Vasárnapi mese

Amikor a telket megvettük, két régen kiszáradt fenyő törzsére kúszónövény volt felfuttatva (trombitafolyondár és lonc). Az egyik néhány éve már annyira instabil volt, hogy attól tartottunk, egy vihar kidönti, így ‒ egy balesetet megelőzendő ‒ mi magunk döntöttük ki. Nem fűrészeltük fel, B. pozsgások beültetésére alkalmas mélyedéseket vájt ki benne. Az erősen korhadt fa azóta tovább korhadt, a hangyák lassan lebontják. A leváló kéregdarabok belsején sűrű mintázat látható. És erről jutott eszembe…

 

„Apró üzlet, kis ékszerdoboz, üvegkirakatán több száz kis kép lóg. Tenyérnyi képkeretek egymás hegyén-hátán, mindegyik más, és mindegyikben más kép van.

[…]

Imádtuk nézni a kirakatot. Ha megvettek egy képet, rögtön egy másik került a helyére. Nem volt két ugyanolyan. A keretek legalább olyan sokszínűek voltak, mint a képek. Ahogy beléptél az ajtón, Madeira szigetének hűvös levegője és eukaliptusz illata csapta meg az arcod. A képkeretminták a földtől a plafonig futottak, szín szerint rendezve. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint egy cukorkabolt. csemegézhettél egész nap a kedvenc színeid között. Középen egy nagyon hosszú asztal állt, amire az emberek a képeiket tették le. Hátul egy csigalépcső vitt fel a műhelybe, ahonnan kopácsolás, üvegtörés, és a gépek zaja szűrődött le. A csigalépcső alatt mindig egy öreg spániel aludt. Fehér kutya barna foltokkal. Vilmának hívták, és hangosan szuszogott. Nála békésebb ebbel nem találkoztam.

[…]

Aznap sem volt ez másképp, pedig az a nap igazán nem olyan volt, mit a többi.

A férfi komótosan jött le a csigalépcsőn, felesége dermedten állt előtte, egy keretmintát szorongatva. A kis L alakú, festett darabban egy apró, de jól látható kacskaringós kis alagút. A férfi arca elfehéredett.

Egy szú járata volt az.”

Eddig az idézet a meséből… A házaspár megrémül, hogy a szú tönkreteheti az egész raktárkészletet, de épp akkor jár ott az elbeszélő, aki magával viszi a lyukas keretet a kertjébe, van ott elég akác, rágja azt a szú. Ám kiderül, hogy a szú latin betűket rág a fába, szóval „beszél”, rádásul portugálul. Pár nap múlva már gyerekek járnak hozzá nyelvet tanulni…

Olvassatok meséket (is)! A fönti részletek Esterházy Miklós A szú I. és A szú II. c. meséjéből valók.

Ancsel Éva

 

Ancsel Évát leginkább a „bekezdései” és rádiós beszélgetései révén ismerem, néhányszor nagyon finom műelemzései keltették fel a figyelmem. A Tények és tanúk sorozatban nemrég jelent meg ez a kötet. Hőség miatti bezártságomban a napokban ezt olvastam.

A következőkben megosztok a könyvből néhány aforizmaszerű, ill. hosszabb, tűnődésre késztető gondolatsort.

„Én például a gyűlölködő, korlátolt nacionalizmust kipróbált téveszmének tartom, ami történelmi kátyúba visz, ezért úgy gondolom, hogy itt nincs helye semmiféle toleranciának, de arra még ebben a vitatémában is ügyelni kell, hogy mások és saját magunk nemzeti öntudatán sérelem ne essék.”

***

„A lélek nem felejt. […] A lélek jelene sűrű, minden ott van, ami egyszer megtörtént velem, amit egyszer megtettem, vagy amit elmulasztottam megtenni. Legsúlyosabb vétségeinknek éppen mulasztásainkat tekintem. Kafkával értek egyet, aki azt mondja ‒ elég keserű volt, de igaza volt ‒ az emberekről: nem rongyemberek, csak alvajárók. És ezt ő úgy érti, ezt az alvajárást, hogy elmulasztjuk. Úgy vagyunk jelen a fontos pillanatokban, fontos történéseknél, mintha nem lennénk ott. Ez a legkényelmesebb: elaludni, amikor virrasztani kellene. Mi nem vagyunk Júdás utódai, nem vagyunk árulók, már inkább Pilátus utódai vagyunk, amennyiben szeretjük mosni a kezünket ‒ azért nem tiszták a kezeink, mert folyton mosnánk őket. De leginkább azoknak a tanítványoknak vagyunk az utódai ‒ ha már bibliai példával élek ‒ akik abban a kertben, azon az éjszakán elaludtak. Más szavakkal úgy is mondhatnám, hogy nagyon kevés ember követi el a gaztetteket, azok már többen vannak, akik egyetértenek, és a legtöbben, aki eltűrik. De ez nem fokozat a bűnben, mert eltűrni is bűn. Eltűrni az bűn. Megengedem, hogy legyenek fokozatok aközött, aki eltűrte, és aközött, aki elkövette, de eltűrni is bűn, mert nem eshetne meg sok bűn, ha nem lennénk olyan sokan, akik eltűrjük, és mindig többes szám első személyben kell ‒ azt hiszem ‒ etikai kérdésekben fogalmazni.”

***

"Nagy baj van, ha az emberrel csak az történik meg, ami vele történik, és azt is mondhatnám, hogy mi történések közepette élünk, de nem minden történik meg velünk, néha az sem, ami pedig érint minket. Sokszor sok évnek kell eltelnie, hogy egyszerre megtörténjen velünk az, ami lezajlott. Nem most, hanem akár öt éve, tíz éve. De csak jóval később ér utol, ezért talán nyersen fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a múlt lasszót vet utánunk, nem várja ki türelmesen, hogy mi leszünk szívesek visszahajolni a múltbeli tetteinkre. Mert én azt hiszem, hogy a múlt nem múlik el."

PS. Ancseltól való a blogon a mottóm, sosem cseréltem le, a tartalmával ma is azonosulok. De egy baki mindig zavart benne, hogy ti. a láncszemek ne gurulnak.

A héten

"A gyerekeimmel egyébként múltkor kiszámoltuk, hogy a stadionok árából minden általános iskola minden osztályába lehetne hozatni anyanyelvi angoltanárt, akik heti két órában taníthatnák a gyerekeket. Önmagában ez óriási változást hozhatna a hazai humánerőforrás fejlettségében." http://hvg.hu/itthon/20180104_Zsiday_Viktor_interju

***

"A lélek nem narrálható. Ha az volna, mivégre a művészet? A léleknek van története, de nem abban tárulkozik föl, hisz’ sosem az esemény, csakis annak belső tapasztalata számít. Erről azonban roppant nehéz beszámolni. Aki tehát leragad a láthatónál, s csak az életrajz miniciózus tényeit rakosgatja egymásra szép sorban, tévúton jár. Az ember több annál, amit tesz. Hát még annál, amit vele tesznek." https://24.hu/kultura/2018/01/01/rohrig-geza-piros-cernat-kotnek-az-emberek-labujjara/

***

Teréz körút, ma, többemeletes óriás plakáton az Echo tv reklámja, rajta 4 figura, az egyik Bayer Zsolt. A szöveg: A NEMZET HANGJA.

Irodalom

(Arról, hogy mit jelent a barátság...)

"Leginkább talán a közös múltat, az időt, és így az ebből származó tudást, a tudásból származható kontrollt. Az vagyok-e még, akit megszerettél hajdan? És így aztán minden, amit a kérdés említ, bizalom, intimitás, jó érzés. valamilyen segítség – nem tudni, miben. Környezet: a barát(ság) környezet, táj, kert, tér, ahol mozgunk, vagyunk."

"De facto a történelem vesztesei voltunk, a családunk mint olyan, de személyesen is – mégse gondoltam erre így soha, és nem is éreztem ezt. Semmi, de semmi siránkozás nem volt az elveszett iránt. Miatt. Azt meg mindig is éreztem, hogyan erősít engem ez. Meg is tudom pontosan mondani, miben: az otthonosság érzetében. Én itt otthon vagyok. Ha akarom, ha nem. Ezt persze mostanság kissé hepciásabban mondja az ember (és ez nem jó), mostanság, amikor sokan ájtatos pofával ilyesmikről papolnak üresen (és akkor még finom voltam, mint az őrgróf, aki zavarában matatott az agarában, és nem szóltam az üres agresszivitásáról, hazug és alibi voltáról, nemzeti [!] kártékonyságáról.)"

Péntek délután, este megengedtem magamnak azt a luxust, hogy portfólióelemzés helyett Esterházyt olvassak.

A buszon pedig az ÉS-kvartettel múlatom az időt: ez egy csak az Írók Boltjában megvásárolható e-book, amely 50 beszélgetést tartalmaz kortárs írók könyveiről – először azokat a beszélgetéseket, polémiákat olvasom, amelyek tárgyát ismerem (megállapítottam: ízlésem ép, értékítéletem hasonló a kritikusékéhoz), aztán majd az ismeretlen művekről szólókat, s ezek közül fogok itthoni olvasni valót választani. Az e-book 50 műről szóló beszélgetést tartalmaz, a 33.-tól felvétel is készül a helyszínen, véletlenül akadtam rá a neten, pl. itt az egyik egy fontos könyvről.

Forrong a szakma, minden okunk megvan rá... A tanterv irodalomból pl. végtelenül avítt, végtelenül túlzsúfolt. A legkorszerűbb tankönyv is irodalomtörténeti szemléletű, csak frissít a áthallásos kapcsolatokkal. Pedig remény az olvasóvá neveléshez (mert a lényeg ez lenne) csak az élményirodalmon keresztül vezet. Az én aktív koromban ez aligha következik be.

Mostanában

Jókat, nagyon jókat olvasok mostanában. 

A kitömött barbár végére értem. Talán el kellene kezdenem elölről – papír alapú könyvben, sok-sok visszalapozással, és nem darabokban olvasni. De most hagyom ülepedni... Majd egy-két év múlva (szoktam így mérlegre tenni), remélem, addigra kijavítják a mérhetetlenül sok helyesírási hibát (tulajdonnevek kisbetűvel, mássalhangzó-kettőzések...), mert ez méltatlan a regényhez, a Kalligram Kiadóhoz.

*

Bizonyára habitus kérdése, hogy az emberi sorsok, életlehetőségek bonyolult szövevényéből mit hangsúlyoz az ember: azt-e, hogy minden körülmény ellenére az illető végig mert, végig tudott menni a maga útján, hős lett, vagy azt, hogy micsoda senkik, cinikus gazemberek, primitív barbárok tesznek tönkre emberi életeket; azt-e, hogy mindig vannak hősök, vagy azt, hogy az idő halad, de az ember nem változik. (Nyári Krisztián: Igazi hősök) 

"A per emellett politikai cirkuszt is kínált a fogyatkozó kenyér helyett, s ehhez az amerikai zsoldban álló szabotőrök története jó alapanyagnak kínálkozott. Ráadásul az államosított céget tele lehetett tömni pártkáderekkel, akiik kifizető helyként használták az olajvállalatot. E három ok elég nyomós volt ahhoz, hogy a világ legjobb olajkutató mérnökének életét gondolkodás nélkül tönkretegyék."

                                                                         *

Fanni naplója az altatóm (a cirka 1200 oldal kitart egy darabig). A 80. oldal körül volt egy pont, amikor azt gondoltam: leteszem – sokallottam az oldalankénti három veszekedést –, de aztán túlléptem rajta. Radnótiék 1937 nyarán jártak Párizsban: felkeresték a kulturális szempontból fontos helyeket, ahová nemzedékekkel előttük és utánuk is elzarándokoltak/nak honfitársaink. Jártam a nyomukban – gyorsan fel is elevenítettem –, azóta a zarándokhelyek közé tartozik a Boulevard St. Michel és a Rue Cujas sarka is. 

                                                                      ***

Tegnap a Müpában a Hoffmann meséit néztük meg egyenes közvetítésben New Yorkból. Számunkra ez az 5. évad, s mindig örömünnep. Most végiggondoltam, hogy miket láttunk (s látunk még tavasszal), rögzítem – harc a feledés ellen....

2010/11 Don Pasquale, A Nyugat lánya

2011/12 Don Giovanni, Faust, Traviata

2012/13 Aida, Rigoletto

2013/14 Anyegin, Tosca, Cosi fan tutte

2014/15 Carmen, Hoffmann meséi, Jolanta/A kékszakállú herceg vára, 

              Parasztbecsület/Bajazzók

A választék ismeretében márciusban dönthetünk a jövő évi programokról.

***

Belső órám szerint meglepően gyorsan eltelt az év szubjektíve leghosszabb hónapja. Volt/van hó is, hideg is  – jöhet a tavasz. Mindenesetre már kifelé tartunk a télből.

A téli szünet végén

Az Urániában jártunk, megnéztük a Vatikáni Múzeum c. filmet – bővítendő, rögzítendő személyes élményeinket.

A Szépművészeti Múzeum másfél hónap múlva három évre bezár. Február közepéig még látogatható a Rembrandt és a holland arany évszázad festészete c. nagyon jól felépített, gazdag kiállítás. Nagy a tömeg, érdemes jegyet előre venni. Franz Halsnak a Szent György lövészegyletet megörökítő képei kapcsán eszembe jutott június végi utam Neu Wulmstorfba – az ottani lövészegylet ünnepén vettünk részt, még erről sem írtam. Aktualitása miatt most az egyik kedves képemet teszem ki ide (a Szépművészeti tulajdonában van).

Avercamp: Téli táj korcsolyázókkal (innen)

A téli szünet gimnazista korom óta a nagy olvasások örömünnepe. Most is későn ébredtem, még később keltem: ágyba kaptam a kávét, Zazi odatolta a pofácskáját, vakargattam az állát, közben ott folytattam a könyvet, ahol 1 óra táján abbahagytam. Karácsonyi ajándékként könyvekkel leptük meg magunkat, tobzódhattam. Bele-beleolvastam a Igazi hősökbe, elolvastam egyet-egyet Mérő László Mit gondol a golyó? c. kötetének esszéi közül, elkezdtem Fanni naplóját és végigolvastam Kun Árpád Boldog Észak c. regényét. (Nem irodalmi szempontból érdekes: de micsoda idősgondozás van Norvégiában! Újra konstatáltam: milyen jó, hogy nálunk négy évszak van – milyen szép, amikor Aimé rácsodálkozik az őszre, euforikus boldogság fogja el a hótól...) Utoljára Oravecz Ondrok gödre c. műve után vártam ennyire a következőt.

Két ebookot is bekészítettem az útközbeni olvasásra, a legközelebbi utazás előkészítve, gondoskodtam színházjegyről, a Met-operaközvetítések közül három vár április végéig... Jönnek a hétköznapok.

E-book

Tavaly kaptam a születésnapomra egy e-book olvasót, B. külön tokot is vásárolt hozzá, ettől akkora lett nagyságra és súlyra, mint egy átlagos méretű könyv. Nem volt hozzá kedvem, túl sok helyet foglalt. Gondoltam, majd a szünetben megbarátkozom vele: Aztán eltelt a téli, a tavaszi, a nyári szünet... Egyszer kézbe vettem, Kepes Tövispusztáját akartam elolvasni, de az ingyen letöltött példány cirill betűket is tartalmazott, néhány oldal után letettem.

Az elmúlt két hétben jelentős mennyiségű könyvet vettem – ajándék tőlünk magunknak –, aztán valamit mégis elfelejtettem. Megnéztem a Bookline-on, e-bookként az ára kb. a hagyományos kétharmada (arról nem is beszélve, hogy a lakásban már nincs több hely könyvnek, az előszobában is könyvespolc van). Nosza. Azóta a buszon töltött napi másfél óra olvasással telik. Most értem a végére Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét c. könyvének. Kortörténetként, családtörténetként olvasva érdekes, számomra az újdonság erejével hat. Az apa figurája (bennem legalábbis) ellentmondásos érzéseket kelt – irodalmi műben, regényalakként plasztikusabban lehetne ábrázolni, azt gondolom. Nem ártott volna egy szigorúbb, élesebb szemű szöveggondozó: zavartak a szóismétlések, a központozási és tördelési hibák, a gondolatjelek hiánya (főleg közbeékelésnél, az e-bookban csak a helye van meg).

A szeptember-október-november kimerítő időszak volt, hazaérve visszaültem dolgozni – most van idő olvasni.

Utóélet

Ma este 6-kor Andráskó István hagyatékából a Rondella Galériában nyílt emlékkiállítás: 52 kép (a többi itthon és külföldön magángyűjteményben, múzeumban).

(Az ember utóélete pedig: a kiállításon jövő-menő-mászó dédunoka.)

 A műterem idézése. A kiállítást a régi barát s most már örök barát Nagyfalusi Tibor nyitotta meg – az aktot a festő ars poeticájaként értelmezve.

A türkizkék gyertyatartó, amelyen vastag rétegben mindig ott volt a lefolyt viasz.

Egy kép a számomra ismeretlen korszakból (60-as évek).

S néhány kép a már ismerősből.

(Fotó: Rafael Balázs)

Csatangolás

"A keleti gazdaságokban jelentős potenciál van, ezt érdemes kihasználni, de ha nagy távlatokról beszélünk, akkor látni kell, hogy a tartós fenntartható fejlődés minden tényezője Nyugaton van. A digitális forradalom, a nyílt társadalom, a tőkepiac, a szervezet, az a fajta vitakultúra és tudás, ami elvezet oda, hogy emberek számára olyan műkezet tudnak gyártani, amivel zongorázni tud. Ezen újítások közül egyik sem Keletről jön, hanem az új ismeretek, szabadalmak zömével együtt Nyugatról. Ezt fontos tudni. A keleti nyitás pótcselekvés, vagy a világ félreismerése. Kína gyorsabban növekedik, mert a mi fejlettségi szintünk felén áll, de környezeti és emberi katasztrófákat kiváltva. Ezt példaértékűnek tekinteni, félreértés. Magyarország számára nem kérdés, hogy jövőnk Európában, a nyugati közösségben van. Nincs egyetlen terület sem, amelyet keleti fény világítana be. Irányváltást egyébként sem tudnánk végrehajtani, de nem is kéne ezzel próbálkozni. Ellenben még erőteljesebben be kellene épülni a nyugati véráramba, az oktatás színvonalának emelésével, a kutatás-fejlesztés szorgalmazásával" – mondja Csaba László.

***

"Makovecz Imre valóban különleges egyénisége volt a magyar építészetnek, a kultúrában azonban mindeddig nem volt szokás kormányhatározatokkal meghatározni, hogy ki és miért válhat a magyar kultúra közös értékévé. Az úgynevezett kanonizáció furcsa, szeszélyes és főleg demokratikus folyamat, semmiképpen sem hatalmi szóval és néhány órás kormányüléseken döntenek róla. Ezzel a politika legfeljebb csak arra erősít rá, hogy nem a szakma és az építész Makovecz számít, hanem csak a politikai elkötelezettség."

***

"Hiába ostoba, korrupt ez az ország, a napok hősei még viszik a vállukon: tanítók, nővérek, könyvtárosok, takarítók működtetik a hazát, és segítik, hogy ember maradhasson, aki szeretne. Akinek még van esélye."

***

"A jó karmester az egység őre és felszabadítja az energiákat az emberekben. Ezzel szemben a rossz karmester az, aki lenyomja a tagok egyéniségét és szolgaként utasítja őket." 

***

"Egy ideje azt gondolom, hogy az, amennyit az emberek Magyarországon a magyar identitásukkal foglalkoznak, nincs rendben. Ha valaki például portugál, akkor szerintem senkinek semmi köze nincs ahhoz, hogy ő mennyire érzi magát portugálnak. Magyarországon elindult egy hisztéria ezzel kapcsolatban: minden embernél hőmérővel mérjük, hogy mennyire magyar. Az, hogy valaki mennyire kötődik gyerekekhez, férjhez, feleséghez, lakáshoz, szülőfaluhoz, szülőhazához, vagy akár egy régi ruhájához, magánügy, és senkinek semmi köze hozzá."

***

"Nagyjából ugyanazzal a hozzáállással és ugyanazokkal az elvekkel lehet a kutyából és a gyerekből is egészséges, boldog, jó személyiséget nevelni."

***

"Aztán a Papa volt a Mari élete.
Nem tudom, hogy vélekedik ő erről, a megevett szabadságról, a mindent beterítő papáról. (Nem nagyon volt szabad elmennie az utolsó években, hasonlóképp terrorizálta etekintetben papám őt, mint engem a kisfiam pár éve.)
Mari szikrázóan okos, s valahogy úgy nagylelkű, ahogy egész kevesen. Hogy mi lenne jó szerinte, annál fontosabb neki, mit gondol az, akit szeret arról, hogy mi lenne jó neki."

Madách nyomában

"Óh, mért él hát az ember, mért löké
Az Isten egy percre világába,
Hogy öntudatra ébredezve, az
Örökkévalóságot átlássa."

(Pál öcsém sírjánál) 


Bő két és fél évtizede nem jártam Csesztvén: balassis diákként először a magyartanárunk vitt oda bennünket, aztán balassis tanárként én a tanítványaimat. De már ez a 27. tanév, hogy eljöttem Balassagyarmatról. Meg kellett néznem, hogy melyik is a szügyi út, amelyen Csesztvére indulunk. Alsósztregován pedig sohasem voltam. Dolná Strehová 11,5 km szülőfalumtól – ennyi volt Madách korában, s ennyi megint, 2 éve, mióta megnyílt az EU-pénzből újraépített híd Ráróspusztánál az Ipolyon. Madách Imre Alsósztregováról nem egyszer meglátogatta a szakali földbirtokos Veres Gyulát, akit végrendeletében gyerekei gyámjának nevezett meg. Ha a Gránicon állt volna akkor a házunk, a kocsijával elhaladt volna előtte.

A csesztvei és az alsósztregovai kúriát (mindkettő 1964 óta emlékmúzeum) a "Közös örökségünk Madách" elnevezésű magyar-szlovák uniós projekt részekét renoválták, új állandó kiállítást rendeztek be – elismerésre méltóan magas színvonalon. A csesztvei teljesen kész, 2012-től látogatható; a sztregovai első üteme pedig három hete, október 4-én nyílt, a második ütem, a Madách életművét feldolgozó része a kiállításnak januárra készül el.

Emléktábla a csesztvei ház falán.

Varga Imre mellszobra

Az udvarházat tavaly festették világosszürkére, korábban (és emlékezetemben) sárga volt. Eredetileg tornácról léptek a belső térbe, az oldalszárnyakat már Madách testvére, Károly építtette – a költő még  látta –, miután édesanyjuk örökségként neki adományozta (anyai, Majthényi-birtok volt), Imre pedig a Sztregovát kapta. 

 

Bekukkantunk az ablakon: a költő otthon van.

1844 végén költözött ide, közelebb volt a vármegye székhelye, Balassagyarmat, s innen  könnyebben el tudta látni hivatalát. Ide hozta '45 nyarán ifjú feleségét, a losonci bálon megismert Fráter Erzsébetet. Kezdetben boldogok voltak. Itt születtek gyermekeik, akik közül Imre csak néhány órát élt, Aladár, Borbála és Jolán érték meg a felnőttkort. '52-ben innen vitték börtönbe a költőt, mert Kossuth titkárát, Rákóczy Jánost rejtegette. A fogságból hazatérő Madách a házasságba már nem talál vissza: Fráter Erzsi volt-e könnyűvérű, vagy Majthényi Anna – aki sosem szívelte menyét – rosszindulatú, ki tudja...

A parkban valaha Fráter Erzsi járt, a csesztvei kúriában megfordult Arany János is.

Már a földön fekve a krími hárs, amely alatt Madách még sétált.

A felújítás, a kiállítás első osztályú minőség. Audio guide-et adnak, részletesen meghallgathatunk mindent a család történetéről, a korról, a művekről, az installációkról, a bútorokról, képekről, jelmezekről... Vannak felpróbálható jelmezek, meghallgatható rádiójátékok, megnézhető a Szinetár-féle tévéfilm a Tragédiából. Potom pénzért (300 Ft) megvásárolható a gazdagon illusztrált, 4 nyelvű ismertető.

Némi otthoni kitérő után megérkezünk Sztregovára. Jövünk-megyünk a határon oda-vissza, mint igazi EU-polgárok, mintha nem is lenne határ, mint Madách a maga idejében.

(Esztergomból Szlovákián keresztül megyünk Gyarmatig – Zazának útlevele van :) –, onnan Csesztvére, onnan (gyerekkori) haza, majd otthonról Sztregovára, majd onnan végig Szlovákián át hazahaza.)

A sztregovai kastélyban kedves, palóc magyarsággal beszélő hölgy vezet körbe bennünket. Útbaigazít, hol találjuk Madách sírját s a család eredeti kriptáját.

A kastély: szintén minőségi felújítás: az "oroszlánbarlang", ahol a Tragédia született, a férfiszoba, a könyvtár és levéltár, az anyára és feleségre utaló tárgyak igényes rekonstrukciók. Eredeti Madách-festmény és másolatok, Zichy Mihály és Kass János illusztrációi láthatók.

Az utókor érzéketlensége a kastélytól mintegy 20 méterre, a kastélyparkban épült iskola – építhették volna 200 méterre is: hely van bőven, s megmaradt volna a kastély aurája.

 

Madách síremléke a parkban, alkotója Rigele Alajos, pozsonyi szobrász. 

"Rigele szerette volna még, hogy az országútról felvezető lépcsősor jobban kiemelje az emlékmű monumentalitását. A lépcsők azonban az állandó pénzhiány miatt – amint láthattuk – a mai napig nem készülhettek el a tervezett formában. Az emlékmű tervezésében egyébként Rigele László építészmérnöknek, a művész fiának is szerepe volt. A tervek alapján tehát az alap 1,3 m, a talapzat anyaga – takarékossági okok miatt – terméskő. A talapzat egyúttal a kripta is, ahol Madách Imre és családtagjai nyugszanak. Az oszlop 3,2 m magas, és az eredetileg elképzelt márvány helyett homokkőből készült. Ezen helyezkedik el a 3,6 m magas bronzszobor, amely kitárt karú, égbe emelkedő ifjút ábrázol, akinek szinte lebegő alakja, behunyt szeme, arcának átszellemültsége vágyakozást tükröz. Sokan Ádám alakját vélik felfedezni benne, az örök kereső, új utakra törő embert, ám Rigele leveleiben egyszer sem történik utalás Ádámra. Tehát tekinthetjük úgy, mint Ádám sorsát viselő és vállaló, bizakodó, vágyakozó, égbe törő Embert."

A falu szélén áll a Madách család présházra emlékeztető kriptája, amely azonban üres. 1936-ig, exhumálásukig szolgált sírkamraként.

(Csesztvén a 18 év alatti diák és két kísérője most belépti díj nélkül nézhetett szét; egyébként a teljes árú belépő 1000 forint. Sztregován 2 euró a teljes ár, 1 a mérsékelt.)

Hétvégi apró

Remélem igaz, hogy a tegnapi havazás volt a tél utolsó támadása: a reflektorfényben vízszintesen kavargó hóesésben jöttünk haza a tanszaki hangversenyről, s a parkolóban, cipőben a gyermek bokáig süllyedt a hóba.

Itthon ma is többször eljátszotta a tegnapi darabját – hibázik olykor –, de neki is, nekem is teszik a Greensleeves.

A sextett kiváló, remélem, a mai versenyen nyertek.

***

Kedd óta gyakorlatilag nincs hangom – heveny gégegyulladás –, suttogni sem volna szabad... :) Ma csak egy pohárköszöntőt kellene mondanom a szülők-nevelők bálján.

***

Hosszú évek óta nem nézünk tévét – heti 1-2 óra erejéig csak a gyermek kivétel –, de az mégsem járja, hogy DVD-t se lehessen lejátszani, ti. a 10 éves készülék úgy döntött: már megszolgálta az árát. Némi utánanézés és kutakodás után B. kideríti mit érdemes, mennyiért (interneten rendelve, házhoz szállítással ugyanaz a készülék több mint 30 ezer forinttal olcsóbb). Másfél hete tehát méretes új tévénk van, sztereó..., megrendelve a Mezzo, s tegnap este pl. Maria Pages és együttese Utópia c. műsorát néztük. Ajánlom a flamenco kedvelőinek.

"A modern pszichológia azt tanítja, hogy az érzések nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Nem logikai, racionális alapon keletkeznek. Csak konstatálni tudjuk például rokonszenvünket vagy ellenszenvünket, de elhatározással nem változtathatunk rajtuk. Mint ahogy nem lehet elhatározni, hogy holnaptól gyűlöljük azt, akit szeretünk, vagy szeretni fogunk egy utált személyt. Nem a szándékon múlik, hogy valaki vonzó-e számunkra erotikusan vagy visszataszító. Igen ám, de akkor erkölcsileg felelünk-e az érzéseinkért? S ennek példájára: átsuhanó gondolatainkért? Azt sem tudjuk elhatározni, hogy mi jusson eszünkbe. 

Egy bölcs pap így világította meg a problémát: Valóban nem felelsz feltámadó érzéseidért, vágyaidért, gondolataidért. Olyanok ezek, mint az átsuhanó madárraj a ház felett. De ha már befészkelik magukat az ereszed alá, fészket raknak, fiókákat költenek ki – az a te beleegyezéseden múlik."

                                                                                                               (Popper Péter: Hazugság nélkül)

     

Olvasok

Ülök a hintaágyon, idehozza a szél a nyírfa elszáradt virágzatának icipici szirmait – mint megannyi kitárt szárnyú madár –, rám tapadnak, szúrnak, tele van vele a könyvem, arrébb állok. 

Hol Rómában, hol Londonban vagyok gondolatban, ismerkedem a 60-70-es évek ottani hétköznapjaival, az emigrációval, ahogy Szőnyi Zsuzsa  és Cs. Szabó László megélte. Az ő szemükön keresztül nézek Aczél és Kádár korának Magyarországára, érdekes pillanatképeket kapok a velük kapcsolatba lépett itthoniakról. Tulajdonképpen tudom, mégis megdöbbent Pilinszky gyakorlatiasságának teljes hiánya, egy nagy költő pénztelensége, másokra utaltsága... A két ember levelezését olvasva élem meg (akkor gyerek voltam, belenőttem abba a "rend"-be), milyen volt a bezártság, a szabadság fojtogató hiánya, a kilátástalanság, az állam mindenbe beleszóló, mindent kisajátító hatalma... Vérlázító, hogy pl. Szőnyi Zsuzsától a repülőtéren elvették édesapja Bibliáját és a feszületet, amely az édesanyja ágya felett lógott  – emlékül ezeket akarta magával vinni Rómába, de ehhez az egyházügyi hivatal engedélye kellett volna.

A levelezőpartnerekkel együtt utazik az ember a Loire völgyébe, tanúja lesz alkotómunka kínjának, belelát a társ elvesztésének fájdalmába, a hétköznapok derűjébe, kétségbeeséseibe, az öregedésbe – az élet folyásába.

Augusztus elején Zebegényben jártunk, a Szőnyi István Emlékmúzeumban vettük a Roma summus amor c. könyvet.

A Szőnyiék zebegényi háza – ma múzeum, jó idegenvezetéssel.

Szőnyi István szobra a kertben.

Két részlet a levelezésből:

"A Váci utca siralmas, egy vacak külvárosi zugutca, még a Balkánhoz se lehet hasonlítani, mert nem nyüzsögnek benne az emberek. A lakások és főleg a lépcsőházak minden képzeletet fölülmúlóan piszkosak. Minden kilincs letörik, ha hozzányúl az ember, vagy egyáltalán ki se nyílik. Ez jellemző mindenre, az idegek ebbe a mindennapi bosszankodásba, vesződségbe mennek tönkre."
(1967. február 24.)


"... közben a magyarok valahogy elkezdtek élni, mindennek dacára, és a levegőben érezni ezt a változást. (...) A házak ugyanolyan szürkék, mint az ostrom után voltak, de az utcák szélesek és rengeteg fa van, sok kis játszótér, ahol a gyerekek télikabátban hintáznak, és a felnőttek, magányos férfiak és nők, még estefele is olvasnak a padokon. Az emberek rengeteget olvasnak, olyan könyvkirakatok vannak, hogy a Rizzoli elbújhat mögöttük, és mindenki  arról beszél, hogy mit írt a Pilinszky, vagy milyen cikke jelent meg az Illyésnek (persze szidják)."
(1971. október 7.)

Érdekes lenne tudni, milyennek látja ma Szőnyi Zsuzsa Budapestet, az országot.

Renáta

"Ha nem bánják, leveszem a cipőm, mert ez kopog, s most egy halk darab következik" – mondja, mielőtt belekezd a Debussybe.  Mindenki mosolyog... Ilyen az egész lány: természetes kedvesség, vele született báj sugárzik belőle.  Játszik... az anyanyelve a zene, a szemünk előtt érett művésszé. – Már nem azért vagyunk itt, mert istvános volt – mondja volt kollégám. 

Feláll, meghajol, az arca tükrözi, ahogy visszatalál a zene keltette hangulatból a valóságba, kimegy, bejön – minden mozdulata finom grácia. A Chopin-darab előtt édesanyja jelenti be, hogy 10 perc szünet... Másik cipőben jön vissza , ami nem illik ugyan annyira a ruhájához, de nem vonja magára a figyelmet, néma. Mert a külső összhang másodlagos, az élet a zene lehető legtökéletesebb közvetítéséről szól.

Bőkezűen adja a ráadást, nem látszik fáradtnak (mindent fejből játszott), mi pedig tiszta örömmel adózunk kivételes tehetségének és vasszorgalmának.

Kilépünk a Szent Adalbert Központból, elnézek a Sötétkapu, a Bazilika felé, s itt elfelejtem, hogy egy romvárosban élek (hálok).

Kornai János életre szóló döntéseiről írva felidézi, hogy az 50-es években hogyan hatottak rá Németh László drámái, majd így folytatja: "Ez idő tájt ismerkedtem meg az egzisztencialista filozófiával. Először Sartre egyik rövid írása került a kezembe, majd más műveket is tanulmányoztam. Ezekből is elsősorban azt olvastam ki (talán mert elsősorban ezt akartam kiolvasni belőle), hogyha nincs Isten, akkor az ember szabad és kénytelen választani. Nem létezik olyan kétségbeesett helyzet, amelyben ne maradna valami választási lehetőség, és ezzel együtt ne hárulna felelősség a döntéshozóra. Nekem, akibe azt sulykolták bele, hogy »majd a párt eldönti...«, életbe vágóan fontos volt megértenem, hogy a saját döntéseimért én vagyok felelős, nem háríthatom át a felelősséget a körülményekre."

(i.m. Mi a magyar?)

Megerősítésül azoknak, akik maguktól is tudják...

Feltöltődés

24-én készülődés közben Vitrayt hallgattam. Nem sokára 80 éves. Lenyűgöz a szellemi frissessége, ahogy beszélget... A műsornak vannak megrendítő pillanatai, pl. Budavári Zita bejelentkezése: ő a Bölcső Alapítvány létrehozója, segítségével 660 baba talált szülőkre, otthonra – nem, mi nem bölcsősök vagyunk –, gyakorlatilag egyszemélyes intézmény, egyetlen telefonnal... Vagy a Geréb Ágnessel folytatott beszélgetés... ahogy Vitray kérdez, hallgat, figyel, nem foglal állást... Vagy a Vígszínház egykori gazdasági vezetője, aki a hadifogságban töltött karácsonyokról meséli, hogy nem tudták, mikor van karácsony, a hadifogoly mással volt elfoglalva, nem az ünneppel; az 'ételhez jutni' volt az első számú gondolat. Vagy az idős néni, aki minden műsorára, könyvére emlékszik, vagy a másik, aki járókerettel mozog, s a lakásából ki sem tud mozdulni... Vitray mindenkivel megtalálja a hangot... Hol vannak az utódok?

Október óta nem olvastam szépirodalmat, nem emlékszem másik ilyen időszakra az életemben. Az ágyam mellett legalul Szabó Magda Liber Mortisa, valahol az 50. oldal táján a könyvjelző. Fölötte Odescalchi Eugénie Egy hercegnő emlékezik c. memoárja. Gyerekkoromból emlékszem a (férje után) bárónéra: Szécsényben a kastély földszintjén lakott, törékeny öregasszony volt. Kis fekete kalap, fátyol az arca előtt, kesztyű nyáron is... így láttam misére indulni. A könyvet otthonról hoztam, majd valamikor hozzájutok. A kupac tetején A professzionális intézményvezetés.

A karácsony kamaszkorom óta a reggeltől estig tartó olvasás időszaka. Egyik kedves schilleres kolléganőmtől búcsúképpen kaptam a Mi a magyar? c. kötetet, ezt veszem elő. Tizennégy tudós, író, költő, fotóművész fogalmazza meg a választ újra arra a kérdésre, amelyre egy másik nemzedék a 30-as évek végén felelni próbált.

Nem sorban olvasom az esszéket, válogatok, hogy kinek a gondolatai érdekelnek jobban. Ma egy idézet Esterházy Pétertől: "Nem vagyunk nagyok, kicsik vagyunk. Ez nem önlebecsülés, még csak nem is önkritika, ez így van. Kicsi, fantasztikus és jelentéktelen ország vagyunk. Ezt megérteni és feldolgozni létfontosságú érdekünk. Egy megértett kicsiségből sok jó származnék a méltóságunktól kezdve a külpolitikai gesztusokig. Az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak. Testvériség, szolidaritás, közösségvállalás."

Ma a dorogi zrínyisek

karácsonyi hangversenyén voltunk a templomban. A Zrínyi egy hétköznapi általános iskola, 380 – nem válogatott – tanulóval. Van alsós és felsős kórusuk, a felsősök legjobbjaiból kamarakórusuk; énekeltek a tanárok s külön az egykori diákokból álló Pro Musica. A karnagy – álljon itt a neve, mert minden rajta múlik – Kovácsné Fódi Krisztina.

Hódolat a tehetségnek (meg az ügybuzgalomnak, a kitartásnak), elismerésem a minőségért.

Le a kalappal

a nyergesi ifjúsági fúvószenekar előtt. De az ütősök sem kutyák.

Nádas Péter Saját halál című könyvét olvasom. S amíg olvasom, képes vagyok kizárni, amit nincs értelme a tudatba beengedni.

Büszke, Konok és a többiek

"A kormányzat és a lakosság közötti íratlan megegyezés értemében mindenki jól tette, ha rész vett a politikai karneválon. A kormányzat tömeges részvételt óhajtott, mert azt a rendszer melletti népszavazásként reklámozták."

"Mert nem a közös megpróbáltatás, még csak nem is a közös győzelmek, hanem a közös bűnben való osztozás a legerősebb kapocs."

"Ha egyszer a hatóság államosította a gondolkodást, akkor egy szál ember ne tüntessen azzal, hogy használja a fejét, amikor világosan meg lett mondva, hogy az alattvalók ne törjék a fejüket, mert az élet megoldásait az állam eszeli ki. A felesleges párhuzamosság pedig zűrzavart okoz."

"... nagyapád okos ember volt, és mi mindenről beszéltünk, de az élet értelmét egyetlen szóval sem említette soha. Egyszer sem. Ma már sejtem, hogy ennek fontos oka volt, mert azt ő csakis Istentől tudhatta meg, hogy az élet értelméről nem töprengeni kell, hanem meg kell teremteni – különben az életnek semmi értelme sincs. Isten sem a világmindenség értelmén töprengett, hanem megteremtette. Nagyapádtól tanultam, hogy az emberi dolgok értelme egyetlen varázslat: a Semmiből a Valami megteremtése. Ez az Istennel való kapcsolat egyetlen lehetősége is."



Ma befejeztem egy könyvet, amelynek az olvasása megadta "a létezés feletti ritka öröm mámorát". Ajánlom Salamon Pál A Sorel-ház című regényét. És egyre erősebb késztetést érzek, hogy szétnézzek egy kicsit Kárpátalján.