Fél 11-kor van vasárnap mise a szentantali (Sväty Anton, Szlovákia) templomban, addigra oda kell érnünk, ha M.S. mester Jézus születése c. táblaképét látni akarjuk. (M.S. kilétéről többféle teória létezik, az érdeklődő majd utánaolvas… Hét táblaképe ismert: négy van az Esztergomban a Keresztény Múzeumban, egy Budapesten a Nemzeti Galériában, egy Franciaországban, Lille-ben, egy pedig a szentantali templomban. A táblaképek eredetileg a selmecbányai Szent Katalin-templom számára készültek.)
Tíz körül már ott vagyunk. Lassan gyülekeznek a hívek, senkit sem háborgatva meg tudjuk nézni a Születést ‒ az apszisban, az oltártól jobbra található. Gyönyörű, persze. Milyen jó lenne mind a hetet együtt látni (volt erre kísérlet, pont a szlovákok nem adták kölcsön)! Annyit tehetünk, hogy gyorsan, míg friss az élmény, felkeressük a Magyarországon lévőket (Lille-be, nemigen jutunk el).
Aztán kiderül, a mise nem a plébániatemplomban lesz: a pap, a ministránsok, kék szalagos leánykák alakzatba állnak, elindulnak, aztán csatlakoznak hozzájuk a népek. (Gyorsan utánanézek: valószínűleg ünnepi mise Nagyboldogasszony alkalmából.) A templom kiürül, pár percre egyedül maradunk a képpel, amiért jöttünk, aztán a templomi fotós kitessékel bennünket. Utolérjük a menetet: a Koháry‒Coburg kastély kápolnájába mennek, ide nem férünk be ‒ a kastélyt, igaz, jó néhány éve és dermesztő hidegben, de láttuk. A kápolnából zengő templomi ének hallatszik; a kastély kávézója nyitva, kisgyerekes családok az asztalok körül. Békés vasárnap kinek-kinek hite, igénye szerint.
Eddig én vezettem, most átadom a volánt, irány Selmecbánya, 5 km. Az evangélikus templomnál a megszokott (a városban a legnagyobb) parkoló tele, jó messze, a parkolási zónán túl találunk helyet (lesz is 13 és fél ezer lépés).
A Selmecbánya-szerelem régen kezdődött, decemberben lesz 37 éve, hogy először voltam itt, és azóta sokszor, minden évszakban, utoljára tavaly novemberben. A mostani mehetnék oka egy könyv, B.-nek vettem karácsonyra, elvarázsolódott tőle, aztán én is elolvastam: N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya. Különböző korokban, különböző körülmények között Selmecbányán élő nők mesélik az életüket ‒ és ez a szürke, józan fél mondat nem sokat, semmit nem árul el a könyvről. Nem regény, hacsak nem tekintjük Selmecbánya regényének, a városénak, amelynek mozaikjait évszázadok női történetei illesztik össze. (Bár pl. bányászfeleség nem szerepel benne.)
A könyv borítóján M.S. mester Szent Katalin szobrának egy részlete szerepel, a szobor valaha róla elnevezett templomban állt, ahová városlátogatásaink idején még soha sem sikerült bejutni. B. kutakodik a neten: a szobor a Jozef Kollár Galériában van Szent Borbála szobrával együtt (furcsán, háttal egymáshoz illesztve) ‒ álomszépek és hatalmasak.
A három tervezett szépségből kettőt láttunk, a Szent Katalin-templomba azonban most sem jutottunk be. Pedig készültünk: B. tanácsot kért szlovákiai magyar ismerősétől, megkapta egy oldal linkjét, ahol a szlovákiai templomok misézési és látogatási rendje elérhető. Vasárnap elvileg a Szent Katalin 13 és 17 óra között látogatható (hétköznap délelőtt is), belépőjegy 2 euró. Egy óra előtt ott vagyunk, türelmesen várunk... semmi, senki. Az ajtón "bugyi"-ban egy papírlap, néhány sor szlovákul, az orosz alapján kisilabizáljuk: látogatás július-augusztusban, óra nincs megadva, ár, egy telefonszám egyéni látogatási igényhez... Három méterre a templom bejáratától egy idegenforgalmi iroda, várakozásunk alatt ketten-hárman betérnek. Eléggé frusztrált vagyok, bemegyek érdeklődni. Benn prospektusok, hűtőmágnesek... és egy flegmatikus fiatalember, németül nem tud, én meg angolul nem, de azért a lényeg átmegy. Ő nem tud semmit (egy turistairodában, 3 lépésre a templomtól!), szokott-e ott lenni bárki, bármikor nyitva van-e... nagy kegyesen kijön, megnézi a kitűzött papírt, nincs megadva "termin", mondja, az interneten van, mondom, nem az ő problémája, mondja.
Ezután megyünk a Galériába, rajtunk kívül teremtett ember nincs ott. A bejáratot becsukja a fiatal nő, miután megvettük a jegyet, fölmegy a két szintre és kinyitogatja nekünk az ajtókat. Szintén angolul beszél, más idegen nyelven nincs szórólap, prospektus, semmiféle információ. Felbosszantottam magam annyira, hogy kifelé jövet a vendégkönyvbe ékes németséggel leírom a méltatlankodásom.
Selmecbánya 1993 óta világörökség része, ismertségét, turizmusa fellendülését, így az utóbbi évtizedek fejlődését nem kis részben ennek köszönheti. Történelme okán magyar és német nyelvű ismertetőknek, információknak evidensen elérhetőknek kellene lenniük. Nem egy vacak A4-es papírra kell ráírni, hogy a Szent Katalin-templom 15. század végi, késő gótikus ‒ látogathatónak kell lennie.
Több helyen Szlovákiában ‒ ide legközelebb a Koháry-Coburg kastélyban ‒ tudtak a kezünkbe adni magyar nyelvű ismertetőt, és érdekes módon a szerény U Böhma étteremben négy nyelvű az étlap.
Örömmel és bosszúsággal vegyes volt hát a tegnapi kirándulás. A sztrapacska és a sör (különösen a főtéren a kézműves) ízlett, finom volt a "Stara škola" kávézóban a latte, és örülünk, hogy a márciusi tűzvész pusztításának eltüntetésén dolgoznak.
Képek a Facebook-albumomban:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10227272939787147&type=3
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10224132496638031&type=3