2015. június 15., hétfő

Értetlenül állok bizonyos honfitársaim antiszociális viselkedése előtt: nem tudom, milyen csontkemény egoizmus – mondhatnám kevésbé szofisztikáltan: bunkóság – kell ahhoz, hogy a nyaralóban az egyik szomszéd állítólag orvostanhallgató fia és díszes társasága évente négyszer-ötször déltől másnap hajnalig, majd újra déltől hajnalig tartó tam-tam zenével kapcsolódjon ki, választékos kifejezésmódjukról nem is beszélve... Mert nekik jogaik vannak, mert a többieknek semmi közük hozzá...

Hétvégén az állítólagos orvostanhallgató és barátnője külön kocsival és egy pár hetes kiskutyával érkezett. Szombaton csend. Vasárnap délután a kiskutya ugat, hosszan, fájdalmasan. Az ok: a fiatalember kétméteres madzagon a fához köti, mert zavarja, hogy mindenfelé mászkál, kiabálva "magyarázza" neki, hogy hagyja abba, mit képzel, hallom, ahogy megüti... Zaza a kerítésnél áll, nyugtalanul figyeli, mi történik tőlünk pár méterre. Aztán végre elmennek. A gyermek még hallja, hogy a fiú azt mondja a barátnőjének: 'ha fel mer menni az ülésre, adj neki akkora pofont, hogy leszakadjon a feje'.

A barátnő lelkivilága is megérne egy misét, de az ilyen leendő orvosoktól kíméljen meg a sors!


2015. június 11., csütörtök

Petri olvasása közben

"Az idő nem gyógyítja be a sebeket: jogilag lehet, hogy van, de magánemberileg  – legalábbis számomra – nem létezik elévülés... Gyorsan hozzáteszem: mindez nem akar valamiféle etikai imperatívusz lenni; egyszerűen ilyen vagyok alkatilag – nem tudok sajnos felejteni." 

"Mindig is utáltam a keresztényvallások szeretetmániáját. Sok embert szerettem, de az, hogy nekem mindenkit szeretnem kelljen, nem volt számomra soha elviselhető."

Keresztury Tibor Petriről szóló monográfiáját forgatom, megállapítom, hogy (már?, most?) nincs türelmem secunder irodalmat olvasni, érdektelen... De Petri versei, a vele készült interjú most is leköt, elgondolkodtat. Ez a nyers őszinteség, önismeret, higgadt szembenézés, racionalitás üdítően hat egy kenetes, álszent világban.

2015. június 10., szerda

A Halászóember* újraolvasása közben

Hátrulsó ház

                                                        A hátrulsó ház rendes szoba  volt ,
                                                        az első házzal, az elülső szobával szemben,
                                                        de annál valamivel kisebb,

                                                        értelemszerűen, a konyha és a komra közt foglalt helyet,

                                                        ajtaja a konyháról nyílott, 
                                                        ablakai az ámbitusra néztek,

                                                        volt benne két nyoszolya,
                                                        egy asztal, három szék
                                                        és két szentkép...



Nagyanyáméknál a verendáról nyílt, két ablaka az udvarra nézett – a nagyszüleim ezt a szobát használták. Télen 4 óra tájban fűtött be a bordó vaskályhába nagyapám, a téli konyhából (ez szintén a verendáról nyílt, az első ház és a – mi felénk – hátrósó ház között), a masinából vitte a parazsat. Deszkapadlóján nagyanyám szőtte rongyszőnyeg volt (az utolsót nemrég dobtam ki, Zaza rágta szét a nyaralóbeli fekhelyén), szintén két nyoszolya (az egyikben én aludtam nagyapámmal, a másikban a húgom nagyanyámmal, vagy fordítva – ma ez elképzelhetetlen). Vastag dunyhával takaróztunk, magas párnán aludtunk, rajta házi vászon fejalja, átmeneti időszakban vászonba csavart forró tégla melegítette elő az ágyat, a fekhelyek az ablakkal szemközti falnál, egymáshoz lábbal voltak állítva. A szobában három sötétbarna, karfás tonettszék (most ilyenre vadászok) fogta közre a nehéz asztalt, az asztalon penészzöld színű, rózsaszín virágos (rózsás?) nehéz szőttes asztalterítő (ilyenek az ágytakarók is), az üveges bejárati ajtóval szemben egy kiálló rugójú sezlony (nyaranta a pesti unokabátyám aludt rajta, éjszaka, amikor hazaért a haveroktól, rádobta magát, csak úgy rezgett a rugózat – mi akkor már nem laktunk ott), mellette a sarokban egy sötétbarna ruhásszekrény. A két ablak között aranyszínű blonderkeretben egy nagy tükör, az egyik ablaknál egy Singer varrógép (ezen varrta nagyanyám gyerekkori néptáncos ruhám). Az ajtótól jobbra a rádióasztalon a rádió, hideg zöld lámpája világított a sötétben, nagyanyám az olvasót morzsolta, felcsendült az Esti mese szignálja, megcsikordult a kapu, apu spiccvasas cipője kopogott a patakkőből kirakott járdán...

Nagyanyám annyi idős volt a születésemkor, mint én most.

Volt a szobának egy másik elrendezése is: az ágyak az ajtóval szemközti falnál – de így nem látom az egész szobát, nem tudom felidézni a sezlony helyét, nem tudom, mi volt az ablakkal szemközt. De az biztos, hogy az utóbbi helyen volt az ágy, amikor riadalomra ébredtem: ég a villany, nagyapám hörög – szív- és tüdőasztmája volt –, azt hiszem, mindjárt meghal, valaki, talán a szomszéd, riasztja aput (a szüleim ekkor már falusi mértékkel mérve messze, a Gránicon laknak, hétközben mi a húgommal a nagyszülőknél, hétvégén otthon, érzelmileg nagyon nehéz ez a se itt, se ott, itt is meg ott is helyzet) és nagyanyám húgát, apu mentőért megy telefonálni a postára, átjön Kakas Terka néni, az öregasszonyok imádkoznak, nagyapám levegőért kapkod... Aztán 5 évvel túlélte nagyanyámat, az érettségim évében, nyár végén halt meg.

A másik éles emlék: a fal melletti ágy éjjeliszekrényén volt Szent Antal helye: 20-25 cm-es porcelánszobor volt, a szent bordó szerzetesi ruhát viselt, pilises feje mélyen beleégett a tudatomba, s amikor egyik télen Kőmíves Pista bácsi volt a disznóöléskor a hentes, beszaladtam a szoborért, s az öreg elé tartottam, hogy: 'te meg ilyen vagy e, mint Szent Antalka'. Ettől kezdve a család Pista bácsit ezen a néven emlegette.


*Oravecz Imre: Halászóember

2015. június 9., kedd


Oravecz Imre: Alkonyi órán


Az erdő árnyéka leért a völgybe,

az udvarról a nyugvó napot nézem,
sárgára festi a pázsiton a feketerigók lábát,

lassan csúszik lefelé a csipkés hegyél mögött,

először fél,
aztán negyed,
aztán semmi,

egy pillanat az élet.