2015. április 7., kedd

Útinapló 6.


P. tanácsolta: egy napra ugorjunk el Torinóba (ő ott volt Erasmusszal egy fél évig), megéri. A Centraléról indul a vonat, 153 km, 1 óra 40 perc. Automatában vesszük a jegyet (regionaléval 12.25), a vágányok előtt kell kezelni, P. hívta fel rá a figyelmünket (odaútban a kalauz/ellenőr megbüntet egy fiút: jegye van, de nincs kezelve). Kényelmesen utazunk, közben megírom ezt az útinaplót (esténként nem volt rá erőm).


Lombardiából Piemontba menet ilyen a látvány a vonatablakból.



 Aztán Torinóban az a csalóka képzetünk támad, hogy az utca végén emelkedik az Alpok.




A városban gyalogosan közlekedünk, kilométer hosszan árkádok alatt, ahol időnként keresztben autók bukkannak fel. Több standon füstölők égnek, a márkaüzletekből parfümillat száll – illatos város, elfárad az ember szaglószerve.








Feltűnik, hogy mennyivel kevesebb a zöld az utcákon (kivéve a folyópartot) és az erkélyeken is. Nagyvonalú, impozáns terek követik egymást, hatalmas paloták – a Savoyaiak otthonában vagyunk. 



               
                Itt született Viktor Emanuel, az egyesített Olasz Királyság első uralkodója.


Megnézzük a kairói után a leggazdagabb egyiptomi gyűjteményt, a "Királyok galériájában" az installáció is kivételesen szép.






Megkeressük Torinó jelképét, a Mole Antoniellanát, amely az olasz kétcentest díszíti – most filmmúzeumként funkcionál.




Lesétálunk a Póig – Petrarcára gondolok, 






aztán búcsút veszünk ettől a franciás hangulatú várostól, holnap Olaszországtól is.


2015. április 6., hétfő

Útinapló 5.

Reggel tanácsot kérünk a recepción, Comóba akarunk menni. A fiatal nő a Cadorna pályaudvarra irányít, közben kiderül, hogy a nagyapja Kecskeméten született – nem, nem volt még ott, csak átutazóban járt Magyarországon. A vonat már benn áll, zsúfolásig tele van, bár félóránként jár. Como Milánótól 46 km, egy óra rengeteg megállóval. Előrébb megyünk, hátha... Úgy látszik, húsvéthétfől fél Milánó Comóba igyekszik. A peronon állunk, lapjával, minden megállóban újabb és újabb emberek préselődnek fel. N. erősen meg van fázva, hányingere van a tömegtől, arra sincs hely, hogy a földre üljön – az út háromnegyedénél muszáj leszállni. A szabad levegőn elmúlik a rosszullét, várunk a következő vonatra, késik, de aztán – hasonló tömegnyomorban – célba érünk. Minden étterem, pizzéria, kávézó, terasz tele, az utcán hömpölyög az emberáradat – messzire elsétálunk.








A parton a fűben piknikeznek, szolgálatban a településeket összekötő hajó, 




hidroplán száll le, gyönyörű vörös bokrokat fényképezek – örökzöld, bizonyára a friss hajtások vörösek (azóta biológus kollégámtól megtudtam a nevét: korallberkenye). 




Visszasétálunk a városba, a bazilika gyönyörű.









Szép hely, de nem teljesíti be a várakozást, itt-ott az elhanyagoltság jelei... Egy fokkal elviselhetőbb a visszaút. Milánóban még egy séta a dómhoz, vacsora megint a pizzériában, aztán metróval a szállodába. Holnap irány Torino.

2015. április 5., vasárnap

Útinapló 4.

Esik, vigasztalanul. Csak dél körül indulunk útnak, amikor vékonyodni látszik a felhőzet. A Sforzese grófok palotájába (várába – védelmi célokat is ellátott) megyünk, ma több múzeum működik benne, a középkori és az egyiptomi anyagot nézzük meg. A vár hatalmas, impozáns belső udvarokkal rendelkezik, itt is, máshol is a tereken betonfoglalatba öntött folyami kövek – látványnak szép, járni rajta borzasztó, kivéve ha az ember mezítláb talpmasszázsnak használná.








Délutánra kisüt a nap, most megyünk fel a dóm teraszára – gótikus csipkék, tornyocskák, szobrok közül pillantunk le és ki a térre, 












megpillantjuk a távolban a modern Milánó magas házait.




Aztán sétafikálunk, most kezdjük érezni a teret, a léptéket... Megkeressük a Scalát, nem különösebben érdekes épület, Mária Terézia építtette.




Nemzetközi márkák üzletei egymás mellett és egymás után, védett belső udvarokban már virágzik a lila akác, a platán most kezd levelet bontani.




2015. április 4., szombat

Útinapló 3.

A szállodában reggelizünk, a kockasajton és a főtt tojáson kívül csak édes van a kínálatban – a kuglóf nagyon finom. Aztán irány a dóm. Automatában veszünk metrójegyet (5 nyelvű eligazítás), a látnivalók között gyalogosan közlekedünk. Szitáló eső, didergés sorban állás közben, de gyorsan bejutunk a templomba.




Öthajós, impozáns méretek, gótika, beleszervülve más stílusok, 600 év... nemzetközi forgatag (rengeteg kínai és japán, de sűrűn hallani francia szót, németet, oroszt). Készülődnek a feltámadás ünnepére.



Részlet a dóm kapujából.


Mire kijövünk, eláll az eső, gyorsan felszárad, a Santa Maria delle Grazie-templomba tartunk – zárva –,






ill. a hozzátartozó dominikánus kolostor refektóriumába az Utolsó vacsorát megnézni. A belépőt még otthon, neten megvettük, másképp be sem jutni, 15 percenként engedik be a csoportokat. Leonardo műve több mint 500 éve a falon (nem freskó – száraz felületre dolgozott L. temperával, hogy az apostolok arcának, kézmozdulatainak, testtartásának kimunkálása minél kifejezőbb lehessen). A képet többször restaurálták, utoljára 1999-ben – 20 éves munkával – tisztították meg a rárakódott fölöslegtől. Elmesélem N.-nak, hogy tehetős, de műveletlen hazánkfiának mi fogalma van (volt) L.-ról. A prospektusokból jegyzem meg a kép német (Das Abendmahl) és orosz (Тайная Вечеря) címét.



A fotó forrása itt, természetesen nem lehet benn fényképezni.


Leonardótól több mint ezer évet visszamegyünk az időben, felkeressük a San Abroggio-templomot, amelynek alapítója az ambróziánus himnuszok névadója: Szent Ambrus püspök (a kriptában őrzik az ereklyéjét). A dómmal ellentétben itt nincs tömeg.








Még belefér a napba a Pinacoteca di Brera: vallási, bibliai tárgyú képek alapvetően olasz festőktől (Bellini, Raffaello, Caravaggio) – a legnagyobb élmény: Mantegna Halott Krisztusa.



A kép innen.


Halhatatlan értékek, amelyeket Isten nevében és dicsőségére hoztak létre művészek generációi.


2015. április 3., péntek

Útinapló 2.

Bergamó

Busszal bemegyünk a városba, csomagmegőrzőben hagyjuk a bőröndjeinket, aztán gyalog szétnézünk egy kicsit, 





majd fogassal felmegyünk az óvárosba (alta citta). 






Lenyűgöző középkori és reneszánsz gazdagság (városháza, dóm, Santa Maria Maggiore, Colleoni kápolnája), 














370 méteres magasságból kilátás a völgyre, az Alpok havas csúcsaira. 






Lent a városban nagypéntek délután élvezik a napsütést az emberek. Kicsit előrébb jár a tavasz, mint otthon, de egy árnyékos teraszon kávézunk, ahol csíp a levegő. Este vonattal tovább Milánóba.