2014. április 27., vasárnap
Vasárnapi vers
Orbán Ottó: Azután – a kilencvenes évek
A parlamentben a száztíz kilós Vasvári Pál
horpadt bádogként mennydörög, s robajával fölzavarja a sárkányt,
mely lángnyelvének ostorával vág rendet rögeszméink között...
A száz éves recept, hogy megfőzzük a fekete levest:
ha nincs elég eszünk, jöjjön a szenvedély!
A szabadság törékeny óraszerkezet,
össze- és szétszerelnünk egy élet kevés,
összetörnünk elég egy pillanat.
Most, hogy Vas István is meghalt, kivel beszéljek erről?
Barátaim és volt barátaim a hatalom szédületében,
fülükbe forró ólmot öntött küldetésük tudata,
szemüket kitolta a gőg –
egymásba fogódzunk, mint Breughel képén a vigyorgó nyomorultak,
s vak vezet világtalant, imbolygunk a régi szakadék felé.
(A fotó forrása itt.)
2014. április 25., péntek
Gratulálunk!
"Hiller István volt szocialista oktatási és kulturális miniszter
lapunknak azt mondta: nem örül neki, de tudomásul veszi, hogy a
bizottság élére jobbikos politikus kerül. Hozzátette: bár kapott
ajánlatot arra, hogy ő vezesse a testületet, nem ért egyet az új
struktúrával, amelyben jelentéktelen lesz a szakbizottságok szerepe..."
Gratulálunk.
"... az LMP
pedig a fenntartható fejlődéssel foglalkozó testület irányítását. Az
ökopárt egyébként közölte: különvéleményt fűznek a megállapodáshoz,
részben ..., részben mert nem értenek egyet bizottságok
elnevezésével."
Gratulálunk.
"Mesterházy Attila MSZP-elnök elfogadhatónak nevezte a bizottsági
struktúrát, és közölte, a két elnöki mellett nyolc alelnöki pozíciót
kaptak, ez pedig több annál, mint amire számítottak."
Gratulálunk.
"... a Jobbiké lett a kulturális és a vállalkozásfejlesztési bizottság.
Utóbbihoz tartoznak a munkaügyek is – az ellenzék ugyanis kifogásolta,
hogy a foglalkoztatáspolitikát a gazdasági bizottság alá sorolják be –,
míg előbbihez az oktatás."
GRATULÁLUNK.
(A cikk.)
2014. április 20., vasárnap
Húsvétvasárnap
Ül az ember a teraszon,
pötyög a klaviatúrán (lamentál, morfondírozik), hallgatja a tetőn doboló esőt
(már második „versiben” kezd neki, ahogy nagyanyám mondta), a csatornán zubog ki
a víz, dél felől szikrázó kék ég bújik ki a vattacukor-felhők mögül,
északnyugaton borult, mögöttem a virágládában már üti ki a fejét a hajnalka, a
kutya a vackán pihen, néha a székem mellé áll egy kis simogatásra, megállás
nélkül mondják a madarak, az ember lánya forró kakaót hoz… Csak az a nyomás a
tudatban, az kelt fel hajnalonta.
Vasárnapi vers
Nemes Nagy Ágnes: Én láttam ezt
Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.
Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.
Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.
(A kép innen.)
2014. április 19., szombat
Nagyszombaton
Ünnep van, lesz
mindjárt – egy kis megállást engedélyezek magamnak. (Portfóliót írok. Most
éppen óravázlatokat – diplomák, szakvizsgák után, tanári működésem 33. évében –
mint ötödéves koromban. Elképzelem az orvost – aki főorvos volt, aztán egyszer arra
ébredt, hogy most orvos, s portfóliót kell írnia, hogy újra főorvos legyen, feltéve,
ha majd egy arra felkészített és kijelölt testület érdemesnek tartja –, amint
leírja a naponta végrehajtott operációt lépésről lépésre, percekre osztva,
s reflexiót is fűz hozzá, indokolva, mit miért csinál.)
Arra gondolok, hogy a
legszebb és legbensőségesebb húsvétot hat évvel ezelőtt, Krakkóban éltem meg. Betévedtünk
az Alchimiába, Bach szólt, duruzsoló nemzetközi közönség hörpölte a téli
tavaszban a teát, kávét, sört. Másnap a feltámadás napját ünnepelték a
katolikus lengyelek, kosárkával vonultak templomba és templomból, megteltek a
kávéházak teraszai…
Lesz-e valaha idő a
fontosra, lesz-e valaha vége a folytonos muszájnak… Lenyúlok a földre az ágyam
mellé, fölemelem A mélypont ünnepélyét,
s ott nyitom ki Pilinszkyt, hogy: Krakkó. Nincs bennem hajlam a miszticizmusra,
nem látok benne sugallatot – elolvasom.
„Krakkó
szép. Nem lehet kimeríteni, és nem
lehet eltévedni benne. Szeszélyesen kanyargó utcácskáit nyugodt és hatalmas
vonzással fogja egybe a város főtere, mely épp zártságával hasonlít a nyílt
tengerre, szépségének szabadságában. Bolyongása során az idegen nyugodtan
választhatja útikalauzul magát e szépséget. Akkor szabadon járhatja a várost,
nem tévedhet el benne.
A
Főtér. Itt van a híres Mária-templom,
melyben Veit Stoss páratlan remeke, a világ legszebb faragott oltára áll.
Valóban a legszebb. Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas
szárnyasoltár: e pillanat a nagy drámák kathartikus kitárulását idézi. A szimbólum
szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság
nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit
újra meg kell találnunk.”
Aztán felütöm a kötetet
még sok helyen. Végül úgy döntök: ez volt a fontos, mára elég a muszájból, és
lekapcsolom a villanyt.
2014. április 13., vasárnap
Vasárnapi vers
Múlt vasárnap a Katonában voltunk, az Illaberek c. előadást néztük meg. A darab végén, egy iskolai évzáró keretében egy kisfiú mondja el az alábbi verset. (Ajánlom nemcsak az előadást, hanem a megadott linken elérhető interjúkat, kritikákat is.)
Kiss Judit Ágnes: Szó
Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,
Míg annyi jóval van tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.
Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?
(A vers innen.)
(A kép innen.)
2014. április 11., péntek
József Attila születésnapján
Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma –
költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és
csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el
nem vehet tőle.
Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb
és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és
a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért
vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz
irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi prózái, mint Adynak; nem
ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig
megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval,
Jézuséval.
Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.
(József Attila emlékkönyvébe)
Pilinszky János írta ezeket a sorokat 1962-ben. Változott valami?
2014. április 8., kedd
2014. április 6., vasárnap
Vasárnapi vers
Petri György: Hírösszefoglaló
Mint lépcsőzugban a pormacska:
gyűlik puhán a korszak mocska.
(A kép innen.)
Mint lépcsőzugban a pormacska:
gyűlik puhán a korszak mocska.
(A kép innen.)
2014. április 3., csütörtök
A kertben
A magány valójában az a helyzet, amikor időt hagyunk magunknak arra, hogy egyszerűen csak hagyjuk az elménket vándorolni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)