2023, összegzés

 

Holnap megnyitom az idei túraszezont, így ideje összegezni a tavalyit. Három éve ráérek, azóta túrázom nem esetlegesen, de 2023 mérföldkő volt, mert ebben az évben

- mentem a legtöbbet (1568 km-t 85 túranapon),

- jellemzővé váltak a 20 km fölötti távok, kényelmes a 25 is (persze a szintemelkedés, no meg a hőmérséklet nem mindegy),

- először voltam többnapos, sőt egyhetes túrán, és bírtam a sorozatterhelést,

- augusztusban elkezdtem kéktúrázni is (négy és fél hónap alatt 18 túranap 368 km, 31%).

Jártam a Pilisben, a Visegrádi-hegységben, a Helembai-hegységben (Szlovákia), a Budai-hegységben, a Gerecsében, a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben, a Cserhátban, a Vértesben, a Keszthelyi-hegységben, Toscánában és a Tátrában.

A két legeredményesebb hónap október és április volt (200 fölötti kilométerrel), a leggyengébb május (ekkor voltunk tavaszolni Bolognában, s bár mentünk napi 12-15 km-t, de az nem túra volt).

A legkimerítőbb néhány száz méter föl Szanda várához vezetett, 37 fokban; a leghosszabb megtett táv 34 kilométer volt Gánt és Szárliget között, 34-35 fokban; a legnehezebb a túra Péliföldszentkereszt és Tokod közötti kék 30 cm-es hóban.

Túráztam egyedül, társakkal (Zara Gyöngyi, Parragi György), csoporttal (Alba, Túrázás). Remélem, még sokáig bírom.




S ha már összegzés, akkor jöjjenek a kulturális élmények is!

Havonta 2-3-4-szer megyünk színházba, nem sokfélébé (Katona, Örkény, Radnóti) és/vagy a Müpába koncertre vagy irodalmi estre. A legjobb előadásoknak az alábbiakat találtam: Médeia, Pálos Hannával, Isten (Karsai Dániel ügye igazolta vissza, hogy mennyire fontos erről beszélni). (Régen nem fordult elő velem, hogy ott akarjak hagyni egy előadást: az Egy szerelem három éjszakája a Pestiben ilyen.) Nagyon jó volt Jánossy Lajos beszélgetése Visky Andrással a Müpában és a Szentgyörgymezei Olvasókörben Reichert Gábor beszélgetése Nádasdy Ádámmal.

Moziba nem járunk, de a Saját erdő c. filmet Nádas Péterrel kétszer is megnéztem.

Nagyon szerettem a Gulácsy- és a Renoir-kiállítást a Szépművészeti Múzeumban, gyönyörű Szent Katalin és Szent Borbála szobra Selmecbányán.

Az elolvasott könyvek közül nehéz választani. Álljon itt öt nagyon különböző, amelyek nagyon lekötöttek:

Vodolazkin. Laurosz

Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

Visnyevszkaja: Életem

N. Tóth Anikó: A szalamandra mosolya

Versek, verseskötetek közül Oravecz Imre Halászó embere újra megrendített.

Kétszer voltunk "nyaralni": tavasszal Bolognában és környékén, ősszel Triesztben. Egynapos városnéző sétára mentünk Selmecbányára és Szent Antalra, Nyitrára, Garamszentbenedekre.

Voltak baráti találkozók, beszélgetések, voltak megrázó halálesetek. 

Mivel pótmama is vagyok, így áprilisban pótnagymama lettem. Novemberben pedig eljegyezték a lányomat.

Ha ki tudom zárni, háttérbe tudom szorítani a külvilágot, a belvilágban jól vagyok.

KONCZ – ma 76 éves. Hihetetlen.

Valamikor a ’60-as vége felé hallottam az első dalát. Az unokanővérem nyaralni jött a nagyszülőkhöz, és szalagos magnón hozta a Szőke Anni balladáját. Azóta hol közelebbről, hol távolabbról követtem a pályáját. Gimnazista koromban hozzátartozott az esti forró kakaóhoz az éppen aktuális lemeze (meg a Fonográfé, az LGT-é), elsős koromban, még kollégistaként vacsorára menet (néhány 100 méterre volt a főépület) Ritával az Elmúlt egy év c. slágerét énekeltük. Tanárként, Arany balladáinak tanításakor bevittem órára a megzenésített Vörös Rébéket. Egyszer talán koncertjén is voltam, mérget nem vennék rá: a lemezek, a videófelvételek, az interjúk alakította kép, az évtizedek óta változatlan hang, stílus, modor, értékszemlélet, külső (csak a haja lett rövidebb) a teljes személyiség ismeretének illúzióját kelti. Az Illés, a Fonográf után is megtalálta azokat az alkotótársakat, akik révén Koncz Koncz maradt – Bródy mellette az állandóság.

A szombati (03.05.) koncerten kísérő voltam: a húgom nyugdíjba vonulása alkalmából a fiai meglepetése volt a két belépő. A Hatvannégyben épphogy elindultunk hangzott el indításként, az új és régi dalok felölelték a teljes pályát, külön blokkot szentelt Cipő dalaival a Covid 44 ezer áldozatának, az utóbbi időszakban eltávozott barátok, pályatársak emlékének. Számomra az előadás három csúcspontját jelentette a Kárpátiék lánya az első részben – szerintem a magyar popkultúra egyik gyöngyszeme –, a Szabadnak születtél (a koncert címadó dala) és a Békét és reménységet a másodikban. Ez utóbbi – mint a dal befejezésekor megrendülten elmondta – a délszláv háború idején született, s nem hitte, hogy még egyszer el kell énekelnie (a kivetítőn az ukrán zászló színei). A kék és sárga a második részben többször is hangsúlyos volt: kék-sárga fények, ráadásként a második szám az Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, nem hiszem, hogy véletlen a szünet utáni részben viselt kék színű blúz. A hangulat forrósodásával mobiltelefonok tömegének elemlámpája világít a nézőtéren, a fináléban elhangzik a Jöjj, kedvesem, a refrént („meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink”) énekeljük. Ráadásként a közönség énekli a Ha én rózsa volnék c. számot, majd a Sárga rózsa refrénjét.

Hosszú-hosszú pályafutás, hitelesség… Mégis: vannak pillanatok, amikor feszengek. Tudom, hogy ebben az elviselhetetlenül kettéosztott országban ő hová tartozik, értem, hogy úgy érzi: az övéi között van, mégis zavarnak az összekötő szövegben a direkt politikai ki- és beszólások. És nem azért, mintha én a Mariana-árok másik oldalán lennék, hanem mert ez egy koncert, ő itt énekesi szerepében lép fel, a dalai is egyértelműen tükrözik hovatartozását, és ez éppen elég.

A mai a HVG-ből:

1.

„Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom nyolcvan százalékát valószínűleg kukáznám, tehát azt

mondanám, hogy sajnos nem jó”.

„…személyes élmény alapján gyűlölöm a színházat, mint olyat…”

(Demeter Szilárd, a PIM igazgatója)

 

2.

„Szikora és Lezsák 466 millióért írnak hazaszeretetre tanító musicalt”.

„Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje címmel készül musical Árpád-házi Szent Erzsébetről – közölték a produkció hétfői budapesti sajtótájékoztatóján.”

***

Bízom benne, hogy Demeter Szilárd színházgyűlöletét a Szikora-Lezsák páros musicalje oldani tudja, s meg fog felelni magas minőségi igényének.


Update:

„Az a baj, hogy vitára érdemessé tesszük azzal, hogy beszélünk róla. A hülyék mellett el kell menni anélkül, hogy véleményeznénk. Az bizonyos, hogy valakinek le kellene venni ezt az embert a sakktábláról. Én azt hiszem elmegyek mellette, mert szeretnék nyugodtan aludni. Csak remélem, hogy a miniszter felettese tudomást szerez erről” –  idézi a mai HVG Gulyás Dénes operaénekest.

***

Valakinek... például "miniszter felettesé"-nek. Aha. Ha-ha.

„E súlyos időknek meg kell felelnünk: / ne illem vezessen, csakis a lelkünk.”

Tavaly ősszel mentettem le a gépemre ezt a képet: akkor készült, amikor a színművészetisek elfoglalták az egyetemüket, s demonstratíve őrséget állítottak, hogy csak egyetemi polgár léphessen be. A képen vonalban felsorakozva többen állnak, ez egy részlet: egy idős ember ül. A felvétel megrázott. Ez az ember Zsámbéki Gábor. Művészetben nincs abszolút felsőfok, még egy adott időszakhoz kötve sem. Zsámbéki 41 évig tanított a színművészeti főiskolán/egyetemen – amikor a kuratórium elnökének kinevezték Vidnyánszkyt (ez is beszédes kép), elsők között távozott. Aztán sokan mások. Ma is ökölbe szorul a kéz...

A tavaszi nyitás után a Katona József Színház első bemutatója, Shakespeare Lear királya volt, rendezte Zsámbéki - tegnap este néztük meg. Ne hagyjátok ki, ha tehetitek!

"A Lear friss bemutatója a Katonában egy klasszikus darab klasszikus megrendezése – ízléssel, mértéktartással, mindent átható igényességgel. Színészközpontú az előadás, de a legvégén a rendező diszkréten, ám félreérthetetlenül belecsempész egy kis jól elhelyezett aktuális áthallást."

"Hegedűsé az előadás, mert Zsámbéki mintha az egészet – abszolút Shakespeare-hűen – köré rendezte volna. Ezzel azt is üzeni, hogy szerinte jelenleg a Kárpát-medence magyarul játszó színészei közül ő a legalkalmasabb a szerepre. Az ereje teljében levő, kitűnő színész helyt is áll a kihívásban: a feszes, jeleneteit tempósan váltó előadásban a kidolgozott karakterváltozások magasiskoláját mutatja be. A kezdeti, hatalmát kézben tartó magabiztos király és a végső, értelmét annyira visszanyerő, hogy rossz döntését és rettenetes tragédiáját még felfogó, teljesen összetört aggastyán között hihetetlenül nagy a távolság. Ezt a távot Hegedűs D. nem egyszerűen leküzdi, hanem módszeresen bejárja: fokról fokra alakul, jellem- és alakváltozásai motiváltak, egymásból következnek, egyik váltást sem, a zuhanás egyetlen stációját sem érezzük nála hiteltelennek, erőltetettnek. Jelenléte annyira erős, hogy akkor is érezzük, amikor nincs a színen.

Pedig az összes partnere is kiválóság."

(Az idézetek Kútszegi Csaba kritikájából valók: https://kutszelistilus.hu/szinhaz/kritika/817-kutszegi-csaba-a-hegedus-d-kiraly)

Az előadás Zsámbékié (is).

Művészet

Pénteken újra megnéztem az 1945 c. filmet, most a "gyermek"-kel - neki is tetszett. Nincs semmi olyan a történetben, amit ne ismertem volna, nincs benne semmi megdöbbentő. De ahogy a rendező feszesen tartva végigviszi a történetet, ahogy sűrít, ahogy egy-egy villanással idézi fel, amit tudunk (Jancsi egyetlen mondata a rendőrnek a jegenyesorról, aztán a két zsidó megy végig a jegenyesoron vissza az állomásra...), a plasztikusan megformált típusok, a színészi játék (pl. Szirtes Ági mozgása, mimikája, pár szavas mondatai), a két temetni jött férfi (szinte) némasága és méltósága, Kustár és Árpád, akik nem tudnak tovább úgy élni, mintha mi sem történt volna... Szép film. (Csak azt nem értem, hogy lehet 1945 augusztusában a falu - inkább mezőváros - ilyen patyolattiszta, ennyire rendben.)

Ma az Örkényben Az átváltozás... A csúcspont a 2. felvonás 2 képe: A fegyencgyarmaton. Kovács Zsolt, megjegyzem a vendégként játszó színész nevét: fantasztikus.

 

 

 

Háború és béke

Szombaton volt a Vígszínházban a Háború és béke prömierje. A vasárnap délutánt a regénnyel töltöttem, felütöttem itt-ott, ellenőriztem magam - számomra otthonos világ: minden gyötrelem ellenére a harmónia ígérete...

A regényt két kötetben (a kék-fekete borítóst, 1971-es kiadás) másodikos gimnazista koromban, 1973 karácsonyára kaptam, az első kötettel töltöttem a téli szünetet. Mind a három Tolsztoj-nagyregényt még érettségi előtt olvastam, végső soron Tolsztoj miatt jelentkeztem orosz szakra.

Szkeptikus vagyok a regényadaptációkkal szemben, de csalódtam már kellemesen. Mintha divatja lenne a monumentális regények színpadra vitelének (József és testvérei, Mester és Margarita, Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű), mintha igény lenne nagy történetek megismerésére/megismertetésére, a nagy narratívák újraértelmezésére...

A bemutató óta eltelt két nap, kicsit távolabb vagyok a közvetlen élménytől: nincsenek rá superlativusaim, de nem rossz előadás, örülök, hogy láttam. Az elején sok a csinnadratta: fekete pólós férfiak jönnek-mennek a fekete-fehér díszletezésű színpadon, a közönség még gyülekezik; aztán kemény rockos hanghatások, Kuragin és a fiatal tisztek, ketten, akik bejelentik, hogy ők is játszhatnák (alkatilag) Pierre-t, de nem; aztán Anna Pavlovna Scherer estélye (a nagynéni megjelenítése minek?), és színre lép a három főhős: Andrej Bolkonszkij, Pierre Bezuhov és  Natasa Rosztova. Egyszeri látásra Wunderlich József Andrej hercegét érzem a leghitelesebben megformáltnak; Natasa csitrinek jó (bár inkább zavar, mint tetszik, amikor énekel), a beérésén még dolgozni kell, Pierre-t két nap után felülírta bennem a régi-régi filmváltozatból Szergej Bondarcsuk. Jó a Rosztov házaspár, Anatol Kuragin, az öreg Bolkonszkij herceg - sok Hélène Kuragina. 

Az előadás vége össze van csapva. Nem tudom, mennyire áll össze a kép annak, aki a regényt nem olvasta: feltűnik-e, érti-e, hogy a végén miért áll Natasa Pierre, Nyikoláj Marja mellé, nem jön át  Platon Karatajev szerepe sem Pierre életcéljának megtalálásában. (Zavart az is - még az első részben -, hogy Andrej tántorogva, még az összeesése előtt csodálkozik rá a nagy kék égre. Lehetetlen.) Napóleon megformálója (ifj. Vidnyánszky Attila) a közönségnek nagyon tetszett - szerintem a figura erősen el van rajzolva (nyilván rendezői koncepcióból).

"Mi az? Elesem? Megrogy a lábam" - gondolta Andrej herceg, és már hanyatt is esett. Kinyitotta szemét: azt remélte, meglátja, hogyan végződött a franciák meg a tüzérek tusája; szerette volna tudni, leszúrták-e a rőt hajú tüzért, elfoglalták-e az ágyúkat, vagy sikerült-e megmenteni őket. De nem látott semmit. Nincs már felette semmi, csak az ég, a magas ég: nem derült, de mégis mérhetetlenül magas, és szürke felhők úsznak rajta csendesen. "Milyen csendesen, nyugodtan, ünnepélyesen, egészen másképp, mint ahogy én futottam - gondolta Andrej herceg -, egészen másképp, mint ahogy mi futottunk, kiabáltunk a rekedésig; egészen másképp, mint ahogy dühös és ijedt arccal az a francia meg a tüzér rángatta egymás kezéből a tisztítóvesszőt - egészen másképp úsznak a felhők az égen ezen a végtelen, magas égen. Hogy nem láttam meg én azelőtt ezt a magas eget? De boldog vagyok, hogy végre megismertem! Igen! Hiúság minden és csalás, csak ez a végtelen ég nem az! Nincs is, nincs is kívüle semmi. De még az ég sincs, nincsen semmi sem, csak csönd és nyugalom. Hála Istennek!..."

József és testvérei

Tegnap másodszor is megnéztem az Örkényben a József és testvéreit (az első részt harmadszor, de akkor - rajtam kívül álló ok miatt - az 1. rész után el kellett jönnöm). Most jött N. is, már tudtam, hogy nem esik majd nehezére a majdnem 5 órát végigülni. S jövőre meg fogom nézni harmadszor is, mert még nem rögzítettem elég jól.

Van min tűnődni.

'Az embernek többször kell meghalnia és megszületnie, míg megismeri önmagát.'

'A nyugalom nem más, mint felkészülve lenni bármire.'

'Benne lehet az ember anélkül egy történetben, hogy értené.'

Itt van két ellentétes előjelű kritika:

http://magyarteatrum.hu/hir/orkeny-szinhaz-jozsef-es-testverei

http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6514/thomas-mann-jozsef-es-testverei-orkeny-szinhaz/

Az elsőről azt gondolom: a nézőtéren nem a "figyelem fenntartásának teljes hiányá"-t tapasztaltam - ellenkezőleg. Mi ott valamennyire (sic!) megnyitottuk "önmagunkat, korunkat, gondolatainkat általa" (sajnálom, hogy a kritikusnak nem sikerült), érzem, hogy "nekem ezt az előadást (újra!) látnom kell."

De a földszintre veszek jegyet (júniusban a sátorban láttam), mert az erkélyről a színpad eleje korlátozottan látszik, a házikó feletti vízszintes korong meg egyáltalán nem.

Kultúra

Egy civil egyesület évek óta dolgozik azon, hogy a város élhetőbb legyen. A begőzölt primitíveket zavarja a kultúra.

 ...

Tegnap megnéztem a Testről és lélekről c. filmet. Ma reggel Dragománt olvastam, aztán Tóth Krisztinával egy interjút, aztán verseket...

Arra gondolok:

"Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál..."

(Kiss Judit Ágnes: Szó)

Tegnap a Katonában az Össz-Hangot láttuk, hallottuk. Fizikai jelenlét nélkül is köztünk volt Esterházy. Az ismert karácsonyi dalra előadott improvizáció egyszerűen zseniális. Éjfél után hazaérve még Esterházyt olvasok, találomra ütöm fel az Egy kékharisnya följegyzéseiből c. kötetet, a második írás, amibe belebotlok Désről szól: "Azt, hogy kicsoda Dés László szaxofonos, azt az ember persze tudja, úgy többé-kevésbé azt is, hogy ez mivel jár, profizmus, virtuozitás, effélék. (...) Nem véletlen, hogy a szaxofonról azt szokták mondani, hogy beszél. Dés László hozzám szólt, továbbírta a szövegeket - elképesztő könnyedséggel, erővel és tisztán. Azt meg külön érdekes látni, hogy változtat, javít, a nekem-jóból neki-jót csinál, olykor csak egy hajlításon múlt, máskor eldobta az egészet, és teljesen máshonnét kezdte. Mennyi ötlet csak úgy odaszórva, gyöngy a disznóknak, mennyi kedv, invenció! (...) Micsoda fantasztikus ország, gondoltam, és vállat vontam."

A "haza a magasban" tényleg fantasztikus ország.

Téli rege

Tegnap este láttuk a Radnóti Színházban. A színlapon azt írja Valló Péter, a rendező:

„A Téli rege nem kisebb kihívás elé állít minket, mint hogy megragadjuk magát az Időt, és megmutassuk teljes valójában – hadd lássák a nézők, hogy milyen is! Lassú és gyors, gonosz és jóságos, pusztító és teremtő. Ahogy telnek az évek, az ember észreveszi magán, hogy az Idő egyre fontosabb szerepet játszik az életében, és nemcsak az elmúlás, hanem a visszafordíthatatlanság, a megismételhetetlenség, a jóvátehetetlenség értelmében is. Persze Shakespeare, az emberi história egyik legnagyobb drámaköltője ezekre a gyászos képzetekre mégiscsak talál felemelő, vigasztaló válaszokat. Hiszen mire való a fantázia? A Téli rege színrevitelének a legnagyobb tétje, hogy mindezt egyszerre meg tudjuk mutatni.” 

Egy kortalannak berendezett stilizált, fehér térben, mai ruhában játszanak a színészek egy keserédes mesét, ahol az Idő (Bálint András) bölcs látó és láttató, az emberek, mint mi vagyunk: zsarnokok, szolgalelkűek és szembeszegülők, tisztán látók, megbocsátók, jólelkűek és haszonlesők... Ez a darab is, mint a nagy alkotások, sokrétegű: megmutatja, hogy a boldogság, a családi idill pillanatok alatt semmivé válhat, az ember megbolondulhat, beszűkült tudatába nem enged be érvet, szétver mindent maga körül, s amikor kijózanodik, vezekel. S van, aki gondolkodás nélkül engedelmeskedik a zsarnoki akaratnak, van, aki hezitál, de behódol, s van, aki ellenáll, meggyőzni próbál, s ha nincs más lehetőség, menti a menthetőt.

"Leontes nem különösebben okos ember; a létbe vetettség élményét nem képes önálló gondolattá fogalmazni. Fogalma sincs róla, hogy mi az, ami elkülöníti a többiektől, az a magány, amitől egyszerre elveszíti a fejét. Éspedig épp azért, mert önfejű, mert csak önmagával van elfoglalva. Önkényesen, tévesen kijelölt analógiák alapján próbál tájékozódni, s ezért eltéved az életében. (...) Megesik ilyesmi, hogy a férfi eltörpül ahelyett, hogy felnőne, mert ami lenni szeretne, "örök-gyerek", arányosan nem maradhat. Mit tesz ilyenkor egy mai tucatférj? Rosszalkodik, kirúg a hámból, felrúgja a házasságát, úgy menekül belőle - egy másikba." Írja Géher István.

A mesében persze majdnem minden jóra fordul, de az anyja meggyötrésébe belehaló kisfiú nem támad fel, az életből eltelt 16 év visszahozhatatlan...

Az előadás után, a tapsrendet megtörve, Ascher Tamás átadta Pál Andrásnak, Leontes megformálójának a Gábor Miklós-díjat, amelyet az évad Shakespeare-darabban nyújtott legjobb alakításáért ítélnek oda. Ascher megemlékezett Koltai Tamásról, aki 17 évig töltötte be a díj kuratóriumának vezető tisztségét, és felolvasta Vass Éva levelét. A Camillót alakító László Zsolt, aki 17 éve az első díjazott volt, nyílt színen gratulált Pál Andrásnak.

Szilveszter

Csak a rend kedvéért: szilveszter a Katonában  – A bajnok.

És meghalt Somló is...

Túl sok minden és túl sok mindenki emlékeztet mostanában a múlandóságra. Elment megint egy fontos ember.

Forgácsok

"Valóban, az ember halandó, de nem ez a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen-váratlan halandó, ez a bökkenő. Általában senki sem mondhatja meg, hogy mit csinál ma este."

Az ember fölmegy Rómában a Szent Péter-bazilika kupolájába, s miközben megy, nem tudja, hogy nem fog lejönni onnan.

***

A héten meghalt a magam korú szomszédasszony is. 22 éve éltünk egymás mellett. Beteg lett, kezelések után tünetmentes, visszament dolgozni, később újabb kezelések, műtét... aztán csendben, zokszó nélkül – ahogy élt – lassan elfogyott.

***

Tegnap itt voltunk. Fantasztikus sodrású előadás, New Yorkban tomboló siker. (Tavaly tavasszal Donizetti szülővárosában is jártunk.)

***

Négy hete.

***

És a kertben nyílnak a virágok.

A Bernhardi-ügy

A Bernhardi-ügyet láttuk az Örkény Színházban. Azóta motoszkál bennem a pap és a professzor beszélgetéséből egy-egy mondat. Kb. így hangzott:

– ... azt is szeressem, aki gyűlöl.

– ... azt is megértsem, akivel nem értek egyet.

Két világkép esszenciája. 

A Pillangókisasszony közvetítése a Metből. A gyermek az első szünetben azt mondja: "egyszer meg lehet nézni". A 2. szünetben közli: "sírtam", a végén: "nagyon jó volt".  A Varázsfuvola után ez a második opera az életében.

Hetedik éve nézek Met-operákat: a Faust, az Anyegin és a Carmen színpadra állítása mellé a Pillangókisasszonyt is besorolom a legek közé. Az énekesek színészi teljesítménye is (pórusuk is látszik a közvetítésben) elsőrangú, a színpadi látvány lenyűgöző, a zenéről nem beszélve. Kristine Opolais nevét rögzítem – Cso-cso-szánt nem találok vele a neten, de íme Callasszal. (Egy hónapja a Manon Lescaut, hiába Puccini, nem ragadott magával.)

Húsvéthétfőn

Gyönyörű helyen szép muzsikát hallgattunk:

                                                 Király Csaba orgonahangversenye

                                                 J. S. Bach:
                                                 - Esz-dúr prelúdium és fúga BWV 552
                                                 - G-dúr triószonáta BWV 530
                                                 - G-dúr fantázia BWV 572

                                                 Liszt Ferenc:
                                                 - Ave Maria (Arcadelt)
                                                 - Hosannah

                                                 Király Csaba:
                                                 - Improvizáció egy húsvéti énekre

A siker

"Van benned olyasféle bizalom, hogy egy-egy ilyen műalkotás társadalmi hatást is el tud érni a közvetlen esztétikai hatáson túl?

Kelet-Európában? Nem. Ha Magyarországon el lehetne érni azokhoz az emberekhez, akikhez el kellene érni, akkor valamit megváltoztathatna. Bár egy picit azért remélem, valamit változtat. De objektíven nézve inkább azt mondom: ha ez lehetséges volna, akkor valószínűleg az ország sem itt tartana. Ha lehetséges volna, akkor nem ilyen közegben kellene élni, nem lennének olyan gorombák az emberek egymással, nem lopnának egymástól, és saját maguk miatt nem csúszna ki a lábuk alól a talaj."

Oscar-díjat kapott a Saul fia, Nemes Jeles László filmje. A különböző portálokon ez a mai egyik fontos hír, a facebook tele van örömmel. Mélységes mély tiszteletem a rendező és csapata tehetségének, higgadt okosságának, szellemi eleganciájának. Az filmművészetben kiérdemelték a sikert. A többi nem rajtuk múlik.

Egy élmény

Ma este a Katonában (Kamra) A hét asszonya Csákányi Eszterrel. Fenomenális. Először csak mosolygunk, aztán kuncogunk, majd dőlünk a nevetéstől. Öröm rápillantani mellettem a gyermekre, ahogy veszi az egészet. 

Saul fia az Urániában hármasban. Előtte a gyermek felkészítése. Közben háromszor sír. Aztán kérdezi: hogy tetszett? Mondom: nem illik ide a szó. Azt mondja: ezután ez a kedvenc filmje, majd hozzáteszi: tudom, nem jó a szó.

A film vége után a teremben még percekig ül mindenki a helyén néma csendben.

A Müpában

Bizet Gyöngyhalászok  c. operáját néztük meg a Müpában. Egyáltalán nem ismertem, s Nadir románcánál döbbentem rá, hogy gyerekkoromban egy 33-as recsegő lakklemezről magyarul ezt sokszor hallottam. Énekelte anyám is a lemezzel – szegénynek abszolút nem volt sem hangja, sem hallása, de szeretett énekelni, mi meg visítva tiltakoztunk.

" A gyöngy, a drága gyöngy, ott fekszik lenn, a tengeren..."

S most, hogy rákerestem, látom, hogy az nem is a románc volt, hanem más szöveggel egy könnyűzenei feldolgozás.

(Az opera Magyarországon az ősbemutató óta nincs műsoron.)