Országos Kéktúra

 

2023. augusztus 8-án, 35 fokban kezdtem az OKT-t Keszthelyen, és 60 túranap alatt végigjártam, 2024. október 25-én, egy nappal a 67. születésnapom után Keszthelyen befejeztem. Négy nap kivételével tömegközlekedést vettem igénybe, 37 alkalommal a testvéremmel gyalogoltam, 16 alkalommal társasággal és 7-szer egyedül, 44 napra a logisztikát magam szerveztem. 28 éjszakára foglaltam/foglaltunk szállást 23 szálláshelyen. A legjobb hely a Stupa – Rezi – Tátika ház volt Zalaszántón, de megállapítottuk, hogy a szállásdíj és a szállás minősége között nincs összefüggés. A legjobb étteremnek a gánti Vértes vendéglőt találtuk, kifejezetten lehúzós árai miatt a bánkúti turistaház éttermét pedig elfogadhatatlannak. Az egy nap megtett leghosszabb út ­– tikkasztó hőségben –­ 34 km volt Gánt és Szárliget között, a legrövidebb 10 km Hévíz és Keszthely között, kiadós sétával mindkét városban. A legnagyobb csalódás a Nagy-Nyugodó volt ­– ilyen szép néven valami szép helyet, jó kilátópontot vártam, és semmi, egy pad… A legnehezebb szakasznak a Péliföldszentkereszt ­­– Tokod bizonyult, ami rendes körülmények között egyáltalán nem nehéz, de akkor 30-40 cm-es hó volt, a Hegyes-kőnél  nem lehetett lejönni a faluba, jókorát kerültünk. A szakaszokat nem sorban csináltam, hanem először a közelebbieket, a könnyebbnek gondoltakat, a legkeletibb és legnyugatibb szakaszokat a vége felé.

Ha csak visszagondolok, akkor a Bakony, a Mátra, a Bükk lett a kedvenc, de most végignéztem a képeket, és mindegyik szakaszban fotóztam szépeket. Az élményt nyilván befolyásolja, hogy az ember milyen évszakban, milyen időjárási körülmények között, milyen fizikai állapotban megy. Amikor Írott-kőn voltunk pl., semmi kilátás nem volt a szaharai por miatt; bár tudom és látom a képeken, hogy a Balaton-felvidék gyönyörű, de a Szentbékkálla – Badacsonytördemic szakaszon nagyon gyengének éreztem magam (másnap be is lázasodtam), így nem jó szívvel gondolok rá. A Dunakanyarban élek, erre gyakran túrázok, az itteni szépségeket megszoktam, így ritkább a rácsodálkozás, pedig… A 27 szakasz között van tizen- és hetvenvalahány kilométeres is – természetesen nem végig csoda talán egyik sem. Az ember megtanulja, hol sok az aszfalt, hová ne menjen nagyobb eső után, hová ne tűző napon (aztán mégis), hogy keressen szállást, hogy szakaszoljon…, bújja a menetrendeket és a térképet… Biztosan lesz olyan útvonal, ahová visszamegyek.

Rendszeresen azóta túrázom, amióta ráérek – a Szentgyörgymezői Olvasókör bakancsosaival kezdtem, hála Polacsek Mónikának. Nagyon vártam, hogy letehessem a kötelezettségeim, sokszor gondoltam, hogy stressz ellen fizikai fáradtság kellene. Amikor 2021 telén felmentem Esztergomban a Vaskapuba (373 m), lihegtem, gondoltam, nem muszáj nekem hegyre menni, gyalogolhatok síkon is. Aztán nőtt a táv és a szint meg a gyakoriság is, kerestem társakat, társaságot, de szívesen megyek egyedül is. 2023 tavaszán elmentem Toscanába egy egyhetes túrára, utána gondoltam, hogy menni fog az OKT is.

Hosszú távra tervezek, bár az Országos Kékkörre nem gondolok, de füzetbe pecsételős, egy-egy tájegységen végigfutó túrákra igen. November 5-én az MTSZ ellenőrei átvizsgálták a füzetem, és 10 029. sorszámmal nyilvántartásba vettek. Megcsináltam, sokat tanultam – nem lettem más ember, de megváltoztak az mindennapjaimban a hangsúlyok. A körülöttünk lévő vircsaftban, agresszív hangzavarban ez nem is kevés.

Az 1172,3 km-en (és mennyivel több!) természetesen rengeteg fotó készült, néhány olyat osztok meg itt, amelyek különböző okok miatt számomra különösen fontosak vagy emlékezetesek.

„Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. »NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.«   Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.”

Ottlik Géza Iskola a határon c. regényéről van szó, a sgraffitós ház latin nyelvű felirata Pál apostoltól származik, magyarul: „Sem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Az egykori katonai alreál rövid kitérőt jelent a kékről, az iskolában Ottliknak emléktáblája van, ott a park, a gyakorló tér… Genius loci, akinek jelent valamit a regény. Az író mellszobra a Jurisics téren található.

(1.szakasz, Kőszeg, Jurisics tér)

Egy út menti Krisztus-kereszt alsó részén van ez a megszokottól teljesen eltérő, bájosan bárgyú Mária, feltételezésem szerint egy népi kőfaragó alkotása.

(3. szakasz, Rezi)

Sosem láttam még mocsári ciprusokat őszi pompában.

(3. szakasz, Hévíz)

Tanúhegyek a Csobáncról fotózva… A szakasz, ahol nem igazán voltam jól.

(6. szakasz, Csobánc)

Kávézunk, semmi különös, de mégis, hiszen a Szent Mauríciusz monostor kávézójában a kávét egy szerzetes főzte és a hozta az asztalunkhoz.

(8. szakasz, Bakonybél)

Csend, béke, magány… késő őszi szépség…

(9. szakasz, Isztimér közelében)

Fehérvárcsurgói-víztározó, hideg kékség, jeges szél…

(9. szakasz, Fehérvárcsurgó)

Bőven túl a Hegyes-kőn, négy óra múlt, lement a nap, december van, mindjárt sötét lesz, a telefonom lemerülőben, a töltő vége leért a hóba, így nem fogadja el a power bank, az ösvény le a faluba járhatalan, továbbmegyünk a hatalmas puszta térségen a legalább 30 centis hóban, nyári emlékeim aktivizálom, átjárót keresünk, vészesen sötétedik… Bokrok, bozótok között átvergődünk a piroson át a Nagy-Gete felől lejövő kékre, be a faluba. Megúsztuk.

(11. szakasz, Tokod fölött)

Üldögélni itt a padon, s ’a szabadság nagy csendjét hallgatni’…

(13. szakasz, Nagy-Szénás)

Kis kitérő a kékről a Teve-szikla, bármikor szép, de őszi verőfényben különösen.

(15. szakasz, a Kevély-nyeregről Rozália télagyár felé)

A nagytestvér és a kistestvér ‒ a Duna szeli ketté a Börzsönyt és a Visegrádi-hegységet.

(16. szakasz, Visegrád, Nagy-Villám)

Bercelen volt a szállásunk, busszal mentünk Becskére, vasárnap reggel egyik faluban sem volt nyitva semmi. Kétbodony az előbbieknél sokkal kisebb település, 37 fokot ígértek aznapra, 10 km után jó lenne valami, de nem reménykedtünk. És láss csodát! Bolt is nyitva, kocsma is, ráadásul Pilsner Urqellt mértek pilsneres korsóba, Kőbányai áráért. Egy kortalan roma férfi várta a buszt, Romhányba ment, nincs 3 km. Mondtam, mi is arra megyünk, de gyalog. Ne már, ad pénzt… Felejthetetlen.

(18. szakasz, Kétbodony)

Számtalan fotót készítettem virágokról, gombákról – álljon itt egyetlen egy: nagyon ritkán találkozom búzavirággal, pedig gyerekkoromban úton-útfélen…

(19. szakasz, Terény közelében)

Az ősz, a színek, a formák, a felhők, az árnyékok és a fények – jókor jó helyen. Lenyűgöző látvány volt!

(22. szakasz, Szarvaskő felé)

Emlékszem a mellbevágó felismerésre a világos törzsű, sudár, fenséges bükkfák láttán...

„A lenge hold halkal világosítja

A szőke bikkfák oldalát…”

Hogy honnan a kép, hogy mit is jelent… Bakonybélből Kőris-hegy felé tartottam akkor, bár holdfényben azóta sem, de különböző évszakokban a Bakonyon kívül a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben is el-elgyönyörködöm a bükkfaerdőkben. És aggódom veszélyeztetettségük miatt.

(23. szakasz, Bélapátfalva környékén)

Keressük a zsinagógát, láttam róla fotót, tudom az utca nevét, de nem találjuk. Megkérdezzük. A temető felé irányítanak, hozzáteszik, hogy nem jó környék. Látom a térképen, hogy arra nem lehet. No, majd reggel… Az utca szétnyílik, állunk egy sarkon, itt kell lennie, ott egy asszony, újra megkérdezzük, valószínűleg a szót sem ismeri, itt él évtizedek óta, itt régen patika volt… A telefonon újra megnézem a fotót, és lassan ráismerek: ez az. Tető, nyílászárók nincsenek, az eredeti bejáratnál szeméthegyek… Az „épület” eladó vagy kiadó.

Mikor ott jártam, még nem tudtam: putnoki származású Karsai László történész és Karsai György klasszika filológus édesapja, Karsai Elek – az ő édesanyja is a deportáltak között volt.

(24. szakasz, Putnok, vasútállomás)

Nagy élmény volt a hucul ménes: nyugodtan lehetett sétálni a lovak között, ha megálltunk, egészen közel jött hozzánk egy-egy ló, hagyták magukat simogatni. Ez a fotó egy megsimogatott ló mögül készült egy másik lóról.

(24. szakasz, Szelce-puszta)

Ez a Sajdik-kép az Esztramos vendégház kocsmája falán látható (meg egy másik is), Bódvarákón – nagy csapatunk kedvéért Endre reggel is kinyitott. Térjetek be, ha arra jártok!,

(25. szakasz, Bódvarákó)

Panoráma Boldogkő várából június legvégén. Nincs mit hozzátenni.

(25. szakasz, Boldogkő vára)

Sokszor olvastam az Arka-patakról, hogy tizenvalahányszor kell átkelni rajta… Augusztus végén csak épp csörgedezett benne a víz.

(26. szakasz, Mogyoróska közelében)

Drámai hatású panoráma Füzér várából. Bő félórát kellett várni a nyitásra, a belépő szokatlanul borsos árú, a Kis-Milic izzasztó kaptatója csak ezután jön, no de hogy kihagyjuk… Szó sem lehet róla!

(27. szakasz, Füzér)

Ez már az ünneplés: kezdet és vég összeér, pezsgő Keszthelyen; az elismerés átvétele az MTSZ-nél.

Szentkirályszabadja

 

Amikor alaposabban megnéztem a Balaton-felvidéki Kéktúra útvonalát, szemembe ötlött a Szentkirályszabadja helységnév ‒ a túra a települést nem érinti, de nem messze halad el tőle. A logisztikát úgy terveztem, hogy első etápként Pétfürdőtől eddig megyek el, és pontosan október 31-én, mert Radnóti utolsó verse, a Razglednica (4) itt és pontosan 80 évvel ezelőtt ezen a napon született.

Keresgéltem a neten, van-e valami nyoma Radnótinak a faluban. Találtam egy 30 évvel ezelőtti cikket : az akkori vidéki lapok stílusában számol be egy felújított emlékházról, amelyet 1994. november 5-én Göncz Árpád adott át, amelyet aztán 1995 tavaszán Gyarmati Fanni is felkeresett, aki a kiállításhoz addig publikálatlan fényképeket adott.

A cikk alapján úgy tűnik, hogy a helyi Radnóti-kultusz motorja egy veszprémi középiskolai tanár, aki 1964-ben a faluban emlékműsort mutatott be a diákjaival, s ettől kezdve évente október 31-én gyalogos emléksétát szervezett Veszprémből Szentkirályszabadjára. (Ez a hagyomány a mai napig él, az önkormányzat honlapján olvasom, az idén október 11-én volt, műsorral, polgármesteri köszöntővel, koszorúzással… Hogy miért pont akkor, miért tértek el az eredeti és jelentéssel bíró dátumtól, csak találgatni tudom. Október 31-én egyébként „Tökjó nap”-ot tartottak, olvasom a falu eseményei között.) 1969-ben az akkori tanácselnök javaslatára a házat, ahol a költő néhány napot töltött, Radnóti Emlékházzá alakították, 1970. május 5-én (R.M. születésnapja) Ortutay Gyula nyitotta meg a kiállítást, a házon emléktáblát helyeztek el. A faluban élő szájhagyomány szerint ez a ház Máté Dániel gazdálkodó háza, ahol Radnóti házimunkásként tartózkodott, Máté lányának elbeszélése szerint verseket is olvasott fel, a pincéből vitték el egy hajnalon.

Ferencz Győző Radnótiról szóló monográfiájában egyetlen szó sincs sem Mátéékról, sem a szentkirályszabadjai emlékházról, pedig nagyon körültekintően, minden forrást egymás mellé téve rekonstruálja Radnóti utolsó napjait. A munkaszolgálatosokat marhavagonban vitték Mohácsról Szentkirályszabadjára, „az épülő repülőtér melletti barakkokban szállásolták el őket. Naponta egyszer kaptak enni. A foglyokat nem dolgoztatták, arra vártak, hogy továbbszállítsák őket a nyugati határhoz. Az október 15-ei nyilas hatalomátvétel és a németek háborús veszteségei fokozták a terrort, a keretlegények minden visszaemlékező szerint folyamatosan és öncélúan kegyetlenkedtek velük.”

­­­­***

A bicikliút felől érek be a faluba, jobb kézre esik a Veszprém ‒ Szentkirályszabadja repülőtér, a mai „szellemváros”, az egykori szovjet katonai bázis (a dús növényzet miatt nem látszik), ahol a barakkok voltak, bal kézről a falu. A szélén előzetes információm szerint lennie kell egy emlékhelynek, a vasúttól ezen az úton vonultak a munkaszolgálatosok a repülőtéri barakkokba – nem találom, csak egy halloweeni tökökből készített installációt látok. Megyek tovább a központ felé, a buszmegállóban megszólítok egy asszonyt, a kisfia mondja, merre menjek, szoktak az iskolával kivonulni… A tököktől jobbra, a házak felé van egy kereszt, ott az emlékhely: „A diktatúrák áldozatainak emlékére” – olvasom egy táblán a kereszt tövében –, alatta egy fekete márványtábla Radnótira emlékeztet, egy másik a tanárra, aki helyi Radnóti-kultuszt megteremtette. Az idei emléknapon két információs táblát is avattak ‒ jó sillabusz érettségizőknek.

Elindulok a református templom felé, a közelében áll az a bizonyos emlékház, a fotóról felismerem, de nem találom a bejáratot. Egy férfit kérdezek, útbaigazít: nagy zöld kapuja van az egészségháznál… A kapun belül az egészségház, az óvoda, még valami középület s a telken legbelül a keresett épület: immár nem emlékház, hanem tájház. Nincs már a 30 évvel ezelőtti cikkben emlegetett emléktábla, semmi nem emlékeztet arra, hogy Radnóti itt lett volna pár napig.

Az internet Szentkirályszabadja látnivalói között most is feldobja a Radnóti Miklós Emlékházat, az önkormányzat oldalán a polgármester faluról szóló ismertetőjében továbbra is szerepel, ami talán, valószínűleg csak legenda: „Szentkirályszabadja az a helység, ahonnan Radnóti Miklós költő munkaszolgálatos fogolyként az utolsó gyalogmenetre indult, s itt írta utolsó fennmaradt versét is. A ház, melyben néhány napot töltött, közös erőfeszítéssel „Radnóti Emlékház”-zá, majd Tájházzá alakult át, ezzel tisztelegve a tragikus sorsú költő emléke előtt.” (Kiemelés tőlem)

Akkor hogy is van?

Ami biztos: Radnóti a szentkirályszabadjai vasútállomástól a repülőtéri barakkokig áthaladt a falun, utolsó versét 1944. október 31-én, néhány nappal halála előtt itt írta, innen hajtották tovább társaival együtt nyugat felé.

 

Az emlékhely

A tájház telkének bejáratánál

A pince bejárata, ahonnan állítólag Radnótit hajnalban elvitték.

„A verset kivételes helyzetbe hozzák megírásának és fennmaradásának körülményei. Már nem másolta be noteszébe, egy félbetépett csukamájolaj-reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz lapjai közt. Egyébként hibátlan kéziratban, a cím után az üres sor szokásos nyomdai korrektúrajelével ellátva, tehát nyomtatásra előkészítve. Alig néhány nappal azelőtt írta, hogy ‒  exhumálási jegyzőkönyv szerint »Tarkón fejtető irányú koponylövés«-sel ‒ kivégezték.” (Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete)