretezve a falon, a Monarchia idejéből származó receptek alapján készült süteményeket kínálnak. Nem olcsón: három szelet tortáért 86 hrivnyát (forintban –szor kb. 33) fizettünk. Ki van írva, hogy 100 grammnak mennyi az ára (általában 15-16 hrivnya), de miután itthon az ár szeletre vonatkozik, eszünkbe sem jutott, hogy itt levágják és mérik a szeletet. (Zsovkvában egyébként – 30-40 km Lembergtől –  7-8 hrivnya 100 gr. S ha már az áraknál tartunk: 100 gr Кара-Кум 6,5 hrivnya.)




Ez a hely pedig az egykori Sztuka kávéház nevét viszi tovább: a belső tér nagyon hangulatos, a kávé és a kakaó is finom. (A kávéházról informatívan itt.)


2012. július 26., csütörtök

Úton

Kiváló út vezet Lembergbe. Tamás mondja, hogy a moszkvai olimpiára építették, addig az a keskeny, rossz minőségű út kötötte össze a két országot, amelyikre Verecke miatt tértünk le.


A határon odafelé egy óra tíz perc, visszafelé 45 percig tart az ellenőrzés. – Szerencsénk van – mondja T. De mintha időutazáson lennénk: várunk, a sofőr és T. – „Кто ваш старший?” – elmegy, visszajön, elmegy, visszajön… A határőr beáll a busz ajtajába, keresztnéven szólítva ellenőrzi, hogy mi vagyunk-e mi. A bélelt útlevélről szóló hírek az urban legends kategóriájába tartoznak, hiszen háromnyelvű felirat figyelmeztet ilyesfajta próbálkozások jogkövetkezményeire.


A határtól nem messze az ablakból fotózom Munkács várát.

Anno, amikor a Tiszával utaztam az egykori Szovjetunióba, hajnal táján értünk a Kárpátokba, s évszaktól függően láttuk vagy nem a hegyeket. Most megadatott…




 

Pihenő

Az útról is látható templomépítési hullám szemtanúi vagyunk. Salamon töke fényességű kupolák emlékeztetnek propaganda és valóság kapcsolatára.



2012. július 25., szerda

Az örömmunkás


Csak a nick-nevét ismerem: Studiolum. No, meg a blogját: hihetetlen felkészültségről tanúskodó, különös világról tudósító, érzékletes stílusban megírt, sok fotóval illusztrált posztjait.

Negyed hatkor indulunk itthonról, Áront felvesszük Szentendrén, ő viszi haza a kocsit, s majd jön is értünk. Fél hétkor a Hősök terén vagyunk, várunk. Sok a turistabusz, gyülekeznek a csoportok. – Na, itt van Tamás – mondja a férjem. Egy borvörös, bő nadrágban, hasonló színű ingben lévő férfira mutat. Ő Studiolum. Egy magas, barna nő érkezik vele, a buszon, amikor mindenki bemutatja önmagát, kiderül, hogy Catherine francia történészprofesszor. S lassan összegyűlik a csapat. Tizennégyen utazunk, ketten Berlinből érkeznek, s Lembergben csatlakoznak hozzánk.

Az idővel nincs szerencsénk: ott-tartózkodásunk legnagyobb része alatt esik (szakad, szemerkél, szitál, lajhog…). S Tamás mondja, mutatja, javasolja… megszervezi, átszervezi… reggeltől estig. Szavai nyomán megelevenedik a múlt – a lengyeleké, a zsidóké, az örményeké, a magyaroké, az ukránoké –, az egymásra rétegződött korokból előlép hol egy király, hol egy borkereskedő, hol egy patikus, hol egy matematikus; hol egy tömeggyilkos, hol egy áldozat… Járunk templomról templomra, utcáról utcára, megyünk skanzenba, temetőbe, elsétálunk egy haláltábor kerítése mentén… Monarchiabeli süteményt eszünk, szoljánkát, borscsot, lavast… Klezmert hallgatunk… Tamás derűs, mosolygós, közvetlen és fáradhatatlan. Mint a tenyerét, ismeri Lemberget. Azt, ami Lemberg volt; azt, ami Lviv ma.

Közben megtudjuk róla, hogy 20 és 30 éves kora között sokat vezetett, többnyire olaszokat, hogy dolgozott a műemlékvédelemben, hogy tanított a CEU-n, hogy különös nyelveken beszél, hogy kéziratokat gyűjt és dolgoz fel, hogy ruháit maga varrja, hogy jól főz… Azt hiszem, olyan ember, aki addig csinál valamit, míg örömét leli benne. Most először vitt maga szervezte csoportot, maga szervezte programmal, maga által felfedezett városba. Ha van örömzene, akkor van örömmunka. Studiolum irigylésre méltó ember.

2012. július 24., kedd

"Verecke híres útján jöttem én..."

Az idén jobbára itthon nyaralunk, de egy rövid utazás is megadatott. Studiolum turisták/magyarok által fel nem fedezett városba invitálta az érdeklődőket. Erről az útról szólnak a következő posztok, de nem tartom az időrendet.

***

A vereckei emlékművet is látni szeretnénk, T. megszólít egy öregembert, jó-e az irány. Jó, aztán megkérdezi, elvinnénk-e. Hát persze. Vesekő eltávolítására alkalmas buszozás után megérkezünk.


 Az út mentén ez a gyönyörű növény díszlik.



Íme az emlékmű. Itt a története. A köveken lemosott festék nyomai, itt-ott megbontott malter, hiányzó burkolóanyag...






Lélegzetelállító a kilátás.



Az emlékezés koszorúi szétszórva. A gyermek friss szegfűket talál a lépcső mentén, összeszedi s visszaviszi az oltárt jelképező kőre.



Két ilyen bebetonozott faoszlop hirdeti, az emlékmű magánterületen áll. (??) Néhány méterre, a bokrok között papír zsebkendők jelzik: az áhítatnál erősebb a szükség.

2012. július 18., szerda

Ezek mennek mostanában

Az ember órák hosszat gyomlálja a sövényt, s közben keresztül-kasul utazik az életén, arcok, események villannak fel, némelyiknél elidőzik, s nem is érti, hogyhogy 55, mikor nemrég...

Egy kísérlet részese, de lehet, hogy tárgya vagyok, nemigen akarok róla tudomást venni, de azért az agyam egy kis fiókjában ott ez a tudás, ám úgy cselekszem, mintha nem is lenne kísérlet.

Ahová középiskolába jártam, a bejárati ajtó fölött ki volt írva: "Utazókat, ügynököket nem fogadunk." Erre gondoltam ma, amikor két ifjú hölgy azzal állított be hozzám, hogy az ország összes élményfürdőjébe féláron vehetek a kollégáimnak nyárra / vehetnek a kollégáim belépőt, milyen fantasztikus lehetőség, a szomszéd település iskolaigazgatója is hogy örült... Beletartozik-e ügynökökkel való csevegés a munkakörömbe? Szerintem nem. Meglehetősen ironikus és elutasító tudok ilyenkor lenni.

2012. július 14., szombat

Bíborban, bársonyban...
Bimbózik, virágzik, hervad








Az ólomvirág
Tarkában
Kúszik, de még nem virágzik a hajnalka.
Kék-sárga-fehér kompozíció







A liliom már csak emlék.

Harmadik napja nem kell locsolni, estére megérkezik az eső. Most újra dörög.

2012. július 12., csütörtök

Végre vége az agylágyító hőségnek: ahogy múlik fölöttem az idő, egyre kevésbé bírom, ingerült leszek, ha izzadok, nem tudok gondolkodni… 6 ml eső esett, reggel hűvös volt, szürke az ég; hosszú nadrágot húztam, a pergolában ülve – itt ér a szél – délelőtt még B. fürdőköpenyét is fölvettem.

A pergola… Újabban ez a kedvenc hely. Tavaly a gyermek kizárólagos birodalma volt: a házilag kivitelezett asztal és pad a sarokban, Nóra egész nyáron a földön ülve babázott, többnyire egyedül, olykor barátnővel. Az idén két hónapja kinn a babaház, dobozban a bútorok, Barbie-k, babaruhák – hozzájuk sem nyúl. Pedzegetem, hogy akkor talán rendezzük be üldögélősnek… először tiltakozik, ragaszkodik a kizárólagossághoz, aztán egyszer csak a játékok lekerülnek a pincébe. Azóta itt hűsölünk, itt írok…


Négy napig volt egy vendéggyerekünk: szelíd, szolid, jól nevelt fiú. Bicikli, fürdés, uno, labda, kamaszos vihogás, teljes egyetértés… Örülök, hogy Nórának fiúbarátai is vannak.

2012. július 7., szombat

Személyes felelő|sség/-tlenség


Hatalmi eszközöket személyes elfogultságaik szolgálatába állító helyi politikusok nem érdekelnek. Majd a polisz megbünteti őket. Vagy nem. (Minden tiszteletem Arany Jánosé, aki művei tanúsága szerint hisz abban, hogy a bűnt bűnhődés követi. Vagy a költészetben valósítja meg azt, amit a valóságból hiányol.)

Az az ember – mint ősidők óta létező típus – foglalkoztat, aki nélkül a Szent István Gimnázium felszámolása nem történhetett volna meg.

Szakközépiskolában érettségizett, általános iskolában (ált. isk. és gimnázium), majd szakközépiskolában tanított, 2008. május elsején úgy lett gimnáziumi (sőt: a fenntartó tervei szerint elit gimnáziumi) igazgató, hogy nemcsak tanári, de tanulói tapasztalatai sem voltak a gimnáziumi létről; abban az érettségi időszakban érettségiztetett először (előző munkahelyén: a szakközépiskolában), kétszintű érettségivel pedig addig a valóságban nem is találkozott. Mindez lényegtelen, ha a jelölt felkészült és ennél fogva alkalmas.

Pályázata azonban, amelynek éppen a felkészültséget kellett volna bizonyítani, elképesztő színvonalú (a következők sem méltók az általa pályázott poszthoz), magyartanár létére tele számtalan s nem csupán helyesírási hibával, ami nemcsak igazgatói, de szaktanári felkészültségét is kérdésessé tette. (Közmondásossá vált védekezése: – A helyesírás gyakran változik. ­– Igen, utoljára 1984-ben – mondta H.E. Tegyük hozzá: a jelölt már ez alapján tanult írni.)  Mindez kínos, de múló epizód lett volna (nem a szavak embere, lehet, hogy jó történelemtanár, történelemből van egyetemi végzettsége), ha kinevezése után bizonyítja, birtokában van bizonyos képességeknek.

Semmilyen véleményező szervezet (szülők, iskolaszék, diákönkormányzat, tantestület, alkalmazotti közösség) nem támogatta, egyetlen tanár (szintén közmondásos: „erős 3%”) kivételével. Megbízása kiszemelői találékonyságáról tanúskodik: pályázat útján 5 éves megbízatás nyerhető el, de korábban a fenntartó azt kommunikálta, hogy ő bizony elsőre nem ad 5 évet, ki kell próbálni az illetőt. Egyéves megbízatás viszont csak pályázat nélkül és csak a tantestület tagjának volt adható. De megoldották a problémát, nincs lehetetlen: A jelölt 5 éves megbízást kapott, majd másnap, a következő év július 31-én érvénybe lépő hatállyal, lemondott 5 éves megbízatásáról. Bonyolult? Dehogy: ’hülyének lenni állampolgári jog’.

Mindez múló epizód lett volna, ha tévedünk, és a kinevezett igazgató tudott volna igazgatni: ha van fogalma a gimnázium működésének, létjogosultságának lényegéről, képes lett volna a viszonyok feltérképezésére, az önálló helyzetértékelésre, ha jó emberismerő, gyorsan tanul, megtalálja a tantestületen belül azokat, akik az intézmény érdekében képesek segíteni a munkáját. Ehhez persze az kellett volna, hogy komolyan higgye, amit a gyerekeknek nyilatkozott, hogy ti. egy hajóban evezünk, egyáltalán: ha a gimnázium érdekelte volna.

Első tettével világossá tette azonban, hogy nem egy 321 éves intézmény vezetőjének szegődött, hanem végrehajtónak: májusban egy februári eseményre hivatkozva (amikor ő még egy másik település iskolájában dolgozott) bizalomvesztés indokkal leváltotta mind a négy munkaközösség-vezetőt. És ment minden a kijelölt úton… „Igazgatásának” 16. hónapjában fegyelmivel elbocsátott 7 (a tantestület negyedét) tanárt (előtte fegyelmi vizsgálatot indított 22 ellen – majdnem a teljes tantestület–, amihez egy tanulónk tragikus halála és az azt megelőző események csak ürügyül szolgáltak), míg ugyanolyan vádpontok alapján másokat egy évig várakoztatott az előmeneteli rendszerben, ismét másokkal kapcsolatban megszüntette a fegyelmi eljárást. Többen azon a nyáron más iskolában kerestek állást maguknak, egy év múlva létrejött az „elit” Szent Imre, újabb régi istvánosok váltak fölöslegessé (miközben az általa 1 éve, fél éve fölvett tanároknak biztos helyük volt).  A 2009-10-es tanévben elhagyta az intézményt diákjainak mintegy harmada, a következő tanévben meghirdetett 60 hatosztályos gimnáziumi férőhelyre huszonvalahányan jelentkeztek, egy osztály indult, az idén pedig már egyhez sem volt elég a jelentkező. A négy év alatt negyedik pályázatát író, ’tisztességgel helytálló’ ember negyedszerre nem nyert igazgatói széket. Történelemtanárként dolgozik tovább az intézményben, a történelmen kívül társadalomismeretet és etikát tanít – vannak, akik érzékelik a tananyag és az emberi/szakmai hitelesség disszonanciáját (l. 5 megjegyzés). 

Négyéves igazgatói pályafutása után oda került-e, ahová való? Első pályázata kapcsán megfogalmazta: ki akarja próbálni, milyen egy intézményt igazgatni. Kipróbálta – már amit ezek szerint ő az igazgatáson ért. Gimnáziumigazgató akart lenni – már nem az. Szakközépiskolából jött el – a néhány kifutó gimnáziumi osztályt leszámítva, szakközépiskolában van. Aki olvasta pályázatait, hallotta akár egyszer is igazgatóként beszélni, akinek a kezébe akadt pl. ez a nyilatkozata, tudja, mit tartson szakmai presztízséről. Tizenkét tanárral szemben vesztett pert – na persze nem ő, hanem az iskola, ő „csak” az intézmény törvényes képviselője volt. Csakhogy a tetteket, amelyek egy több évszázados gimnázium tönkretételéhez vezettek, nem az elvont főnévben megjelölt birtokos, hanem a "birtok", az intézményvezető hajtotta végre. Kaphatott bármilyen tanácsot, támaszthattak bármilyen elvárást, utasíthatták direkt vagy indirekt módon – mindegy: a döntés az ő kezében volt. Nincs, nem lehet felmentés (nem az életéről volt szó). Hogy ő ebből mit érzékel, más kérdés.

Úgy hírlik, már igazgatóként (is) állatokat tartott, egy helyi szállodából hordta/hordja nekik a moslékot. Nem kifejezetten értelmiségi foglalatosság, de a munka nem szégyen, a gyarapodni akarás sem. Lehet, itt kisebb a felelősség… Lehet, hogy megvan hozzá a szaktudás… Nem mellesleg: biztos, hogy az állattartó saját kontójára dönt. A személyes felelősség/felelőtlenség azonnal érzékelhető.

2012. július 6., péntek

Az idő 3.

A gyermek egymás mellé tett igazolványképein nézni az idő múlását. Sárga-sötétkék plüss felső, aranyszőke, rövid haj, gombszemek, kerek pofi, összeszorított száj… Még nincs egyéves. Frufrus, copfos hajas baba, gombszemek, félig elnyílt száj… hároméves. Már nincs frufru, állcsontig ér a haj, még szőke, de sokat sötétedett, a félszeg mosolyban kilátszik két szabálytan fogacska… az első diákigazolványba készült fotó; a másodikon a haja lófarokban, a tekintetéből eltűnt a tétovaság.  Fekete-fehér kép: hosszú copf, az első, ovális szemüveg… negyedikes. Vállig érő, oldalt elválasztott, sötétszőke haj, az arc arányában kisebbnek látszó, kicsit összehúzott szem, a második, szögletes szemüveg, a teljes mosolyban kivillanó ferde felső fogsor… ötödikes. A kéthetes útlevélképen a majd’ tizenhárom éves Nóra: hosszú, leengedett haj (a tisztviselő leparancsolta a hajpántot), komolyság… 

Szeptembertől gimnazista. Sosem gondoltam, hogy az iskolavárosból ingázni kényszerül. A lehetőségek meghatározták a választást. (Hála a poliszért minden elkövető politikusoknak.) No, meg azok a fránya elvek.
 


Az idő... avagy az etetőszék új élete

2012. július 5., csütörtök

Coffee time

Az élet habos oldala

Az idő 2.

Gyerekkoromban alig vártam, hogy nagyanyáméknál kiköltözzünk a nyári konyhába. Tágasság, fény. Aztán ősszel alig vártam, hogy újra a téli konyhában legyünk. Kicsi, meghitt, ablaka a verandára néz, sötét és meleg.

A befagyott patak... jégpályát csúszkálunk ki rajta… nem vagyok sem bátor, sem ügyes. A zajló, tejeskávé színű patak… állok a lélekvesztőn, s kétségbeesetten nézem, hogy úszik tova a fél pár kesztyűm. A nyári patak… alig van benne víz… Hársasék beton támfalánál kimélyítjük, hogy fürödhessünk.

Az alkonyat a konyhaablakból, a Nap, ahogy az évszakok függvényében  a Bazilika vagy a túloldali fennsík különböző pontjai mögött tűnik el… Tudni, hogy melyik pontról indul visszafelé. Tudni, hogy honnan érkező viharfelhőből lesz eső…

Állandóság a változásban.

Otthon lenni és itthon lenni. Kétlaki életet élni. Várni, hogy kiköltözz, s már nem várni, hogy beköltözz. De ha menni kell, rácsodálkozni, hogy jó ott is: a magadra formált lakás vár, egy másik állandóság.