2014. október 26., vasárnap

A la recherche du temps perdu

Írok még, de leginkább fejben: nem jut idő többre, de talán kedv sincs. Ma otthon voltunk. Ködben indultunk itthonról, de ahogy az lenni szokott ilyentájt, 12 körül (óraátállítás szerint) feloszlott.



Ez a fotó fél 11-kor készült.




Kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk a szüleim sírján, az apai nagyszüleimén, konstatálom, hogy a dédszülőkén alig olvasható a név, de én még tudom, hogy ők vannak ott. Már régóta nincs meg apám kisbaba korunkban meghalt két lánytestvérének icipici sírhantja... Eszembe jutnak a gyerekkori gyertyaégetések: a koromsötét, a hideg, a rokonok, ismerősök duruzsolása a sírok között, a templomdombról látszó 3-4 település temetőjének fénypontjai, nagyapám, aki öregkorában már csak otthon emlékezett az ablakba tett gyertyával; az idő, amikor még a szülőkkel és nagyszülőkkel a dédszülők sírjához mentünk, az idő, amikor a szüleimmel a nagyszülők sírjánál emlékeztünk, amikor jöttek a "pestiek": a nagybátyámék – már ők sincsenek...


Körbejárok. Ismerős családnevek, nézem az évszámokat... igen, őt ismertem, őt még nem, őt már nem... A mi családunknak is már csak múltja van a faluban. "Az 1715. évben Szakal községben 20 háztartást vettek összeírásba. Régi törzsökös családok: Bagi, Bódi, Demeter, György, Imre, Kelemen, Kőmíves, Kovács, Márton, Micsiány, Nagy, Palik, Pityi, Sipos, Tóth, Urbán, Demus, Vidomusz, Zara. (Az utóbbi három család itt maradt török katonák leszármazottai.) Ezek a családok nagycsaládi vagyonközösségben, HADAK-ban éltek és dolgoztak. Ez a nagy család-had teremtette újjá a falut, saját portájukon lakóházat, istállót, gazdasági épületeket építettek, irtották az erdőt, szőlőt telepítettek, állatokat neveltek,művelték az úrbéri földeket és egymás után építették a földesurak házait, kúriáit." (Boldizsár Menyhért István: Szülőfalum Nógrádszakál)
 


 Elhagyatott sírok.



A templom főbejáratával szemben található síremlék – egy földbirtokos család egyik tagjáé, akinek szép könyvtárában olykor Madách Imre is megfordult, a búcsúvers feltételezhetően tőle származik: 
"Könyv és honszeretet, tietek vala élte világa. 
Sírja fölött e két csillag örökre ragyog."


25-30 éve a templomajtóval szemben le lehetett menni a faluba – ezt az utat, ne tudom, mikor, benőtte a növényzet.







 

Sorsok, életek...



Lenézek nagyanyámék házára – itt születtem – lakják, rendben tartják. Mélabús nosztalgiát érzek... Akkoriban egy szál fű sem volt az udvaron, a ház végében kerítés húzódott, azon túl disznó- és baromfiólak, WC... a jobb oldali szomszéd felé hatalmas körtefa, amelynek a termése télen érett be, (nagyanyámék a nyári konyhában az almával együtt szalmával takarták). A kerítésen innen egy búzakörtét termő fára volt erősítve a hintánk, Kati itt tanította meg, hogyan kell hajtani... A ház előtt a kút fölött négyszögletesre ácsolt dészkakáva volt a mostani betongyűrű helyén. A kút lágy vizéért a szomszédból is átjöttek, ha babot főztek. A ház homlokzatán, fölül egy kis kémlelő nyílás: szerettem onnan kikukucskálni, élveztem a padlás száraz melegét... Az ablaktól balra labdarózsa nőtt, fának nevelve. A ház előtt folyt a patak: nyáron csak libaúsztató, egy lélekvesztő ívelt át rajta, olvadáskor a sebesen folyó víz több fél pár kesztyűmet elvitte. Nem volt betonjárda sem, a víz által laposra, gömbölyűre koptatott kövek szolgáltak lépegető gyanánt.



Elnézek Ludány felé. 



Negyed fordulatot teszek jobbra: a réten túl Bussa (Szlovákia).



Még egy negyed fordulat: a közeli házak még Szakal, a zöld földterület a Teglen (a középkorban ott volt a falu) – a távolabbi házak Nógrádmulyad (Szlovákia).

 

Otthon, a dzsumbujban  az egyik öreg diófa (a másikat több éve kivágták): ez alatt készült rólam 9-10 hónapos koromban a másod unokatestvéremmel egy fénykép.


Ásót fogunk: pünkösdi rózsát, rózsát, liliomot, iszalagot, kardvirághagymákat szedünk ki – áttelepítjük.


2014. október 20., hétfő

"Szoktam mondani, hogy néha egyszerűbb megírni valamit, mint nem, mert csak fortyogna tovább belül. Azt a kérdést nem teszem föl, hogy van-e értelme vagy nincs. Marad ez a „legyen megírva”. Legyenek kimondva mondatok. Van annak elvi jelentősége időnként, hogy igent vagy nemet mond az ember. Úgy mondanám, hogy rendszertelenül rendszeresen írok, de nem folyamatosan." (Esterházy Péter)



2014. október 19., vasárnap

Őszül


 Délelőtti sétán Zazával.



A trombitafolyondár tavaly már szeptemberben lecsupaszodott. Idén most kezd vörösödni. Még egy hét...



A nyár utolsó(?), hazamentett virágai.


2014. október 5., vasárnap

Mostanában

A gyermek regényt ír, talán karácsonyra kész lesz, s akkor egy példányban "megjelenik". A gyermek főz. A gyermek varrni tanul. A gyermek az új iskolájában jól érzi magát.

***

Úgy telt el a szeptember, hogy lélegzetvételnyi időm sem volt. PSzE és PÉM írásbeli vizsga abszolválva. Következik a portfólió kiegészítése, novemberben szóbeli vizsga.

***

Tegnap az első istvános osztályom 15 éves érettségi találkozóján voltam: kevesen hiányoztak, jól érzik magukat a bőrükben; sokáig beszélgettünk. A ritka alkalmak egyike, amikor az ember (a tanár) szembesül azzal, milyen nyomot hagy. Egy mondat továbbrezonál bennem : 'az (ti. a tragédiák) építi is az embert, de nem tudom, meddig lehet csinálni' – mondta egyikük.


***

Konstatálom: nem szégyellem, hogy a szüleim egész életük megfeszített munkájával sem tudtak vagyont gyűjteni. Sőt: én sem tudok.

***

Láttam anyut a ravatalon. (Megnéztem aput, nagyanyámat és nagyapámat is.) Szinte naponta gondolok arra, mi történik odalent. Ha majd meghalok, hamvasszanak el. A maradóknak könnyebb így felfogni a megsemmisülést. Aki elment, annak mindegy.

***

Szeretem az őszt: a sárga-rozsdabarna-vörös lombokat, a reggeli ködöt, a bágyadt napsütést, a kesernyés füstszagot... Ma hat órát kinn töltöttem a kertben. Egész hónapban nélkülöznöm kellett – szükségem van rá a lélek karbantartásához.