Kezemben a póráz, fülemen a telefon, éppen Nóra hív, Zaza mellettem be-bemegy a vízbe. Fél 9 lehet, a part békés, alig egy-két ember, a kempingben az egyik mobilház előtt kávéznak. Éppen beszélek a lányommal, amikor egy 25-30 körüli fiatalember jön szembe velem, megszólít, biztos kérdezni akar valami fontosat, ha félbeszakít ‒ ezt villan fel bennem.
‒ Hölgyem, ha látja, hogy van a parton másik kutya, miért nem köti meg a sajátját?
Látom, hogy tőlem 20-30 méterre egy nő pórázra fogott két kistestű kutyával halad a víz szélén.
‒ Meg fogom kötni, mondom.
És itt a dolog véget is érhetne, de nem. Elkezd kioktatni, hogy nem tudhatom, hogy fog viselkedni a kutyám, az idegen kutyákat nem ismerem... Aztán már nem minden mondatát tudom visszaidézni, csak mondja, megdöbbent a stílusa. Zaza nem mozdul a lábam mellől.
‒ Legyen szíves, ne oktasson. Legyen szíves, vegyen vissza az agresszivitásából...
Idegesíti a legyen szíves, az agyam blokkolja a mondatait, nem most, mikor a partról hazaértem, sem tudtam felidézni.
‒ Leszarta, amit mondtam (?), kértem (?) ...
Pillanatok alatt "leszarás" színvonalúra süllyed a kommunikáció. Kérés nem volt.
‒ Nem szartam le, azt mondtam: meg fogom kötni.
‒ Ha nem szarta volna le, akkor nem mondja, hanem veszi a pórázt és megköti.
Mond még valamit, és visszaindul a párjához.
A kutya mellettem, állok egy darabig, míg kiderítem, hogy a vonal másik végén mi hallatszott ebből, aztán megfordulunk és hazamegyünk.