Túrázás

 

Reggel fölkelsz, több napi ború után végre süt a nap ‒ menni kell. Délelőtt nagy pelyhekben havazni kezd ‒ menni kell. Van, amikor így, spontán: túrázás szempontjából szerencsés helyen lakom. Van, amikor hetekkel korábban tudom: ekkor és ekkor egy csapattal indulok.

Nem volt ez így mindig ‒ bár minél jobban stresszelt a munka, annál jobban vágytam arra, hogy a szél, a nap, a fizikai fáradtság átmossa az agyam. Aztán eljött a szabadság ideje ‒ először csak a rendszeresség érdekelt: gyalogolni minden áldott nap. Aztán: gyerünk a környékbeli erdőkbe. Aztán: menjünk távolabb. Legyünk kinn néhány órát, aztán egész nap, majd napokat. És kialakul a belső késztetés: látni azt a völgyet, hegyet, patakot másik évszakban is. És ráébredsz: életed immár fontos részévé vált a túrázás, és átstrukturálod a tevékenységeid, megváltoztatod a fontossági sorrendet. Lehetőséget adsz magadnak új szépségek befogadására, hegyek-völgyek-növények nevét tanulod meg, új kapcsolatokra teszel szert, a „megcsináltam”-érzés növeli az önbecsülésed, jót tesz a fizikai és mentális egészségednek…

Számomra a legfontosabb hozadék: kitágul a világ, a tér és idő érzete, megváltoznak a hangsúlyok, átélem, hogy része vagyok az egésznek.

„… köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák

és lombok, fák, füvek.”

  

(I.m. Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek)

Útközben

35 fok körüli hőséget ígértek aznapra, a táv első felén egy alig több mint 400 fős településre, Kétbodonyba érkeztünk. Nem reméltük, hogy vasárnap bármi nyitva legyen, egyáltalán, hogy legalább egy kocsma legyen, hiszen a négyszer akkora Bercelen, ahonnan indultunk, a pékség délután 3-kor (?!), az étterem délben nyitott ‒ friss pékáru nélkül persze megoldottuk, egyre melegebb innivalónk is volt.

Ám Kétbodonyban nyitva tartó üzlet is, kocsma is volt ‒ jobb minőségű és alacsonyabb árú sör, mint Bercelen a panzióban, erőt adott a következő tizen… kilométerhez. De Kétbodony nem csak ezért emlékezetes.

A fedett teraszon kortyoltam a hideg sört, ide, az árnyékba húzódott be egy roma férfi. Szóba elegyedtünk. Hogy megvárja a buszt, Romhányba megy, nem gyalogol ebben a hőségben… De hisz az 2 és fél kilométer, a busz egy óra múlva jön… Nem siet, megvárja, mi is azt várjuk? Nem, mi Alsópetényig megyünk, de gyalog… Gyalog?! Ad pénzt, fogadjuk el, tegezzem, anyja lehetnék…mit hozzon nekünk…

*** 

Egy börzsönyi kis faluban hagyom a kocsit, busszal megyek tovább a túrám kiindulópontjához.  Egy magam korabeli asszony várakozik még, az édesanyját megy meglátogatni az idősek otthonában. Muszáj volt beadni, ő hónapokig kórházban volt Vácon, fizetett valakit, aki ezalatt gondozta, de az asszony elfáradt, kért két hét szabadságot… Nem tudott mit csinálni, a kórházból próbált intézkedni, a testvére nem vállalta (át) a gondozást… Azóta a mama az otthonban van, nemigen tud magáról, tavaszra lenne 90. Hogy mi van a nyugdíjával, hogy mit fog örökölni… ez foglalkoztatja a testvért.

Nincsenek haragban, beszélnek, az otthonba a testvér is be-bemegy.

***

Egy líraian szép arcú fiatal pár ül velem szemben a metrón. A lány ölében egy vászonszatyor, megigazítja. Если не сейчас, то когда? ‒ olvasom. A fiún kötött sapka, kék-sárga széles csíkos. Oroszul beszélnek.