2012. október 31., szerda

A remény

Ogyesszában láttam ezt a plakátot, s eszembe juttatta a Moszkvából hozott, évtizedek óta nem hallgatott lemezt, sőt az előadást, de nem tudtam felidézni a történetet: Voznyeszenszkij szövegére Ribnyikov írta a zenét, "modern opera"-ként definiálták a műfajt. Itthon kutattam utána a neten, a you tube-on (sok gyenge technikai minőségű felvételt találtam), íme néhány sláger itt és itt. Itt pedig a főszerepet játszó Karacsencov 40 éves művészi jubileumán éneklik a finálét.





1983-ban bemutatták Párizsban, '86-ban vendégszerepeltek vele Pesten is, a magyar címe A remény. A Színház c. folyóiratban ekkor így írt az előadásról Koltai Tamás:
"Külön méltatást kívánnak a tempók. Színpadi beszéd ritkán hallható olyan ritmusban, ahogy Karacsencov interpretálja Rezanov prózai szövegeit. Ugyanez a sürgető kényszer figyelhető meg a zenei részek előadásában. Még a lírai számokban sincs idő elmerülni. A hajszoltság mint dramaturgiai motor működik. Ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy ez károsan befolyásolná a részletek aprólékos kidolgozását. Ebben az előadásban minden mozzanat gondos összecsiszolás eredménye. A zene tudatosan eklektikus. A pravoszláv motivika, a kemény rock, az orosz és spanyol dallamvilág harmóniává olvad az előadás dramaturgiai egységében. Minden a tökéletes szakmai professzionalizmus jegyében történik. Még az is, ahogy az együttes tagjai kézi mikrofonjaik hosszú zsinórját „bejátsszák" az előadásba."

A folyóiratban olvasható a rendező írása a darab születéséről:
"Néhány évvel azelőtt, hogy színházunk Párizsban járt volna, Andrej Voznyeszenszkij felkereste San Francisco amerikai város temetőjét, ahol megmutatták neki annak egyik nevezetességét, Conohi Maria de la Conception, San Francisco helytartójának Jose Dario Arguillo lányának sírját. Conchia Maria, aki Kalifornia első apácája lett, 1806-ban eljegyezte magát Nyikolaj Petrovics Rezanov orosz hajóssal és diplomatával, aki a múlt század elején kötött ki Amerika partján. Az orosz hajós szoros kereskedelmi és gazdasági kapcsolatot akart létrehozni a spanyol telepesekkel, amire elsősorban azért volt szüksége, hogy támogassa az Alaszkán és a környező szigeteken megtelepedett orosz-amerikai kereskedelmi társaságot. A korabeli spanyol kormányzat minden erővel meg akarta akadályozni, hogy az oroszok kereskedelmi partnerként megvessék lábukat Kaliforniában, de a kiváló diplomáciai képességekkel megáldott Rezanov a maga oldalára állította a spanyol helytartót, s kettőjük erőfeszítésével létrejött az első gazdasági és kulturális kapcsolat Oroszország és Amerika között. Természetesen nem utolsó szerepet játszott ebben a helytartó tizenhat éves lánya, Conchita, Kalifornia legszebb lánya, aki beleszeretett a negyvenéves orosz diplomatába, és eljegyezte vele magát, mielőtt a férfi visszatért volna hazájába. Rezanov megígérte, hogy egy év múlva visszatér. Az volt a szándéka, hogy Szent-Pétervárott engedélyt szerez, hogy feleségül vegye a katolikus szépséget, de mint afféle szenvedélyes és kockázatra kész ember, gondos előkészületek nélkül vágott neki a hóval borított Szibériának, hajszolva a lovakat, nyeregben úsztatva át a jeges szibériai folyókon. S minden igyekezete ellenére sem sikerült eljutnia Szent-Pétervárra, az úton súlyosan megbetegedett, és 1807-ben Krasznojarszkban meghalt. Ahogy a költő, Voznyeszenszkij mondja: a kaland nem sikerült, a kísérletért hála. Conchita csak nagy sokára szerzett tudomást szerelmese haláláról. Teltek az évek, s őt egyre a férfi visszatérésének reménye éltette. A hozzá eljutó kósza híreknek nem adott hitelt, s Nyikolaj Rezanov haláláról csak harmincöt év múlva, 1841-ben szerzett biztos tudomást. Miután meggyőződött orosz vőlegénye haláláról, Conchita életének hátralevő éveire hallgatási fogadalmat tett, és Kalifornia első apácája lett. „Conchita harmincöt évig várta Rezanovot" - hangzik az előadásban. Igyekszünk ezt egyszerűen, tárgyilagosan mondani, de a nézőteret furcsa csend üli meg, egyfajta sokk, zavarodottság. Bolondság ez, szeszély, esztelen, értelmetlen makacsság vagy pedig emelkedett és ritka emberi hőstett? Nem könnyű eldönteni. A józan ész szempontjából természetesen butaság. A szexuális szabadosság és a fogyasztói ösztönök felerősödésének korában egy fiatal nő ilyen viselkedése legfeljebb szánalmat vált ki, de inkább nevetségesnek tűnik. Mellesleg először mi is megpróbáljuk kinevetni régvolt földink jegyesének őrült viselkedését. Abdulovaki Conchita további sorsának adatait olvassa fel, nevet is ezen a helyen, majd együtt elgondolkodik, és elszomorodva fordul halkan Conchitához: Köszönjük . . . Itt áll be az a furcsa csend. Néha tapsolnak is, de nem mindenki. Érdekes, sokaknak nincs kedvük tetszést nyilvánítani, s a nézőtéren nem alakul ki egységes érzelmi reakció. A néző mintha megzavarodna, ami modern színházi előadáson ritkán fordul elő. Ezt a részt szeretem legjobban az előadásban."

Itt pedig megtekinthető a színház által feltöltött teljes előadás.

2012. október 30., kedd

Babel Ogyesszája nyomában

"Szombaton mindig későn értem haza, hat órám volt. De a hazafelé vezető út sem volt holt idő. Jártamban jóízűen álmodozhattam, s minden, minden olyan simogatóan ismerős volt; a megszokott cégérek, a kirakatok, a kerékvetők a kapuk két oldalán. Mindenben valami különöset láttam a magam módján, és erősen hittem, hogy észreveszem a dolgok legigazibb, legmélyebb valóját, azt, amit mi felnőttek, a dolgok lényegének nevezünk. Mindez nagyon mélyen belém ivódott, s ha körülöttem valamelyik boltról esett szó, máris magam előtt láttam a betűk kopott aranyozását a cégéren, még a karcolást is a bal sarokban, a tornyos frizurás pénztáros kisasszonyt, orromban éreztem az ismerős falak közt megrekedt, sehol máshol nem szívható levegőt. Boltokból, emberekből, illatokból meg színházi plakátokból rakosgattam össze akkoriban szülővárosomat. Szeretem ezt a várost, mindmáig őrzöm az agyamban és az érzékeimben, ahogyan az anya, a gyengédség, a szavak, a mosoly illatát őrzi az ember; szeretem, mert ott nőttem fel, boldog, szomorú voltam benne és álmodozó, szenvedélyes, gátlástalan álmodozó."    (Babel: Gyermekkorom. A nagymamánál)

Pedig Babel csak mintegy 6 évet élt Ogyesszában: ott született, de aztán Nyikolajevbe költözik a család, s az 1905-ös pogromhullám után települnek vissza – először Babel, egy év múlva a szülők is –, jómódú környéken, a Richelieu utcában vesznek ki lakást, s tizenhét évesen Babel már Kijevbe megy tanulni. 




A család életmódjáról ez a magánkézben lévő zsidó lakásmúzeumban fényképezett ebédlőszekrény tanúskodik (meg a hegedűórák, franciaórák...), amely a Babel család tulajdonában volt. (Az állami zsidó múzeumot 1975-ben érdektelenségre hivatkozva bezárták.)

Babel Ogyesszában játszódó történeteinek (Odesszai történetek, Az Odesszai történetek körül) színhelye azonban a Moldavanka.




A novellák egyik emlékezetes szereplője Benya Krik, a moldavankai tolvajok királya. Élő ember volt a mintája: Misa Japoncsik – háza udvarán áll ez a galambdúc.




 Ott fényképeztem ezt a  lopótöktermést is.


A galamb Babel sok novellájában feltűnik. "Gyerekkorom idején a Pereszipen állott Jojná Brutman kovácsműhelye. (...) Jojná félénk, apró termetű ember volt, de edzett borivó, odesszai zsidó lélek fészkelt benne. Az én időmben három serdülő fia volt. Az ő galambdúcukat tartották a legnagyszerűbbnek a városban. Az alekszandrovszkiji piacra jártak a kovácsfiúk, százszámra fogták a galambpárokat. Közvetlenül a háború kitörése előtt postagalambot kezdtek tenyészteni; egész madárgyár volt az, annyi helyt foglalt el, mint maga a kovácsműhely. Senki még csak nem is álmodhatott arról, hogy lepipálja Jojná fiait..." (Karl-Jankel) Itt azonban a galamb csak miliőfestő mozzanat.

Nem így a Galambdúcom története c. novellában.
"Gyermekkoromban roppantul  vágyódtam egy galambdúc után. Ennél erősebb vágyam sosem volt éltemben. Kilencéves voltam, mikor végre apám megígérte, hogy pénzt ad a deszkákra meg három pár galamb vásárlására. Az 1904-es esztendőben jártunk." 

A kisfiú gimnáziumba készül, az előkészítő osztályba a 40 fiúból mindössze 2 zsidót vesznek fel. A gyerek nagyon tanul, apja azt ígérte, ha két csillagos ötöst kap, meglesznek a galambok. Azonban csak két csillag nélküli ötöst tud szerezni, mert egy gazdag gabonakereskedő fiának kell a hely. Az apa  nem adja fel: a gyerek a házitanítóval egy év alatt megtanulja az előkészítő és az első év anyagát, bekerül a gimnáziumba. A kifüggesztett felvételi listát az egész az egész rokonság megnézi – Sojl dédnagybácsi is –, az apa örömében bált rendez. Elkészül a galambdúc is 12 pár galamb számára, Sojl nagybácsi eszkábálja össze. S végre, 1905 októberében elindul a gyerek a piacra, gyorsan meg is vesz két galambot, de maradék 40 kopejkájáért a galambárus nem adja a krukovi galambpárt. A piac véget ér, s egy arra haladó ember odaveti a galambásznak, hogy szedje a cókmókját, menjen, mert halpiacon a Babel nagybátyját úgy megverték, hogy belehalt. A galambárus pakol, s most odaadja 40 kopekért a galambpárt. A gyerek hallja a zajt, a lövésket, rohan haza, útközben egy nyomorékkal találkozik, tőle érdeklődik Sojlról.
"– Mi van a tarisznyádban? – mondotta, s megragadta a szívemen melengetett zsákot.
A nyomorék vastag keze ott turkált a gerlicék között, a napvilágra húzta a cseresznyeszínű kis galambot. A madár felfordított lábbal ott feküdt a tenyerén.
– Galamb – mondotta Makarenko, s kerekeit csikorgatva odagördült hozzám. – Galamb – ismételte meg, mint egy elháríthatatlan visszhang, és arcul ütött.
Visszakézből ütött meg, összeszorított ököllel. A galamb szétloccsant a halántékomon, (...), és új köpönyegemben összeestem az utcán."






Ezek a képek pedig már Froim Gracs házánál készültek az ő Bászka lányát vette feleségül Benya Krik (az egyik történet szerint). "Az öregember hatalmas volt, mint egy ház, vörös haja bekötött félszemére hullott, a képe éktelenül el volt torzítva. (...) nem Benya Krik volt a negyvenezer odesszai tolvaj igazi vezére, hanem a félszemű Froim. A háttérben maradt az öreg, de minden az ő tervei szerint történt Odesszában: a gyárak és a kincstár elpusztítása, az önkéntesek meg a szövetséges csapatok lerohanása." (Froim Gracs)

1939. május 15-én hajnalban Peregyelkinóban letartóztatják Babelt. " Ezután Antonyina Nyikolajevna minden hónapban beállt a Belügyi Népbiztosság előtt húzódó száz fős sorba, a Kuznyeckij mosztra.  Itt, hátul az udvarban 75 rubelt lehetett átadni a letartóztattok számára. 1940 januárjában nem fogadták el tőle a pénzt. A sztálini korszak sajátos jelrendszerében ez azt jelentette, hogy Babel perében meghozták az ítéletet. Nagy protekcióval és nem kisebb bátorsággal sikerült utánajárni: tíz év büntetőtábor, anélkül, hogy az elítélt levelezhetne a családjával. 1940-ben már mindenki tudta, hogy ez azt jelenti: a foglyot agyonlőtték. Antonyina Nyikolajevna azonban bizonyos volt benne, hogy Babel él." (Gereben Ágnes: Babel világa)

1954 decemberében az írót rehabilitálják, s az asszony még mindig hiszi: a férje hazatér: csak nagy sokára, a több forrásból megerősített hírnek ad hitelt. Az állítólagos trockista kémbandának írók, filmrendezők, akadémikusok voltak a tagjai.



Antonyina Nyikolajevna a Babel család síremlékére vésette rá a férje nevét. A kép a zsidó lakásmúzeumban készült.

2012. október 29., hétfő

Jelentés a kertből



A gingko biloba nem nőtt az idén.



Még erőlködik az eper.



Tele van a fák töve gombával, sőt a fűben is ott vannak a picik.



 Még virágzik az őszi rózsa.



Jöttünkre megjelent a szomszédok által nyáron dédelgetett három macskából kettő. Láthatóan jó húsban vannak. De mi lesz szegényekkel a télen...