Говорите по русски?

 

Jó előre eldöntöttem, hogy amikor szabadon rendelkezem az időmmel, az Orosz Kultúra Házában beiratkozom orosz nyelvtanfolyamra.

Az én nemzedékem 5. osztályban kezdett idegen nyelvet tanulni, ez kötelezően az orosz volt. A falusi iskolában Zolczer igazgató bácsi tanította (nem tudom, hogy a szakos volt-e, –élővilágot és földrajzot is tanított –, lehet, hogy felvidéki származásúként neki feküdt a legjobban). Gimnáziumban orosz tagozatos voltam, az egyetemen orosz nyelv és irodalom szakon (is) végeztem, aztán 12 tanéven keresztül középiskolában tanítottam is a nyelvet – utoljára 28 éve (pontosabban 2011-ben egy szemeszteren át abszolút kezdő egyetemistáknak vezettem nyelvtanfolyamot. Gondoltam, olvasva-hallva érteném, miről van szó, de a megszólalás nagy erőfeszítésbe kerülne, a spontán, folyamatos beszéd pedig biztosan nem menne.

A pandémia miatt az órák online térben folytak, a csoport zöme fiatal diplomásokból és egyetemistákból áll (kicsi a világ: csoporttársam egy egykori tanítványom a pályakezdés éveiből), a tanárnő született orosz, 20 éve él Magyarországon.

Mindez csak a kontextus kedvéért, mert a lényeg: az idegen nyelvben lubickolás öröme. Ahogy visszajönnek évtizedek óta nem használt szavak, kifejezések, ahogy rácsodálkozol, hogy nyelvtanilag tudod mi, miért és hogyan, ahogy élvezed a született orosz beszédének dallamát , ahogy lejegyzel mindent, amit spontán mond, új jelenségek, tárgyak sosem ismert szavait tanulod, ahogy egyre bátrabban megszólalsz, ahogy két délutánt töltesz a fordítással, nem annyira a szöveg nehézségi foka, hanem inkább amiatt, hogy sosem írtál cirill betűkkel számítógépen, és hasonlatos vagy az egyszeri visongatós gépírónőhöz… Ahogy felveszed az egykor elejtett fonalat. S ennek az egésznek nincs tétje, pusztán kedvtelésből csinálod.

1989-ben Moszkvában, a Rosszija Szálló Inturiszt boltjában  5 dollárért megvettem a Mester és Margaritát (normál könyvesboltban nem csak ezt nem lehetett kapni). A regényt magyarul nem egyszer olvastam, gimnáziumban többször tanítottam is, de eredeti nyelven olvasni… azért az egy kihívás. Eljött az ideje, és nem jelent nehézséget (persze, segít a mögöttes tudás). Vannak benne ismeretlen szavak, de nem szótározom, viszont fejezetről fejezetre kiírom a frazeologizmusokat, jó kifejezéseket, szókapcsolatokat, amelyeket a kontextusban értek, de anyanyelvről oroszra nem tudnám mondani.

Élvezetes időtöltés.

Máglya

Nem csak megvettem – online dedikáltattam is '17 karácsonyán, de mostanáig abban a hitben voltam, hogy az elolvasásával restanciában vagyok, így kihoztam magammal a nyaralóba. Az első mondattól kezdve ismerős, de bizonyos részeket mintha először látnék. Talán a neten olvastam csak, amit Dragomán posztolt belőle...  Aztán, amikor az első behajtott sarkú laphoz érek, kétségtelen bizonyossággá válik: a szememmel olvastam, az eszem életemnek abban a nagyon nehéz időszakában máshol járt. "Erővel olvasni...", ahogy Márai mondta.

A varázslatos olvasmány főhőse, a 13 éves Emma egyes (olykor többes) szám első személyben, jelen időben nem egész egy év történetét mondja, éli, láttatja. De a jelen (1990) mögött ott a szülei, a nagyszülei története, traumái, háború, zsidóüldözés, Ceausescu-rendszer, a '89-es romániai forradalom... Plasztikusan megrajzolt szereplők sokasága, a miliő részletgazdagsága, finoman szőtt motívumháló (a nagymama rubintgyűrűjének felvillanásaiból  pl. csak most állt össze a fejemben a gyűrű története*, amikor ezt írom), a nagymama egyes szám második személyben elmondott emlékidézése krimi izgalmasságú "nyomozás", költői szépségű, a mű egészéből akár önálló életre is kiragadható "novellák" (p. a nagymama és nagypapa fiatalkori egymásra találása), mágia, látomás, szerelem, gyűlölet – és varázslatosan szép nyelv. Míves munka.

Nem ifjúsági regény – kamasz főhőse ellenére szembesülés és szembesítés XX. századi nagy bűnökkel, örök létkérdésekkel. Például a besúgóvá válni morális dilemmájával. 

"Rám néz. Azt mondja, ilyen fiatalon én ezt nem fogom megérteni, de ha mégis meg akarnám próbálni, hogy milyen lehet megérteni, akkor tegyek fel egy kérdést magamnak, hogy mit tennék meg  azért a fiúért, akire annyit gondolok mostanában, mit tennék meg azért a Péterért?

Elhallgat, megrázza a fejét, azt mondja, hogy hiába kérdezem meg magamtól akármilyen őszintén, tudni úgyse fogom. Az csak ott és akkor derül ki, amikor dönteni kell, amikor azt kell mondani, hogy igen vagy nem."

És egymásba kapcsolódó, egymással  szakító, megbocsátani nem tudó és bűnökön felül emelkedni tudó nemzedékek története. "Az arcát nézem, a ráncai mögött meglátom Anya arcát, a saját arcomat."

Súlyos könyv, mégis áthatja valamiféle derű.

*A nagymama kicsi rubintgyűrűjét  nyújtja Emmának, őrizze meg, ha elmegy. Emma marad. A gyűrűbe egy név van vésve, de a lány nem tudja elolvasni. Fejezetekkel később a nagymama egy újabb történetében a haldokló Bátykó csúsztat valamit az akkor fiatal lány nagymama kezébe: "éles, hideg kő, kicsi, forró parázs, nem tudod eldönteni, melyik..."  S a regény befejező mondataiban élet és halál küszöbén tűnik fel utoljára a varázsolni tudó gyűrűsujj...

Gyűjtés

Az egyik mezőgazdasági munka, amelyikben gyerek- és kamaszkoromban szívesen vettem részt. 

Apám még tartott állatokat, volt egy darab rétünk, de az is lehet, hogy bérelte valakitől. Júniusban vett ki szabadságot ő is, anyu is, nekünk már nem volt tanítás (emlékeim szerint 8. körül befejeződött). Géppel lekaszáltatta a füvet, pár napig száradni hagyta, nézte az eget meg az időjárásjelentést, drukkolt, hogy most ne essen, főleg több napig ne, nehogy elrohadjon a széna. Gyűjteni nem indultunk korán, hadd szálljon fel a harmat... Szénagereblyét (széles a feje, fából vannak a fogai), petrencerudakat, vasvillát vállra vetve ballagtunk a "szorocská"-n, az "Újváras"-on át a rétre.

A hosszú, keskeny parcellán a szénakaszáló rendbe vágva hagyta a füvet (nem emlékszem olyanra, hogy kézi erővel kaszálták volna le ‒ 70-es évek). A középső rendhez jobbról is, balról is hozzáhúztuk a rendeket, az így meghizlalt rend neve: garád.  A garádból lettek a petrencék: a garád végéről kezdve, felgömbölygetve a szénát (mint ahogy az ember hólabdát csinál) alakítottuk ki őket. Egy petrence akkora volt, amekkorát két petrencerúdon (női csukló vastagságú, hosszú farúd, amilyennel Toldi mutatta Laczfinak a Budára vezető utat) két kiskamasz el tud vinni az egyik középtájon lévő petrencéhez. Ott aztán apu boglyát rakott belőlük. Szénahordáskor ezeket szedték fel, és lovaskocsival vagy traktor vontatta pótkocsin hazavitték. (A szénahordással mindig került a házba egér. Innen a beteges iszonyom.) A kazal tetejére szalmát és valami fóliaszerűséget tettek, hogy a széna védve legyen a csapadéktól. Hónapok alatt a kazal úgy összeállt, összetömörödött, hogy télen egy erre alkalmas szerszámmal  kellett vágni belőle az állatok etetéséhez.

A második kaszálás, a sarjú mennyiségben már jóval kevesebb takarmányt adott (kivéve, ha hűvös, csapadékos volt a nyár).

A gyűjtés haladós és tiszta munka volt, fény és levegő, valami patriarchális derű lengte be. Ebédre vagdalthúst (a tavaszi vagdalt zöldségesebb, kevésbé jó ízű, ára 6,50, a különleges vagdalt tetején paprikás zsír, ára 7,50) vagy uzsonnahúst (sárga volt a doboza) vittünk, paprikát, paradicsomot a zöldségesnél vettünk (a kertben akkor még nem ért), a fehér kenyeret Varga péktől, Szécsényből hozta anyu. Vizet a demizsonból ittunk. "Boglyák hűvösében" vagy a fűzfa alatt volt némi pihenő.

Mindez kutyasétáltatás közben jutott eszembe ‒ l. az alábbi képeket: itt minden géppel történt, összesen két munkafázisban.

Őszikék

Arany 60 éves volt, amikor letette az Akadémia terhét ‒ a képein matuzsálemi korúnak látszik. Oravecz Imre 42 évesen azt gondolja, "öreg fa az átültetéshez" (ti. hogy Amerikában maradjon), 50 évesen, hogy "a csillagokat már nem sokszor látom".

Én közelebb vagyok a 64-hez, mint a 63-hoz, de nem érzem, hogy öreg lennék. A munka világából azonban kiléptem, a kötelezettségeket letettem, én szabom meg napjaim rendjét. Kapcsos könyvem nincs ‒ olvasok, járok-kelek, talán írok is.