...

30 éve ezen a napon boldog voltam.
20 éve egy híjját esmértem örömimnek még...
10 éve 8 éves volt a lányom. És boldog voltam.
Ma félrecsúszott nyakkendőim vannak.

Gyönyörűséges hársillatban ülök, állok, alszom...

                                                 Weöres Sándor: A hársfa mind virágzik

                       

                                                  A hársfa mind virágzik,
                                                  a csíz mind énekel,
                                                  a lomb sugárban ázik,
                                                  csak szíved alszik el.

                                                  Nyílnak feléd a lányok,
                                                  mint ékszer-ládikók -
                                                  nem is figyelsz utánok,
                                                  kedved beszőtte pók.

                                                  Már csak hitet szeretnél,
                                                  szolgálnád Ég-Urát,
                                                  minden hiút levetnél,
                                                  viselnél szőrcsuhát.

                                                  A hársfa mind virágzik,
                                                  a csíz mind énekel,
                                                  a lomb sugárban ázik,
                                                  csak szíved alszik el.

                      

174
Arról, hogy sokat kell sétálni

Természetesen mindig egyedül kell sétálni, legalább egy, de inkább másfél, s ha lehet, két órán át napjában. A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úticéllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.

(Márai: Füveskönyv) 

 

Nekrológ

"Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."

1993-ban egyszerre érkeztünk a Szent István Gimnáziumba. Ervin 31 éves, ifjú apa, az egri tanárképző főiskola irodalomtanszékének tanársegédi állását cserélte a középiskolai tanárságra. Hosszú éveken keresztül velem szemben ült a tanáriban, asztalán toronymagasra halmozta a könyveket, nagy kupacokban álltak a dolgozatok. A legmunkásabb két tárgyat tanította – magyart és történelmet –, nemcsak nappali, hanem esti tagozaton is. A lélekölő mennyiségű, nagy időigényű dolgozatjavítás gyakran kitöltötte a szüneteket, a lyukas órákat is. Ma is látom, ahogy ott ül a Kis-Duna parti épület tanárijában a kanapén, vastagon aláhúzza a helytelen kifejezést, a tárgyi tévedést, megjegyzéseket ír a margóra, az asztalon a fémbögre, belekortyol a teába… Vagy jön a folyosón, jellegzetes járásáról messziről felismerni, derékból mozog az egész felső teste, kaszál a kezével… Vagy magyaráz valamit, erősen gesztikulál… Mert a magyarázás volt a lételeme, bármilyen témában, szituációban és közegben előadott, saját meghatározása szerint "epikus alkat" volt. Megértetni sosem késő, sugallta a magatartása, amikor érettségin is kiigazította a diákot, vagy elmondta a tételt, ha a delikvens nem állt a helyzet magaslatán. Messze átlag fölötti tudású és műveltségű tanárember volt, lehetett volna belőle tudós, ha ezt ambicionálta volna. Lehetett szeretni őt vagy/és tartani tőle – hisz a tanár is esendő ember –, de nem lehetett kétségbe vonni szakmaszeretetét, tág látókörét, igényességét.

Bölcsész végzettsége ellenére értett sokféle kézműves tevékenységhez, leginkább az asztalos munkát szerette. Kisbútor-készítésben, képkeretezésben, ékszerkészítésben ugyanolyan precizitás jellemezte, mint tanári munkájában. Szívesen túrázott, kerékpározott. Szerette a társaságot. Szilárd és józan értékrend jellemezte, kiállt, amikor meg kellett szólalni, hátsó és ártó szándék hozzá nem férhetett.

16 év után, 2009-ben – nem éppen önszántunkból – távoztunk az Istvánból, de nem szűntünk meg istvánosok lenni. Azóta is évente többször összegyűlünk, de távolmaradásodat az idei évzáróról felsőbb hatalmak igazolják, kedves Ervin.

 „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Értünk szól.

Tegnap a Katonában az Össz-Hangot láttuk, hallottuk. Fizikai jelenlét nélkül is köztünk volt Esterházy. Az ismert karácsonyi dalra előadott improvizáció egyszerűen zseniális. Éjfél után hazaérve még Esterházyt olvasok, találomra ütöm fel az Egy kékharisnya följegyzéseiből c. kötetet, a második írás, amibe belebotlok Désről szól: "Azt, hogy kicsoda Dés László szaxofonos, azt az ember persze tudja, úgy többé-kevésbé azt is, hogy ez mivel jár, profizmus, virtuozitás, effélék. (...) Nem véletlen, hogy a szaxofonról azt szokták mondani, hogy beszél. Dés László hozzám szólt, továbbírta a szövegeket - elképesztő könnyedséggel, erővel és tisztán. Azt meg külön érdekes látni, hogy változtat, javít, a nekem-jóból neki-jót csinál, olykor csak egy hajlításon múlt, máskor eldobta az egészet, és teljesen máshonnét kezdte. Mennyi ötlet csak úgy odaszórva, gyöngy a disznóknak, mennyi kedv, invenció! (...) Micsoda fantasztikus ország, gondoltam, és vállat vontam."

A "haza a magasban" tényleg fantasztikus ország.

"... a család akkor működik, ha mindenki kipakol minden terhet az asztalra, és minden harcot végigharcolnak, totálisan tabumentesen, és ha kell fájdalmasan. Mindenkinek szembe kell néznie magával és a másikkal és semmilyen szempontból nincsen helye se hazugságnak se kegyelemnek. Nincs hiúság, nincs félrenézés, harc van, mert akkor mindenki egyenlő lehet a másikkal és mind szabadok lehetünk. Ez persze csak a szűk családon belül valósítható meg, nagyon sok empátia kell hozzá, és rengeteg önismeret." 

 

 

Az István egy darabja

1993-ban egyszerre érkeztünk az Istvánba, 2009-ben egyszerre rúgott/rúgatott ki bennünket (is) a dicső városvezetés. A Kis-Duna parti iskolában hosszú éveken keresztül egymással szemben volt az íróasztalunk. Tegnap éjjel meghalt az általam ismert István egy darabja.

Novemberben a piacon összefutva mondta el a diagnózist, a kilátásokat. Még műtét előtt volt. Ha 3 hónapon belül kiújul, nem műthető újra, egy másik orvos szerint igen. Fel van készülve, mondta, ha ennyit dobott a sors. De A. - ott szaladgált körülöttünk - még csak 8 éves, és könnybe lábadt a szeme.

A legmunkásabb két tárgyat tanította, lélekölő mennyiségű dolgozattal. De a magyarázás volt a lételeme, bármilyen szituációban és közegben - a kórházban a középső fiával találkozva döbbenten fedezem fel B.-on az apja kézmozdulatait. Messze átlag fölötti tudású és műveltségű tanárember volt, saját meghatározása szerint "epikus alkat". Lehetett volna belőle tudós, ha ezt ambicionálta volna.

Bölcsész végzettsége ellenére értett sokféle kézműves tevékenységhez, leginkább az asztalos munkát szerette. Szenvedélyes túrázó volt, fiatalabb korában nem egyszer megtette az Eger-Bajna távot biciklivel. Szerette a társaságot, kiállt, amikor meg kellett szólalni, szilárd és józan értékrend jellemezte, hátsó és ártó szándék hozzá nem férhetett.

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”  (John Donne)